Magányi
Magányi
A háború és az utána következő forradalom igen alkalmas időszak volt arra, hogy sok magányos embert faragjon Magyarországon.
Aki háború előtt is a fal mellett szeretett járni, mert nem akart az utcán összeütközni senkivel: az akár négy esztendő óta otthon ülhet, amióta a pesti utcát kicserélte az idő. Hová lett az a világ, amikor suttyomban lehetett kísérgetni hölgyeket a Rákóczi úton? Aki egyedül, sarokasztalnál, léghuzam mentes és zajtalan kávéházban vagy étteremben szeretett üldögélni – az akár éhen halhatott a városban. Az ebédlők és kávézóhelyek nyugalmának végképpen befüttyentett a háború. Ismeretlen emberek tolongtak elő, és minden széket, asztalt elfoglaltak. A déli napban sütkérezők, a boldog ődöngők, az elgondolkozó szemlélődök, akik ebéd előtt tanulmányozták Pestet: mostanában ugyancsak emelgethetik révedező lábszáraikat, hogy ebédet kapjanak a megszokott kocsmában. Az ideges vásárlók, akik hajdanában csak akkor léptek be egy boltba, ha ott vevő nem tartózkodott, ha nyomban kiszolgálták őket; a villamosvasút félénkjei, akik tömött kocsira nem mertek felszállani, akik háttal szerettek ülni a menetiránynak, a maguk két krajcár borravalójáért barátságos csevegésbe merültek a kalauzzal, akiket figyelmeztetni kellett a Király utcánál; a színházak sarokülői; a ruhatár különös kívánatosai; a bérkocsit lepisszegők; a szállodai szoba finnyáskodói; a háziúr örök panaszú lakói, a borbélyüzlet kéjencei, akik szőrszálat csipkedtek, nyak-kelést és pattanást nyomkodtattak, körmöt nyírtak, tiszta gallért hozattak, alaposan megmosakodtak, ruhát keféltek, végül felfrissülve, füstölögve távoztak; a suszterek és szabók rémei, akik hatszor visszaküldték az új holmit, sőt a kalapcsináltatók (talán Freistädtler pasa az utolsó Pesten), a speciális parfümök, szájvizek, fogpaszták barátai – a könyveiket remekbe köttetők, a különös levélpapirosra kiválasztott tollal és tintával írók –, az öreg, Mózes-szakállú hordárokban megbízók,645 a pincért mindig Jeannak nevezők, a sajátságos cipőszalagot, harisnyakötőt és furfangos inggombot viselők – és a szivarok ropogtatói, a sermelegítők, a félig behűtött ásványvíz-ivók, a mindig hófehér glaszékesztyűt és kamáslit viselők, ugyanazon öreg újságárusnál vásárlók, a kényelmes partájok, akiket lámpással kellett éjszaka a házmesternek felkísérni, a „tréfa”-ivók s a háromdecik barátjai, a gomblyukban ugyanazon virágot viselők – és ők mind, a régi életből, akikkel telve volt a város, vajon hová lettek? Midőn alig valósíthatják meg szeszélyeiket.
Már a háború alatt is dicsekedtek emberek, hogy ők bizony nem bolondok otthagyni kényelmes otthonukat, midőn csupa zavar és rendszabály van a városban. Voltak anarchistái a kenyérjegynek, amint gyűlölködői a németeknek a legnagyobb sikereik idejében. Voltak emberek, akik büszkén hivalkodtak, hogy ők nem hagyják magukat szekírozni a különböző rendszabályokkal: folytatják régi életmódjukat: a magányban. Különösen könnyű dolguk volt a különböző gyűjtőknek. A bélyeg, a könyv, a plakát, az újság, a háborús jelvény és katonás gyermekjáték, amelynek mind megvan a maga gyűjtője: elég foglalkozást nyújtott a magányos embernek. Az elbújt ember mindenfélét kitalálhatott az idő agyonütésére. Majd csak egyszer vége lesz a heccnek, és ő visszatérhet régi világába. A hétalvók, a selyemhernyók, a Rip van Winklék oly bizonyossággal várták a régi élet egykori visszatérését, hogy szívesen elviselték az önkéntes börtönt.
Most már elmúlt a háború, és többé azt a világot sem lehet feltalálni, amely amolyan mostohatestvére volt a háborúban az egykori életnek. Minden új és csodálatos lett. Bolondnak mondták volna, aki ilyesmit jósol két esztendő előtt. A nagy szél nemcsak a háborút fújta el, de a lehetőségét is annak, hogy valaha úgy éljenek az emberek, mint háború előtt éltek.
A Magányik lefüggönyzött ablakaik mögül hiába várják az élet fordulását. Az ő idejük már nem tér vissza. Mind hidegebb lesz a szoba.
(1919)646
