Álmatlan éjszaka
Álmatlan éjszaka
(Pesti levél)
(Pesti levél)
1915. pünkösd hava
Egy éjszaka – mostanában – ezek a dolgok jutnak eszembe: Meg kell öregedni, hogy megtudjuk: ki az ellenségünk és ki a barátunk.
Soká tart, rámegy az életnek nagyobbik fele, mert nem mindenki Rikárd király, akiről öreg Szigligetink fordítása így hangzik: „arcán szívébe látni egyenest”, az ember már félig-meddig örvendezni nem tud semminek, annak sem, hogy milyen jó volt mindig gőgösnek, hidegnek, bezártnak lenni, aljas emberi tekintetek előtt meg nem nyílni, hallgatni, mikor mások ajkáról a hazug szó folyt, senkinek nem hízelkedni, hogy évek múlva szégyenkezzünk egy szóért, amelyet érdemtelenhez intéztünk, sohasem ellágyulni, olyankor sírni, amikor senki sem látja; – mily jó volt: nagyon ritkán kalapot emelni, nem nyájasnak lenni, sem barátságosan gondolkozni; – mily bölcs volt: senkinek sem hinni a szavát, az álarc mögött keresni az igazi arcot, a valódit, amelyet álmában mutat; – mily igazságos, megelégedettséget érdemlő, hogy mindig megvetettük az embereket, s öregségünkre nem fáj a fejünk, hogy bárki is tudná a városban, hogy mit gondolunk igazán.
Megvetni az embereket – királyi passzió.
De mégis ismertem valakit, aki az embereket egész életén át megvetette, következetesen, konokul, megalkuvás nélkül, szilárdan, mint a földbe vert vas-ék; nem hitt barátságot, sem hűséget, sem jóságot, semmit sem hitt; magányosan, mint az árva nyárfa egy pusztaság szélén, a száműzött gőgjével és jéghideg szívével élt: vajon nem volt igaza?
(Ó, be féltem ezt a drága, szívemhez nőtt figurát, hogy a legvégén147 az előadásnak lóért esdekelve ordít, mint a Yorki-házból való király, vagy papot hívat és bűnösnek, eltévedt báránynak vallja magát!
Csak azt ne érjem meg, hogy azt kelljen elmondani: tévedtem, szánom-bánom…
Semmit sem szabad megbánni, amit az ember gondolt vagy cselekedett, mert mindenkinek igaza van a maga kis világában.
Halj meg, napkeleti hercegem, komor, lezárt ajkú fejedelmem; jajszó és alku nélkül.
Ki van a földön ember, akitől bocsánatot lehet kérni, aki megbocsáthat, aki érdemes arra, hogy egyetlen ablakot kitárjunk előtte a bezárt házon?
Halj meg konok zordonsággal, mint éltél – mialatt sárga kis libákkal álmodtál, amelyek a magyar tavasz korai zöld mezőin tipegnek –, és nehogy eszedbe jusson tollat és papirost kérni, hogy a biblia és az udvari bolond hátán megírjad egy nőnek, hogy utolsó órádban reá gondoltál!
Halj meg úgy, hogy fáradt légy a színjátszáshoz, ne vágódj el a deszkán, mint a térdnadrágos tenor, de még csak annyi előkészületet is unjál tenni, hogy a függönyt félrevonjad az ablakon.
Dacos se légy, mint az istentagadó, és szelíd se, mellbeteg kisasszony módjára.
Ne légy mogorva, mint a legnagyszerűbb Gárdonyi vagyongyűjtött haldokló parasztja, de ne is igyekezzél senkivel kibékülni, akivel eddig szóba sem állottal, mert az nem segít már rajtad.
Halj meg, hogy hidegülő kezed ne maradjon egy másik kézben, mert ez még tulajdon fiadat is kellemetlenül érinti.
A fal felé fordulj, hogy ne lássák az arcodon a halál percében azt a sírós, keserves kifejezést, amely mintha a gyermekkorból térne vissza a halál negyedórájában, mint egy hazarepülő galamb, amely a leégett ház felett üszkös dúca körül kering.
Vigyázz, el ne szóld magad, hogy még szerettél volna élni, mert az élők elgondolkoznak a halottak utolsó szaván, és mindenféle szamárságokat kombinálnak.
Halj meg, mint éltél: társtalanul. Hisz undorító lehet rossz színészek társaságában, deklamációval, ünnepéllyel meghalni!
Halj meg magányosan, amint a sas az erdőn, messze, egyedül.
Valahogy eszedbe ne jusson elhinni, hogy megsiratnak.)148
– Nem szeretem a nyájas embereket – mondta Sz. M., akit hízelgő fiatalkoromban atyai barátomnak neveztem –, csak a szolgák legyenek nyájasok, amikor a kéregetőt kidobják a palotából.
Nem szeretem a minduntalan köszöngető embereket, csak a rab jár fedetlen, nyírott fejjel, az úr kalapban ül odahaza is. Miért köszönnek egymásnak az emberek? Mert valamit akarnak. Mily ostobák, bukott rőföskereskedők, akik azt hiszik, hogy egy okos ember véleményét meg lehet változtatni egy kalapemelintéssel, vagy a nők hazug, üdvözlő mosolya elfelejteti velünk, hogy szájuk nem mindig tiszta! Az emberi észnek jellemnek a kigúnyolása a köszönés. A senki-emberek furfangja, akik a maguk alacsony látószögéből úgy ítélik meg embertársaikat, hogy köszönésükkel barátságot, jóindulatot szerezhetnek. Mily fanyar kép, midőn a leánykereskedők köszöngetnek egymásnak vagy az ügyvédek! Az alkuszok, akik azt vélik elhitetni, hogy azért mennek az utcára vagy kávéházba, hogy embertársaiknak köszöngessenek! A színészek kalapemelése egymásnak! És a szegény, ostoba írók, mikor nyájasan köszöngetnek a kávéházban, és barátságot színlelnek egymás iránt. Holott éppen ezen a pályán vetik meg szívük mélyéből egymást az emberek, mert itt nem lehet színészkedéssel, szapora beszéddel, szélhámossággal, pendellyel pótolni azt, ami esetleg hiányzik: a tehetséget. Szegény írók! – De hát mért nem mentek rőfösnek? Az íróknak el kellene tiltani, hogy egymásnak köszöngessenek. Sokat vétkeznek ilyenkor.
Miért köszönnek egymásnak az emberek, ünnepélyesen, mint a hadihajók a tengeren – mikor kést szeretnének a szívekbe döfni? Mért nincs bátorságuk bevallani, hogy utálják egymást, a gyűlölet szikráját miért rejtik a nyájas szempillák alá, mért nem mondják meg, ha egyik a másikat fölöslegesnek véli, mint a háborúban lévő nemzetek? Csak a nemzeteknek van bátorságuk haragjukat nyilvánítani? Miért kell kézfogásra nyújtani a kezemet embereknek, akiket megvetek? Miért színészkedem, hogy felülök a nyájas hazugságoknak, és asztalomhoz engedek az udvariasság nevében tolongókat, akiknek fecsegését lenézem? Miért nem csókolják meg egymást azok, akik szeretnek, akik a vérmérsékletüknél, hajlamaiknál fogva együvé valók, ahelyett hogy köszöngetnének merőben idegen lényeknek, akiket a véletlen egyszer a közelükbe sodort, s a véletlennek nyűgét viselik egész életükön át? Miért nincs bátorságuk az embereknek csak azokkal megismerkedni egymás közül, akinek ismeretségét akarják? Miért ez a sok ostoba149 forma a társadalmi érintkezésben, mikor csak a gyengéknek, a magukban tehetetleneknek van szükségük a társadalom mai berendezkedésére? A ravasz ügynöknek, a kedves tehetségtelennek, a dörgölődző álszerénynek, az ártatlan kedélyű köszöngetőnek, aki az órádat akarja ellopni, a gondtalanul sétálónak, akiben Budapest minden romlottsága, dolgozni nem akarása, zsiványmódra meggazdagodni óhajtása felébred, amint a gazdag ember kocsija után néz az utcán, hogyan emelhetné ki az erszényt a zsebből: – ezeknek való a társadalom mai formájában.
Amíg az emberek többé nem kérnek már bocsánatot, de meg se bocsátanak – amíg álarcot akarnak hordani a kis szélhámosok és nagy kokottok –, amíg nyájaskodva közeleg feléd ellenséged és az „élő nagybátya” kísért a halott helyett –, míg rossz színészek rossz szerepeket játszanak körülötted, és a hamis hangot észre veszed az imádott díva éneklésében – míg el tudsz bújni szomorúságoddal és az örömet unott kézlegyintéssel üdvözlöd –, rejtett izmokat tudsz a válladban és a szívedben – és ha az igazságot nem is ismered meg pontosan, de annál nagyobb biztonsággal a hazugságot: addig nem érdemes egyébre embertársad, életed, világod, mint arra, hogy gőgösen, hideg szívvel, zárt ajakkal, befalazott lélekkel nézzél a szeme közé.
– És barátod? – folytatta az álmatlan éjszakai beszélgető.
– Barátodról mélyen hallgass, nehogy ellenségeddé legyen.
(1915)150
