TIZENEGYEDIK FEJEZET • Gyöngyvirág elszállása
TIZENEGYEDIK FEJEZET • Gyöngyvirág elszállása
A nagymama napjai meg voltak számlálva, mint a tojások a kamrában. Össze volt hajtogatva már az öregasszony, mint egy bírósági kék papiros, amelyben az ítéletet közlik a delikvenssel. Esténként mindig tollbokrétás, ünnepélyes halottaskocsik árnyképei mutatkoztak az őszi ködben. A nagymama ijedten nézte a leereszkedő sötétséget, és bár fukar volt, mint a vidra, tizenkét gyertyát gyújtott meg ódon gyertyatartókban. És még így sem látta teljes bizonyossággal a tárgyakat, amelyek körülvették. Napjában százszor is megkérdezte:
– Gyöngyvirág, nem szöktél el a színésziskolába?
– Itt vagyok, nagymama – felelt szolgálatkészen Gyöngyi, valamelyik sarokból. – Dehogyis hagylak el, mikor beteg vagy!
Pedig hát azért nem mert a házból kilépni a leányka, mert a lelencházi látogatás óta ugyancsak meg volt ijedve. Gyorsan olvasta a Pesti Hírlap híreit. Vajon nem keresik-e a gyermek anyját? A rendőrség bizonyosan nyomoz, és a titkosrendőrök a Sváb-hegy bokrai között kutatnak. Egyszer olvasott rendőrkutyákról, amelyek éles szaglásukkal követni tudják a tettesek nyomait. Mindig megrettent a szíve, amikor a majorosok kutyái ugattak a hegyen.
Talán két hét is elmúlt, mialatt Gyöngyvirág nem mozdult el az ablak melletti sarokból. A hegy olyan sárga volt már, mint egy báli ruha, amelyet setét hajú delnő ölt magára. A bokrok fül alakú levélkéi felpirosodtak. A Béla király út olyan néma volt, mint a hangjavesztett madár. A völgyekre köd ült, mint a rege, amelyet kis házakban mondanak, régente itt vadászgató ifjú királyokról. Délutánonkint egy pesti fiáker jött fel a város felől, amelyben titkos szerelmesek ültek, mindig elhaladtak az Élestő villa előtt, hol gyalog, kéz a kézben, hol lassan gördülő hintóban. Gyöngyvirág jól szemügyre vehette a szerelmeseket.
A férfi még fiatal ember volt, de a füle mellett dudorodó hajcsomó alig észrevehetően szürkült, mint az ezüst hold játszik a faleveleken át. Inkább szomorú volt, mint víg. Londoni kabátja volt, mint a grófoknak. A fekete keménykalapja karimáján kis szíj volt. Piros kutyabőr kesztyűi voltak. Herceg is lehetett volna, előkelő külsejénél fogva. A lapos sarkú cipője, a nyakkendője, a gallérja, finoman borotvált arca és gondosan nyírott bajsza kifogástalan volt.348
Hosszúakat lépett, és kis piros folt volt az arcán (mint a vadszőlő levele) az evéstől s az ivástól. Magas termete csontos volt, mint azoké, akik korán reggel lóra ülnek, és végignyargalnak a Stefánián. Ilyen volt Császár egykor a Dolovai-ban, amikor a karzaton és páholyban sírtak, mint korunkban a moziban. És tekintete olyan fáradt, tétova volt közönségesen, mint aki nemigen érzi jól magát ebben a világban.
Ámde gyakran mosolygott is ez a bágyadt férfiszem. Különösen olyankor, ha hölgye kedves volt hozzá, és nem veszekedett séta közben.
Mint Gyöngyvirág megleste, a delnő szeretett veszekedni. Ilyenkor a férfi lehajtott fejjel kullogott utána, és mindig csak a nő két lábát nézte, mint egy hű kutya. Távolabb kiszámított lassúsággal jött utánuk a veresbor arcú, ezüstfejű bérkocsis a bakján, és látszólag egyébbel nem törődött, mint a lovaival.
Vajon miért veszekednek – tűnődött néha Gyöngyvirág –, mikor boldogok is lehetnének?
Az asszony kezdettől fogva nem tetszett neki.
Kis termetű, karcsú, melles és mozgékony járású volt. Skót szövetből férfiasan szabott ruhája volt. A szoknyáját gombbal emelte föl, a kabátján zsebek voltak, amelyekbe bemélyesztette barna kesztyűs kezét. Szerette a kis fátyolos kalapokat, amelyekbe szokás szerint randevúra járnak a pesti nők. A homloka alacsony volt, két merőleges ránc keletkezett a szemöldökei között, amint fekete szemével erősen maga elé nézett. Az ajka egyformán elszánt volt a csókra, valamint a haragra. Ideges kis orra volt, amelyen néhány szeplőcske foglalt helyet, mint a szépség ékszerei. Néha olyan konok haraggal lépkedett előre, hogy tán a János-hegyig sem békül meg. Máskor ellenben megengedte, hogy a férfi a karjába akassza a kezét, és hozzá lehajolva, mindenféléket sugdosson a fülébe. Egy alkonyaton messziről látta Gyöngyvirág, amint e tekintélyes férfiú egy bokor mögött térdepel, és az asszony kezeit csókolja, amelyek oly fehéren világítottak, mint a vízililiomok. Aztán az asszony lábát is csókolta a férfiú. A nő nyugodtan állott helyén, és a fatetőkre ereszkedő ködöt nézte.
Harmadnap egyedül jelent meg a bús úriember a Sváb-hegyen, mint egy szentimentális regényhős.
A bérkocsis oly ünnepélyes arccal követte, mint a temetéseken a halottat. Az előkelő úr lehajtott fejjel ment végig az utakon, a sárga levelekre függesztette a szemét, mintha annak a nőnek a lábnyomait keresné.349 Meg-megállott, és nagyot szippantott az őszi levegőből. Olyan fájdalmasan nézett körül a tájon, mint egy száműzött hazája határán.
Még néhányszor eljött egyedül. Mind izgatottabban várakozott, jobbra-balra tekingetett, olyan nyugtalan volt, mint egy eszeveszett. És titkon megtörülte zsebkendőjével a szemét. A nő bizonyosan azt ígérte, hogy eljön. Aztán cserbenhagyta a szerelmes férfit, mint ezt a nők szokták.
Vajon miféle kifogást mondott másnap, midőn félénken szólalt meg a telefon, vagy titkolózva jött a hordár a kérdező levélkével? Foga nő a gyermeknek, vagy felmondott a szakácsné? A szabónéhoz kell menni próbálni, vagy a zsúrt nem lehet elmulasztani, mint ahogy az szokás, midőn a szerelem már kezd örömtelen lenni? Midőn hosszant ásít az unalom, mint a ketrecben a farkas. Reménytelenek a találkozások. Új szavak többé nem hangzanak. A kézfogások régiek. A szemrehányások avasok. A csók bágyadt. És legfeljebb az melegítene újra, ha a kiömlő vérek egybefolynának.
Lelketlen, fekete orrlyukú, agyonöltözködött pesti asszonykák, akik az első randevúra szinte behunyt szemmel, ezer veszély között is elmennek, csaknem az első hívó szóra: mily hidegvérrel hagyják később a tegnap imádott férfit az esőben sétálgatni Rudolf trónörökös szobra körül vagy Budán, a Kacsa utcában!
Midőn már a jó barátnő is ásít, ha ama bizonyos férfi nevét hallja… Ezek a divatos, röpke asszonykák oly ledérek, mint a férfiak, akik nem köszönnek másnap a nőnek, kinek kedvességét élvezték. Ebben a világban, amely itt a színházi premiereken, divatos estélyeken, szállodák éttermeiben „mutogatja magát”, olyan hideg kedvvel kell járni a férfinak, mint a panoptikumban. Ezek a félművelt úrhölgyek, akik sohasem olvastak elmerülve egyetlen könyvet sem, a műveltség látszatát a színházban szerzik, ott tanulják meg, mit kell mondani, viccesen vagy snájdigan: ezek a kis élnivágyók, akik azért mennek a koncertbe, mert divat, és ugyanezért szőnek viszonyt férfiakkal, mert a barátnőjük is azt cselekedte: ezek olyan mohón harapnak a férfiak szívébe, mint a szendvicsbe. A „szellemes doktorok” és a bal kézzel vakarózó írók ezeknek találják fel a költőietlen ötleteket. Rajongtak Adyért, aztán Drégelyért, Zerkowitzért és Debussyért. Mindegy… Érzéseiket úgy váltogatják, mint Róth Margitnál a divatos kalapokat. Semmit sem tudnak. Kuglert majszolnak, amíg a szamár férfi úgy küzd értük, mint egy gladiátor. Jól kellett imádkozni annak az édesanyának, akinek a fia ép bőrrel menekült350 ez asszonyok társaságából; hogy nem undorodott meg önmagától vagy az egész női nemtől!
– Szegény ember! – rebegte Gyöngyvirág, midőn a boldogtalan úriember ismét elment a villa előtt, mint egy rokkant.
Egy délután, nem messzire az Élestő villától egy rövid, erőteljes csattanás hallatszott, mintha egy ajtót hirtelen becsapna a szél.
– Nagymama, a boldogtalan úr agyonlőtte magát! – kiáltott fel Gyöngyvirág.
Az öregasszony egykedvűen bólintott:
– Előre láttam. Sorsát nem kerülhette el. Mind így járnak azok a férfiak, akik komondor módjára követik a nőket.
Gyöngyvirág egy hárászkendőt kapott fel. Néhány perc múlva lihegve, izgatottan visszajött. Vörös volt a szeme.
– Az úr arra kéret, nagymama, hogy engednéd meg, lepihenhessen az üres kertészházban, amíg a kocsis orvost hoz a városból.
– Nálam bizony nem hal meg egy bolond férfi sem – kiáltott a „grófné”.
– Nagymama, már nagyon öreg vagy – szólt figyelmeztetőleg Gyöngyvirág. – A kertészház úgyis elhagyott, ott senkinek sem lesz útjában a szerencsétlen.
Az öregasszony elsírta magát. (Betegségében először sírni tanult meg.)
– Még meg sem haltam, máris úgy intézkedik ez a béka, mintha ő volna az úr a háznál. Bánom is én…
A boldogtalan úriember a saját lábán jött az Élestő villáig. Az öreg bérkocsis fogta a könyökénél. Csendesen közelegtek, mintha ennek az úrnak különös öröme telne a saját boldogtalanságában. Szomorú ősz van… Gyöngyvirág hideglelősen kulcsolta össze a két kezét a kendő alatt.
Az idegen vértelen, halálsápadt arccal lépegetett. A zsebkendőjét a szíve fölé szorította, és meg-megállt, mintha a vércseppeket keresné a faleveleken. Csodálkozott, hogy nem folyik a vére. Megemelte a kalapját a nagymama előtt.
– Bocsánat, rosszul találtam – rebegte csendes mosollyal.
A nagymama megenyhülve nézte a revolver agyát, amely a felsőkabát zsebéből kikandikált.
– Ennek az ostoba pisztolynak több esze volt, mint uraságodnak. Milyen szamarak még mindig a férfiak! Mikor nő be a fejük lágya?
Tréfásan szamárfület mutatott az idegennek, aztán előrebicegett, mint351 egy sánta szarka. Régimódi tarka ruhájában, papucsában, fejkendőjében olyan volt, mint a mesebeli boszorkány, aki Tündér Ilonát őrzi.
– Hozzál vizet a kútról – parancsolta Gyöngyvirágnak, amíg a megsebesült urat bevezette a kerti házba. Valamikor a kertész lakott itt, de megszökött az öregasszony elől.
Gyöngyvirág víz helyett előbb párnákat és takarókat hozott a házból, és azt a gyékénypadra vetette. Az úr bágyadtan lehanyatlott.
– Lajos bácsi, aztán el ne járjon a szája a városban – mondta csendesen a vén kocsisnak –, hozza ki az Ungár doktort, másnak egy szót se…
Szétnyitotta a ruháját, és egy vizes törülközővel betakarta azt a kis piros pontot, amelyet a pisztolygolyó ütött a szíve felett. Gyöngyvirág reszketve állott lábán a művelet alatt. Talán még sápadtabb volt, mint a sebesült.
– Kisasszony, köszönöm hozzám való jóságát – mormogta az idegen úr, és kinyújtotta a kezét.
– Mondja, miért tette! – kiáltott fel Gyöngyvirág szenvedélyesen. – A fekete nőért? Ó, hogy haragszom rá.
A boldogtalan úriember csöndesen nézte a leánykát. Ki tudja, mit gondolt magában, midőn nagyon halkan megszólalt:
– Maga kis hegyi tündér. Ha csupa tündérek élnének a földön, nagyon jó világ volna. Hogy hívják magát?
A nagymama erre kikergette Gyöngyvirágot a kerti házból. Egyedül maradt a sebesült mellett. Bekötötte a mellét, mert értette a sebkezelést, még a porosz hadjáratból, midőn egy lovaskapitány után elszökött a harctérre. Állítólag esküvőt tartottak egy tábori lelkész közbenjöttével, de a házaslevél elveszett.
– Nevezzen engem Don Kihóténak, asszonyom. Van ugyan igazi nevem is, de annak semmi jelentősége. Szabó Péter vagy Kovács Pál: ha parancsolja. Igazában Don Kihóte vagyok – így szólt a boldogtalan úriember, miután egyezséget kötött a nagymamával, hogy a telet a Svábhegyen tölti. Felszerelést hozatott a fiákeressel pesti lakásáról, amely felszerelés arra is alkalmas lett volna, hogy az északi sarkra elutazzon. Különös tapintású szőnyegek, igen puha bundák, csillogó mívű fegyverek, teafőzők és kézi szánkók voltak az útipoggyászban.352
– Egyszer északra akartam utazni valaki után – mondta Don Kihóte, miközben berendezkedett a kerti házban. A nagymama egyik szeme már megmerevedett, használhatatlan volt, de a másikkal úgy figyelt, mint egy hiúz.
A szerencsétlenségben laboráló úriember golyó ütötte sebe gyorsan gyógyult, miután a medve külsejű seborvos többször bekötözte. A mogorva doktor pihenést rendelt, „a többi a természet dolga, mi, doktorok, nem sokat segíthetünk”.
Az úriember, aki körülbelül szórakozását lelte abban, hogy olyan szerencsétlen, mint az angol regényben a spleenes gavallér, fanyarul helyeselt:
– Én valóban nem tehetek arról, hogy a csontjaim épek és erősek, mint a barlangi medvéé – felelt mentegetőzve. – Az anyám még nem töltötte be a tizenötödik évet, mikor a világra hozott. Két és fél esztendős koromig szoptam az anyatejet. Három évig néma voltam. Tízesztendős koromban csaknem tizenkét hónapot feküdtem ágyban. Télen fürödtem a befagyott folyóban. Liszteszsákokat emelgettem, és régi török szablyákat vágtam ketté. Már az is csodálatos volt, hogy mint afféle törvénytelen gyerek: életben maradtam, s nem fojtottak a kanálisba. Igazán nem tehetek arról, hogy a szervezetem olyan erős, mint egy óriásé. Voltam már alkoholista, morfinista, és pipáztam ópiumot. Majd csak átballagok ezen a kis szerencsétlenségen is, miután úgy látszik – arra születtem, hogy hosszú és boldogtalan életet éljek.
Egy deres novemberi reggelen, midőn a cinkék úgy ugrándoztak és fütyörésztek, mintha minden életunt embert megvigasztalni akarnának a mókájukkal, Don Kihóte meglátogatta a nagymamát, aki már nem tudta elhagyni az ágyat. Elvesztette beszélőképességét, csupán egy papirosdarabra írta fel:
– Úgy pusztulok el, mint a Kaméliás hölgy – jegyezte nagy gazdasszony-betűkkel, és végtelen undor látszott az arcán.
Szürke hajfürtjei a vánkosra omoltak, horgas orra megnőtt, homloka hátracsúszott, és ijesztő fekete volt a száj ürege, mintha a sok gonosz szó, amelyet életében elmondott, lassan kiszívta volna szája természetes színét, mint a füst a tajtékpipáét. Merev szeme a messziségbe nézegetett, mintha azt a helyet kereste volna elmúlt életében, ahol eltévesztette a keresztutat. Ő ott balra fordult, ahol piros, habzó, rejtelmes függönyök353 borították a láthatárt, csalogató török muzsika szólt, és az életöröm részegbolond köntösében hentergett az út mentén. Míg jobbról sivalkodó gyermekek hangja, a gond kéztördelése, a tiszták mély sóhajtása hangzott a nádasból. Ah, és mégis erre vezetett volna az út a megelégedett, csöndes elmúláshoz. A fehér kályhához, amelyben piros és hosszadalmas meséket mond esténkint a vasrostélyon átvereslő tűz. Szakállas oroszlánok és hegyes süvegű törpék vannak a rostélyon. Odakünn halkan hull a hó, és a gyermekek oly csendesen alusznak ágyacskáikban, mint a tej. A papucs széjjeltaposott, a csók olyan széles, mint a cselédkenyér, levegőtisztító veszekedések vannak korán reggel, hogy annál csendesebben múljon el a nap. A hegyes sarkú, fehér harisnyás, lobogó alsószoknyás nők messzi járnak e tájról. Mindenki oly csendesen nevet, mint a harmonika.
Elsárgult, gyűrűkkel megrakott szomorú kezeit összefonta a nyakán, mintha láthatatlan kígyóktól védekezne.
– Papot! – mondta egyszerre, érthetően, aztán a fal felé fordította a fejét, mint aki már nem kíváncsi földi dolgokra.
– Gyerünk papért – szólt Don Kihóte –, babonaságból is engedelmeskedjünk az öreg hölgy kívánságának. Különben is jó volt hozzám, mint egy útszéli kút.
Együtt elindultak Gyöngyvirággal, hogy valahol papot keressenek, novemberben, a Sváb-hegyen. Nyáron felbukkan egy-egy gondosan megberetvált pesti hitoktató, aki a meggazdagodott villatulajdonosok gyermekeit a vallásban neveli, s akit a finomkodó zsidóasszonyok abbé úrnak szólítanak.
– Vajon nem helyettesíthetném a gyóntatót? – kérdezte egyszerre Don Kihóte, és megállt a gyönyörű hegyi úton, amely olyan mélynek látszott, mint a boldogság. – A nagymama nemigen mondhatna olyan titkokat a fülembe, amit nem tudnék. Pesten ismerik egymást az emberek. A szegény nagymama a város legismertebb hölgye volt.
Gyöngyvirág ellenkezett:
– Talán meggyógyul a nagymama, ha felveszi az utolsó szentséget. Nekem senkim sincsen rajta kívül.
Azonban mégis reménytelennek látszott a mendegélés. A hegy novemberben oly csendes, mint egy száraz vadásztarisznya. Senki sem hinné ilyenkor, hogy még valaha nyár lesz, fehér cipőben női bokák sietnek át a réteken, és az utakon szívek dobognak, akik mindazért lelkesednek, amit télen Pesten láttak, tanultak. A börziánerek és gazdag kereskedők családjai laknak itt, félig finomak, félig közönségesek. Ah, senki sem354 hinné el, hogy valaha megvénülnek a fekete hajú, fehér bőrű asszonyok, akiknek olyan a szempillájuk, mint a függöny, amely mögött az álmok laknak. Boldog és boldogtalan nők, akik úgy szeretik a szép hazugságokat, mint a finom fehérneműben az ízléses monogramot, a harisnyakötőn a lepkét.
Don Kihóte fanyarul nézegette a bezárt villákat, beszögezett ajtókat, ablakokat.
– Van itt egy villa, a Mayer-lak, ahonnan az ablakon át szoktak férjhez menni a lányok.
Gyöngyvirág nevetett. Don Kihótének felcsillant a szeme, mint az óbor a sötét pohárban. Egy zöld zsalugáteres ablakra mutatott, amely magányosan nézett kelet felé. Az ablak alatt a tégla kipiroslott a vakolat alól.
– Úgy látszik, a nyáron is jártak e jól ismert úton. Vajon ki várta itt szívdobogva a függöny mögött az éjjelt, amíg az utolsó valcer is elhangzik a kerti lakok zongoráin? Én húsz esztendő előtt ugrottam be az ablakon, kis pajtásom. Becsületemre, már a nevét is elfelejtettem.
Gyöngyvirág nagy érdeklődéssel figyelte az ősz lovagot. Ha a csókok nyomot hagynának, mint a csalán csípése, vajon hogy festene a lovag arca? A Váci utcai gavallérarc itt-ott pókhálókkal volt beszőve, mintha a ráncok elfödnék végleg a szenvedélyeket, amelyek egykor megremegtették az arc izmait.
– Én már talán százesztendős is vagyok – sóhajtott a lovag, és hegymászó botjával felszurkálta a vadszőlőleveleket.
– Papot vigyünk a nagymamának – riadt fel Gyöngyvirág.
– Ő úgyis meghal, gyermekem. Ma vagy holnap. Ebbe meg kell nyugodni. De kedvedért elmegyek a szent emberért, aki a Zugligetben lakik, a legutolsó villában.
Gyöngyvirágnak vallásos aggodalmai voltak:
– Vajon a szent ember meg tudja gyóntatni a nagymamát?
Don Kihóte legyintett:
– Meghiszem azt. A szent ember még engem is meggyóntatott, amikor szükségem volt arra, hogy lelkemen könnyítsek. A természet, a magány, az elmélyedés bölcse ő. Valamikor ügyvéd volt Pesten, de elvették a diplomáját. Most már füvekből főz orvosságot, a svábok ügyes-bajos dolgait rendezi, és szerelmeseknek ád tanácsot, gyógyulást. Nemegyszer áll meg címeres batár a Zugligeti úton.
Délre előkerült Don Kihóte a szent emberrel. Átment a hegyi úton,355 amelyen nyaranta szerelmesek énekelnek, reggelizett a „Fácán”-nál, és a szent embert kihúzta házából, aki egy hangtalan zongorán gyönyörű operákat szokott ott játszani.
Sovány, beesett arcú, dohos kabátú, vadászharisnyás, fogatlan férfi volt a remete. Ilyenek lehettek az első keresztények, akik a föld alatt laktak. Egy köteg száraz füvet szorongatott a hóna alatt, amelyet útközben szedett, hogy idejét ne töltse hiába. (Egy gazdag és idős pesti asszonyságra bízta ezalatt a házát, aki gyakran meglátogatta kocsiján a szentet, mert nem a legtisztességesebb úton szerezte a vagyonát. Azt remélte, ha férjhez megy a remetéhez, megszabadul a pokoltól, ahová biztosan félt jutni. De a remete nem állott kötélnek.)
Az egykori ügyvéd kiválasztott egy hosszú szálú füvet, amelyet a nagymama kezébe adott. Aztán leült az ágy mellé, és szótlanul várta, hogy a nagymama megszólaljon. Szomorú, halkan éldegélő, télies szemét csöndes kitartással függesztette a betegre, mintha kívánságát várná, amelyet teljesíteni hajlandó.
– Így gyógyítanak a legmodernebb idegorvosok is – súgta a szoba hátterében Don Kihóte Gyöngyvirág fülébe. – Én tudom, mert bejártam őket, midőn betegségem kezdődött.
A nagymama a csendben nyöszörögni kezdett. A szent ember halkan intett, mire Gyöngyvirág és Don Kihóte behúzták az ajtót maguk mögött.
– Lásd, gyermekem, így jön el a halál, mint egy csúf őszi nap. De már nincs is értéke az életednek, amidőn leért a völgybe, a poshadt vizekhez és a rothadt fatönkökhöz. Az élet csak addig ér valamit, amíg felfelé megy a hegyen. Csak annak szabadna élni, aki fiatal. Az öregekre semmi szükség sincs, hacsak nem bábák vagy orvosok. Te vagy ezen a hegyen a legboldogabb lény, mert oly fiatal vagy, mint a tavasz, amely jönni fog.
Don Kihóte egy száraz falevelet vett a szájába, s azon fütyölgetett, mint egy cinke.
– Miért lettem én öngyilkos? – kérdezte Gyöngyvirágot. – Azért, mert elvette tőlem a természet azt, amiért érdemes élni: a szerelmet. Már esztendők óta észrevettem, hogy valami baj van. Egy nagy tragédia után, lelki felfordulás nyomán támadt ez a furcsa állapot, amelyet te meg sem érthetsz még. Volt egy nő, akit nagyon szerettem. Nem ez a fekete, szeplős, észvesztő. Ő, szegény, már későn jött utamba, mikor már kivégezték a lelkemet, mint egy csirkét. Hiába mesterkedett, tűvel és szavakkal szurkált, idomított, mint egy vizslát, kínzott és megsimogatott, többé életre nem tudta ébreszteni a kihamvadt tüzet a lelkemben. Elvitte azt356 egy nő, mint egy csóka az ezüstkanalat. Üres és bágyadt volt a kedvem a lopás után, mint egy trombita, amelynek csak bolond nagy kürtje van, de hangot adni rajta többé nem lehet. Orvosok, kuruzslók, ráolvasó barátok és vállalkozó hajlamú nők társaságába keveredtem. Kerestem az ízét, az illatát, szilaj kedvét, tobzódó pazarlását az elmúlt életemnek, mint a leégett ember kincseit a hamuban. Néha úgy látszott, hogy megtaláltam egy-egy régi álmot, amely újra átvonult lelkemen, mint a nyári felhő. De nem, csak a felhőnek árnyéka volt az. Majd azt véltem, hogy leltem egy-egy emléket, amely meggyógyít, mint az amulett, amelyet nyakban viselnek. Hamis volt a nyom, rossz úton kerestem elmúlt életemet. A fekete asszony, akit néha itt a hegyben láttál, úgy tudott kancsalítani, mint a régi, a felejthetetlen, a gyilkosom. De nem tudott egyebet a kancsiságon kívül, s ezért nem szerethettük egymást. Én vagyok az az ember, akitől elvette az élet a legdrágábbat, és bolond lovag módjára hadakozom az ifjúságért, az üdeségért, a felfrissülésért, holott mindennap lejjebb hajlik a fejem, mint a Normafáé. Én vagyok az, akit a közönséges életben úgy neveznek: a nők áldozata. Valamikor gyönyörűnek, regényesnek, megháborítóan kalandosnak tűnt fel előttem ez az út, míg ifjú voltam, s azt hittem, hogy egykor tiszta, szép öregember leszek egy kerekes székben, akit akkor is körülrepkednek a régi, drága nők illatai, miközben a borbély gondosan és aprólékosan beretvál. De ma már tudom, hogy a tehetetlen öregség a legnyomorultabb állapot. Pusztuljon el, aki többé nem fiatal.
Don Kihóte oly meggyőzően beszélte el mondanivalóját, mint egy negyvennyolcas követ.
– Ha még egyszer fiatal lennék, csak valamivel fiatalabb, téged vennélek feleségül, Gyöngyvirág.
Gyöngyvirág az előbbi szónoklat hatása alatt maga is visszatévedt kis múltjába, amely nem volt nagyobb távolságú, mint egy madárkának a szárnylendítése. Amíg a bús lovag fájdalmait mondogatta, és elfátyolozott szemmel idézte meg a régi nőket, Gyöngyvirág is Imréjére gondolt, akit szinte elfelejtett.
– Az én szívem már nem szabad – mondta csendesen és megfontoltan, mint a színpadon.
Don Kihóte beleegyezőleg bólintott, mint egy vén muzsikus, akinek azt mondják, hogy elég volt a zenélésből.
– Reméltem is, hogy már szerettél, gyermekem. A kóficok és a nyavalyások tartják meg az emberi társadalom mostani rendjét, amely az ifjúságot357 éppen olyan önmegtartóztató életmódra kárhoztatja, mint a tiszteletre méltó vénséget. Aki nem szeret ifjan, az akár bele se kóstoljon a szerelembe. Az volna az emberi ideál, ha a nők tizennégy, a fiúk tizennyolc esztendős korukban köthetnének törvényes házasságot. Hogy megszépülne akkor az emberi faj! Az ifjú szerelem erőssé, széppé, tehetségessé tenné a következő nemzedéket. Minden fiú életrevaló volna, mint mostanában azok a szegény törvénytelen gyermekek, akiket titokban hoznak a világra a szerelmes fiatalok. Minden lány gyönyörű volna, mint a szerelemgyermekek többnyire. Csak annak az emberpalántának van létjogosultsága a földön, akit szerelem hozott a világra. Én majd melléd állok, gyermekem, és gyönyörködni fogok ifjú szerelmedben. Már bölcs vagyok, mint egy hindu pap. Öröm lesz nekem, ha mások szeretnek körülöttem.
A zugligeti remete kijött a szobából. Szőrtelen arcát végigsimította kezével, mintha elfárasztotta volna a szertartás.
– Van itt valahol asztalos? – kérdezte.
Gyöngyvirág bólintott:
– Borzik úr az asztalos.
– Menj Borzikért, gyermekem, mert a nagyanyádnak ezentúl már csak őreá lesz szüksége.
A remete ezután kezet fogott a jelenlevőkkel, és hosszú lépésekkel elhagyta a Sváb-hegyet.
Gyöngyvirág kendőt kanyarított magára, míg Don Kihóte felemelt mutatóujjal beszélt:
– A boldogság ábécéje az ifjúság. Fiatalság nélkül nem érdemes kimozdulni a menházból sem.
Gyöngyvirág a vak szemű, bánkódó novemberi délutánban, miközben vállára hullottak a megfeketedett levelek, mintha a nagymama kopogtatna az ujjaival, gyorsan ment az asztalosért, aki majd mértéket vesz az öregasszonyról.358
