Csizmás Kandúr
Csizmás Kandúr
Dickens, aki az árva gyermekről először írt égi jelenséget: Andersen, aki megszólaltatta a mogorva szélkakasokat és hallgatag esőcsatornákat a gyermek mulattatására: az Ezeregyéjszaka és a magyar mese- és mondavilág tündérlepke hátán lovagoló fantáziája, amely ifjú korunk hajnali felhőit befestette: nem gondoltak ki olyan mesét, amely most Budapesten valósággá lesz, mint egy számjegy. Harminckétezer pár gyermekcipőt osztanak ki a városban a szegény gyermekek között. Harminckétezer kis bakancs indul el viszontagságos útjára, gyermekek lábán, amely eddig mezítelen volt. Elmennek a bakancsok a Népjóléti házból, és soha többé vissza nem jönnek. Pedig az volna csak nagyszerű, ha mához egy évre visszatérnének, és jelentést tesznek az igazgatónak, hol és merre jártak…
Amikor Twist Olivér Londonba futott a koporsócsinálótól, midőn Andersen mesealakjai, a szélkoronák és papírtáncosnők bolyongtak még a földön, a Csizmás Kandúr elkövette hőstetteit: aligha jutott eszükbe a meseíróknak az a pokoli fantázia, hogy van valahol a világon egy város, amelyben harminckétezer vagy még több gyermek kék szakállú téli kora reggelen cipő nélkül indul iskolába. Mert akkor egyebet se írtak volna a mesemondók, mint a mezítlábas gyermekhadsereg történetét. Ha Dickens tudta volna – pedig majdnem mindent tudott az emberi jaj és kacaj mélyeiből –, nem ír vala soha egyebet, mint a mezítlábas liliputiak regényeit. Mi a sorsa, élménye és viszontagsága harminckétezer gyermeknek egy sötét, háborúba roskadt nagyváros közömbös háztetői alatt, akiket cipő nélkül csípett el a hófürtös gubájú December!
Harminckétezren legalább voltak, mert a jótékonyság oly gyanakodó a háborús években, mint egy vallató csendőr. Becsületes kis tanítónők, a gyermeknyomort pontosan ismerő iskolaigazgatók és kerületi emberek, akik nemcsak a szavazókat tartják számon, hanem497 név szerint is ismerik a városrész szegényeit, állították össze a boldogtalan kis mezítlábosok névsorát. Három esztendő előtt csak négyezer gyermeket soroztak be a hadseregükbe. Ezek azóta akár manipuláns őrmesterek lehettek Budapest kis rongyosai között, mert tavaly már huszonnégyezer gyermekről vezettek törzslapot az írnokok: míg az idei karácsonyra már a szegénységnek harminckétezer kis katonája faszol bakancsot, kötényt, kabátot. Az embernek kedve volna megkérdezni, mit csinál hát a Gyermekvédő Liga, amelyről ragyogó júniusban annyit hallunk a gyűjtőnapokon.
A katonásan szabott kis bakancsok e héten kelnek útra, hogy ezentúl sorsává és mindennapjává váljanak a pesti gyermekeknek. A fényűző fővárosi utcákon, hivalkodó nők lábán versre járó Sperai- és Bence-cipők arisztokrata társaságában egy új hang kér magának helyet a lábak kopogásában. A „népjóléti bakancs” a jövevény, amelynek a gyermekek mindennapi beszédében már megvolt a neve. Tavaly Csizmás Kandúrnak nevezték az iskolában azokat a fiúkat, akik a jól szegelt városi cipőkben kopogtak a kockaköveken. Csizmás Kandúr volt a cipőnek a neve.
Nos, Csizmás Kandúr ismét elindul karácsony hetében (miután az elmúlt időkben meséivel mulattatta a gyermekeket), hogy a háború verte, felejthetetlenül leromlott Budapest gyermekeit megörvendeztesse.
A temetők ama udvaraiban, ahol a gyermeksírokat ássák, egy darab időre megpihenhet kapáján a sírásó.498
