A lumpokról
A lumpokról
BARDOLPH (vörös orrára mutat): Nézd, my lord,
látod ezen tüneményeket? Veszed észre ezen tűz-
párázatokat? Vajon mit jelentenek ezek?
HENRIK HERCEG: Forró májat és hűlt erszényt.
BARDOLPH: Epét, mylord, ha jól vesszük.
látod ezen tüneményeket? Veszed észre ezen tűz-
párázatokat? Vajon mit jelentenek ezek?
HENRIK HERCEG: Forró májat és hűlt erszényt.
BARDOLPH: Epét, mylord, ha jól vesszük.
(Shakespeare: IV. Henrik király)
A részeges káplár így védelmezi arcának tüzét a királyi színdarabban, amely a „Vadkanfő”-nél elfogyasztott italok miatt jellegzetessé tévé őt a „Hattyú” figurái között. Vajon mivel védekezik az a kisszámú társaság, amely az elmúlt napokban ötven üveg pezsgőt fogyasztott el egy ültő helyében egy budapesti fogadóban? Hatan voltak, két hölgy és négy úriember, és ötven üveg fojtott bort ittak meg vacsorára… Ilyesmi még nem fordult elő a magyar krónikákban, a legrégibb legendák sem tudnak hasonló esetről, ezért érdemes feljegyezni a dolgot és foglalkozni a nevezetességgel.
Kik voltak ők?
Normális úriemberek és asszonyságok, akik vidéki gazdaságaikat és bérleteiket oly pontossággal látják el, amint ezt már apjuktól, nagyapjuktól látták. Azelőtt sohasem ittak, csak azóta ürítgetik a poharakat, mióta háború van. Több a pénzük, és nagyobb a bánatuk. Soha annyi pezsgőt nem ittak még Pesten, mint a háború alatt. Annyi részeg ember nem mutatkozott a városon, mint 1915–1916-ban. Még az antialkoholisták közül is sokan meginogtak meggyőződésükben e súlyos esztendőkben. Hadd folyjon patakban a bor, amikor nem érdemes élni. A mámor olyan jótékonysági találmány lett, hogy mindenki használni akarja, mint a kenyeret. A tavalyi józanok, a harmadév előtti puritánok verik leghangosabban az asztalt, mintha mindennap Szilveszter névnapja volna. A régi és megvetett korhelyek327 ijedten visszavonultak a sokadalom elől, amely a bizalmas szentélyeikbe tört. Alig látni valakit az egykori pesti lumpok közül a mulatóhelyeken. Megkomolyodtak, magukba szállottak ők, akik eddig egész életükben mulattak, csupán terézvárosi búcsú napján vagy Szilveszter éjszakáján pihenték ki magukat, mert akkor az egész város mulatott, és ők nem akartak cégéres lumpok lenni Pesten. Az egykorú krónikaíró híven feljegyzi, hogy azok a víg emberek, akik oly közismert alakjai voltak a pesti éjszakának, mint a cigányprímások, akik orfeumban, sántánban, borozóban, zenés kávéházban töltötték az egymás után lepergő esztendőket: nyomtalanul eltűntek a háború alatt. Talán szégyelltek a tűzpárázatukat arcukon, vagy e megrendítő időben elveszítették lelkük régi, orfeumzenés harmóniáját? Keresztet vetettek a céltalan éjszakázásra, töredelmesen szánták-bánták bűneiket, és múltjuk megváltásáért új, társadalomra és háborúra egyaránt hasznos életmódot kezdtek. A régi pesti lumpok, akik már életükben félig-meddig legendák lettek, a hangosak, a kitartók, a verekedők, a hosszadalmasan üldögélők, a legvénebbek és a legfiatalabbak, a reggeli lefekvők, a másnapig mulatozók, a telhetetlen és fáradhatatlan korhelyek, a jobb sorsra érdemes szerencsétlenek és bánatukat borral öntözgető búslakodók, a gazdagok és a pénztelenek: – felgyűrt gallérral osonnak tova a fal árnyékában, hírmondó sem maradt belőlük a mostani nemzedék részére, sóhajtással intézik el múltjukat, a világért sem emlegetnék, hogy milyen jól mulattak egykor… „Majd ha béke lesz ismét – mondják szégyenkezve. – Akkor újra kivesszük a részünket a nótából, lányból, mámorból…”
És mégis annyi pezsgő fogy Pesten, amennyiről a régi világbeli embereknek fogalmuk sem volt!
Régebben Pesten a tűzpárázatos arculatú férfiak többnyire tisztességes emberek is voltak. Maguknak korhelykedtek, a saját egészségüket és pénzüket áldozták fel az éjszaka gázlámpásainál. Privát dolog volt a lumpolás.
Egyik reménytelenül szerelmes volt az elérhetetlen hölgybe. Bardolph káplár tüzes rózsái nyílásával többnyire meggyógyult a boldogtalan, a nőnek már csak a cipősarkára emlékezett, amellyel homlokon rúgták. Ez volt talán a legszimpatikusabb a pesti éjszaka figurái közül, aki egy női nevet írt boros ujjával az asztal lapjára a fiákerosok328 csárdájában. Aztán, mint aki a dolgát jól végezte, kisimította homlokából a haját, és reggel ment a hivatala után.
(És azokért a nőkért még érdemes is volt szenvedni. A Buffaló- vagy Aida-levesért, amelynek főzéséről maga a szakácskönyv is lebeszéli az olvasót, nagyon korán reggel felkeltek, lángoló tüzet gyújtottak, és egész nap a tűzhely körül forgolódnak, hogy estére valaki helyeslően bólintson a fehér asztalnál.)
A másik lump már öregember volt, és sok remélnivalója nemigen volt az élettől, egy jól sikerült murin kívül. A harmadik gazdag volt, és unatkozott. A negyedik mindig arról beszélt éjfél után, hogy miért nem tud érvényesülni Magyarországon. Bezzeg külföldön… Kártyán és lóversenyen nyert pénzek cseréltek gazdát az éjszakai mulatozásban. Aki verekedni szeretett boros állapotában, megtalálta partnerét. Aki a sírást, kesergést kedvelte, lelt barátokat. A csend rajongói is helyet foglalhattak.
Kevés tennivaló volt akkoriban Magyarországon, sok unalom és élettel való meghasonlás (a mai óriás keserűségek helyett liliputi bajok miatt) a tűzpárázatos éjszakához szegődtette azokat, akik nappali időben kedvetlenül mentek az utcán. A legnagyobb lumpok is többnyire szentimentális férfiak voltak azon szólásmondás alapján, hogy csak a lumpoknak van igazuk.
Mikor kitört a háború, a csárdákat egyszerre kiseperték. A legszomorúbb emberek siettek el legelsőnek, mintha végre megérkezett volna az, amire vártak. Az ásítozónak, az életuntnak, a magával tehetetlennek dolgot adott a háború. A reménytelen szerelmes úgy érezte, hogy itt van az időszak, amikor valamely előre nem látott úton-módon megközelítheti elérhetetlen hölgyét. A földterhe öregeknek is akadt tennivalójuk: a fiatalok buzdítása. A nem érvényesült keserű: golyót vagy medáliát remélt az elkövetkező időkben.
Mindenkit kicseréltek 1914 nyári napjain. A lumpokat is. Aki el nem ment katonának, talált megfelelő foglalkozást. Többé senki sem panaszkodhatott a városban, hogy nem tud foglalkozást találni, annyi új hivatal lett egyszerre. A piros arcú Bardolphok megnemesedve és megjavulva érezték magukat, midőn pántlikás katonasapkában legényeket vezettek az állomáshoz. Még senki sem tudta, mi lesz, a legbölcsebbek sem látták az eljövő eseményeket, a keserves jósdák egy hosszú-hosszú esztendőre tervezték a hadjáratot, mindenki csak329 jót, megtisztulást, új életet remélt az ágyúdörgéses időváltozástól. A legzüllöttebb korhelyt darabokban szedték elő az asztal alól, és megváltást ígértek neki a holnapok. Aki már töltött pisztollyal aludt, azt is más elhatározásra késztették a váratlan események. Ellenségek kezet nyújtottak egymásnak, és civakodó házastársak kibékültek – hányszor már a háború alatt!
A lumpok elmentek a csatába.
Most új, azelőtt sohasem látott lumpok mutatkoznak a városban.
Honnan jöttek, és hová mennek?
Egyáltalán, honnan jön az a tömérdek ember, aki átutazik vagy megtelepedik Pesten? Jönnek a zsúfolásig telt vonattal, hering módjára szoronganak a pályaudvarokon, életveszélyesen megtöltik a villamoskocsit, járhatatlanul ellepik az utcákat, a fogadók folyosóin alusznak, egyéb helyiség hiányában. Jönnek-mennek, mintha az egész világ útra kelt volna, az új népvándorlásra készülődnének az emberek. Váratlanul érkeznek az emberhullámok a messziségből a főváros házsorai közé, és eltűnnek nyomtalanul, hogy új sokadalom szorítson magának helyet.
Este vagy nappal megyek az utcán, csodálkozva nézem a főváros megváltozott arculatát. Mintha mind eltűntek volna a régi emberek. Új női arcok jelentkeznek a régi, megkopottak helyett. Kik lepik el oly erőszakosan a közúti alkalmatosságokat: kik nyüzsögnek az éttermekben, hotelokban, színházakban; kik foglalták el a régi pestiek helyét mindenütt a városon, korzón és boltokban, neveletlenségben és lármában, fényűzésben és mohó élni vágyásban? Csupa idegenek, ismeretlenek, akik valamely rejtélyes ok miatt valahol útra keltek, mint a sáskák, és sűrű emberrajként zümmögve útba ejtik egy napra vagy egy hétre vagy tíz esztendőre Budapestet.
A szegény menekültek már nagyobbrészt elhagyták a várost, és mégis mintha több ember volna itt mostanában, mint a zsúfolt erdélyi vonatok befutásakor.
A vonuló vándormadarak összetartozósága sem észlelhető a Pesten áthúzódó idegen ellen. A fecskék legalább ismerik egymást. Itt senki sem tudja a másikról, honnan jött, és hová megy. Mennek, megbabonázottan330 vándorolnak, mintha már senki sem lelné meg a helyét a háborúban.
Ebben az új emberforgatagban aztán végképpen nyoma veszett az utolsó pesti lumpnak. A tűzpárázat idegen emberek arcára költözött.
(1916)331
