NEGYEDIK FEJEZET • A zöld ház hőse
NEGYEDIK FEJEZET • A zöld ház hőse
Ismét a régi szobácskájában találta magát. A nagymama újonnan bemeszeltette az ablakot. Csupán a felső szárnyon szűrődött be világosság, a kocsik zörgése és éjjel, a ház előtt a nők viháncoló nevetése, férfiak gordonkahangja.
A nyár folyamán azonban nagy változások történtek az utcában. A szemközt levő öreg házba beköltözött Szalon Mimi, és a nagymama úgy átkozódott, mint egy pogány…
– Csak élne még Splényi kapitány, majd ellátnám a cudar baját! – kiabált, miközben az ajtókat csapdosta.
Szalon Mimi a nagymamáéhoz hasonló foglalkozást űzött. Zömök, barna, egykor szép, eldurvult arcú és megvető tekintetű nő volt, aki kihajolt az ablakon, és a nyelvét öltögette a nagymamára. A két házmester minden éjszaka összeverekedett az utca közepén. A két ház női látogatói letépték egymás kontyát. Véresre karmolták a „szőke asszonyt”. Az urakat, akik hűtlenek lettek a régi házhoz, vízzel leöntötték az emeletről. Maxot meg akarták etetni szafaládéval.
Flikkné sokkal barátságosabb volt a szegényebb hölgyekhez is, akik nemegyszer kalap nélkül, fűzetlenül, papucsban üldögéltek az udvarra nyíló konyha küszöbén, ahol nagy lánggal égett a svábhegyi száraz gally, mint egy falusi házban. Lángost, pattogatott kukoricát, sült tököt és krumplit, valamint almát sütött itt Flikkné a nőknek, közben hosszú történeteket mesélt előkelő urakról.
Gyöngyvirág a hűvösödő őszi délutánokon hárászkendőben, magányosan üldögélt az udvari ablak zsalugátere mögött, és szomorúan összefonta a kezét, mint egy kis rab. Szerette nézni az ablakhasadékon át a konyha piros lángjait. A pattogó mogyorófák a Sváb-hegy szeptemberi illatát juttatták emlékezetébe. A piros nap pirosan tűz a fejére, és a keze csaknem átlátszó.
A nők a földön kuporodtak, és fosztókedv uralkodott, míg Flikkné arcát kipirosította a láng.
– Járt ide egy Szú nevű előkelő uraság az elmúlt években. Nagy, bozontos ember volt, vörös, mint a bika, a nadrágja mindig lecsúszott a hasáról, és mogyoró nagyságú gyémántgyűrűk voltak a kezén. Ha megtetszett neki valaki, lehúzott egy gyűrűt, és odavetette. Szerencsétlen316 volt a házasságában, melyik férfi nem? – ugyanezért verni, kínozni, szidalmazni kellett, hogy jókedve legyen. Annak örült legjobban, ha a házmesterné megseprűzte, amikor belépett a kapun. A „grófné” kis Szúnak szólította, és barackot nyomott a fejére.
Kis Szúval sok bajunk volt. Mindig új barátnői voltak, akiket a legmesszibb külvárosokból kellett előrángatni. Adolf, a fiákeresünk néha az utcát sem tudta megtalálni. Én pedig alig ismertem ki magam a csúf, rossz szagú külvárosi házakban.
A „grófné” a megmondhatója, hogy hányszor futottam papucsban, egy szál szoknyában, téli éjszakán „Küri Kláráért,” „Pálmay Ilkáért,” „Blahánéért,” a „Hegyiért,” az ördög tudná már a nevüket. Egyik a Zuglóban lakott, a másik Óbudán húzódott meg egy pincelakásban. Aztán megfüröszteni, felöltöztetni, kitanítani őket, hogy szégyent ne hozzanak a házra. Vigyázni a körmükre, hogy el ne csenjenek valamit. Ügyelni, hogy le ne részegedjenek, a rendőr be ne vigye őket az utcáról, kapunyitáskor kidobni őket: ez mind a szegény Flikkné dolga volt. Flikkné, mindig csak Flikkné. Aztán kinek dolgozom? Talán magamnak? A lányomnak, hogy becsülettel férjhez adhassam, a vőmnek, hogy a kávéházban ülhessen. Néha elmehetek egy órára a lányomhoz. Ennyi az egész. Rák Sándor, Rák Sándor! Te nem is tudod, hogy mennyit kínlódott az anyósod.
Flikkné kiosztotta a friss lángost a konyhabeli nők között, és maga is közébük kuporodott.
– Kis Szú nagy gavallér volt. Sohasem kellett neki a „Hegyesi” vagy a „Márkus”. Mindig csak azt mondta: „Flikkné, én ismerem azokat a kifent, szagosított dámákat, akiknek gumiból van a keblük, nedves seb van a lábukon, és olyan száraz a bőrük, mint a papiros. Én utálom őket. Repedt sarkú, egészséges szolgáló az én szeretőm, aki nem tartja vissza sem a szóváltását, sem az öklöndözését.” Be gazdag úr volt! A főrendiház tagja volt, és a piros püspök háta mögött ült. „Egyszer majd elhozom a kalocsai érseket, Flikkné!” Négy lovon jött be Pestre a kastélyából, téli este fáklyás hajdúk kísérték. Egy marék aranyat hagyott itt, amikor elment. Aztán küldött a grófnénak az igáskocsiján ölfát, lisztet, mézet, nyulat, őzet meg juhászbundát a házmesternek, de arra a „nagyságos úr” tette a kezét.
Amíg a hölgy fürdött, a talpát dörzsölgettem olajjal, és néha beszélt:
– Tudja, Flikkné, voltam én is olyan nyavalyás, mint a legtöbb férfi, úrnők után bomlottam. Szopornyicás eb módjára futottam a színésznők317 sarkába. Csak azt a nőt tiszteltem, akinek selyemruhája volt meg jó cipője. Feleségem volt, ez szoktatott így. Aztán egyszer hallom ám egy rejtekajtó mögül, hogy a szentkép, a bárónő, a legtisztább kezű asszony a Monarchiában, azt mondja az ispánomnak: „Te kedves hímszamaram!…” Meg még egyebet is. Ekkor beláttam, hogy nem lehet tovább folytatnom az életet, és meghalok. Az istállócsizmás ispánt elkergettem, mintha semmit sem tudnék. A bárónőt megvertem, mint a kétfenekű dobot. De életben maradtam.
Ilyeneket beszélt mindig a drága jó úr, amíg bejött a hölgy.
Flikkné ekkor kénytelen volt abbahagyni az érdekes elbeszélést, mert a konyha előtt megjelent Max, a szorgalmas neufundlandi eb, és farkcsóválva hozott szájában egy zöld vadkacsatollas férfikalapot, amelyet valahol az utcán orzott el a tulajdonos fejéről.
– Vendég jön – szólt Flikkné, és gyorsan bezárta a konyha üvegajtaját.
Gyöngyvirág könnyes szemmel hagyta ott az udvari zsalugátert. Szívből sajnálta a szegény Flikknét, rózsaszínű, tízesztendős slafrokkjában. Megfogadta, hogy pártfogolni fogja a nagymamánál.
Gyöngyvirág leült a tanulóasztalhoz, és naplóját írta egy irkába.
