A HANVAI PAP
A HANVAI PAP
A hanvai papnál nincsen szomorúbb ember egész Gömör vármegyében, a hanvai tiszteletes a végét járja, befellegzett már neki – búcsúzkodik az élettől.
Tompa Mihály akkor már nagybeteg volt. Hét esztendeig volt beteg, hét esztendeig szenvedte a leggyötrőbb szívbaj minden fájdalmát. Ha vallásos lelke nem erősbíti, bizony régen önkezével vet véget életének, mint tervezgette, ha a fájdalom megrohanta. Sovány, magas ember volt a tiszteletes. Barna haja, szakálla megfehéredett. Nincs szomorúbb szakáll, hajzat annál, amelyből a vakító fehérségű szálak, csomók mintegy kikiabálnak: nem a kor, az esztendők helyezték el őket helyükre, hanem a bánatok, az álmatlan éjjelek, a bajok. Tompának ilyen volt a haja, bajusza, körszakálla. Mindközönségesen barna atillát vagy fekete, térdig érő „kazinczy”-t hordott, de ezt csak sétáiban vette magára, amelyeket a falun kívül végzett. Mert nem járt sehova, még a lelkészi teendőket is helyettesre bízta. Mi keresnivalója lett volna neki az emberek között, neki, az élőhalottnak? Akinek arcán, szomorú tekintetében lakott a halál, aki nem gondolt földi dolgokra, csupán másvilágiakra?
A tiszteletesné asszony, az áldott lelkű Emília néni naphosszat azon törte a fejét, mivel vidíthatná fel az ő szegény hitvestársát. A tiszteletesék udvara volt a legcsendesebb a faluban, ott még a kakasok se kukorékoltak, a fecskék is csak félve, halkan csicseregtek az eresz alatt. A tiszteletesné lábujjhegyen járt, suttogva beszélt a szolgálóval, pedig azelőtt, jobb időben ki tudta ereszteni ő is a hangját, mint minden asszony. Csakhogy minden hangos beszédnek vége lett, amikor azon a felejthetetlen őszi napon a rimaszombati vásárról nagybetegen hozta haza a kocsi a tiszteletes urat. A kezét bő galléros köpönyege alatt tartotta a szívére szorítva, és komoran, telve aggodalommal mondta a feleségének, amíg az nagy sietve ágyat bontott.102
– Nem hiszek az álmokban, Emília, most azonban azt kell gondolnom, hogy mégiscsak vannak álmok, jövőbe látások...
Elhallgatott, mert a szíve dobogása elfullasztotta a hangját. Emília átkarolta a tántorgó embert.
– Mihály, édes Mihályom... ne küldjék Konoky bácsiért?
A tiszteletes székre roskadt:
– Nem kell már nekem senki, nem segít énrajtam semmi. Befejeztetett az én életem... Az álmok megmondták, nem hazudtak. Napok óta álmodtam Bartó Jánossal. Folyton kísértett, mindig láttam gonosz, hideg arcát, és hallottam recsegő hangját, pedig már harminc éve múlt... Harminc éve, hogy Bartó János tanár úr a pataki kollégiumban ártatlanul megvesszőztetett. Én elbujdostam, és csak arra tértem vissza Patakra, hogy a tanár úr meghalt... S íme Rimaszombatban az első ember, akivel találkozom, a régen halottnak vélt Bartó János. Mintha nyomtalanul repült volna el felette az idő: mit sem változott, haja ma is olyan szürke, mint akkor volt, gonosz tekintete végigsiklott rajtam, és felkiáltott: „Hol járunk itt, domine?...”
Emília megrettenve, összekulcsolt kézzel hallgatta az urát. Moccanni sem tudott a rémülettől, és aggodalmas, szelíd tekintete borzalommal kapcsolódott a tiszteletes úr elváltozó arcába. Arra tért magához, hogy a tiszteletes úr feje hátrahanyatlik, és melle zihálva kapkod levegő után.
Azóta hét esztendő múlt el, és a hét esztendőben nem változott semmit a tiszteletes úr állapota. Komoran, magába zárkózottan, megunva mindent és mindenkit, még a lantot is szegre akasztotta. Vékony lábú, keskeny íróasztalán ott, a paplak első szobájában, a két ablak között, halomra gyűltek az iratok és levelek; közel sem mehet asztalához. A szépen faragott hollótollakat, amelyekkel minden kóborló diák, sehonnai vándor költő kedveskedett a hanvai tiszteletes úrnak, nem ütögette bele a kalamárisba. A jó diósgyőri nem sercegett az ujjai alatt, és a versekre néha, csupán nagyon néha gondolt.
A betegsége olyan volt, hogy éjjel nem hagyta aludni. Télen, amikor a hófúvás betemette a paplakot, zordon és magányos éjjeleket töltött a tiszteletes úr fel és alá járkálva szobájában. A kezét hátrakulcsolta, és sohase mondta el senkinek a gondolatait, amelyekkel ilyenkor társalkodott.
A nyári éjszakáknak egy darabig másféle volt a lefolyásuk. A tiszteletes ilyenkor megvárta, amíg elcsendesedik a falu – hamar megy ez faluhelyen –, aztán elhagyta a szobáját. Hosszú sétákat tett a homokos103 falusi utakon a nyári éjszakákban, felette a csillagok milliárdjai ragyogtak az égboltozaton, és még csak a lomb se mozdult az akácokon. Ilyenkor talán elfelejtette baját a hanvai pap, és megnyugodva tért haza, amikor világosodni kezdett a jegenyék orma.
Emberkerülő élete egy ilyen nyári éjszaka talált társat, amidőn már esztendők óta csupán a legszükségesebbeket beszélte az emberekkel. Ha a sétához nem volt kedve, kiült a paplak verandájára. A felesége befőttesüvegei között állott egy szúette régi karosszék. Ebben a karosszékben üldögélt Tompa, és elgondolkozva függesztette szemét a csillagokra. Se ember, se állat nem mozdult körülötte. A szomszédból a Kereskényi kisasszonyok petúniáinak illata érzett. De némi violaillat is vegyült a levegőbe. Vajon kinek jutott eszébe, hogy a virágregék költője a viola illatát szereti, és egy cserép violát helyezett el ott, ahol üldögélni szokott. A nyári éjszaka mozdulatlanul feküdt a távoli, ide látható dombok és hegyek oldalán. Fenn csillagok ragyognak. Némelyik csak úgy kicsinyen, mint az angyalok csizmájának patkószöge, a másik valamivel nagyobbacska, mint egy kis ablak, ahonnan valaki a hanvai papot nézi.
Mély gondolataiból arra tért magához a beteg Tompa, hogy egy barna tömeg telepedik a veranda lépcsőjére. Egyet-kettőt köhintett az éjjeli látogató, aztán szótlanul elhelyezkedett, és ott ült némán virradatig. Tompa eleinte nem törődött vele, mert csendesen viselte magát a virrasztó, aki senki más nem volt, mint Veréb Sándor, a község éjjeliőre, de későbben érdekelni kezdte ez a kitartó ragaszkodás. Hiába, becsületes nép ez, szereti, megbecsüli költőpapját. Íme az egész faluból csupán egyedül őreá vigyáz a bakter. A többit akár el is lophatnák.
– No, Veréb gazda? – szólalt meg Tompa egy csendes éjszakán.
– Igenis – felelt alázatosan az éjjeliőr –, itt legalább, a tiszteletes úr közelében biztosan nem alszom el. Hiszen a tiszteletes úr sem engedne aludni, ha meghallaná a horkolásom...
Tompa nem felelt erre semmit, csak úgy magában dörmögte:
– Milyen ravasz a paraszt! Én vagyok az ő vigyázója...
De aztán megbékült a tiszteletes, és nemsokára egy éjszaka, midőn Veréb gazda csakugyan horkolni kezdett, Tompa gyöngéden hátba ütögette az éjjeliőrt.
– Ne mulasszuk el a kötelességet, Sándor gazda!
Titokban talán a maga kötelességére gondolt, amely abból állott, hogy az éjjeliőrre vigyázott.104
Sándor gazdának használt a fölkeltés. Jó darabig nem aludt el aztán a veranda lépcsőjén... Csillagsugáros augusztus végi éjjelek jártak. Tompa értett valamicskét a csillagászathoz, amennyit a könyveiből elsajátított. Ennek a tudásnak eddig semmi hasznát sem vette, csak a helyet foglalta el agya kamrájában. A csillagvilág láttára kibontakozott elméjében a tudás, és egyszer csak mély gondolatai között megszólalt, Veréb Sándorhoz intézve a szót, vagy talán senkihez:
– A tudósok azt mondják, hogy a számtalan csillagrendszerben éli az ember vándoréletét... Lehet, könnyen meglehet, hogy nemsokára ott fogok járni valahol a Nagymedve rendszerében. Vajon mi a neve ott a mi Földünknek?
Az éjjeliőr erre természetesen mit sem felelhetett, Tompa pedig folytatta a magyarázatát. Sorban és egyenkénjt megmutogatta az éjjeliőrnek az általa ismert csillagokat. Elmondta, hogy melyik bolygónak mi a sajátsága, milyen a csillagok útja, pályája. Tanításában észrevétlenül elmélyedt. Egyik költői kép a másikat követte beszédében; elfeledte baját, bánatát, midőn szavai és gondolatai millió mérföldekre száguldtak vele a halhatatlanságba, az örök életbe...
Veréb hallgatott, hallgatott. A száját kitátotta, a szemét Tompára meresztette, és még a szuszogását is mérsékelte. Tompa azt gondolta magában, hogy ím az egyszerű lelkekben is mennyi mély gondolat lakik. Ím, az éjjeliőrt gondolatai, amelyek a hanvai határon túl nem jutottak, milliárd mérföldnyire ragadják e sártekéről. Ott úszik valahol a Mars körül... S ekkor megszólalt Veréb, nagyot sóhajtván:
– Bizony még tülkölni is majd elfelejtek, e sok haszontalan beszédben!
Így szólt, és a paplak kiskapuján át az útra lépdelt. Mélabúsan szólaltatta meg kürtjét a csendes kis faluban, és a tülök hangja tovaszállott a homokos utak felett.
Tompa többé nem ült ki a verandára, s nem nézett a csillagokba.
Az ilyen apróságok hihetetlen mértékben járultak ahhoz, hogy az érzékeny költő még jobban elzárkózzék a világtól. Zordon kedve egy percre sem távozott szívéből, homlokán a felhők úgy függtek, mint az őszi égboltozaton a vihar és szél, a hervadás előjelei.
Se nem örült, se nem búslakodott, mikor ezen az őszön – az utolsón – gyermekkori barátja, Kálnay, rimaszombati ügyvéd felkereste. Ez a Kálnay maga is poétás ember volt, habár költeményeket maga nem írt, annál többre becsülte másban a költői tehetséget. Ugyanezért – a hatvanas105 esztendőkben még ez volt a módi – Kálnay ügyvéd úr olyan ruhákat hordott, amilyeneket Rimaszombatban senki sem hordott. Nagyeszű, nagy tehetségű ember volt, – gondolkozásra félig magyar táblabíró, félig Musset Alfréd. A bort és a présházakat magyar táblabíró létére nem vetette meg, de ugyanakkor verseket szavalt a legdivatosabb költőktől. Időses, középmagas termetű férfi volt, akinek recsegő hangja vidáman harsant fel a hanvai paplakban:
– Ne gondolj a búval, Mihály! Menjünk sétálni a szép őszi természetbe, lankás dómjaid, sárga mezőid közé, amelyekről annyit énekeltél.
Tompa sokáig határozta el magát, amíg kopottas „Kazinczy”-ját magára öltötte, és kezébe vette görbe botját. Hiába, nagyon szerette gyermekkori pajtását, Kálnay ügyvéd urat, a kedvéért még azt is megtette, hogy nappal kilépett a házából. Igaz, hogy egyenesen a kertek alá surrant. Ott mentek szótlanul. Kálnayra is lassan ráragadt barátja szomorúsága, és a vidám gondolatok, amelyek társaságában hazulról elindult, sehogy se jutottak eszébe.
A hanvai határban van egy útszéli fogadó, az Ezüst Nyúlhoz címezte gazdája, de bizony nem volt azon ezüst semmi. Éppen olyan rongyos, kidőlt-bedőlt falú volt, mint az útszéli kocsmák másfelé is szoktak lenni. Kálnay uramnak azonban mindegy volt. Sohase mulasztotta el kocsmába betérni, ha útja úgy hozta magával.
– Gyerünk be, Miska, egy fél liter borra – indítványozta Kálnay. Tompának a szokottnál is sötétebb kedve volt. Rendes szokása szerint nem ivott bort, de most nem mondott ellent a barátjának.
Ott iddogáltak kettecskén a kocsma ereszete alatt. A papnak mind rosszabb-rosszabb lett a kedve. Egyszerre megszólalt elkeseredett hangon:
– Nem volt érdemes élnem, Miklós, úgy látom ezt most életem véghatárán... Hiába éltem, semmit sem alkottam. Kár volt születnem.
– Hogy mondhatsz ilyent! – ellenkezett Kálnay. – A kötetekre menő verseid szavalja fiatal és öreg egyaránt.
– Mit ér az, ha a nép, akinek írtam, nem ismeri?... Nem tud felőle, és előtte örökké ismeretlen lesz.
Így folytatta még a hanvai pap a sötét szavakat, ha ebben a percben a csárdakútnál meg nem jelen egy vizet merítő, mezítlábas szolgáló. És amíg a vedret a kútba eresztette, teli hangon csendült fel ajkán a nóta:106
Három mezőn, három határon,
Búzavirág az én virágom;
Az is, mint a rózsám szeme, kék,
Mást aranyért nem szakítanék!
Búzavirág az én virágom;
Az is, mint a rózsám szeme, kék,
Mást aranyért nem szakítanék!
A dal elhangzott, a leány továbbment, Tompa elmerengve hallgatott.
Kálnay a költő vállára tette a kezét:
– Mered-e mondani, hogy a nép nem ismeri dalaidat? Íme a bizonyság, itt hangzott előttünk. Mihály, nem éltél hiába...
Tompának két meleg könnycsepp csurgott a szakállába, és halkan dúdolta, ahogy előbb hallotta:
Három mezőn, három határon...
(1907)
