Az új honfoglalás
Az új honfoglalás
Vajon melyik miniszterhez vagy népbiztoshoz tartozik a hazatérő katonaság ügye? Azt hiszem, hogy ez a munka az egész nemzeté, olyan kolosszális esemény, mint egy új honfoglalás.
A magyarok második honfoglalásával éppen olyan új s ismeretlen története kezdődik a nemzetnek, mint ezer esztendő előtt az első honfoglalással. A Duna és Tisza közén új világ épül, amely mostanában még a legbölcsebbek előtt is mély ködbe van borulva. Mit sem láthatunk a közel jövendő tornyaiból, kiszámíthatatlanok az események, és szürke álarc borítja a holnap magyarjának arcát. A magyaroknak teljesen új története kezdődik. A régi históriáskönyvet teleírták már a háborúval.
Hogyan kezdődik az új történelem? A csodaszarvassal és a turulmadárral már nem. Végképpen aludni mentek ők az ómagyarsággal. Elnyargaltak nemzeti királyaink, „a szentek és a hősök”: Hamlet apjának panaszos szellemeként bolyonganak egy darabig a Habsburgok. A leáldozó napkoronggal merült el a végtelen tengerbe az egész történelmi Magyarország, sujtásos közjogával, eszeveszett monarkiájával, sírboltszagú politikusaival.
A szürkületben beláthatatlan csoportokban közelednek az új honfoglalók.
A pokolból térnek vissza, ahová a régi Magyarország küldte őket.
A krónikások felnyitják a szűz könyvet, és írni kezdik: „Lerongyosodott, hervadt vándor katonák jöttének nyugatról, délről és északról, akik építeni kezdték a romba dőlt Magyarországot.”
Eljött a nap, amelyről annyit beszéltünk, amelynek előkészítésére mit sem tettünk, amelyet csak a siránkozó asszonyok vártak szívszakadozva, de nem hittek benne a felpüffedt központigazgatók: mindnyájan hazajönnek. Akármilyen világot lelnének itthon, még a régit is: nekik az új volna, mert négy esztendő alatt mindent el lehet588 felejteni. Ámde találnak egy új országot, amelyről fogalmuk sem lehetett. Köztársaság felé áhítozó, népszabadságokért hevülő, most még fenekestől felfordult világot, amelyben elhelyezkedniük kell. Amilyen bekötött szemmel, amilyen programtalanul ugrott bele a nemzet négy esztendő előtt a háborúba; amennyire fogalma sem volt egyetlen dalos bakának sem arról, hogy Európa vágóhídjára viszik ki országából; ahogyan győzni és felülkerekedni akartunk maroknyi erőnkkel és oroszláni bátorságunkkal, nekünk nem vétett és általunk nem gyűlölt nemzetek önérzetén: – olyan tudatlanul jött meg az argonauták útjáról a sok milliós magyar hadsereg. Jönnek, s nem tudják, hogy mi a teendőjük itthon.
Mikor elindultak, legalább a fülükbe kiáltották, hogy elmentek meghalni Ferenc Ferdinándért, aki benneteket sohasem szeretett.
Most, amikor végre hazajönnek, tudatlanul néznek széjjel hazájukban, amelyet alig ismernek.
A lefegyverzés örömteli perceiben nem mondja nekik senki, hogy utoljára viseltek öldöklő fegyvert. Többé nincs szükség öldöklésre, szuronyra, mert örökös béke lesz a világon, és fegyverek használata nélkül is megtalálja mindenki a helyét az országban. Nem kiáltják feléjük a legjobb népszónokok, hogy tegyék le szívükből a bosszú és a harag setét poggyászát a magyar határon. Ez az ország megbánta s megszenvedte tévedéseit, amellyel legjobbjait a csatába küldte. Nem várja őket rábeszélés, szíves szó, ölelő kar, nyájas kézszorítás azért, hogy felejtsenek el négy esztendőt az életükből, s kezdjünk új boldog életet. Nem mondja nekik senki, hogy itthon nem szabad senkit sem bántani. Sem a kínszenvedésekben megtört, megtántorodott szegény asszonyt, sem a meggazdagodott szomszédot, sem a magántulajdont. Csinálják meg a legrövidebb idő alatt az új törvényeket, amelyek nyomban elválasztják feleségétől a megsebzett szívű katonát, mielőtt eszébe jutna a gyilkosság. Csinálják meg holnap az új birtokpolitikát, hogy mindenkinek legyen helye a földön. Ordítsa minden száj, s írja minden toll, hogy újjászülettünk, s feledjük el végképpen a setét múltat. Mindenki legyen testvér, és a szívek is és a kezek ejtsék ki a kést, amellyel egymáshoz közeledtek.
Hol vannak a népszónokok? Hol vannak az írók?
Ráérünk hivatal után nézni akkor is, ha valóban rend lesz Magyarországon.
(1918)589
