A Démonhoz
A Démonhoz
Ez a csárda vajon merre van?
Fenn volt, magosan a hegyoldalban, ahol petróleumlámpák és filozófus elmék világítottak, amíg volt kőolaj és bölcsészet. Félszemű, orr nélküli és ragyavert bormérő, mint esztendő múltán a szép halott, mindenkinek névre szóló pohárba öntötte az italt; négyszögletes fejű, habzó szájú kutya hevert a küszöbön, miután már régen elveszítette a falusi kocsit, amely mögött a városba loholt; a vendégek halálsápadt arccal, botra támaszkodva jöttek az életből, vásári verekedésből, ahol a hajukat kitépték, szerelmes hársfa alól, ahol a szívüket levesben kifőzték, és rókák csalogatójának a csapóvasban feltűzték, vagy a börtönből jöttek ide egyenest, ahol puhára mángorolták már a hátukat, karjukat, egyenesen álló térdüket: lezuhantak a kocsmapadra, és a homlokukat az asztal széléhez ütötték.
Itt nem ketyegett óra a falon, zene sohasem hangzott, hangtalanul, üres szájjal (mint a sírverem) folyt az énekelgetés, de mégis megpihent mindenki egy bizonyos időre.
Egyik a sakktábláját vette elő, és magát az élet királyának képzelve, kergette a parasztot.
A másik a találmányait teregette az asztalra, és bonyolult számításokba merült, amelyek mindig kedvezően végződtek.
A harmadik elveszített ártatlanságával játszadozott, mint megrepedt katonatükörrel, és a napsugarat a törött üveggel is a falra vetítette.
Mások régen elveszített pöröket nyertek itt, amelyet az élet ellen beadtak, de már minden fórumon elutasítottak.
A legtöbben könyökre támaszkodva biztosan várták a nőt, aki miatt öngyilkosságot elkövettek, hogy szűzi fehéren és a tavasz szagával, megújulva és a régi fiatalságban elmegy erre az utcán, szomorú szeme felragyog és kis kezével int a búsulónak.323
Itt ültek ők mind: a szerencsétlenek, a lesújtottak és földretiportak, itt a bolondok, a szegények és féllábúak, amint az életből elmenekültek, mint elveszített csatából, amelyet a bolgárokkal vívtak, akik egyetlen foglyot sem ejtettek.
Ide csúszott a darabokká zúzódott testőrtiszt, írógörcsös költő és egykor piros arcú szerelmes, a démonhoz, aki még egyszer, utoljára megsimogatta és helyesléssel biztatta elveszített szemeiért azt, aki sokat nézegetett az almafákon szüretelő nőkre; megdicsérte, akinek hamis játékért tőből levágták a jobb kezét, megnyugtatta azt, aki szív nélkül jött ide, mert a szívét bukott nők piros papucsa széttiporta; az öncsonkítókat, az öngyilkosokat, mámorosokat és bálványimádókat kitárt karral fogadta a démon, és olyan mézes italt öntött poharukba, mint az angolok fokföldi bora.
Itt, a démonnál megtalálta mindenki önmagát. A futóbolond a tollakat, amelyeket kalapjához illeszthet, az elátkozott költő a diadalmat, kiugrott szerelmes a női könnyeket, és a hamispénz-tulajdonos valódi kincsek boldog birtokához jutott. Aki nem tudta leírni az R betűt, mert az nagyon megsértette: akinek üres szélmalom kóválygott a fejében; akinek kés volt a szíve táján, s minden dobbanásnál megsebezte; aki addig csak négykézláb kúszott, mert kutya volt; aki éjszaka lidércnyomással küzdött, mert nem tudott kimondani egy nevet: a démonnál meggyógyult. Felpirosló orcával, egyenes gerinccel, elért szerelemmel és teljes diadalommal mehetett ki a temetőbe, hogy megérdemelt sírjába belefeküdjön. A démon mindent visszaadott neki, amit az élet elvett tőle, és adott neki, amit amaz nem ajándékozott. Rothschildok és az Élet királyai poharaztak a hegyoldalban, udvari költők gyönyörű rímeket faragtak, és a láb nélküli gavallérnak annyi kalandja volt, mint Casanovának. A boltozat alatt minden percben belépett a pénzes levélhordó, majd a futár, aki hírt hozott a gyermekek boldogságáról, a királyi kitüntetésről, az elveszített nagy per megnyeréséről és a főnyereményről, majd hintón jöttek a nők, akik nemrégen seprővel vagy cipősarokkal támadtak, hűtelenek voltak, mint a verebek és csalékonyak, mint a hold sugara; most eljöttek és letérdepeltek, hogy megcsókolják a mart sebeket. Az öröm, mint egy aranydisznó töntörgött be az ajtón.
A Démonnál.
Mikor még csak a maga baja volt mindenkinek. A szerencsétlenség oly egyéni volt, mint egy régi, viseltes kalap. A boldogtalanság rossz324 kis fehér kutya volt, amely zsinegre kötve vezetgeti éjszaka a részeg vakot. A csőd személyesen hozta el iratait egy fakó, mellbeteg hivatalszolga alakjában. Titok lehetett az, hogy valakinek sötét lyuk van a bal mellén. Mikor még minden egyéni volt a földön. A Démonnál akkor felejteni lehetett az életet.
A kis csárdákat azóta lerombolták, egy nagy cinteremben ülünk mindnyájan, és némán hallgatjuk a szél zúgását és az égő városból a harangkongatást.
Minden baj és bánat közös lett. A nyomorúság rongyos szűrével betakar, mint a csősz az útszélen talált porontyokat.
Nincs külön bánata a grófnőnek, táncosnőnek és polgárasszonynak, holott azelőtt éppen az volt a legnemesebb a fájdalomban, hogy az ember kiáltás nélkül tűrhette, mint a spártai fiú a róka harapását. Az volt a leggyönyörűbb a bánatban, hogy egyedül vitte el az ember sétálni az őszi erdőkbe, sárga fasorokba, és a revolver ólommagjára olyan betűt véshetett, amilyent akart. A gyász feketerigó módjára éldegélt egy letakart kalitkában, és az ember hivatali pontossággal bezárhatta az ajtókat, midőn kedveseit megsiratni akarta. Lehetett futni, utazni; elrejtőzködni hegyormon vagy barlangban, az első páholyban a dalszínházban vagy egy gellérthegyi lebujban; a tengerre lehetett menni, idegen városok zajgásában keresni kedves arcokat, amelyek egy másodpercre megvigasztalnak; menekülni lehetett a részvét, káröröm s leereszkedő őszi köd elől messzi tartományokba, ahol senkit sem ismertünk, és minket sem ismertek; lehetett álorcásan járni, mikor attól féltünk, hogy vércsepp marad az utcán mögöttünk, és lehetett dalolni, mikor gondolatban a végrendeletünket fogalmaztuk.
Most vége van a maszkabálnak.
A nemesítő fájdalmat egy nagy közös konyhán főzik, valamint ott tálalják majd az örömet is.
Az arcok többé nem titkosak, a szemekben nincs rejtély, és a szívekre egyforma fekete kokárda van tűzve.
Testvérek vagyunk itt valamennyien, halottak napja van egész esztendőben, és reggeltől estig a temetőt látogatjuk.
Az élet fellegei dühös morgással hömpölyögnek a hegyek felett, és a vészes villámlás mindnyájunkat megdermeszt.325
Az emberek rózsás kertjében sápadozó virágok vagyunk valamennyien; hol van a hetyke szarkaláb, amely a viharban fel merné emelni a fejét?
A piros hintók a kocsiszínbe vannak tolva, csak az irgalmas barát kétkerekű kordéja közlekedik, hogy alamizsnát gyűjtsön a szegényeknek.
A könnyek egy közös nagy tóba ömlenek, és a szegény házmesterlány legdrágább fájdalma elvegyül a grófnék könnyeivel.
A sebeket ugyanazon gézzel kötik szegényen és gazdagon, a boldogon és boldogtalanon.
Azért jó volna, ha még állna a régi csárda, ahová el lehetne menni falu bolondjának vagy dölyfös fejedelemnek.
Harmadik ősz hideg esője veri őrjítő konoksággal a katona köpenyegét; harmadik éve nincsenek bolondok, képzelődők, élet-királyok és elátkozott költők Magyarországon.
Hová lehetne jutni, hová lehetne a fejet lehajtani, hol lehetne a mézeskalácsszívet az asztalra tenni és megeszegetni?
Beretvaélen, egyformán, mint a borona éljük a hadi életet; vigyázva szippantunk a levegőből, kis karéjt vágunk a kenyérből, apróra váltogatjuk a pénzünket, takarékosan bánunk a fájdalmunkkal, az örömet kis amulettbe zárva hordjuk a szívünk felett, mint valamely régi emléket.
Hol van a béke nagy bolondsága, félrecsapott kalapja, hetyke kurjantása, kihívó legénykedése és szétrúgott nagybőgője?
Hol van a Démonhoz címzett csárda, ahol mindenki királynak vagy koldusnak képzelheti magát?
De jó volna egy napra elfelejteni a józanságot és megbolondulni!
(1916)326
