Nemzetgyűlési divat
Nemzetgyűlési divat
Szidják Pestet a nemzetgyűlésben. Már a peleskei jegyző is szidta. Való igaz, hogy Pest nem a kedves emberek városa. Már a kereskedők is elfelejtettek mosolyogni: akik a régi Kerepesi úton kézdörzsölgetve fogadták a vevőket. A nők akkor nyájaskodnak, ha ez foglalkozásuk. Azok a kacskaringós, karikás káromkodások, amelyek a múlt századbeli magyarokba a Bach-korszakban rekedtek, és később a laktanyák környékén virágzottak, nemigen hallhatók a pesti utcákon: a káromkodó ember hamar megszelídül, de ez a pesti nép nem juhászkodik, nem enyhül még akkor sem, ha már túlesett a durvaságon. A villamoson fegyencek utaznak, az utcán nyitott kés van a járókelők összetalálkozó tekintetében, a kávéház előtt mindenkit megvető, ócsárló, üres arcok ülnek, a lófuttatáson azokkal találkozol, akik a kedves, régi lókupeceknek a csizmatisztítói se lehetnének, női társaságban ebédelni vagy vacsorázni a korcsmában erős öklű embernek tanácsos, a divatos szoknyát talán sehol se méregetik oly rövidre a hölgyek, mint a pesti utcán, mérgelődés környékezi a hazafit, hogy egyetlen elborult arcot sem látni a városban a keserves béke miatt, a város végi vagonlakókat legfeljebb az idegenek láthatják meg, mint egykor a vándorló cigányok táborait, a honfibánat kávéházi verekedéssé fajul, a Duna-parton vidáman köszöntgetik egymást a sétálók, kétértelmű viccek a szél szárnyain mennek, a színésznők pletykahordozói kiválóan fontos férfiak, az öngyilkosokat a csodabogarak gyűjtői tartják számon, az újságok unalmasak, mert térhiány miatt kiszorult belőlük a nagyvárosi szoknyák fülledtsége, a legszemtelenebb emberek lettek népszerűek a korzón, egyetlen jó verset nem írnak nemzeti szerencsétlenségünkről, az írók szalmát csépelnek, szónokolnak, a patkányok elszaporodtak a városban, és csak azok tudnak még sírni, akiknek ez a mesterségük.
Pest sohase volt kedves város. De kívánatos, mint a vérbelű, fehérmájú28 menyecske, akinek csintalanságairól mindenki beszél, mégis boldogan kezet csókolnak a férfiak. Mindig azok szidták legalaposabban Pestet, akik Budára még házasodni se jártak, s ha néhány napig távol voltak városuktól, gyötrelmes vágyat éreztek. A kultúrát, amelyről annyit álmodozott a régi boldog magyar, Pesten fémjelezték, bármennyit bosszankodtunk ezen mi vidéki fik. A színházban itt táncolnak legjobban, mindenki nagyságos úrnak érezheti magát az emberforgatagban, ha tegnap szabadult is ki a tömlöcből, az orvosok nagyszerűen gyógyítanak, a fiskálisok világhíresek, a kis partájnak is saját fürdőszobája van, a boltosok találékonyak, a rendőr vigyáz a rendre, az úrinép kellemetes, a lámpások reggelig égnek, a kísértet nem jöhet be a házmester miatt, a villamoson óra alatt eljuthatni a város legtávolibb részébe is, a fővárosi tanítók és tisztviselők lenézik az államiakat, a nők olyan műveltek, mint akármelyik színházi újság, a hordár udvariasan köszön az utcasarkon, a fogadós kezében tartott kalappal kérdezi étvágyadat, a bérkocsis áhítatosan vár rád naphosszat, a masamódok megesküsznek, hogy feleséged a legszebb asszony, a leányok tisztelettel hallgatják politikai eszméidet a mulatóban, az újságban dicsérettel olvasod reggel a neved, ha szemtanúja voltál egy életmentésnek, csupa hírneves, országos férfiak köpködnek a kávéházi kertben, rád segítik a kabátodat, és harminckét aranyfogát mutatja a temetésrendező, amikor búcsút vettél a várostól.
(1920)29
