TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Gyermektelenek
TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Gyermektelenek
Midőn én először találkoztam velük: Gyöngyvirág tizennyolc esztendős volt, mint egy borongós, fázékony, rövid tavasz: míg Don Kihóte az ötvenedik esztendő ecetfavirágos, tágas égboltozatú mezsgyéjén ballagott – ha néha körülnézett, oly messziségeket látott már életében, mint a bástyafokról a távolban kanyargó, üres országutakat.
A férfiú Gyöngyömnek nevezte a nőcskét, míg az Kisapámnak szólította férjét. Szép volt az életük, mint az őzek őszi reggele a piros vízmosásban. Füst volt minden napjuk, amely nyomtalanul elenyészik a szénégetők kunyhója felett. Friss, ropogós, felvidéki októberi reggel volt a kedvük, amely egészségesen surran útján, mint a pisztráng a Poprádban. Fekete, nagy kutyájuk volt, amelyet úgy tiszteltek, mint valami negyvennyolcas honvédet, s a kedvéért délutánonként elsétáltak a Thököly-vár alá, abba a ligetbe, ahol vének voltak a bástyafalak, a fák csak azért maradtak itt, mert nem volt szokás meghalni a városkában, a padok úgy guggoltak a hervadt sétautakon, mint macskabőr bekecses öreg emberkék a házak küszöbén, és a várárok telve volt esztendők lehullott faleveleivel, mintha egy őrült ifjú szüzet rejtene a levélréteg, aki meztelenül leugrott a toronyból. Csak a betűk és a szívek voltak ifjak, amelyet a tanulók a faderékba és a lócákba véstek. (Gyöngyöm a Zipser Bote egy báli névsorából próbálgatta379 kitalálni: kit jelentenek a bevésett kezdőbetűk, szívek közepébe rajzolt nevek). És ifjan zúgott a folyó is a vászongyár felől, amely itt harsogva végezte mindennapi tennivalóját, a nagy kerekek a világ végezetéig forogtak, és a zsilipek a végtelenségbe mormogták egyhangú nótájukat: de alant, a hidacskán túl, ahol ellassul a víz folyása, mint kiégett szenvedélyek után az élet, öreg, fehér ludak és tarka, bölcs récék úszkáltak elhalkulva. A folyócska mentén a legvénebb tótok cammogtak deres lovacskáik és ősz fenyőszálaik mellett az országúton, mintha ez volna igazi célja az emberi életnek.
Tehát itt sétálgattak a ligetben, a vár alatt, s azt a hangot hallhatták meg a maguk életéből, amit akartak. Don Kihóte különös vonzódást érzett a hosszú, tót szekerek elnyúló nyikorgása iránt: úgy figyelt e hangra, mint egykor a madárfüttyre. Míg Gyöngyvirág… Gyöngyvirág a ludak kiáltására csapta össze a két kezét, midőn azok ősz öregemberek módjára próbálgatták szárnyaikat a vízpallón.
– Bukfenc – szólt a neufundlandi ebhez az asszonyka, midőn esteledni kezdett. A magosban megropogott a fák koronája, mintha sasok vagy kísértetek térnének vissza a várba éjszakára.
De ők boldogan ültek egymás mellett, mint a kék varjúk egy faágon.
„Ilyen öregember szeretnék lenni”, gondoltam magamban.
Második találkozásunk körülményesebb volt, mint egy nagyvilági élmény. Emlék a szép napokra, amelyeket tán ők is emlegetnek, mint egy csodálatos utazást, midőn tovább folytatták előbbeni életmódjukat a vár alatt.
Ez egy nagyobb felvidéki város orfeumában történt. Könnyelmű nyár volt. A kertnek cser- és pomádészaga volt, a Mikádóhoz címezték, és a színpadon mutatkozott táncosnők tárlatán szoknyája ráborult a helybeli kopaszokra, a vadászruhás vigécekre, izgatott hadnagyokra és az érettségiző kedvű szalmaözvegyekre. (Bohó nyár! Csak a pénztelen ifjúság koptatja lábát a zegzugos utcákon ártatlan varrókisasszonyok után. Akinek némi hatalom van az erszénykéjében, a vándortársulatot támogatja).
Mint afféle bús utazó (aki bizonyosan felejtés miatt került az idegen helyre), természetesen a dobost vettem szemügyre. A nők rikácsolását már sokszor hallottam előbbi életemben. De a dobos kedves és szeretetre méltó férfiúnak látszott, mert igen komolyan vette a mesterségét. Olyan kopaszság terjedt fel a fején, mint az éjjeli zenészekén. Tekintete jóságosnak380 és ravaszkásnak látszott, bár soha egyetlen pillantást nem vetett a színpadra, bizonyos volt, hogy pontosan tudja, mi történik odafenn. Megértő és megbocsátó pillantást vetett a publikumra, midőn az csendesen izgult Csilla dalaitól vagy Rizibizi táncától. Bölcs ember volt. Előadás után nyilván leissza céltalan életét. Délután rossz hírű házban feketekávézik, míg este nagy mulatságot lel abban, hogy a dobverőit taktusra dobálja a levegőbe, mint egy zsonglőr. Kétszer-háromszor megfordult a dobverő a magasban, amíg a kotta azt jelezte, hogy a dobos részt vegyen a játékban.
Nem is nagyon csodálkoztam azon, hogy Don Kihóte a belépése óta feszült figyelemmel kísérte a dobos dolgát. Majd bort küldött neki. Koccintottak. S az utolsó számoknál már Don Kihóte ült a nagydob mellett a zenekarban, és az igazi dobos felügyelete alatt próbálkozott a rejtelmes mesterséggel. Az öreges ember boldog, játszi s megelégedett volt. Dobos volt.
Gyöngyöm mit tett ezen idő alatt? Ragyogó arccal invitálta meg a sarokasztalhoz a tányérozó művésznőket – csak a nőket –, pénzzel és pezsgővel kínálta a vállkendős, zavarodott énekesnőket, megsimogatta a képüket, nyilván életük körülményeiről tudakozódott. Miért lettek színésznők? Van gyerekük? Boldogok? S más százféle kérdést intézett a megjelzett arcú, hervadozó nőkhöz, akik eleinte tartózkodva felelgettek, de később belemelegedtek, s hosszadalmas regényeket hazudtak. Gyöngyöm egyiknek a gyűrűjét, a másiknak a pénzét ajándékozta. Könnyesen, boldogan, szinte titkos áhítattal hallgatta az eseteket.
Aztán vége lett az előadásnak, a dobolásnak, a pezsgőzésnek. A házaspár sóhajtott. Don Kihóte kezet fogott a dobossal, Gyöngyöm barátnői pillantást váltott az énekesnőkkel, és könnyes, megelégedett arccal eltávoztak.
(1917–1919)
