Egy cinkotai polgár kalandjai
Egy cinkotai polgár kalandjai
…Eleganciájára jellemző, hogy egyszer felvette
egy barátja fináncruháját, s úgy fotografáltatta le
magát.
egy barátja fináncruháját, s úgy fotografáltatta le
magát.
(Egy pesti hetilapból)
– Hol kel fel a nap? – kérdezte Mátyás király.
Cinkotai kántor felelé:
– Felségednek Budán, nékem meg Cinkotán.
Tóth Margitnak és társnőinek a bádoghordóban már régen sehol sem kel fel a nap.
Szegény, szerelmes, egyszerű, ábrándozó és hiszékeny nőszemélyek, akik szívük csendesítése, álmodozásuknak megvalósítása végett a cinkotai házba utaztak, végigmentek a bűnügyi regényekből jól ismert udvaron, abroncsok, szemétdombok, elhagyott viskók, elreteszelt kamrák között, vittek érzelmet, szívet, játékos vért, hervatag asszony lenge álmát, ifjú nő bizonytalan szerelmét, nótát, jókedvet, kis regényt: a bádogoshoz, aki hordóba tette őket, mint a füstölt húst, miután szerette és megsimogatta látogatóit! – a nap nekik már nem kelt előbb, mint a falusi temetőben, ahol rendőrök, csendőrök és a Magyarország kitűnő riportere felnyitogatták a jól elzárt bödönöket.
A bádogos alakjának – amely egy ismerőse megfigyelése szerint Bali Mihály magyar királyi hóhéréhez volt hasonlatos – kell feltűnni a májusi délután szemhatárán, hogy a férfiak komolyan, őszintén megsajnálják a nőket.
A kerek fejű, köpcös, nyugodt, kiszámított szavú, a magyar nótákat dúdolgató, halkan fütyörészgető cinkotai iparos nőkkel való eljárása megdöbbenti a legkeservesebb asszony gyűlölőket.
Talán mégis: szegény áldozatok, gonosz kezek martalékai ők, a másik nemen lévők, akik egykor mesterei voltak az álomtalan éjszakának és a szórakozott nappali kínszenvedésnek?
Talán nem oly erősek, elszántak, gonoszak ők (mint egykor mutatkoznak a legtöbb férfi életében), hisz egy vidéki bádogos elbánik velük, jajszó, kiáltás, lárma, feltűnés nélkül, a zsineget a nyakukra hurkolja, mint a pajkos gyermekek a vízből kifogott macskakölyöknek,279 szakértelemmel, mint egy kötélfonó, megköti a csomót a jobb állkapocs alatt… másodpercek munkája, szívverés elhallgat, mennyboltozathoz hasonlatos szem bezárul, darázsderék elpihen, kis láb jéghidegszik, utolsó sóhajtással száll el egy útban levő kis lélek kijelölt útjáról, és a boldog, gyanútlan, tudatlan, önfelejtő szerelem nem tudja, hogy mi történt az éjben vészben, álomtalan, szeretkező éjszakában, ravasz szavak, számító csókok, simogatás, dédelgetés, ölelés közben: a szerelem, mint egy felriasztott nádi veréb kiáltoz rémületében a siket csendességhez, amíg a cinkotai polgár a cukorspárgát hétszer átfonja.
Talán mégsem lehet megrögzött nőgyűlölettel élni tovább, az ajtófélfában rejtőző gonosz szeg módjára elszakítani a szegény nők ékességét, selyemköntösét; egy középkori barát fanatizmusával tagadni jóságukat; hiszékenységüket kigúnyolni; szerelmüket lealacsonyítani?
Talán: gyermekek ők, egy bádogos mesemondását hallgatják, szívkamrába rejtik el az ajándékba kapott kedveskedő szavakat, hisznek, bíznak, remélnek, furcsa holnapokról álmodoznak, az eljövendő éjt mély lélegzetvétellel színezgetik a gondolatok pirostojás-festékével koponyáikban, amelynek boltozatáról most rémesen elválik dús, szőke vagy barna hajzatuk… ahol a fésülködés közben úgy zizegett, énekelt a fésű, mint a bádogosmester hangja… a gombos-cipős lábak türelmetlenül szállottak fel a cinkotai vicinálisra, hogy másnapra a bokánál összezsinegeltessenek… köntösök, szoknyák, csipkés ingek, remények, elképzelések repültek velük Cinkota felé, hogy egy bádogkannában leljék halottaskamrájukat… Krajcáronkint összerakott forintok, négyrétbe hajtott, sokszor megolvasott bankók, a gondtól álmatlan, megtakarított pénzecskék a szegény kis erszénykékben ágaskodtak, hogy Béla, a cinkotai polgár átvegye őket… Furcsa kis női kalapok, virrasztással varrott szoknyák, napernyők, hajtűk, vőlegény-látta harisnyakötők, formásan kötött cipőszalagok, tarka alsószoknyák, egyszerű nők verses gondolatai, szegény cselédleányok délutáni éneklése: mind elmentek az amerikai bűntanyákra emlékeztető udvarra, hogy végzetüket megleljék.
Ha egyszer vallani kezdene a nyoma veszett nőgyilkos…!
Ha egyszer csókos, dalolgató, szobalány-hazugságokra termett szája elmondaná az éjek történetét!…
Ha felrepülne a titokzatos kárpit a zordon cinkotai ház eseményei280 felett; a szerelmeken, fojtogatásokon, elhangzott dédelgető hangokon és eltömött sikoltásokon át a közelségébe kerülnénk e szokatlan emberi történetnek: talán nem is remegne meg kezünkben az újság, midőn Kiss Béla magyarázatát olvasnánk.
Így: a homályban, az elképzelhetetlen távolságban, szinte embertelen egyedülvalóságban: titokzatos ő nekünk. És csak Darvas Rózsa egyszerű szakácsnő ujjmutatása irányít a most szinte torz festmény felé, amely a cinkotai ház kis virágos kertjét, benne a vasárnap délutáni, vasalt ruhás szakácsnét, virágszedését, a küszöbön nyugodalmasan üldögélő köpcös bádogost és a kerítés mellől virágcsokor kötéshez és nőöléshez való zsineget átnyújtó, negyvenkilenc esztendős, szürke bajuszos, élemedett nyugodalmasságú, öreg napszámost, Nagy Jánost ábrázolja…
Tehát ilyen volt a vasárnap délután Cinkotán?…
A nők barátja ásítva üldögél hordói között; Margit és társnői két lépésnyire a háta mögött leforrasztott bádogban örökre hallgatnak; a műhely sarkában a pók már befonta a hálóba a lyukat, amelyet egyszer felriadt éjben a fonálon ütött; a távolban harmonika szól; a Nagy Iccénél boldog pestiek táncolnak; az öreg legény szunyókálva dől a kerti kerítésnek; nyugodalmas, áhított vasárnap délután, a Pestről kirándult szakácsné tán gyermekkori ábránddal kérdezgeti az elásott hullákon nőtt virágoktól, hogy a sírásó „szeret, nem szeret?”, a toronyban megkondul az esti harangszó, és zsineg kell a virágcsokor megkötéséhez.
Zsineg mindig volt a háznál… Darvas Róza nyaka helyett ez egyszer tudatlan virágokra csavarodott a kender.
Nem kell azon csodálkozni, hogy Bélát szerették a nők.
A nők többnyire a Béla-féle férfiakat szeretik. Még az alakja is a tipikus nőhódító alakja, regényesség, különcség, zavarosság és feltűnés nélküli figura, amely megnyugtató, bizalomgerjesztő hatással van a női nemre.
Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy biztos megfigyeléseim vannak arról, hogy a nők nem szeretik túlságosan a kiváló külsejű vagy a genialitás nyugtalanító színű köpenyegében járogató lelkületű férfiakat. Sem a túlságos „szép”-eket, sem a nagyon okosakat, a tudósokat, lélekbúvárokat, okoskodókat. Ők a Bélákat szeretik. Bélát,281 aki közönséges, könnyen megérthető, gyermekes, kedves dolgokról beszélget. Alkalomadtán komoly, máskor könnyed, vidám, nótafi, és a bajuszkötő alatt is csókra dudorodik a szája. Jelentéktelen és egyszerű, hogy a mindennapi nő is azt hiszi, hogy nyitott könyv betűit olvashatja Béla szeméből. Csendes a járása, ha a nőnek bánata van, és megérzi, mikor kell a nótát elfújni a hölgy tiszteletére. Sohasem terhes az okoskodásával, mindig közönséges, mint a hetivásár, a szép szavakat a régebbi népdalokból idézi, míg beszélgetése hasonlatos a planétacédula stílusához, amelyet kékre-pirosra festett madár húz ki a lábával. Közömbös néki a világ jósága vagy romlottsága, sohasem gondolkozik a falu tornyán túl eső fogalmakon. A nők csak a legritkább esetben szeretik a kötéltáncost, a pék vagy bádogos veszélytelen, látható és női ésszel is felfogható mestersége tetszik lelküknek. (A hatvan esztendős, fegyenckülsejű öreg házasságszédelgő, akinek egykor arcképét a rendőri újságban megpillantottam, az özvegyasszonyoktól birtokvásárlásra kapott engedelmet. A fogatlan öreg némi gazdasági ismerettel, gyakran csinos és kívánatos asszonykáknak dúlta fel nyugalmát.) A megbízhatóság, amely a cinkotai iparos köré vonszolta a nőket, mintegy alapja a szerelmi és családi életnek az egyszerű, szívükkel gondolkozó nők világában. Béla kalapálása, műhelye, női hullákkal megrakott háza tája ilyenformán sok szegény leánynak, asszonynak lett álomvilága. Béla mindig nyugodt volt, hosszú leveleket írt barátnőinek, cédulát tett az ajtóra, ha eltávozott, bizonyosan gyakran tisztálkodott, és sötétkék ruházatban látogatott el Pestre. A gondolkozó, ígérő reménységgel fordította bizalomgerjesztő szemét a szegény nőkre, és ostobaságaikat, bajaikat, álmaikat, terveiket biztató főbólintással hallgatta.
Hány női nevet tudott?
Hány nő bízta rá a szerelmén kívül élményeit, apró életének történeteit, barátnőit, rokonait, szüleit?
Hány különös mesét hallgatott végig ez a nyugodt, piros szájú Béla, amilyen éjféltájban csak a nőknek jut eszébe, amíg a zsineget előkészítette? Jóságosan, helyeslően bólintott a nők panaszaira, az igazságtalanságokra, a bajokra, és a cukorspárgát tévedés nélkül a kellő helyen meghúzta és megcsomózta. A bádoghordó már a mesterségéhez tartozott. Talán csak először csodálkozott a szokatlan ipari munkán!…282
Kiss Béla cinkotai polgár bádogba zárta a nőket, mert ez volt a mestersége. Ha sírásó: elföldeli; ha mészáros: felaprózza barátnőit. Mindenesetre végez velük, mert ez volt a természete.
Pest kormos levegője körül, a kikötővárosi részek rendetlenségében, menekülők és száműzöttek hallgatagságában, az anekdotás Cinkotán: Kiss bádogosmester a háborús katonai berukkolás nélkül számos hordót kalapált volna késő öregségéig, mint egy szorgalmas, megbízható iparoshoz illik.
(1916)283
