Fényes, a nemzetőr
Fényes, a nemzetőr
A forradalmat Fényes Lászlónak küldte a magyar történelmi végzet. Ez ő, az eksztázisban kakashangon rikoltó, a végkimerülésig féllábon táncoló, vakmerőségében a vasúti mozdonynak nekiszaladó, tomboló, süvítő, igazságában halálosan bizakodó és igazságtalanságában is megnyugvó… ez ó, a forradalom.
A romboló, az ágyból kiugrasztó, a hiúzként lecsapó, a fülekbe parazsat dugó, az utcán gödröket ásó, a békés életben hurkot vető, a csendben hirtelen felsikoltó és a lármában legelöl kukorékoló forradalom volt akkor is Fényes László, amikor még dögletes csend volt a mocsarak felett. Ő nem azon a reggelen született forradalmárrá, amikor a pesti utcákon a katonák kilőtték fegyvereiket, és a tengerészek megrohanták a száguldó automobilokat: a bankigazgató azért bújt ki az ágyból, hogy vörös zászló alatt esküdni menjen a Nemzeti Tanácshoz. Fényes már forradalmár volt, amikor gúny és nevetés, kézlegyintő nemtörődömség vagy vérig sértett düh kísérte cselekedeteit. Fényes volt az, aki olyan természetesnek vélte, hogy a forradalom kitört, mint szerdára csütörtök következik.
Nehéz elkezdeni történetét ennek a született izgágának. Az én személyes emlékeim róla mindig a legkedvezőbbek, mert sajnos, nem születtem rendes embernek, mindig pártfogója voltam a zavarnak, robbanásnak, váratlan felborulásnak. Nehéz nekem objektíve beszélni Fényesről, mert akkor sem haragudtam rá, amikor a régi Magyarországban úgy szorultak ökölbe feléje a gyűlöletek s indulatok, hogy darab ideig mindig csodálkoztam, hogy Fényes ép bőrrel biceg haza éjfél felé a szállodába, ahol egy időben kvártélyunk volt. De azután megszoktam, hogy Fényes László az az ember, akit nem ütnek le éjszaka az utcán, akivel nem bírnak elbánni vérig sértett599 ellenségei – ma földönfutó főszolgabírák, vidéki és pesti panamisták: pedig a régi Magyarországon nemigen válogattak a bosszúállás eszközeiben a haragvó emberek. Személyes bátorsága védte Fényest szerteágazó veszekedéseiben, hogy sohasem ütötték le a derekát? Vagy talán van valami végzet az ember feje fölött, amely megőrzi a megjelölteket ezer gyűlölet és hátbaszúró bosszú között is valamely messzi célra?
Ha van ilyen őrangyal fölöttünk, az Fényes Lászlót a forradalmi napokra tartogatta, ahol szereplése már a történelemé, nem pedig e szerény krónikázóé.
Most leírok valamit, amiért először hátranézek, nem áll-e mögöttem valaki: Fényes László nagyon hasonlított Tisza Istvánhoz. Lehet, hogy e sorok megjelenése után elvisznek Fényes marcona nemzetőrei, de lehetne a krónikástól kívánni, hogy éppen azt hagyja ki figurájáról, ami a legérdekesebb? Fej nélküli Fényest rajzoljak?
A szakállas, keskeny feje, a szikár testalkata, de még a fékevesztett indulatosság is, igazságába vetett vakhit és a saját erőszakosságát nem látó és megbocsátó felfogása: a kíméletlen bátorsága: a megingathatatlan nyakassága, szenvedélyes törekvése a tiszta kézre és jellemre: fanatikus magabiztossága… Nem Tisza István tulajdonságai-e?
Nagy ellenségek, akik sokáig szemben állnak egymással, önkéntelenül hasonlókká lesznek egymáshoz. A bajvívók eltanulják egymás fogásait, a birkózók felhasználják egymás cselvetéseit, a gyűlölet hasonló gyűlöletet szül – és vajon nem önkéntelenül haragszik mindenki alteregójára, ha van ilyen a városban?
Már az is gyanús volt, hogy egy határban születtek, a bihariban.
Őserdőkben látni ilyen egy tőből fakadó iker fatörzseket, amelyek midőn a föld színére érnek, elkezdik az ellenségeskedést, különválva nőnek, növekednek, és viharos éjszakákon halálos gyűlölettel tépdesik egymás koronáját. S addig nem nyugodnak, amíg az egyik életben van a kettő közül. Igaz, hogy hervadozni kezd a győztes is.
Itt az egy tőből fakadó kettős törzs közül az egyik grófnak, nagybirtokosnak, Tisza Kálmán fiának született. A másik, kinek semmi egyebe nem volt, mint korunkban mit sem érő nemesi kutyabőre, úgy kezdett utánakúszni a diadalmas fatörzs után, mint a folyondár. Szívós, egy emberéletet betöltő harc volt ez. Ahol a folyondár a törzset érintette, ott fojtogatta. Miután a magasban nem bírt el vele, a tövénél hurkolta át. S végül is kidöntötte.600
Azt hiszem, hogy Fényes László babonás alteregója nélkül sohasem lett volna az, aki lett.
A soha ki nem alvó gyűlölet, a bihari földinek napról napra következő szörnyű tévedése, erőszakos hatalma, megingathatatlan konoksága, majd a bálvány tétova botorkázása, a torony dőlése: fűtötte Fényes Lászlót egy életen át.
Ha Fényes születik a Tisza István bölcsőjében – talán ő helyettesítette volna Tiszát. De a sors kegyelmes volt hozzá, és egyszerű köznemesházhoz küldötte őt, ahol növekedett, erősödött benne a kielégítetlen tettvágy, a hóhér bárdjától sem visszariadó ambíció, a tomboló elkeseredettség, mert negyven esztendős koráig csak érzékeny szenvedője volt annak az igazságtalanságnak, amit ebben az országban elkövettek.
Nem hiszem, hogy Fényes László különb embernek tartotta volna magánál Tisza Istvánt akkor sem, amikor évtizedeken keresztül mindig csak a nagy ellenfél diadalmaskodott. És mindig Fényes volt a szenvedő fél. Ő jól ismerhette Tiszát, mint saját magát, hogy nem félt évtizedes hadjáratot kezdeni avval az emberrel, akit egy időben mindenki félt vagy rettegve gyűlölt, vagy bálvány módjára tisztelt Magyarországon. Ő tudhatta ennek a másik szakállasnak a gyengeségeit, a komor álmatlanságait, a szörnyű rémlátásait. Ő érezte, hogy a fatörzsek közül az pusztul el hamarabb, amely oly magosán nyújtotta koronáját, elbizakodottságában elfelejtett a tövére vigyázni: csak a szelekkel s viharokkal birkózott, de nem az ásóval, amely előbb-utóbb kidönti. Fényes várt, Tisza volt az öregebb, fáradtabb, ő volt a bátya, akinek el kellett hagyni a helyét, amidőn az öcs rángatta alatta a széket.
Ha valamikor, szenvedélyek múlásával regényhős lesz a meggyilkolt Tisza, Fényes Lászlónak nem lehet kimaradni abból a regényből.
A Tiszát buktató, forradalmat szító, igazságtalanságokért hánykódó, örökké angardban álló Fényes László most aránylag egy nyugodalmas állapotból szemléli a világ folyását. Az ország főkapitánya lett, és csak közönséges rablókkal, duhaj szegénylegényekkel van dolga.
Vajon mit tartogat még számára a végzet?
(1918)601
