Egy névtelen hírlapíró emlékezetére
Egy névtelen hírlapíró emlékezetére
Hogy hívták őt? – Talán Zádor Jenőnek, Neuhausernek, Svobodának vagy X. Y.-nak…
Nevét nem tudni teljes bizonyossággal, mert akkoriban még az volt a divat, hogy a legtöbb pesti hírlapíró névtelenül dolgozott. A közönség csak akkor tudta meg, hogy ilyen vagy amolyan nevű hírlapíró is volt a világon, amikor a Gyászrovatban néhány meleg sorban elparentálta egy másik munkatársa az elhunyt hírlapírót. Néhány modernebb szerkesztő később beleegyezett, hogy húsvétkor, karácsonykor, jubiláris alkalmakkor a hírlapíró kinyomtassa nevét az újságcikk alá, de ez minél ritkábban történt meg. Azok az emberek, akik mindennap nyomdafestékkel dolgoznak, esztendőnként száz meg száz nevet írnak le dicsőséges vagy más célokból: bizonyos idő múltával elfásulnak a saját nevük iránt. Ha néha megjelenik az újságban a nevük: csodálkozva nézik azt, mint valami sohasem hallott idegenét.
A meghaláson kívül azonban alig volt alkalma a régi hírlapírónak ahhoz, hogy nevét kinyomtassa. Még az esküvőjének a napját se tehette bele az újságba a legtöbb hírlapíró, mert a szerelem hevében az esküvőt a kellő időben szokás volt elmulasztani, legfeljebb akkor tartották meg, amikor a gyerekek már iskolába kezdtek járni. – A rendjeladományozás alkalmából se jutott helyhez a régi hírlapíró a lapjában, mert ő ilyen szerencsében a maga névtelenségében nem részesült: ez a pályabér azoknak volt fenntartva, akik idejében ott hagyták a pályát, miután a kellő összeköttetéseket megszerezték. – Baleset hőse sem lett a régi hírlapíró, hogy emígy becsúsztassa a nevét a saját újságjába; ház sem égett le, hogy ilyenformán szerepet játszhasson az újdonságok rovatában; a sorsjegyét sem húzták ki…276
…Mit tesz vala a régi névtelen hírlapíró, hogy nevét nyomtatásban is olvashassa?
Párbajokba vagy sajtópörökbe keveredik, mert hiszen valamivel néha fizetnie kell bátorságáért és szókimondásáért.
A párbajban rendszerint a rövidebbet húzza, mert egyéb elfoglaltsága miatt nem ért rá a kardforgatást megtanulni; felkötött karral, bekendőzött fejjel, seblázasan üldögél tehát azon idő alatt íróasztala mellett, amikor a kollegiális laptársakon kívül a saját lapjának is tudomásul kell venni, hogy a Koronaherceg utcai vívóteremben a hírlapíró megsebesült a becsület mezején: néha keresztül is lőtték, ha a helyzet úgy adódott: de fogát sokkal kevesebbszer hagyja a porondon a lapíró, mint ezt némelyek szerint megérdemelné. – A sajtópörök ugyancsak alkalmatosak arra, hogy a régi hírlapíró kinyomtassa nevét, legtöbbször nem is ingyen, hanem hetekig vagy hónapokig tartó szabadságvesztések árán. Igaz, hogy csak királysértésért járt börtön, ilyesmit pedig Inczédy Lászlón, ifjabb Ábrányi Kornélon, Pongrátz Bélán kívül sokkal kevesebben követtek el, mint az a dolog természetéhez tartozott volna, amikor javában zöldült a magyar függetlenségi eszme fája. A bíróság nem tréfált a királysértési pörökben, úgy odasózta a négy-öt-hat hónapokat, hogy csak úgy ropogott. Ezen idő alatt lehetett idegen nyelveket tanulni, költeményes könyvet írni, vagy éppen bocsánatot kérő tanulmányos könyvet első Ferenc Józsefről, amint ezt éppen a Pesti Napló egykori szerkesztője: ifjabb Ábrányi Kornél is tette a A király című művével. – No de hát nem mindig kellett a régi hírlapírónak a sajtótörvény legkomolyabb paragrafusával kikötni, elég volt kisebb, sajtó útján elkövetett vétség is, hogy a hírlapírót darab időre leültessék. Voltak erre a célra Szegeden és Vácott házacskák, ahol alkalmat adtak a régi hírlapírónak a magábaszállásra, bűnbocsánatra, két-három hét erejéig. Az újságok, akár akarták, akár nem, megint csak kénytelenek voltak egy napon kiírni a névtelen hírlapírót, amikor az államfogoly lett.
Ezek közül az állami házak közül a vácit magam is szerencsés voltam megismerhetni. Barátságos, földszintes ház volt ez a Duna-part felé, legfeljebb magas kőkerítésén és tölgyfa kapuján látszott, hogy nem tartozik ama megszokott polgári házak közé, amelyeknek léckerítésén át annyiszor nézegettük vala kisebb vidéki városokban a mások277 nyugalmát, csendjét, családi boldogságát. Bár kőből volt a kerítés, odabent a fal mögött meglehetősen kedélyesen muladozott az a két-három hét, amelynek tartamára a régi hírlapíró Balkay vagy más fogházigazgató urak útján meghívást kapott. Az államfogházi élet nem volt ugyan mindenben hasonlatos a Denevér című operett fogságához, de a kis igényű régi hírlapírónak elég volt az a kényelem is, melyet itt élvezett. – Szobája, azt hiszem, különb volt, mint pesti hónapos szobája, amelyet a hanyag cseléd a rendetlen felkelések miatt nem is ért rá mindennap kitakarítani. Itt a takarítást rendszerint egy olyan megbízható férfiember cselekedte, aki a szomszédos fegyházban életfogytiglani időre volt elítélve, és jó magaviselete révén abban a kedvezésben részesült, hogy délelőttönként átballaghatott az államfogházi urak közé a fegyház munkaterméből, ahol aztán söprögetés, szalmazsáktömés vagy a kályha előtt befűtési ürüggyel, de voltaképpen pipázási műveleti guggolás közben elmondhatta élettörténetét az unatkozó államfogolynak, aki ilyesmire mindig nagyon kíváncsi volt. „Az én rabom” emberölésért volt elítélve, és a tizedik esztendőben végre eljutott oda a sok gyakorlat révén, hogy igen szimpatikusan és megérthetően tudta előadni élettörténetét… Az unatkozó államfogoly szinte hajlandó volt neki igazat adni. Mindenesetre ennek a tepertővé száradt gyilkos bácsinak köszönhettem, hogy „szobám” olyan hófehérre volt meszelve, mint egy falusi leányszoba; ágyamban friss szalma, amilyen jó szagú szokott lenni a szalma decemberben, amikor villával a mezőkön szétdobálják, mielőtt a boglyát belepné az első hó; vaskályhám fűtéséhez pedig volt mindig elegendő fahasábom, amely hasábokra odaát a fegyház udvarán néha üzeneteket írtak a havas udvaron fűrészelgető rabok. Az üzenetek természetesen a dohányzás szükségességét magyarázták. – A névtelen hírlapíró tehát nem maradott kiszolgálat nélkül államfogházi büntetése alatt sem. – Arról talán nem is kell beszélni, hogy „szobájának” ajtaja reggel négy órától este hét óráig nyitva volt, mert a tiszteletre méltó, ezüsthajú őrmester kezében a kulcs pontosan a zárba illeszkedett, midőn a váci tornyokban a megfelelő óraütések elhangzottak. Az államfogoly mehetett az üvegezett folyosóra, mehetett az úgynevezett „társalgóba”, benézhetett szomszédjaihoz (például Weltnerhez, aki osztály ellen elkövetett izgatás miatt ült hónapokat, és Bebelnek szocialista könyvét kölcsönözgette az államfoglyoknak, valamint csendes előadásokat tartott nekik Marxról és a többi azelőtt nem ismert apostolról;278 benézhetett például Várkonyihoz, aki már a háború előtt javasolgatta a földosztást a nincstelenek között, és ezért a legmagasabb államfogházi büntetésben, két esztendőben részesült, és e látogatás alkalmával segíthetett az agitátornak a befőttes, ugorkás és mustáros üvegek bekötözésében, mert Várkonyi jó gazda módjára előre gondoskodott a télről, börtöne polcait megrakván mindenféle elemózsiával), az államfogoly járhatott-kelhetett a házban attól az időtől fogva, amikor a lassú decemberi reggel végre elhozta a megváltást az éj kísértetei, az önakasztás, öngyilkosság szellemei elől. Újságját pontosan megkapta, amikor a pesti vonatból kiadták a Vácra szóló küldeményeket a postakocsiból, levelei is megérkeztek, igaz, hogy felvágott borítékban, de hát századok óta így korrespondálnak azok a szerencsétlenek, akik eltévelyedettségükben végre méltó helyükre, a börtön szalmazsákjára jutnak. Bár ezen a szalmazsákon nem kellett éppen elrothadni, mert a fogházigazgató hetenként többször is tett látogatást a foglyoknál, amikor a kívánságaik felől tudakozódott. Nem volt kifogása az ellen, ha a fogházi koszt helyett az ínyesebb fogoly a „Kúria” fogadóból vagy pedig már a régi foglyok által is emlegetett váci főzőasszonyoktól akarta hozatni mindennapi ebédjét, vacsoráját; sőt a borisszáknak étkezéseikhez fél liter bort is engedélyezett; nem különben helyeselte a bőséges dohányzást, olvasgatást, írást, amellyel az államfogoly elűzheti bús gondolatait. E szomorú képzelődések elmulasztása végett igen helyesnek tartotta a fogházigazgató a délelőtti és délutáni sétát a fogház hótól elsöpört udvarán, amikor is a sétákra felügyelő őrmester csendesen szemet hunyt, ha az államfogolynak kedve kerekedett fellépkedni ama lajtorja fokain, amely lajtorja a fogház falának volt támasztva, és a kőfalon át egy átkozottan csendes utcára lehetett betekintést nyerni, ahonnan az én időmben csak egy hektikás öregember köhögése hallatszott. Mintha mindig azt károgta volna, hogy örvendezzenek a foglyok, mert odabent lehetnek a falak között, odakünn amúgy is meddő és céltalan küzdelmekkel teli a szabad ember élete… Félelmetes volt ez a köhögés, amely a várva várt szabadságból hangzott.
Így festett tehát a régi hírlapíró élete, amikor bizonyos sajtó útján elkövetett vétségek vagy kénytelen párviadalok miatt darab időre leültették őkelmét, nevét az újságba írták, és éjfélenként hiába várták őt a szerkesztőségi munka után a megszokott kávéházakban, korcsmákban. A névtelen hírlapíró pihent, tanult, magának élt, olyan279 pontossággal, amilyenhez régi rendetlen életében nem volt szokva, sőt, ha megrögzött éjszakázó módjára: álmatlanul hentergett még börtönbüntetése idején is, egyetlen kézmozdulattal villanylámpát gyújthatott, anélkül hogy ezért külön fizetnie kellett volna, és elmerülhetett megszokott munkájába: az éjszakai írdogálásba vagy studírozásba. Eltekintve attól a mellékes körülménytől, hogy az idegeivel amúgy is hadilábon álló névtelen hírlapíró érett bölcsességgel megérteni vélte azokat, akik a szomorú napokban a törülközőjüket szokták a nyakukra hurkolni, az államfogházból rendszerint olyan egészségesen tért vissza, mint akár valami szanatóriumból. – Nem, valóban nem nagyon lehetett sajnálni a névtelent az akkoriban szokásos szabadságvesztés miatt.
A régi hírlapíró nevét megint jó darab ideig nem nyomtatták ki, miután „mártíromsága” letellett, a régi hírlapíró megint csak ama fásult, egykedvű, eseménytelen életet kezdé élni, amelyet sohasem hinnének el felőle azok az olvasók, akik reggelenkint izgatottan várják mindennapi újságjukat.
Ki hinné el, hogy ama szenvedélyes igazsághajszoló, aki börtönbüntetésekkel igazolja a maga rettenthetetlenségét, cúgos, kitaposott cipőbe bújtatott lábát dörzsölgeti, mintha attól kérne tanácsot, hogy merre és hová indítsa el őt, hogy a mindennapi szükségleteire szolgáló pénzösszeget megszerezze? Ki hinné el a miniszterek, államférfiak, a koreszmék és politikai hullámzások megközelíthetetlen bírálójáról, hogy a szerkesztőségi szolga hitelben hozza fel uzsonnáját, és vacsorázni is szokott néha az íróasztala fiókjából olyan felvágottakat, amelyeket papirosban hozott magával a hentestől? Ki hinné el, hogy a sok szóbeszédre alkalmat adó vezércikkek szerzője már félig megvakult a sok betűvetéstől: kiült nadrágja zsebében halála után nem találja meg özvegye azt az ötforintos bankót, amelyről Bródy Sándor egyik legszebb novelláját írta: hosszas szaladgálás előzi meg ama eljárást, amely sírhelyhez juttatja vala valamelyik pesti temetőben, mert a holt hírlapíró többé nem mondhatja el keserű, de meggyőződésből fakadt véleményét a város temetői gazdálkodása fölött?… Ki hinné, hogy a színházak, koncertek, bálák, társadalmi összejövetelek ragyogó leírói komoly gondolatok között nézegetik alattomosan viselkedő frakkjukat, szökésben levő lakktopánjukat, sőt ingüket is, amelynek280 ragyogni kellene azokban a sorokban, ahová urak váltják meg belépőjegyeiket, ahová a szép színésznők legszebb mosolyaikat küldözgetik, az énekesnő dalait intresszálja, és a báli előkelőségben a boldog táncospárok lassítani kezdenek, amikor a jegyezgető hírlapíró előtt a valcer és más táncok bódulatába elmerülnének?… Ki hinné el, hogy az éjjeli szerkesztő akkor is mérhetetlenül unatkozik, amikor idegrázó szenzációkkal toppannak be szobájába felhevült hírnökök, miniszterek buknak meg, kormányformák változnak, sőt királyokkal is olyan események történnek, amelyek a mindennapi polgárral szoktak: megszűnnek vagy meghalnak?… Ki hinné el, hogy az éjszakai hírlapíró nem vesz részt azokon az ünnepélyeken, mulatságokon, bukfencezéseken, amelyekről lapjában bőséges tudósítást ír, a hölgyek mesebeli toalettjei abszolúte nem érdeklik őt, sohasem járt még el egyetlen négyest sem, bár lapjában a legcsábítóbbnak a táncos éjszakát teszi?… Urak dolgaival veszkődik, bár ezeket az urakat még csak látásból sem ismeri, mert még nem volt arra ideje, hogy a Váci utcai vagy a Koronaherceg utcai korzón végigmenjen, ahol rendszerint mindazok az urak láthatók, akiknek neve valamely aktualitás kapcsán a reggeli hírlapban megjelent. Törvényszékek hőseit védelmezi, vagy dolgaikat kibogozza, pedig akkor látja őket először, amikor azok a vádlottak padján megjelennek, hogy erről a szomorú színpadról játsszanak a maguk tudása szerint, bár egyáltalában nem születtek színészeknek. Sportsmanek, sportladyk egynapos dicsőségeit fitogtatja oly hévvel, mintha egy második Vanity Fair-t akarna írni a dolgaikról, mint ama Thackeray nevű londoni hírlapíró cselekedte, holott a szellős mezők délutánjai helyett inkább szentelné idejét a többé pótolhatatlan délutáni alvásnak, a klub baráti körének, ellenségeskedéseinek, veszekedéseinek és ritkán kínálkozó szórakozásainak… A büszke ladyk ünnepélyes dolgai helyett inkább törődne neveletlen, mezítlábas gyermekeivel, elhanyagolt és duzzogó feleségével, ügyvédek fenyegetőzéseivel, napról napra mérgesedő hitelezők elcsendesítésével – és ő mégis azoknak a ladyknek és uraknak a viselt dolgairól ír vala az újságjában, akik őt rendszerint észre sem veszik, és páva elbizakodottsággal élik fárasztóan egyhangú életüket, amely életben legfeljebb némi szenzációt vegyít egy versenyló futása, a szabónő egy új ruhája, valamely érdekes pletyka, egy találkozás, egy bók, egy hazugság, amelyet szerelemnek is lehetne nevezni.281
…Így van, hogy a régi névtelen hírlapíró élete végéig olyan dolgokról ír a lámpása mellett, amely dolgok őt voltaképpen nem érdeklik, fásult egyhangúságukkal legfeljebb életét rövidítik, nem mulattatják, nem hozzák ki a sodrából, holott másnap az olvasó azt hiszi, hogy a hírlapíró igazságbajnok volt, mindenre kész lovag volt, kilépett mindennapi énjéből valamely szent ügy védelmezésében… Mert a névtelen hírlapíró, bár semmi különösebb sikert vagy elismerést nem vár munkájáért: mindennap felteszi életét, ambícióját, a névtelennek legféltettebb renoméját olyan ügyek védelmezésében, amelyekért még csak a védőügyvéd honoráriumát se fogadhatja el; olyan eszmék terjesztésében, amely eszmékért, ha becsülettel szolgálja őket: elismerést ritkán, de jó börtönbüntetést kaphat; emberek dolgainak a taglalásában, amely dolgokhoz még csak annyi köze sincs, mint a szomszédasszonynak, mert hiszen ezek a dolgok nem annyira a kis magánvéleményeket, mint inkább az országot érdeklik. És ilyenformán történik, hogy amíg a névtelen hírlapíró ásítva várja az éjféli órát – lámpása bűvkörében megjelennek ezrek és ezrek arculatai a másnapi olvasók közül, akik a némák heves jeladásaival vagy pedig a szomorúak, csalódottak, sorsüldözöttek beszédes tekintetével, sőt a mindennapok kíváncsiainak firtató pillantásával buzdítják az életunt lapírót, hogy bús kedvetlenségét elhagyva: ismét csak menjen neki azoknak a tornyoknak, amelyeket az igazságtalanok jobban tudnak felépíteni, mint az igazságosak, hogy megint csak lelkesedjen régen eldobásra kiszemelt írótollával, gondolataival, írásbeli hajlamaival, sohasem látott emberek ügyes-bajos dolgai iránt… hogy megint csak megszólaltassa magában a mindnyájunkban lakó igazságos istenséget, amikor már fáradtnak hitt betűit mindennap új mezők szellői felé futamíthatja… miért? maga sem tudná megmondani, mert leghőbb vágya volna a kisleánya ágya mellett üldögélni, és azt betakargatni a nyugtalan álmok elől.
Ilyenforma gondolataim szoktak lenni, amikor egy-egy névtelen hírlapírónak a nevét megpillantom a reggeli újságban, miután a legjobb esetben a halálhírét olvashatni, vagy pedig ama börtönbüntetéseket, amelyeket ridegebb napjainkban többé nem ama barátságos váci őrmester felügyelete alatt töltend a hírlapíró, hanem sokkal nehezebb körülmények között… Ugyancsak ilyenkor szoktam eltűnődni282 a névtelen hírlapíró életcélján, amely látszólag nem sokkal több annál, hogy megkedveltesse magát egy bizonyos olvasóval, akit egész életén keresztül sohasem lát, hogy bizonyos tiszteletre tegyen szert az írói klubban, bár ezt a tiszteletet magában sohasem kívánja, hogy éjféli munkája után beülhessen a kávéházba, ahol megint csak nem tesz egyebet, mint újságokat lapozgat, kritizál, gyaláz vagy dicsér, kartársak dolgai fölött émelyedik vagy kérődzik, betegre veszekedi magát, lehetőleg új betegséget szerez, holott még a régi betegségét sem volt ideje kigyógyíttatni… És ha erénye megengedi az üzleti férfiak által is tiszteletben tartott napokon és éjeken: ellátogasson bizonyos éjszakai korcsmákba, ahová már az újságírás apjai is jártak úgynevezett felvidámító táplálkozás szempontjából. Sok ilyen helyiség volt Pesten, ahol a névtelen hírlapírót éjszaka név szerint is ismerték. A korcsmák elmúltak az öreg hírlapírókkal, csak egyetlen csárda világít az őszi éjszakában az életunalomtól és munkától fáradt Névtelen felé, ott, az Operaház környékén, amelyet „Erdélyi Borozó”-nak is hívnak. Azért jutott eszembe éppen ez az éjjelkor is barátságos vendégfogadó, mert ifjú Anyegin Eugén koromban – amely korszakon a halhatatlan Puskin Sándor jóvoltából átesik minden romantikus fiatalember – több időt töltöttem volt ezen a helyen, mielőtt „Odesszába” utaztam volna. És azért is eszembe jutott ez a régi csárda, mert úgy hallom, hogy huszonöt esztendős jubileumát üli ő is, mint az öreg hírlapírók szokták, amikor hosszú hallgatás után megérdemelten beszéltetnek magukról.
Hát a régi névtelenek, de a nagynevűek is (akik már elfelejtettek csodálkozni azon, hogy név szerint szólították őket újságolvasó pincérek, valamint törvényszéki szolgák), ebben a csárdában töltötték azokat az órákat, amikor fanyar kedvetlenségüket elfelejtve, életük egy részét mulatozva töltötték. Nem kell mindjárt azt gondolni, hogy a balett első vagy második négyeséből való hölgyek ültek itt a névtelen hírlapíró ölébe, de volt itt bizonyos bursikóz, bohémes, könnyelmű hangulat, amely a régi névtelennel darab időre elfelejtette élete céltalanságát. Tudott itt örvendezni a legsavanyúbb szerkesztő is, amikor az éjféli órában a levest elébe tálalták; egy asztalnál foglaltak helyet azok a szerkesztők, akik „egymás ellen” szerkesztették lapjaikat, íratták cikkeiket. A szerkesztőségek gamin szójárása, cinikus fölényessége, barátságos barátlansága, keserves viccelődése, tudat alatti „minden mindegye” érződött itt az atmoszférában éjfél után, amikor283 kor a névtelenek keserves káromkodások közben végeztek aznapi cikkeikkel, a szerkesztők kinyújtóztatták derekukat a hosszas üldögélések után, a telefon, ez az átkozott, mint a régi hírlapírók nevezték, abbahagyta ideges jelentkezéseit: a hírlapíró táplálkozás, gondtalanság, felejtkezés végett az „Erdélyi Borozó”-ba vonult, hogy valamit láthasson is az úgynevezett mulatságos életből. Igen, ezen a helyen pihentette meg búbánatos kedvét a beszélyíró, aki éppen élete legszomorúbb élményét „írta ki magából” egy novella formájában; itt várta a hajnallal legújabb verseinek megjelenését Ady Endre, aki minden feldúlt ziláltsága mellett is tudta, hogy mit jelent a friss nyomdafesték szaga. Itt tanyáztak poharaik mellett azok a hóbortos írók, akik azért nem mertek hazamenni, mert attól féltek, hogy otthon szellemekkel találkoznak, és ugyancsak itt kocogtattak az evőkés oldalával azok a szerkesztők, akik szerettek hódolni az élet örömeinek egy-egy főtt marhacsont alakjában. Megfordultak itt olyan bohémek, akik még mindig Murger-t vallották ősüknek, és a kapitalista lapok szerkesztői sem csorbították tekintélyüket azzal, hogy az éjféli órában „Náci” vendégszerető fogadóját felkeressék. Hitviták, irodalmi torzsalkodások, néha barátságok alakultak a „Borozó” éjszakái múlásával. A legnévtelenebb hírlapíró is kidüllesztett mellel lépett be ide éjfél után, mert pontosan tudta, hogy itt megbecsülik a „sajtót”, még akkor is, ha csak háromsoros rendőrségi hírekkel gazdagítja a napi irodalmat. Azonkívül új szín, új világnézet, új életbizakodás volt a „Borozó” a névtelen hírlapíró életében, mert eltekintve attól, hogy a kiszolgáló pincér tudott mindazokról a munkálatokról, amelyeket a lapíró a közvélemény irányításában elkövetett: e helyen a régi pesti lebujok után európai miliőben érezte magát a legkócosabb munkatárs is. Valamit látott az életből, amelynek látatlanul is hűséges krónikása volt, fehér abroszhoz ült, és szép terveket kovácsolhatott magában jövendő élete uraságáról, miközben az ezüst evőeszközök bizonyos eleganciával csörögtek körülötte. Új szín, új hangulat volt ez a jubiláló vendéglő a pesti éjjeli hírlapírásban; a névtelen hírlapíró nem érezhette magát kivert kutyakent, amikor az éjféli órában a redakció poshadt levegőjéből az utcára került. Volt egy kivilágított helyiség a világon, ahol köszöntek még annak a hírlapírónak is, akit a szerkesztője alaposan leszidott. – Ha mindent sorjában veszünk: a „Borozó” eleganciája nagyban hozzájárult a pesti hírlapíró önérzetének neveléséhez,284 mert olcsó pénzen is bizonyos úri allűröket fejthetett ki. Igen, itt tisztelték Svobodát is, pedig neve lenyomtatva sohasem jelent meg a Pester Lloyd-ban.
Mostanában, amikor jubilálni kezdenek mindazok az intézmények, ismeretlen katonák, ismeretlen polgárok, eszmék és élmények, amelyeket a háború ismertetett meg velünk, amely ismeretségek folytán az üstökösnél vagy a hulló csillagnál is kiszámíthatatlanabb pályába lódult életünk, nem árt egy percre megállani a régi névtelen hírlapíró emlékezete mellett, aki életét, tennivalóját, ambícióját, vágyát, tudását mindig inkognitóban tartotta, legföljebb egy újság neve felelt mindazért, amit a régi hírlapíróról tudni akartunk, Szerkesztőségek szújárta asztalainak lábában hallatszik még némi percegés azok után a tollforgatók után, akik innen a maguk korának eszméit irányították – jubiláris vendéglők asztalainál tűnnek föl mindenféle másvilágias árnyékok, akik itt az életundor, a csalódás, az örökös bánat elől menekülésüket vették volna egy másik, boldogabb világba, ahová sohasem juthattak el. A névtelen, elmúlt falevélként elsodródott hírlapíró emlékezetét tartja meg az „Erdélyi Borozó”, amikor huszonöt esztendős főzés-sütésében egy napra megáll, hogy az innen elment, régi vendégek tiszteletére szenteljen egy napot. Anyegin Eugén megszakítja odesszai száműzetését…
(1925)285
