Búcsú Senki szigetétől
Búcsú Senki szigetétől
Csapfi szélhámos volt Pesten, a hatvanas években.
„Szerelem gyermekének” nevezte magát, igazi atyjául egy osztrák főherceget jelölt meg (máskor a száműzött kormányzó debreceni tartózkodására tett célzást anyjával kapcsolatosan), holott a megcsalt hitelezők, megkopasztott ideiglenes barátok, komor tekintetű korcsmárosok, hol hitelben evett és ivott, nótázott, és barátokat megvendégelt: már régebben tudták, hogy Csapfi egy kassai gyertyaöntőnek a fia, és anyja oly szent nő volt, mint az oltárvirág a húsvétot megelőző vasárnapon.
Köcsögkalapban járt, olykor Kossuth-szakállt viselt, máskor simára borotválta arcát, téli időben nappal is frakkban járt, és a forró nyarat nemegyszer töltötte díszmagyarban, amelyet egy hiszékeny Galamb utcai szabó saját kezűleg varrt. A haját viaszkkal, pomádéval, sütővassal ápolta, a hosszúra nőtt körmét használta írótollnak, amellyel a nevét kötelezvények alá kanyarította, a fúvós zenekar kedvéért messzi vendéglőkbe is elballagott, becsípett mesterembereknek és mulató grófoknak sohasem mulasztott el alkalmat bemutatkozni és a barátságot másnap is fenntartani, ismerte a pesti hamiskártyásokat, és nagyobb nyereség után mindig meglátogatta őket; hetivásárokon a Griff szalmás udvarán ácsorgott, ahová a vidéki kocsik befordultak; keresztapa szeretett lenni budai polgárházaknál, váratlanul megjelent lakodalmakon, midőn a hangulat már vidám volt, és úgy viselkedett, mint jóságos atyafi, de kedvelte a vidéki szüreteket is. Senki nem volt jobb barátja a Pestre került falusi gavalléroknak Csapfinál, és ha a legkisebb alkalom mutatkozott, nyomban párviadalt rendezett a budai lövőház mögött, midőn is titokban és idejében értesítette az ellenfél édesanyját. Az adósságait kis jegyzőkönyvecskébe írta, és a jegyzéket a türelmetlen suszter orra alá tartotta, miközben félelmetes hangon, méltatlankodva kérdezte, vajon elfeledkezett-e adósságáról?319
„Holott születésemnél fogva nem vagyok a számjegyek embere” – fűzte hozzá.
A lakását senki sem tudta, mert mindig változtatta, egy telet a Griff azon vendégszobájában töltött, hol reggelig kártyáztak a disznókereskedők, és a játék befejeztével mindig körülnézett az asztal alatt elhullajtott bankók után; máskor egy távoli rokonához járt aludni a messzi külvárosba, ahol leterített újságpapiroson aludt az egész család, legtöbbször becsípett emberek karjába kapaszkodott, jóságosán kvártélyukra vezetvén őket, a felügyeletet továbbra sem szüntette be: körülnézett a szálláson, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, míg új barátját egymás mellé rakott székekre fektette.
Így múlt a pesti szélhámos élete, míg egy napon váratlan fordulat zavarta meg az egyhangúságot. Megjelent Jókai Mór regénye, a címe: Arany ember.
Ismerik önök az Arany ember bűbájos, elandalító és szívcsónakáztató históriáját? A Tímár Mihály nevű komáromi hajósgazdát, aki a Vaskapu környékén, az úgynevezett Senki szigetén találja fel boldogságát egy öreg asszonyság és egy fiatal hölgy társaságában, azt a boldogságot, amelyet valamennyi aranyán és hajóján nem tudott megvásárolni Komáromban? Az „élő alabástrom szobortól” – Jókai még így nevezte a hűvös vérmérsékletű nőket –, hűséges feleségétől lopva menekült a komáromi hajós a Duna elhagyott szigetére, ahol a rác hölgyek a sziklafalon várják. A legideálisabb házasságtörő regény az Arany ember. Sohasem tudja meg a világ, Tímea asszony és a komáromi pletyka a gazdag Tímár Mihály szerelmi cselszövényét, ha Jókai Mór regényben nem írja. A Senki szigete azóta is felfeltünedezik a szentimentális férfiak képzelődéseinek folyóján, mint egy halkan, zenélve úszó hajó. A boldogtalan és megnyugvást nem találó férfiak Senki szigetére vágyakoznak, ahol Noémi kitárt karral vár rózsafái között minden derék és szenvedő férfiút.
A közelmúlt évtizedeken, mint egy régi naplóban olvasom, mikor a férfiak még boldogtalanabbak voltak, mert komolyabban éltek, szenvedtek, hittek és reméltek, mikor a regényes érzelmek mind közönségesen feltalálhatók: grófok, kereskedők és hajósgazdák szívében, Senki szigete még inkább csalogatta a sebzett szíveket.
Csapfi, a korábban említett szélhámos (aki vénségére naplót szerkesztett) abból tengette-lengette életét, hogy elkalauzolta az utasokat Senki szigetére. Olykor egy erdélyi falucska, havas vagy tanya szerepelt320 a sziget gyanánt, máskor valóban hajóval vitte a szerető párokat a Vaskapu felé, ahol a csendes szigetet megközelítették. Jókai fantázia ihlette rózsafái helyett sivár mohamedán házakat talált az utazó, ámde mindenért kárpótolt az illúzió. Ez a bizonyos Csapfi Senki szigete ügynökének nevezte magát. Jó darabig szélhámoskodott Pesten, megrontott néhány fiatal életet, veszélybe csalt rajongó dámákat, bajba sodort titkos szeretőket, midőn Senki szigetére kormányozta őket, honnan csak nagy bajjal, néha egy egész élet csalódásának árával tudtak visszatérni. Ámbátor nem mindenki hagyta ott a fogát. A tiszteletre méltó hölgy, akit a régi napló említ, egy esztendeig bujdosott Senki szigetén – egy erdélyi falucskában tanítván kisgyermekeket, és havonkint kocsin és gyalogszerrel megérkezett J. gróf Pestről Senki szigetére, az Aranyember ruhájában. A nagyon tisztelt úrnő egy napon megunta Noémi egyhangú boldogságát, és visszatért a fővárosba. Szépszámú család környezetében hunyta le szemét öregségében, midőn már csaknem minden valamirevaló egyletnek elnöknője lett.
Az emberek rejtett vágyódását Senki szigete, a néma boldogság után, amelyet az aranytollú regényíró könyvbe írt, amellyel Csapfi Valér az elmúlt évtizedekben a fővárosban ügynökösködött: soha el nem múló délibáb csüggedt vándorlásaink közben. Vajon ki nem szeretné, érett férfiú, Noémi önfeláldozó szerelmét, a csendes boldogságot, a rózsafákat és halk alkonyatokat?
A háború már azelőtt is sok Senki szigetet dúlt fel, midőn a Tímár Mihályok hadba vonultak, és Noémi hasztalan várt a sziklafokon a közelgő hajóra. Hány szegény teremtés járkál Magyarországon, aki az ábrándozás szigetén várta az imádott férfiút esőben és hóban, míg egy napon ágyúgolyók kezdtek hullani. Erdély havasai, távoli alföldi tanyák, dunai biztos szigetek, ahol a soha el nem múló regényesség hölgyeit rejtegették szentimentális férfiak, hogy majd egykor a nászinduló zenéje mellett a nagyvilágba kivezessék őket, ellenség dúlta, háború sújtotta világ lett. De a pesti kis lakás, ahol egy-egy hölgy várta epedve az esti órát, midőn kedvese, jövendőbelije, rejtegetett szerelme megérkezik, elárvult fészek lett. Hadba szállott a gavallér, és a szépjövőjű hölgyet valamerre elsodorta a szél. A háború csodálatos regényeit most meg sem látjuk, észrevétlenül megyünk el a Senki szigete mellett, ahol a szerelem lakott, nincs érkezésünk följegyezni a nőket, akik ifjan vagy éretten már a háború előtt is várakozással,321 reménykedéssel töltötték az életüket – a háború harmadik esztendejében pedig tán alig áll régi kunyhó, amelyben a várakozás mécsese pislogna. Majd a háború után, ha jön egy új Jókai, meg lehetne írni a könyvtárat e kor végtelen szenvedéseiről, midőn a fájdalom úgy devalválódott értékében, mint minden az életben, midőn senki sem hisz már semmiben, csupán az elmúlt, régi emberek viselt dolgai keltenek bizalmat, akik még a háború előtt éltek.
Ki hisz ma Senki szigetében, ha nem a színház deszkáin látja az Arany ember című eredeti drámában? Van olyan ábrándos szív, amely a csendes, rejtett, zavartalan boldogságért dobogna korunkban, midőn bizonytalan a vonatok és gyorsparasztok járása, az erdélyi havasok kertjeiből durva kezek tépik le az őszirózsát, a dunai szigetet az ellenséges tüzérség célpontnak választotta, és csaknem hajszálon függ mindnyájunknak az élete? Hol van az a Csapfi, e romantikus hazug, aki manapság elhitetné a szenvedő szívekkel, hogy feltalálható Senki szigete s rajta a boldogság?
A múlt idők bágyadt aranyán elkáprázik szemünk, amíg a színházban a száz esztendő előtti és még néhány év előtti valódinak vélt történetei elvonulnak előttünk. Csodálatos, zsongító regényesség áramlik a régimódi drámából, a szép színésznők szavaiból és kopott bútorokból.
Ilyen volt valamikor Magyarországon az élet? – kérdezzük magunkban, mintha egy messzi tartományban járnánk, ahol egykori ismerőseink mind a temetőbe kerültek.
(1916)322
