ÖTÖDIK FEJEZET • A nagymama útra kél
ÖTÖDIK FEJEZET • A nagymama útra kél
Bár Gyöngyvirág légmentesen el volt zárva a Kecskeméti utcai házban, az élelmes Mélyacsai úr talált utat, hogy levélkét csempésszen a gyermek kezeihez.
Általában számos üzletei közé most már végérvényesen felvette Gyöngyvirág dolgát a fehér mellényes férfiú, mint akár a kioszkbeli kártyajátékosok ügyét, hol nyomban két pengőt nyomtak a markába, hogy eltávozzon zavarcsinálás nélkül, vagy a Casino de Paris-t, amely helyiségben ingyen kapott feketekávét és sört, hogy békében hagyja a mulatókat. Ő volt az a jó szimatú férfiú a városban, aki számon tartotta a hamiskártyások nyereségét, mulatóhely-tulajdonosok bevételét, a magyar nemesség után áhítozó rőföskereskedőket; mindenkit ismert Budapesten, mindenkiről tudott valami gyengeséget. S ha nem sikerült a zsarolás, nyomban levelet írt a rendőrségnek. Kártyabarlangok bolthajtásai az318 ajtónál végződtek, amelynek közelében Mélyacsai üldögélt az elosonó nyerőket várva: a Szarka vagy Duna utcában, ahol a garzonlakások a kapu alá nyílnak, zsebre dugott bottal egész délutánokat sétálgatott, amíg a meghívott úriasszony mélyen lefátyolozva kisurrant a titokzatos házból. Mielőtt arcát rendbe szedhetné a gőgre és a megközelíthetetlenségre, Mélyacsai gúnyosan, mélyen a szemébe nézett, és sokatmondólag hümmögött. Aztán távolról, konokul, elmaradhatatlanul hazáig kísérte a hölgyet, hogy az otthon mindjárt ágyba fekhetett a kiállott izgalmaktól. Egy reggelen az ajtó alatti résben egy összehajtogatott cédulát talált Gyöngyvirág.
I.-t a bolondházba záratta apja. Rajta vagyok, hogy kiszabadítsam.
A maga jó öreg bácsikája
A maga jó öreg bácsikája
Gyöngyvirágnak szomorú napjai voltak. Ez ideig ritkán jutott eszébe a szentkép arcú Imre. Inkább csak távolról látta, mint egy gyermekkori álmot. Mint Szent Imre herceget, akinek arcképét egyszer látta egy budai templomban, ahová kisgyermek korában (Flikkné felügyelete alatt) elengedte nagyanyja.
Öregasszonyok és gyermeklányok csaknem egyformán gondolkoznak arról, akit szeretnek. A templomjáró anyókák az ifjú Krisztusban, a szakállas Szent Józsefben és Antalban nemegyszer elmúlt életük férfiideálját imádják. Szent József valóban élt néhány év előtt, asztalos volt a Kacsa utcában.
A levélke megérkezésével mindennapi lakója lett Imre a gyermeki tömlöcnek. Néha a tanulószéken ült gombos, sárga cipőben és fekete nyakkendőben. Máskor a függöny mögött állott, és a kézelőit kihúzogatta. Egyszer meg azt álmodta Gyöngyvirág, hogy Imrét meggyilkolták a földszinten… zokogó szívvel ült fel ágyacskájában. Az udvaron valaki bömbölő hangon énekelt egy ismeretlen szövegű nótát. A nagymama nem szerette az éjszakai énekeseket, ugyanezért az emeletről kiáltozott, míg Flikkné az udvaron rimánkodott a dalosnak, hagyná abba a szerenádot. Végül a házmester kitaszigálta a vendéget, döngve csapódott a kapu. Gyöngyvirág magában azt gondolta, hogy Mélyacsai úr volt az énekes.
Egyszer a nagymama utazóköpenyben és fogolyszárnyas kalapban lépett az unokája szobájába. Botosok voltak a lábán és karján bőrtáska, az erszényben akár százezer pengő elfért volna.319
– Egy-két napra vidékre utazom. Fertelmes drága ezen a Pesten minden. Majd falun bevásárolok. Remélem: jól viseled magad.
– Nem megyek ki a szobából.
A nagymama szokatlan hangulatban volt. Könnyek mutatkoztak a szemében, és a két kezébe vette unokája arcát.
– Édes aranybogaram, ha majd egyszer nagy leszel, megbocsátasz minden szekatúrát az öreganyádnak. A te érdekedben, a te jövődért történik mindez. Én már öregasszony vagyok. Nekem már semmit sem ád az élet. Csak legfeljebb nyugalmat.
(A fecsegő Flikkné már előbb elmondta Gyöngyvirágnak, hogy a „nagyságos úr” a napokban dülöngőzve jött haza fényes nappal, és egy vendéghölgynek az arcát megcsípte a kapu alatt. Szigorú jelenet volt emiatt a nagymama és a „nagyságos úr” között. Végül a nagymama szobájába vonult, és keservesen sírt késő estig, hogy a nőknek megesett a szívük rajta. A „szőke asszony” név alatt ismert vendéghölgy nagyon csodálkozott, hogy a nagymama nem vette ki a szemét a „nagyságos úrnak”; ő elbánna az urával, ha rajtacsípné.)
A nagymama leült a székre, és az unokája hajával játszadozott:
– Tudod, gyermekem, én már végképp meguntam itt az életet. Amíg szegény voltam, fiatal voltam, még csak szívesen kínlódtam ezzel a különös üzlettel, leginkább azért, hogy tisztességes maradhassak, ne kényszerítsen a szükség, hogy minden jöttment kupecnek odaadjam a testem. Én mindig becsületes nő voltam, gyermekem, példát vehetne rólam sok asszony Pesten, aki magasan hordja az orrát. Pfuj! Ha valaki ismeri őket, az én vagyok. Milyen mocskok, mily elvetemültek, mily gazok.
– Ha olcsón kapom, megveszem azt a falusi birtokot, amelyet neked ígértem! – fejezte be szavait a „grófné”, homlokon csókolta Gyöngyit, és eltávozott. Adolf a sárga utazóbőröndökkel büszkén várakozott a ház előtt. Régen volt ily tisztességes fuvarja.
Gyöngyvirág lábujjhegyen járkált a szobájában, gondosan bezárta az ajtót, az ablakot is lefüggönyözte, pedig az utca túlsó oldalán, Szalon Mimiéknél, éppen öngyilkos lett egy kereskedő, fütyülve jöttek a mentők, és ködszagú köpönyegeikben a rendőrök lökdösték a kíváncsiakat.
A nagymama birtokára gondolt… A legszebb zöld színekre, amelyeket eddig csak női alsószoknyákon látott. Sárga libuskák tipegtek tova az alsószoknyákon, és a virág olyan piros volt, mint a legbátrabb kalap a házban. Gyöngyvirág még keveset tapasztalt az életben, de amit látott,320 nagyon megfigyelt. A házban megforduló nők divatját titkon jól szemügyre vette.
Igen jól ismerte a bekrétázott fehér félcipőket, amelyek a széttapodásig hurcolták tulajdonosnőiket. Végül olyanok lettek, mint a sok csókolózástól megnőtt szájak.
A selyemharisnyák a mezítelen talpon ronggyá foszlottak, és a nők nem merték levenni a cipőiket az urak jelenlétében, bár azok ígérték, hogy majd pezsgőt isznak a cipőből, mint a velszi hercegről hallották.
Tudta, hogy a szép nők lábán bütykök és tyúkszemek vannak, nem mindig szabályos a derekuk, közelről nagyon rossz szagúak, és a fülüket vörösre festik a tükör előtt.
Látta száradni a fehérneműket a padláson, és látta őket szennyesen, mint bűnjeleket. Tudta, hogy némelyik hercegnőnek forradás van a nyakán, ezért hord magos gallért; a másiknak durva kezére alig fér rá a fehér kesztyű. A fodrász tömi ki a hajukat, és karjukról beretválják a hajzatot. Látta őket unatkozva vakarózni, ásítozni, a körmüket nézegetni. És ismerte őket kócsagtollasan, lengén és hódítóan. Tudta, hogy némelyik bőgni kezd, mikor egyedül marad, kerekes bárányok és bamba kisgyermekek és szomorú öregurak arcképeit veszik elő, amelyeket hosszadalmasan néznek. A másik fütyürész, nyújtózkodik, összeráncolja a szemöldökét, és nem fél az akasztófától sem.
A nagymama házában minden szobának megvolt a leskelődő lyuka. Ezek a leshelyek akkor készültek függönyökön, ajtókon, ablakokon, szekrényeken, amikor a nagymama még szegény volt, és kénytelen volt őrködni az üzleti érdekeken.
Gyöngyvirág e leshelyekről csendesen szemügyre vett mindent.
Ezért nem tudott ő a nagymama falusi birtokára gondolni másképpen, mint a tengerzöld alsószoknyákkal bevont mezőkre és libácskákra, amelyek oly világossárgák, mint a szalagok a nők ingében. A kertészkést, amellyel a rózsákat nyesegeti majd a kertben, olyannak hitte, mint a beretvát, amellyel a nők a bajuszukat borotválják a tükör előtt.
Csak Mélyacsai úr ne tudja meg, hogy a nagymama távol van – gondolta magában sóhajtva.
Maxot az ajtó elé fektette, midőn beesteledett, és Max már elvégezte a tennivalóját a ház körül, csaknem egy fél tucat férfikalapot hordott be az utcáról.
Meggyújtotta a lámpát; a zöld ernyőjű tanulólámpa, mint egy megérkezett jó barát fordította feléje a világosságát. Almát eszegetett, és321 Jókai Mórtól az Aranyember-t olvasgatta. Még hallani vélte, amint Flikkné egyhangúlag duruzsol a konyhán barátnőivel, mint a malom kelepel nagy messziségben.
