Bőhm rózsáskertje
Bőhm rózsáskertje
A lábatlanok, a kezetlenek, a reszketősek szombaton délben megtisztelték látogatásukkal a hadügyminisztert.
Valóban nagy megtiszteltetés az, ha ők valahová mennek, hisz többnyire járni sem tudnak. Egy mankós hadsereg, ma még egyenruhában, de holnapra vajon lesz-e ruhájuk? Ott ágálnak, fürgéskednek, mozognak a várbeli téren, két vörös zászlójuk van, öntudatosak, szervezettek, vörös karszalagos „bizalmi embereik” vannak. Élnek és hangosan beszélnek, mert élni akarnak, tovább is… Dante nem látott ilyent a pokolban.
Szeretném őket egyenkint leírni, lerajzolni, hogy sohase felejtsük el, hogy mi a háború. Nehéz elkezdeni. Ki a legnyomorultabb ebben a seregben? Kinek hibázik keze, lába? Ki érdemli a legtöbb részvétet? Hisz mind rokkantak, valamennyien nyomorékok. Mindegyiknek mankó van a kezében, és egyik se tud lemondani arról, hogy tovább is ember legyen, éljen, terveket szőjön. Sánták ugrálnak, reszketősek kiegyenesednek, félkarúak a levegőbe integetnek, egylábúak úgy sietnek, mintha valahonnan elkésnének: – élnek. Élünk! – mondja minden mozdulatuk. Harsog a hangjuk, mintha valamennyi bizonyítani kívánná az élethez való jogát. Tüzelnek, heveskednek, követelőznek: mert érzik, hogy nekik több szabad mindenkinél ezen a havas téren, ahol a királynak és tábornoknak a parádézására szolgáltak, amíg megvolt a lábuk s a kezük. Dróton rángatták őket vezényszavakkal, kifényesítették őket, szidták, verték, végül meghalni küldték őket. Híven megtettek mindent, amit parancsoltak nekik. Csak éppen a halállal maradtak adósok. Valamely csoda folytán életben maradtak a csatamezőn, megakadtak egy gallyban a tömegsír szélén, a kegyes véletlen csak a karjukat, lábukat vette el. Élve maradtak. Tehát most engedjék őket élni…
Nem tudom, hogy így beszéltek-e, hisz egy ablak mögül nézem643 őket azzal a tehetetlen szomorúsággal, amely semmit se változtat a világ rendjén. Nézem őket, s egyenkint az emlékezetembe szeretném vésni az arcuk komorságát, szemük vadságát és szelídségét, furcsa madárléptüket, támolygó, elmondhatatlan járásukat. Ha még tovább tartott volna a háború, tán mindnyájan ilyen járásúak, ilyen hentergő, töntörgő, ugráló, bokázó, tétovázó lépésűek lettünk volna. Ha még egy darabig tart a háború, a rokkantak lettek volna többségben, és akkor ők kormányoznák most a világot. Ámde a háború befejeződött, ők kisebbségben maradtak az egyenes, ép gerincű emberfajtában. Alul kerültek, szegények. Hatalom, kormányzás, intézkedési jog nélkül vannak. Nem ők parancsolnak a világnak, pedig az igazság az ő részükön. Csak kérnek most azoktól, akik a végzet kegyelméből épek maradtak négy esztendő rombolásában. Kérnek a szerencsésektől, a hatalmon maradottaktól, az ép, egészséges emberiségtől.
A veres zászlók és mögöttük az imént még fenyegetőző félelmetes mankók, a vaslábak és kartalan kabátujjak, a kopogó botok, a felhevült, tüntető arcok, kiáltó tekintetek: lefelé vonulnak a Várból. Már csendes emberek lettek ismét, a tüntetési láz, az igazság heve elhagyta lelküket, nehéz az út a Várból lefelé, s békésen, alázatosan félreállnak, mikor egy-egy gépkocsi türelmetlenül közibük cserdít.
(1919)644
