Egy szegény nő emléke
Egy szegény nő emléke
…A csónakos egy női kalapot fogott ki a Dunából. Megnézegette jobbról-balról: fehér vászonból volt, mellette piros és zöld rózsák, tarkabarka szalag fonta körül: és a csónakosnak eszébe jutott, hogy ezt a kalapot már látta valahol, amikor még szabad volt az út a Felvidék felé, kis hegyi városka szerény mellékutcájában, ahová délután árnyékát veti a piros hasú öreg torony, kis kalaposboltban, ahol hervadt, furcsa vénkisasszonyok tűzdelik a negyedszázad előtti ízlés szerint a női kalapokat. Talán a Vág mellett vagy az Ipoly mentén fekszik a városka, ahonnan a női kalap jött?
A csónakos kiteregette az evezőlapra a szomorú cifraságot, ő maga pedig végigfeküdt csónakjában, miután azt hosszú kötéllel a Margit-híd vasrúdjaihoz erősítette. A híd lábánál elfutó ár, a szenvedélyesen kavargó örvény megfeszítette a kötelet, a csónak fölemelte orrát, mint megfékezett paripa. Itt feküdt naphosszán a csónakos, miután a hidat történetesen mesteremberek javították, akik fél lábbal álltak a Duna fölött, telefondrótot húztak, villamos vezetéket kalapáltak, és a csónakosnak lett volna dolga kimenteni őket a folyamból, ha egyensúlyt veszítenek.
Aki elment a hídon: észrevette a csónakban száradó fehér női kalapot. Furcsa dolog az, hogy egy piros és zöld virágos, tarkabarka hölgyi kalap a folyam közepére kerüljön egy árva csónakba, amelyből az evezős unottan dugja ég felé a lába nagyujját! Egy másodpercre a híd karfájánál felejtkeztek a Budáról pesti irodákba igyekvő, fáradt arcú kisasszonyok, akiknek soha sincs hétköznap annyi idejük, hogy az írógép festékét, a tinta pecsétjét alaposan lemossák körmeikről. Talán a nagymamánál a Tabánban, akit vasárnap délutánonkint meglátogatni szoktak, láttak régi fotográfiákon hasonló kalapot. De meg-állottak a Margit-híd közepén azok a jól kikefélkedett, korai reggeli órákban borotvált férfiak is, akik az imént tintázták be a friss varrást35 cipőjükön, az egykori zsebórától tanulták lépteikhez a pontosságot, a szemérmetes szegénység hallgat nyugodtnak mutatkozó arcaikon, midőn napi munkájukhoz indulnak a bírói székbe vagy a minisztériumi íróasztal mellé: ők is megnézték a kifogott kalapot, és tán eszükbe villantak női családjaik, akiknek még ilyen kalapjuk sincs. És a reggel ezerféle járókelői, amint elbaktattak ismeretlen céljaik felé ott, a kőből kifaragott magyar korona mellett, a híd közepén, mind megálltak egy másodpercre a folyam párás, álmatag síkjáról felvirító nyári kalap felett. Mindegyik gondolt magában valamit. A kopott ember, aki egész életében csomagot hord Budáról Pestre, ugyanazon barna papirosban, ugyanazon zsineggel átkötve, mintha téglákat vagy az éjjel meghaltak utolsó kívánságait, vagy felszabadult ruhadarabjait vinné át a hídon értékesítés céljából: a foszladozó köpenyes öregasszonyság, aki évek óta szorítja félő aggodalommal azokat a hivatalos írásokat, amelyeknél fogva bizonyos pesti hivatalban bizonyos ügy elintéztetik, és a levélborítékokon a címzések többnyire özvegy X. Y.-néhoz szólnak: a régi bútorszövetből varrott kabátos munkanélküli, aki mindennap megálmodja, hogy foglalkozást lel a Duna bal partján; az óbudai varrónő, a rózsadombi nyaraló, a szegény és a gazdag, mind vetett egy pillantást a tarkabarka kalapra. Lenézegettek hozzá az új cipők; de hosszasabban barátkoztak vele azok az ócska, ronggyá válott lábtyűk, amelyekről csak a híd deszkái vagy a pesti kövezetek tudnának alapos hírt adni; megállottak felette azok a nagy kort ért kalapok, amelyeket mostanában látni Pesten (mintha a nagyapák hagyták volna itt emlékbe fejfedőiket); rápillongtak azok a szomorú, magukba fordult arcok, amelyeket ezelőtt csak képzelni lehetett az emberek arcvonásai alatt, az álomtalan szemek, amelyek veres erezetükkel, könyöklő bánataikkal, téveteg, elalázatosodott céltalanságukkal azelőtt csak a gyászházakban mutatkoztak; rácsodálkoznak a szájak, amelyek azelőtt titokszerűleg összezárultak, most pedig önfeledten, észrevétlen szavakat mondanak, mint az immár tehetetlen szegények szája; ránéznek a kalapra azok, akiknek még maradt otthon a hamurakásukban egy kis tűztojásuk, amely mellett lángra lobbanthatják a másnapi remény fácskáját, és megnézik a furcsa kalapot azok is, akik már a Dunába dobták jövendő életüknek kulcsát, lehajtott fejjel mendegélnek céltalan útjukon.
Így szórakoztatja a Dunából kifogott cifra asszonykalap a Margit-híd járókelőit, amint a csónak evezőpadján szárad. Még tán a Nyugati36 pályaudvar tornyai is felnyújtózkodnak a messziségben, hogy valamit lássanak a Margit-hídi szenzációból. Csak az nem kíváncsi többé semmire, aki egykor fején viselte a kalapot, amint ismeretlen okból az utat keresgéli a Duna mélyein.
(1920)37
