Utazás Bécsbe
Utazás Bécsbe
Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a suba alatt a fokosukat vagy rövid nyakú, kurucos csákányukat is magukkal vitték Bécsbe, farkasfogú komondor kullogott a sarkukban, és végrendeletet írtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az országúton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt helyet. Az idők folyamán hívták „Tigris”-nek, „Zöldfá”-nak, „Piros almá”-nak; Martinovics idején a „Jámbor utazó”-hoz volt címezve.
A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából Bécsbe, legfeljebb nemrégen Ocskay, aki a vérrel és korommal felírta a város falára, hogy ott járt. A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel, idéző írással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek egy szekérderéknyi pörös írást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is szívdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár szobájáig – mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos folyosón. Tán a megtermett daliák, a fehér lábú királynő testőrzői idejében volt jó dolguk a magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár, és a mosónők bálján a harmonikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a kemény öklű nemes testőrnek. Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete szakállas Szemere Miklóst ismerik Hölzer kocsijából a bécsiek, míg a tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig egzotikus jelenségek voltak Bécsben, mint Párizsban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek, fiákeresek és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szegfűjét is jól ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a színpadról, Vörös Elek prímást az éjjeli mulatóból. És boldogult Rudolf hercegünk idejében Rohonczy Gedeont175 és Károlyi Istvánt éppen úgy ismerték Bécsben, mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sűrűn mutatkoztak magyar tisztek. Míg az írók közül a piros mellényes, fehér szakállas öreg költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az „Almá”-nál és a „Sacher”-nél.
Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne álmodozó magas rangú hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot szerette. Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát a bécsi földre az ügyes-bajos magyar. Mindig voltak elszánt perlekedők, akik nemcsak a magyar anekdotakört gazdagították vagyonőrző szenvedélyükkel, hanem az úti kalandok gyűjteményét is szaporították. Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsíros diósgyőri árkusok járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre szálltak az írások, amelyek félig-meddig már legendák lettek.
Nem volt olyan magyar família az elmúlt századokban, amellyel valamely sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A francia fedelű nemesi kúriákban vagy a düledező kapubálványú, köznemesi hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének képzelte magát minden elszegényedett nemesember. A király elvette valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a családi vagyont. A kurucok, hajdúk, szabadságharcosok többnyire megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jött-mentek birtokolták a földeket, amelyek az első hódításból valók voltak. A birtokáról elűzött család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett… Ha nemzeti múltunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés szenvedély lett hazánkban.
És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését, ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.176
Hozott valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül?
A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyújtogatott az elővárosban. A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a fekete gatyájú pórokat, de az öklelő bajuszú, keserves magyarokat ő sem engedte színe elébe. A „Piros Almá”-nál vagy a „Zöldfá”-nál, az országút tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, míg utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával, és tarisznyájával visszaballagott hazájába. A legtöbb magyar sohasem jutott el a belvárosba sem. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadúrt imádó ősmagyarok egykor a fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a „Fehér Farkas”-nál, Pesten a szalmás „Griff”-nél, hogyan merészkedett volna Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás műveltségű és színészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a keskeny bécsi utcákon, ama bizonyos apát, aki a papírkereskedésben, homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: „A forradalom körülutazza a világot.”
Az ügyes-bajos magyar bizony ott ragadt az elővárosban, medvetáncoltatók, cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen), akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget kapott. Hitzing a fogadós útján megkopasztotta a pörösködő magyarokat, és a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédű bécsi sógortól. Az öreg Riszdorfer János, a nyíregyházi nótárius csaknem egy esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a városnak, és a nagy eszű nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város pennája, és nem jött vissza. Esztendő múlva derült ki, hogy a jeles Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig hiába írta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson. A nyíregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a város eszét. A katonás asszony felpakolt, és elindult Bécs városába, hogy a rejtőzködő pennát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam177 e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és a medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár meghallgassa a nyíregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban sohasem beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyíregyházára az ötvenes években.
A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi, anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon éppen úgy észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső Kerepesi úti boltos a vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök vagy kalandor mozog csupán teljes biztonsággal a Kärntnerstrassen, de ugyanezek Berlinben vagy Párizsban is megállnák a helyüket. A legtöbb magyar – legyen bár budapesti – falusi megvetést és bámulatot érez a paloták és terek városában. A „Sacher” télikertjében vagy a „Riedl” kávéházban mindnyájan úgy érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hírül, hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélőóra régi Strauss-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A kedélyes bécsi kocsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni, a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező polgárokat és a falon függő képes újság trikós kisasszonya mint egy messzi, romlott, nagyvilág hírnöke mosolygott az évszázados nevű utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen úgy elrejtőzik az idegen előtt, mint az igazi pesti jókedv eltűnt a belváros újjáépítésével. Hová lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor a Harangnál hallgattam, akik fiatal korából ismerték a császárt és az öreg főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok kocsma a fiákerállomások környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és borivó – az ital pompás és tiszta volt e helyeken –, ahol Bratfisch üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult sanzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek, és a pesti „Kék Macská”-ról és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjúnak? A polgárlakások a szűk utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén, piszén és rózsaszínű arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske, és esténkint pajkos masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben, amíg a belváros a régi volt, és a178 „kedélyes Bécs” valóban létezett, nemcsak a harmonikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony közelében.
Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a díszmagyaros urakról, akik a program szerint nem nyújtottak át borravalót, és a nők, a tarka szoknyás, nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul, hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az országúti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.
(1915)179
