TIZENKETTEDIK FEJEZET • Az aranyszőrű bárány
TIZENKETTEDIK FEJEZET • Az aranyszőrű bárány
A nagymama hiába ígérte, hogy meghal, eleven volt, mint a csík. Olyan színű volt az arca, mint a dércsípte kökényé. Az asztalost megrúgta, midőn az mértéket akart venni a koporsóhoz, felült, ami már nem volt szokása, és fonni kezdte a haját.
– A másvilágra öltözködik – mondta Don Kihóte, aki úgy figyelte az öregasszonyt, mint valami természeti tüneményt. – A legtöbb haldokló szívesen felkelne az ágyból, hogy szétüssön az örökösök között. Azért csak vigyázzunk a nagymamával. Lázár, a Bibliában, három napig volt halott, aztán mégis visszajött.
A nagymama néha tompa szendergésbe merült. Don Kihóte és Gyöngyvirág kiszöktek a házból, és elmentek a hegyre, ahol a fenyőfák alatt oly száraz és síkos volt a fű, mint egy bálteremben. A nap átpiroslott a hegyeken, mint egy borissza öreg, aki gellérthegyi szemeltből felöntött. Don Kihóte tudott egy kis korcsmát a hegyoldalon, amely félig fűszeresbolt volt, félig csárda. Különszoba volt itt, amelynek számos leskelődőlyuka volt, amelyen át a fűszeres családja és a szomszédok kandi szemmel lesték meg a Pestről kirándult szerelmeseket, akik bizony megfeledkeztek magukról. A férfiak oly bambán viselkedtek, mint a fiatal bikák. Többnyire még nem volt hideg a szívük, midőn a hölgy kedvéért a hegyre másztak, szalámit és habos sört fogyasztottak.
– Legfeljebb azt látták, hogy a fekete asszony mindig a fejemhez akarja vágni a sörösüveget – mondta Don Kihóte elmerengve. – Villogott a szeme, mint egy oláh cigányé, ökölbe szorult a keze. „Mi maga nekem? A szeretőm, akit én szeretek, vagy a kitartóm, aki a kalaposszámlákat fizeti? – kérdezgette. – Felugrom. Fel biz én”, kiáltozta, holott megígértem, hogy majd csak békében hagyom egyszer, vagy olyan leszek, amilyennek ő kívánja a férfiakat: vicceseknek, erőszakosoknak, farkasfalánkságúaknak, marhahajcsároknak, közönségeseknek, de erőseknek. Némelyik nőnek a lelke mélyén ott szunnyadoz valami a tót szolgálóéból. Előbb jól meg kell verni, hogy az orra vére folyjon, aztán megsimogatni. „Verjen meg!” – kérte, amikor nagyon megbántott. Ha engedelmeskedem, sohasem szabadulok meg tőle.
Gyöngyvirág nyitott szemmel hallgatta a boldogtalan úriember vallomásait. Annak meg jólesett, mint ez már a bánatban szokás, ellentmondás359 nélkül toldani egyik szót a másikhoz. Szép kövér szardíniákat hozott a fűszeres, és udvari sert bontott. Kis pirosló paprikákat tett az asztalra, amelyeket a szerencsétlen úr behunyt szemmel fogyasztott.
– Azt hiszem, meggyógyultam melletted, Gyöngyvirág – mondta azon a napon az úriember, midőn a nagymama még mindig úgy kergette el a halált, mint a zöld házban a részeg muzsikust. „Mars!” – mondta a gyertyák lobogó kékségében mutatkozó vigyorinak.
– Te vagy az a szőke füst, amely akkor száll fel a kéményekből, midőn már nem lövöldöz a kemencében a bükkfa görcse, hanem csendes, állandó, boldog parázs melegít egy hosszú életen át – szólt a lovag, és megsimogatta Gyöngyvirág haját, amely fodros volt, mint a holdsugár a vízen.
– Nem mondom, hogy sohasem szerettem életemben a vadat, amelyen fogolyfészek és szénakazal illata és erdei avaron égett tőkének a füstje érzett. A kocsiból mindig kihajoltam, midőn mezítlábas nőket láttam mendegélni a fagyos sárban. Az erdők, mezők vad gyermekei, vándor cigánylányok setét csengője, pásztortűzszemű pusztai nők szilajsága csakúgy vonzott, mint a táncosnők rózsaszínű papucsa, a színésznők bepúderezett haja, a delnők fényesített körme. A vad fű és a selyem suhogása egyformán be tudta tölteni a szívemet. A falusi kút mellett énekelgető, virágregés szolgáló vérpiros orrcimpájára csaknem olyan sokáig gondoltam, mint az orchideafrizurás, rejtelmesen felöltözött úrhölgyekre. Csak az ifjúságot véltem békahideg kezűnek, kagylónyálkásnak, ostobának, mert nem ismertem. Pedig a fiatal fának a legízesebb a levele. A lelke forrás tükre, amelyben könnyen megpillanthatja saját ifjú arcvonásait az elátkozott vadász. Mondd el élettörténetedet, Gyöngyvirág! Képzeletben már úgyis tudok rólad mindent, te elátkozott Csipkerózsika. A nagyanyád, a vasorrú bába, még sokára ül fel a seprűnyélre, hogy átlovagoljon a Gellérthegyre. Halljuk a történeted.
– Szerelmes vagyok egy Imre nevű fiúba, akinek a nevét felírtam a sváb-hegyi padokra – felelt egyszerűen Gyöngyvirág, mintha a lovag mellett megszokta volna az őszinteséget és a nyílt szavakat.
– Ez csak az Ohnet-regényben van – dörmögte Don Kihóte. – Te azonban nem vagy zárdanövendék, akinek illik a titkos jegyesség a gimnazistával. Igen pontosan láttad az életet a nagymama mellett. Azok a nők, akik a város legszerencsétlenebbjei módjára kúsztak fel a zöld ház lépcsőin, valamikor mind ifjak és idealisták voltak. De nem tudtak mit kezdeni az ideáljaikkal, sem az ifjúságukkal. Remegtek a társadalmi törvények360 és szokások alatt, mint a virágok, amelyekhez nem szabad nyúlni. Holott, ha felhasználták volna az ifjúságukat, sohasem jutottak volna ama nyomorult sorsra. Csak nézd végig őket, Gyöngyvirág, akiket te ismertél, azok mind a huszadik évükön felül jutnak az elzüllésbe, mert reménytelenül tűnt el az ifjúságuk. Kielégítetlen vágyakat, lassan elhervadt álmokat, nemegyszer megalázó emlékeket cipelnek magukkal az ifjúságból, mint az öregasszony, aki virágot szedett, de mire kiér az erdőből, rőzseköteg van a hátán.
– Egyik sem mondhatja el a szerencsétlenek közül, hogy engedték volna őt nyílni, mint a vadvirágot. Iskolai padok alá, szülői krispinek és atyai slafrokok mögé rejtették őket, ahelyett, hogy kitárták volna az ablakot a húsvéti reggelen.
– A fiataloknak kell szeretni, s nem az öregeknek. Bukfencet kell már vetni ennek a mostani világrendnek, hogy megint szép emberek jöjjenek a földre, a nők megelégedettek, a férfiak urak legyenek, mint a Keleten.
– Az én véleményem, gyermekem, hogy fiatal férfiak csak érett nők közelében lelik meg a boldogságot, míg a fiatal nők tapasztalt, oroszlánszakállas férfiak mellett. Az egybekelő párok közül az egyiknek mindent kell már tudni az életből, hogy megóvhassa, megtarthassa társát azon az áron, amelyet saját boldogtalanságával vett meg. Te még nem tudsz semmit – de én mindent tudok az életről.
Don Kihóte oly ájtatosan beszélt, hogy végül elnevette magát, s felhajtott egy pohár habos sert.
– Eh, ki ismeri az életet? Senki. Én is csak annyit tudok, hogy melletted megifjodok, az izmaim ismét feszülnek, harci kedvem támad, mint már régen nem. Szeretnék elmenni az erdőbe, és megverekedni az óriással – érted.
Gyöngyvirág ekkor nagyon elálmélkodott a lovag szavain. Így nem beszélt hozzá senki. Ugyanezért próbára akarta tenni Don Kihótét, mint a királyfit a gyermekmesében.
– Tudja, hogy nekem gyermekem van? Akire nagyon sokszor gondolok, akit magamhoz veszek egyszer, akit én felnevelek?… Egy fiú…
A lovag csendesen mosolygott:
– Hol van az a fiú?
– A lelencházban. De megesküdtem, hogy nem hagyom elpusztulni. Ha egyszer férjhez megyek, ő lesz az első gyermekem, a legelső, akit a karomon vittem őszi este Pesten. Úgy érzem, mintha az enyém volna…361
S Gyöngyvirág ekkor elmondta Pongyi Sándor történetét.
– Azóta mindig vele álmodom. Látom őt a hideg kapualjban feküdni, a piros szalagocskákat fújdogálja a hűvös szél, az óra nyolcat kongat, és a gyermek sírni kezd. Felrettenek álmomból: senki sem hallotta meg a csengettyűszót a lelencházban…
– Meghallották, meg szokták hallani – felelt derűsen Don Kihóte. – Így még jobban tetszik nekem maga. Gyermeke van, mint a Szűz Máriának. A kedvéért én is szeretni fogom a fiút. Kivesszük a lelencházból, felneveljük, megtanítjuk lovagolni, vívni, táncolni, kártyázni. Egyszer az estélyen – mint a francia regényben – találkozik vele a valódi anyja, és beleszeret… Reménytelenül, halálosan. S ráismer a farkasfogról, amely nyakában lóg. Regény.
Megfogta Gyöngyvirág kezét, és egyenként beszélt az ujjaihoz, mint a mesemondásban.
– Maholnap árva leszel, Gyöngyvirág. Az öreg hölgy annyi ideig haldoklik, hogy minden könnyed elfogy a temetésig. Már láttad gyermekkorod óta a borzalmas életet, a csúfot, az álomriasztót, a megváltástalant. Neked többé azokba az utcákba nem szabad menni, mert már nem mehetnél végig a régi erkélyek alatt többé gyermek módjára. Fejedre hullana a portörlő rongyok szemetje. Az élet piszka. Tizenöt éves vagy. Hosszú és gyönyörű élet küszöbén állsz, amikor mindennap szebb leszel még hosszú ideig. Megnő a hajad, mint a tündérek fonala a holdvilágos éjszakán. A fuvolahang máris próbálkozik a lelkedben, mint a fiatal rigónak a hangja. A legközelebbi márciusi eső majd lemossa arcodról az ifjúság kis jelvényeit, a boldog szeplőket, foltocskákat. A derekad hajladozni kezd, mint a fiatal fa a szélben. A hangod többé nem lesz vékony, mint az angyaloké, hanem tömör, aranypengésű, mint a nőké. A bokád megfeszül, mint a szarvasé, az álmodban nem mindig csak sárga pelyhes kis kacsák hápognak a zöld réteken, hanem eljönnek azok a különös hieroglifek, amelyeket magadtól nem tudsz megfejteni. Most jön tavaszod, s egyedül vagy, mint a virág.
– Mire te nagy, széles csípőjű, Éva-keblű nő leszel, én már szépen megöregedtem. Elmehetsz, elhagyhatsz, de addig vezetlek, és gondodat viselem. Majd szeretni fogsz, mellém húzódol hideg téli estéken, és én mesélek neked hosszan, tanulságosan. Vigyázni fogok reád, mint egy cserép különös növényre, a napra teszlek, megöntöztetlek az esővel, kiművellek, és megtanítlak arra, hogyan légy jó nő, mert a többi úgysem362 ér semmit. Csak egy jó ember mellett maradhatnak szépek a nők, aki sohasem vág ostorral sem lelkükbe, sem az arcukba.
Az uzsonna elfogyott. Gyöngyvirág imára kulcsolta a kezét:
– Istenem, megfeledkeztem a nagymamáról.
A temetésről kézen fogva jöttek haza.
Gyöngyvirág nem sírt már, mert Don Kihóte fogta a kezét, és halkan beszélt hozzá:
– Az öreg hölgy, akit eltemettünk, rosszul rendezte az életét, sohasem volt boldog. Csak egy gyertyácska égett éjjel az ágya mellett: a másnapi gond. Csak egy szentjánosbogárka bujkált az ablaka alatt, a pénz bogara. Mikor a haját fésülte, mikor a testét fürösztötte, mikor a tavaszt látta vagy a jégtáblákat a Dunán, nem jutott eszébe, hogy egykor meghal, és hiába élt. De nekem van egy aranyszőrű bárányom, amelynek csengője mindig azt harangozza, hogy: élet, élet, szép élet. Lehet, hogy ez az aranyszőrű bárány csak képzeletben van, de meglehet a valóságban is.
– Hol van? – kérdezte Gyöngyvirág.
– Messze innen, de a csengőjét most már mindig hallom. A keresztények feltámadásnak is nevezik.
– Még messze a húsvét – sóhajtott Gyöngyvirág.
– De annak nincs kalendáriuma, akinek a lelkében él a feltámadás. Téged kellett látnom, midőn a másvilágra készülődtem, hogy eszembe jusson az aranyszőrű bárány, amelynek csengője az ifjúságról zenél. Hogy a te ártatlan, hamvas, lilaködös ifjúságodon át még visszatérhet hozzám az elpártolt élet, mint a vándormadarak visszajönnek, mikor a fák és mezők felveszik új köntöseiket. Ő elment mellőlem, mert nem fogtam két kézzel, mert rossz nők szennyes szoknyájához vagdostam, mert nem becsültem – mint az oltári szentséget. De most megint visszatért, mint az árnyék, ha napfénybe fordul a gyalogösvény. Látod őt. Itt van a vállamon, a szememben, az ajkamon, a kezemen. És most messzire elmegyünk.
– Messze…
– Hogy senkit se lássunk az itteniek közül. Fenn, a Kárpátok között, hosszú gatyájú, setétzöld erdőkben, ahol csak a vízesés jelenti az időt, van egy kis házam, amelyet annak rendeztem be, akit legjobban szeretek az életben. A fák ilyenkor úgy hallgatnak, mint a titkok. A hegyek lefújják a ködöt a völgyre. A tűznél anyóka guggol, és kiszáradt kezeit boldogan363 melengeti. De nappal fénylik a novemberi nap, mint az öreg harcos sisakja. Jó emberek laknak a hegyek között, a törpék és jóságos manók maradékai. A nőknek kék szemük van, mint az erdei virágnak. A férfiak hallgatagok. Fehér juhok és kis tehenek legelnek a hegyoldalakban. A fekete varjak halkan szálldosnak, mint a mese. A fák néhol aranyból vannak, és a patak úgy zúg, mint a boldog magány boldog gondolata. A Tátra keblén fénylik a nap, az erdőben csend van, mint az öregek szívében. És az aranyszőrű bárány megrázza a csengőjét a piros réteken. A múltból csak a nagy, fekete kutyát visszük magunkkal, mert ő ártatlan. Eljössz velem innen messzire?
– Elmegyek – felelt Gyöngyvirág, s úgy érezte, hogy születése óta ismeri és szereti Don Kihótét, az ifjúságot, a regényt…
