A régi kocsihoz
A régi kocsihoz
Mostanában néhányszor utaztam Pest környékén, vonaton és kocsin; ahol a kecskéket legeltetik sanyarú dombokon, céltalan, lerongyolódott férfiak alusznak a fűben, a gyárak udvarán összegyűjtve minden rozsdás ócskavas, amit száz esztendő alatt se tudtak ezelőtt összeszedni a zsidók, a falak és a házak oly rongyosak, mint az emberek cipői, ócskaság, kopottság, rongyosság mindenütt, bizonyos mellékutcákat benőtt a fű, mintha meghaltak volna belőlük a lakók, a kapuk kidőltek, az akácfákat kivágták… Újpest, Rákospalota – amerre egykor úgy pöfékeltek a gyárkémények, mint a gazdag emberek; a kis munkásházak zölden és szelíden követték a vonatot, hogy az ember az ablakból kitekintve azt hihette, hogy ezekben a bakteregyforma házikókban lakik a szegények kincse: a megelégedés; a gőzdaruk erőlködtek, a műhelyek csengtek, a gőz lihegése alig fért ki a tetők kis csövein, mintha a földkerekség minden munkáját itt végezték volna a serény kezek… A bamba tűzfalakra minden esztendőben új hirdetést festett a vállalkozás, errefelé álltak azok a deszkagavallérok, akik öles nagyságban, merev kalapban jelentették az utazóknak, hogy Pesten hol vehet új gérokkot, s a gavallérokat azóta eltüzelték… A külvárosok tarka vidámsága harmonikázott és verklizett a sarki korcsmákban, a megyeri csárdában cigánybanda fogadta az autókat és fiákereket, amelyek az alagi versenyekről jöttek a pompásan gondozott országúton, orgona- és akácillat szállt a boldog drótszigetről a majálismuzsikával együtt, az újpesti kikötőcsárdában friss halászlé várta a szerelmeseket, akik a délután folyamán a vasúti töltések között bujdokoltak, ünnepnapi órában házikója előtt üldögélt minden jóravaló munkás és polgár e tájon – soha vissza nem térő boldog arcok tűntek el az országút mellől, mesebeli kis házikók ablakaiból és a májusi úton végiggördülő hintókból! (Talán mind elmentek a „Pesti Históriákba”, a boldogok [a régiek] könyvébe?)26
*
És a kocsik, amelyeken e tájakon utazunk: legjobban mutatják, mily siralomra méltó öreg koldusok lettünk a boldog múlt század óta. A pesti fiáker, amely híresség dolgában már megközelítette bécsi „kollégáját: úgy zörög, ingadozik, farol, mintha csontvázakat szállítana egyik temetőből a másikba, amely csontvázaknak többé semmi sem fáj. Temetésre se jártak a régi pestiek a mai kétfogatún.
A vasúti kocsikról pedig csak sírva beszélhet a nagyapó unokáinak. Nem mindig voltak ezek a kocsik bársony és bőr nélküliek, sőt ülés is akadt a kocsikban, nem pedig csupán deszkaváz, amely leginkább a ravatalhoz hasonlít, amelyre a halottat fektetik. A tyúkültető szalonbútor a mai első osztályú kocsihoz hasonlít. A háború és a megszállás minden szennye itt maradt a katonai bakancsokról. Erre utazott a vérhas gyötrelmesen hemperegve, a kocsi falára nyomta sebét a katona, az üvegtelen ablakokba könyököltek a rablók, mikor Magyarországon utaztak. Egy vasúti kocsi koldusnyomorúságával többet mond el a letűnt évekről, mint a nagyszájú obsitos.
Dickens meséli egy regényében, hogy a kimustrált postakocsik, omnibuszok éjjeli órában fölveszik régi alakjukat, régi utasaikat, konduktoraikat, és beutazzák az egykor járt országutakat: Anglia virágoskertjein át viszik a boldog utasokat – Isten mentsen, hogy a mai utazónak hasonló látománya legyen a vasúti kocsiban éjfélkor. A poklot látná maga körül megelevenedni. A háború szörnyszülöttei, hörgő haldoklói, véres szemű rablói kapaszkodnának térdébe! Pokoli kínok recsegtetnék meg a deszkafalakat, amelyekbe maga a kocsi is összeroskadt. Csontlábán a szanitéc nyitja ki az ajtót a kíséretek órájában.
Akinek nagyon jó kedve van: üljön föl egy vasúti kocsira, hogy elmenjen kedve a fütyörészéstől.
(1920)27
