Szervusz, kegyelmes uram
Szervusz, kegyelmes uram
Valamikor – amidőn ez divat volt – minden kövér öregasszony: Balzac-korabeli szép asszonynak nevezte magát. Hervadt, kimustrált, nagymamának való asszonyságok még nem kompromittáltak annyira egyetlen férfiút sem, mint ezt a testes franciát, aki annyira utálta – mert ismerte – az életet, hogy a feketekávét is cukor nélkül itta. Valamikor a magyar miniszterelnök – amidőn még Ferenc József élt s uralkodott – a legszebb és legcsodálatosabb ember volt az országban. Csinosabb férfit el sem lehetett képzelni, mint amilyen a mindenkori magyar miniszterelnök volt. Széll Kálmán gyönyörű izzadságcseppjeiról, Tisza férfiasságáról, Wekerle kappanhájáról álmodtak a nők és férfiak Magyarországon. Bánffy szakállal vegyített torzonborz bajusza, Fejérváry Géza piros nadrágja, Szapáry Gyula álmos, fáradt tekintete egész generációkat foglalkoztattak. Ferenc József megközelíthetetlen volt – vele tehát hiába foglalkoztak volna a magyar álmok. De a miniszterelnök itt járt-kelt közöttük. Szemöldökeinek mozdulásától, felébredésétől, emésztésétől, jó vagy rossz kedvétől, szórakozottságától vagy idegességétől remegett vagy éledt az a régi, romlott Magyarország, amely aztán megérett a háborúra. Csak olvassuk el az egykori írókat: Jókai vagy Mikszáth feljegyzéseit a miniszterelnökről. Néróról nem írtak nagyobb hódolattal a legaljasabb Rómában, mint itt írtak azokról az emberekről, akik – valóban: Isten különös kegyelméből – az ország élére kerültek. Most ott állnak talpig olajban, aranyrámák között, a várbeli Sándor-ház vörös tapétás termében, egyik-másik még életben van (Lukács László, Wekerle), de az is hatlábnyira van a föld alatt, s többé senki sem ír a halottakról. Elmentek a fehérre súrolt lépcsőkön, a fehér ajtók, a különböző előszobák bezárultak utánuk, csoszogtak, mint Lukács, huszárosan perdültek, mint Tisza, töntörögtek, mint a két bal lábú Wekerle: nem maradt utánuk más, mint egy-egy rossz portré (talán Szapáry Gyuláé640 a legkülönb, azt még a fiatal László Fülöp festette) és egy szégyenletes korszak, Ferenc József korszaka, amelyet szeretne nyomtalanul kitörölni a felébredt nemzet az emlékezetéből.
Ez a vörös terem, ahol az egykori miniszterelnökök arcképei díszítik a falakat: azoknak az előszobája volt, akiket valószínűleg fogad a kegyelmes úr. A külső előszobában azok tanyáztak – özvegyek, árvák, nyugdíjasok, egyéb istenáldott szegények –, akiknek a legkisebb sanszuk sem volt, hogy valaha a miniszterelnök elé jussanak kéréseikkel, panaszukkal, ügyes-bajos dolgukkal. Esetleg, véletlenül, ha nagyon jó kedve van őexcellenciájának… Mégis tömve volt az előszoba, mert egy lépcső volt már ez is a mennyországhoz. Hiszen csak a kapu előtt bejutni is az épület belsejébe: a legnehezebb volt járatlan embernek. Aztán volt még egy harmadik, legbelsőbb előszoba, a legkisebb, közvetlen a miniszterelnök kabinetje mellett. Itt azok füstöltek, terpeszkedtek, diskuráltak, a titkárokkal konverzáltak, akiket okvetlenül fogad a kegyelmes úr – ha bejön a hivatalába. Egy egész életet, egy egész karriert, földi boldogságot jelentett a régi magyar életében a külső előszobából a legbelsőig eljutni! De nem is ért oda mindenki. A régi temetők számtalan halottal vannak megrakva, akik sohasem juthattak el a kegyelmes úr ajtajáig. Újházi Ede (A miniszter előszobájában című német fércműben) igaz embert játszott a Nemzeti színpadán, azért volt olyan sikere. Addig a legbelső ajtóig itt mindenki nyugdíjas, keserves öreg írnoknak érezhette magát, mert ide mindenki kérni járt, és a kérést csak azután teljesítették, miután a legutolsó ajtón is átjutott. Ferenc Józsefhez bejutni vagy a magyar miniszterelnök által fogadtatni: körülbelül egyet jelentett a régi magyar képzeletvilágban. Ámde Ferenc Józsefnek valamivel kevesebb hatalma volt, mint az öreg Tiszának. A császár nem adhatott mandátumot. Nem is nagyon háborgatták tehát a Katánghy Menyhértek.
Milyen víg élet volt itt valamikor!
Hemzsegtek a kegyelmes, méltóságos, nagyságos urak. Nagy hasú, püffedt, szabadelvű párti képviselők (akiknek mindig volt valamely életbe vágó, fontos, politikai megbeszélésük a miniszterekkel – regálejog vagy állás kellett valakinek), vidéki pártelnökök napóleoni641 stratégiával a tarsolyukban, rendjelek után futkosó főispánok, tizenhárom próbás mamelukok, kalucsnis lapszerkesztők, sanda ügynökök, fezőrök, stréberek, az egész magyar glóbus: minden eltűnt egy varázsütésre ezekből a termekből. Ha Rip van Winkle módjára visszatérne egy napon az előszobákba egy régi mameluk, akit itt fürge hajlongással fogadtak titkár öcsémuraimék és excellenciás barátocskáink: bízvást gondolhatná, hogy megbolondult a világ. Csupa ismeretlen ember üldögél az előszobákban, akiknek valaha a nevét sem volt szükséges tudni. Igaz, ami igaz: a miniszter ma is csak állócsillag, amelyet körülrajzanak az apró csillagocskák. Nem megy az úgy egyszerre, hogy egy nemzet, amely szürcsölve, hajbókolva, térdet hajtva mondogatta a kegyelmes, méltóságos és egyéb titulusokat: máról holnapra hozzászokjon ahhoz, hogy többé nincsenek excellenciás urak, földi istenségek. Hová lenne az életnek a zamatja, íze, pezsgése, ha egyszerre mindenki „polgártárs” lenne Magyarországon! Bármit határozzunk a címek eltörléséről, még sokáig hangzik a klubokban, miniszteri szobákban a régi, bizalmaskodó és fuvolázó megszólítás: Szervusz, excellenciás uram! vagy: Szervusz, méltóságos uram! – mondom, még sokáig hangzik ez. De már nem a régi élvezettel. Megöregedett a világ. Nem szerelmes már a titulusokba, rendjelekbe, címekbe. Ámbátor, azt hiszem, elég jelentkező akadna, ha a köztársaság valami becsületrendfélét alapítana.
Azért tele vannak a miniszterelnök előszobái. A legbenső, a középső, a külső. Ma még kissé félszegek az új figurák. Nem tudják minden ajtónak a nyitját. Bizonytalanok a folyosókon. A lépcsőkön, emeleteken nem könnyű még eligazodni. Az új miniszterelnököt kevesen ismerik azok közül, akik valamit akarnak tőle. Milyen ember? Szigorú, engedékeny? Ki a bizalmasa?
Még hideg a víz, amelybe ugrani készül a sok vállalkozó. De holnapra már többet tudunk.
(1919)642
