A régi katolikusok keresztes vitézei ragyogásukban és öregségükben
A régi katolikusok keresztes vitézei ragyogásukban és öregségükben
„…A vallás körül bajok voltak ez idő tájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita fajta, amely nemrégiben vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hyeronimus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtak, és Bethlen Gábor hajdúi csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért” – olvasom ezt a passzust A vörös postakocsi című regényben, amely ezelőtt tizenkét esztendővel jelent meg első kiadásban, és bár azóta négy kiadás elfogyott belőle: Magyarországon még mindig a legérdekesebbek a vallási problémák ama mellékes problémák mellett, hogy nem mindenkinek van ennivalója. – Igen szép harcaink voltak a különböző vallásokért, amint az úgynevezett fölvilágosult huszadik század felé közeledtünk. Fin de sičcle – mondogatták a pesti művelt emberek mindenféle szokatlanabb jelenségre, amelyet a századvég produkált. Volt fin de sičcle frizura, sőt női kalap is, hogy a hölgyvilág is kivegye részét a nagy kalendáriomi fordulóból. De mégis leginkább a vallással voltunk megakadva. A társadalom recseg-ropog az új keresztes hadjáratban, amelynek Zichy Nándor és Apponyi Albert grófok a látható vezérei, Prohászka és Huttkay Lipót kanonok-főtisztelendő urak kevésnek tartják a Molnár utcai Katolikus Kör működését, megalakítják a Pázmány Egyesületet, amelynek Gyöngytyúk utcai szobácskáiban a katolikus írók és hírlapírók az erzsébetvárosi plébánus, Tóthfalussy úr vendégei, amikor is a plébánia messze földön híres szakácsnője főzi a vacsorát az öreg, bütykös lábú szerkesztők, valamint a rajongó fiatal költők részére. E sorok írója is fölcsapott a plébániai főzőasszony hangos magasztalói közé, de irodalmi vágyódásai mégis inkább vonták a Molnár utcai Katolikus Körbe, ahol az irodalmi estéken valóban Magyarország legelőkelőbb politikusainak291 mutogatta be felolvasások keretében Kaposi József, a Magyar Szemle szerkesztője azokat a fiatal írókat, akiket erre érdemeseknek talált. Engem is bemutatott…
Magam se tudom, hogy miért hozakodom elő ezzel a dologgal annyi esztendők elmúlásával – talán éppen az a közelgő advent juttatja eszembe a régi szép katolikus hölgyeket, felejthetetlen püspököket, a szentföldi Tankrédokkal vetélkedő magyar főurakat – a közelgő advent, amikor megint még sötétben és lámpással kezünkben indulunk el a jó szagú hajnali misére, a rorátéra, mint egykor a Katolikus Körből, amikor a hajnali harangszóra vége szakadt az irodalmi estéknek, és a hattyútiszta hölgyek, nobilis urak a Kör nemes hangulatú összejöveteleiről a ferenciek templomába mentek a roráte meghallgatására. Az advent hajnalkéken, mesemondóan, áhítatosan közeleg az esztendő legnagyobb ünnepe előtt, mint valamely túlvilági hírnök, amely bejelenti a Jézuska születésnapját, és manapság megint olyan idők járnak fölöttünk, hogy a hajnali miséhez nemcsak a falvak és kisvárosok áhítatos népei rakosgatják le lábnyomaikat a templomokhoz vivő gyalogösvényeken, hanem az álmos nagyváros hajnali nyújtózkodásában is mindinkább hallhatók lesznek az áhítatos lépéshangok, mint akár csak huszonöt-harminc esztendővel ennek előtte, amikor vallási problémáinkban, álmatlanságaink, kétségeink, habozásaink elől oly szívesen menekedtünk el magányunkból a ringatózva jövő harangszóra.
…Ah, hogy fénylett a Katolikus Kör nagyterme, amikor ott az emelvényen a fiatal író megjelent, hogy a nyilvánosság előtt először mutatkozzon testi alakjában, amely bizony nem volt mindig olyan ünnepélyes, mint a régi szép időkből fennmaradott metszetek mutatják a költőket; belső izgalomtól fölhevült arculatával és hangjával, amely szégyenletesebben remegett, mint bármely vizsgán valaha életében!… Nem lehetett tudni, hogy ruhája a legutolsó divat szerint van-e szabva, az sem volt egészen bizonyos, hogy bozontos hajviselete megtetszik-e valamely érzelmes hölgynek, aki nemrégiben került ki az angolkisasszonyok iskolapadjaiból… Bizonytalan volt itt a siker, mert néha egy ügyetlen meghajlással, egy ildomtalan mondattal, egy292 rosszul alkalmazott hangsúlyozással megbukhatott a felolvasó a magyar társadalom legkényesebb hallgatói előtt… Bizony, nagyon is gyakran meg kellett látogatnia a fiatal írónak a fővárosi templomok csodatévő szentjeit, hogy bele ne süljön felolvasásába, és emlékezetes sikerhez juthasson a Katolikus Körben, ahonnan már egyenes út vezetett az akkori irodalmi társaságok szívdobogva óhajtott csarnokaiba.
… Az első sorban valódi hercegnők ültek!
Igenis, hercegnők, amint a mesemondásokból megelevenedve leszállottak a Molnár utcában. A szomszédnőik aranygyapjas lovagok feleségei, valóságos belső titkos tanácsosok nejei. Azt hiszem, akkoriban az volt a pesti dáma vágya, hogy valamikor az életben a Katolikus Körben ülhessen az első sorban. Volt közöttük egy nagyon jóságos képű hercegnő, körülbelül olyan korú, mint amely asszonykorban Mária a mennybe szállott; akinek a tekintete úgy függött a remegő fiatal poétán, mint az édesanyáé. Bólintott felé gyönyörű, óarany módjára haloványult fejével: komolyan, figyelmeztetőleg súgott valamit a szomszédnője fülébe, és olyan áhítatosan figyelt a pódiumról elhangzó szavakra, mintha azok legalábbis a bibliából jönnének. Ez a főméltóságú hölgy volt a legfigyelmesebb hallgató, akit valaha a felolvasóasztal mellől láttam. Telve volt a nagyterem, de én csak neki olvastam föl Történet a kis öregről című beszélyemet. Amint évek múlva nyitottabb szemmel és hallgatóbb füllel járogattam a világban: megtudtam, hogy a jóságos hercegné nem beszélte hazánk nyelvét, de sohase maradt el egyetlen felolvasóestélyről sem.
…A megyéspüspökök, valamint más magas rangú egyházi férfiak csak a második sorban kaptak helyet, igaz, hogy még bíborszínű székeken. Itt láttam egyszer Schlauch Lőrincet, a nagyváradi bíbornokot, amint megértő helyesléssel ügyelt valamely fiatal író szamárka felolvasására, pedig korának egyik legokosabb embere volt a leggazdagabb megye püspöke, de viszont olyan jó ember volt, amilyenek csak a nagyon okos emberek tudnak lenni. Pártolni kell a katolikus irodalmat: volt akkor a jelszó, és a legfőbb lelkiatyák találtak maguknak időt, hogy halkan, de megelégedettséggel tapsoljanak azoknak a fiatal költőknek, akik a Katolikus Körben bemutatkoztak.
…Aztán végig a gyönyörű teremben: violaillatú úrnők, gyöngyvirágfehér kisasszonyok, akiknek áhítatos arculatai, szolid frizurái fölött mindig valamely szívből jövő imádság látszik röpködni. A legünnepibb293 hangulatban jöttek el ide, bizonyára napokkal előbb megbeszélték, hogy ezen és ezen az estén a Katolikus Körben találkoznak, férfiismerőseiktől talán előzőleg információt is kértek azokról az írókról, akik a Körben majd felolvasnak – sohasem jött rossz információ, mert életünk habfehér volt, mint a tajték, mielőtt azt belepné a füst és korom. – Az állóhelyeken pedig azok a szép, nemes tartású, magyar úri férfiak tartózkodtak, akiket csak a régi Katolikus Körben lehetett látni. Jóindulatú, szerény, illedelmes arcok; gyűlölködést, haragot, megvetést nem ismerő tekintetek, mintha valamely családi összejövetelen lettek volna az egyvallásúak; halk, úri modor, amely csak kellemetessé tehette az érintkezést. Aranygalléros katonatisztek és szolgálatkész ifjak; ezüstfejű minisztertanácsosok és Szent Imre szerénységű egyetemi ifjak; finom vidéki urak, akik nem restelltek a vonatra ülni télidőben, hogy egy estét töltsenek a Katolikus Körben, valamint a francia abbékhoz hasonlatos hitoktatók, káplánok: álltak teljes figyelemmel a falak mellett. Barátságosság, bizakodás, biztatás volt a levegőben, mintha minden jelenlévő érezte volna annak a jelentőségét, hogy egy fiatal író teszi első lépését az országos nyilvánosság felé… Ki hitte volna, hogy egy-két évtized múltával ezek a nagyszerű emberpéldányok eltűnnek a magyar társadalomból?
Ha nem mondanám is, gondolhatnák, hogy voltak bizonyos előzményei annak, hogy egy fiatal író a hallgatóság e főrendiházába eljuthasson. Ismeretségben kellett lenni legelsősorban lovag Kaczvinszky Lajossal és Kaposi József főtisztelendő úrral.
Ezek az urak az Új utca egyik kertes, földszintes, kis palotaszerű házában tartózkodtak, ahol a kapu hétfon és szerdán nyílott meg az estéli órában. Ekkor bocsáttattak be az írók, hogy műveiket átnyújtsák. Itt volt a Magyar Szemle szerkesztősége, amely hetilap talán egyike volt a legjobb katolikus újságoknak, amelyeket valaha Magyarországon szerkesztettek.
Lovag Kaczvinszky egy kukkot sem tudott magyarul, hát magyar lapkiadó volt. Jóságos, kövér ember volt, aki katonásan bánt az írókkal, de csak azért, hogy azok a kabátját el ne vigyék. Ezüsthajú nővére volt, akinek hatalmas kézcsókokat nyújtottak át azok az írók, akik járatosabbak voltak a világban való forgolódásban. Kaczvinszky gyanakodva ült antik, múzeumba való bútorai között – mindig294 nagyon gyanakodott addig, amíg az író elő nem adta kérését. Szinte megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor kiderült, hogy csak pénzről van szó – mindig pénzről. Körülbelül olyan összeget fizetett egy versért, elbeszélésért vagy tanulmányért, amilyen honoráriumot manapság a legnagyobb újságok se engedhetnek meg maguknak: öt forintot, mégpedig mindig vadonatúj bankóban, ropogtatva, pattogtatva, mintha a házban valahol valamely bankjegysajtója lenne. (Abban az időben még nem tartoztak a ritkaságok közé azok a kényes emberek, akik a bankóból is csak a vadonatújat kedvelték és hordták a zsebükben.) Hány régi író ment el földerülve ebből a barátságos, színes ablakú házból, aki ide a legnagyobb gondok között futamodott a város másik végéről! Csak meg kellett nézni azokat a kakaslépéseket, amelyekkel az írók ezt a küszöböt elhagyták! Kaczvinszky mindig otthon volt, mindig volt pénze, mindig gyanakodott, és mindig megkönnyebbült, hogy az írók nem akarnak egyebet tőle, mint pénzt… Ennek a jó lengyel lovagnak katolikus rajongása volt az okozója annak, hogy sok fiatal író megmaradhatott pályáján, nem kellett neki a rajongás útját elhagyni, hogy könnyebb és biztosabb ösvényre tévedjen.
Az Új utcai ház rózsafás kertjének másik részében tartózkodott a Magyar Szemle szerkesztője, Kaposi József doktor, aki valaha püspök is lehetett volna, ha nem hagyja el az egyházi pályát. Ám akkoriban még komoly, ünnepélyes, fiatal katolikus pap volt, aki a legszerényebb írócskát is olyan reverenciával fogadta szerkesztői irodájában, mintha egy akadémikus jött volna hozzá látogatóba. Sok mindenféle szerkesztővel volt dolgom azóta életemben, de ezt a kedves, okos, megértő fiatalembert sohasem felejthetem el. Nem volt több huszonhat esztendősnél, mikor már öreg íróbácsik fordultak hozzá olyan bizalommal, mint az apjukhoz. Az öreg Gáspár Imre, Torkos László, Vértesi Arnold – ki tudná már manapság mindezeket az ódivatú neveket, ódivatú embereket! – bizalmasan megbeszélték vele irodalmi terveiket, legközelebbi munkáikat, reményeiket és csüggedéseiket. A fiatal író nem ismeri a lemondásokat, megalkuvásokat, mert még övé az egész világ. De az ilyen öreg írókban, akik már életükben félig-meddig múlt idővé válottak, nagyon kell tartani a lelket, hogy ne adják fejüket a haszontalan búslakodásnak. – A fiatal íróknak meg valóságos mentoruk volt ez a fiatal pap, együtt olvasta velük műveiket, javított és tanácsokat adott, oktatott és biztatott: egyike volt295 azoknak a régivágású szerkesztőknek, akik valaha egész írói generációkat neveltek föl. Ilyen szerkesztő volt a maga idejében Vadnai Károly és Nagy Miklós… A fejlődő palántákat óvni, ápolni kellett. Jó irányba igazítani a fácska növekedését, karót ütni melléje, ha gyorsabban lombosodna a szokásosnál. Óraszámra elbíbelődött egy verssel, beszéllyel, ha valamit talált benne, ami neki megtetszett. Kikérdezte az írókat családi viszonyaik felől, sőt elment utánuk a józsefvárosi korcsmákba is, ha valamelyikben a fiatalkorban oly ártalmas korhelykedési hajlamot fedezett fel… Pénzt gyűjtött a főpapok és főurak körében, hogy fiatal magyar írók munkáit könnyebben kiadhassa. A könyvgyűjtők előtt emlékezetesek azok a szép, nobilis könyvek, amelyeket Kaposi József adott ki. – Így nevelték akkoriban a katolikus írókat.
Miután zsidó nélkül a legkatolikusabb Magyar Szemle se lehetett, a kiadóhivatalban egy Svarc nevű férfiú végezte a teendőket.
A tiszta, napfényes Új utcai házból vezetett a katolikus írói sors tovább az élet útjain, de a Magyar Szemlét sohasem lehetett elfelejteni, mint ahogy iskoláit sem felejti el az ember. Aki a Magyar Szemle sorozásán beválott, annak már voltak hallgatói a Katolikus Körben a hercegnők és a grófnők körében. Az már megjelenhetett Schlauch Lőrinc bíbornok Zerge utcai palotájában, hogy könyveit felajánlja a megyéspüspöknek: azt már nem várakoztatták a Szent István Társulat előszobájában, ha irodalmi tervekkel érkezett…
Az a bizonyos Svarc őrzött körülbelül kétezer címet az országból az íróasztala fiókjában, és ezek olyan értékes címek voltak, hogy még csak nyomdára se merte őket bízni, minden héten maga írta le a címszalagokat. Nos, ez a kétezer cím volt a törzsközönsége a katolikus irodalomnak: ezek a címek kapták meg legelsőnek a fiatal írók műveit, ezeknek a címeknek adresszálta verseit a költő – ez a kétezer előfizető döntötte el, hogy a katolikus irodalomnak szüksége van-e a jelentkező fiatal íróra. Vidéki plébánosok, vidéki urak, hölgyek, akik abban az időben még kellő lelkesedéssel kísérték az irodalmi eseményeket: döntötték el, hogy vajon helyes volt-e Kaposi József doktor választása az újonnan fölfedezett fiatal írónál? Meg kell vallani:296 sohase akadt ok a vitatkozásra, keresztes vitéznek, katolikus írónak volt az ütve, aki a Magyar Szemlét kijárta.
…Természetszerű, hogy nem mindegyik katolikus író maradott meg elszigeteltségében a maga közönsége mellett. A nagy pesti újságok, amelyek a közönség minden rétegének megfelelő olvasmányt akartak adni: szívesen teret nyitottak a „keresztes vitézeknek” is. Némelyik a vitézek közül annyira elcsábult az új nyilvánosságtól, hogy többé nem is tért vissza az Új utcába, sem pedig a legkatolikusabb Józsefvárosba, ahol pályáját kezdte… A jó Kaposi József hiába várta vissza a kiröppent madarakat, a Katolikus Körben a hercegnők, grófnők, főpapok és tábornokok egy darab ideig még eljárogattak a felolvasó estélyekre, de mind ritkábban került valamely nevezetes tehetségű fiatal író a pódiumra. „Úgy látszik – mondogatták –, a protestánsok és a zsidók győznek a politikában és az irodalomban.” Mondanom se kell, hogy a protestánsok és zsidók alatt a nekilendülő liberálisokat értelmezték ezek a felejthetetlenül kedves emberek. Zichy Nándor és Apponyi Albert elvesztették a csatát a politikában, és miután a nemzet akkor is leginkább politikából élt: a csatavesztésnek kihatása volt az irodalomra is. – A Pázmány Egyesületben mind kevesebben magasztalták az erzsébetvárosi plébánia főzőasszonyának kosztját, a tagok megritkultak: a lármás Otthon Körbe tolongott mindenki, mert az volt a híre, hogy most már innen sorozzák be az írókat. Pedig itt feketekávét se kaptak a patriarkális disznótoros vacsorák helyett. Rákosi Jenő gibicelt a kártyásoknak, és a maga harmincmillió magyarjáról beszélt.
…Vajon érdemes volt otthagyni a Molnár utcát, a Józsefvárost és az ezzel járó rajongásokat? El kellett vándorolni a tájékról, mert íme, nemsokára azt látjuk, hogy maguk a felejthetetlen hercegnők is feltünedeznek színházi páholyokban, amikor a színpadon „elvetemedett” zsidó írók színdarabjait játsszák. A grófnők fogatait akkor is előkiáltja az operai portás, amikor a színházban valamely bibliai tárgyú operát játszanak, amelyben nagy szakállú zsidók énekelnek. A zsidó könyvkiadók hallatlanul terjeszkednek, és a közönség már nem is vesz más könyvet jóformán, mint amelyet ezek a német nyelvű könyvárusok hoznak forgalomba. A Magyar Állam című napilap, amely fellegvára volt a katolikus eszméknek, pártolás hiányában297 megszűnik, az Alkotmány még megjelenik, de napról napra szűkebb körben, és most, hogy a katolikus irodalom keresztes vitézei az utolsó sorscsapáshoz is elérkezzenek: Kaposi József, a katolikus irodalom tüneményes kertésze, aki a leggyönyörűbb virágoskertet nevelte maga körül költőkből és írókból: ugyancsak ott hagyja a szerkesztést, nem rendez többé felolvasásokat a hercegnők és püspökök tiszteletére – sőt az egyházi pályáról is lemond, mert a polgári törvénykönyv szerint kívánja megpecsételni szerelmét. Ez volt az utolsó és legnagyobb csapás, amely a gyönyörű katolikus irodalmat, a keresztes vitézeket érhette. Nem volt többé mentor, aki a fiatal irodalmat a katolikus eszmék felé irányította volna; nem volt többé köztekintélyt élvező szerkesztő, aki szavával új írókat nevelt, régi írókat támogatott volna; nem volt könyvkiadó, aki abban lelte volna örömét, hogy szép, jó és erkölcsös könyvekkel ajándékozza meg a publikumot. A jó lovag Kaczvinszky Lajos most már úgy megijedt, ha eleven írót látott, hogy pénztárcáját is eldugta, hogy azt többé senki meg nem találhatta.
És ebben az időben, amikor a katolikus lovagvárakat egymás után hagyják cserben a keresztes vitézek (hogy két évtized leforgása után újra visszamenekedjenek az egyedül megbízható csarnokokba), amikor a liberális eszmék úgy fűtik már az országot, mint valami mozdonyt, amikor „felekezeti irodalom”-nak bélyegzik már a katolikus irodalmat is, mint akár a zsidót, amikor a szabadelvűség olyan hallatlan hatalomra jut, hogy már a bölcsőjében fekvő gyerekeket is liberálisoknak nevezik, akkor egyetlen öreg író marad meg hithű katolikusnak. A nevét ma már kevesen ismerik: Gáspár Imrének hívták, valaha jobb sorsra érdemes poéta volt, de elmerült bajban és szegénységben. Ez az öreg író bevallotta, hogy a magyar katolikusság fénykorában bizony ő csendes protestáns volt. Ágostai evangélikus létére dolgozgatott a legkatolikusabb újságokba, írt vallásos költeményeket, hitvitákat, tanulmányokat a katolikusság mellett. Most, hogy politikusok és írók – monda az öreg, bagoly formájú férfiú – elugrottak a zászló mellől, ő jóvá akarja tenni hibáját… Eddig protestáns volt, de miután a protestánsok és zsidók vannak divatban: ő most már végérvényesen felcsap katolikusnak. A józsefvárosi jezsuita templomban298 Bangha páter kezéből átvette a szent keresztséget, keresztapául pedig a kolostor sánta kertészét választotta.
De a szép keresztes vitézi életnek darab időre vége volt – nagy dolgoknak kellett addig történni, amíg a magyarok többé nem vallják magukat dicsekvő szóval „liberálisoknak”.
Megint járunk a hajnali misékre.
(1925)299
