Az elevenen eltemetettek napja
Az elevenen eltemetettek napja
Levél a szerkesztőhoz
Levél a szerkesztőhoz
Ki hitte volna, hogy halottak napja környékén még szó essen azokról az elevenekről is, akik mélyebben vannak eltemetve a temetők földjénél? Ki hitte volna, hogy az elevenen elföldelt még valaha föltámad ebben a városban, beszéltetni fog magáról, hazajárogat, holott tudja, hogy nem szívesen látják?
Hát, kedves szerkesztő úr, nagyon elgondolkozni való az, amit te ezekkel az elüldözött és bélistás tanítókkal és tanárokkal művelsz ott a városházán, ahol a közelmúltat szeretnék százesztendőssé tenni. Ebből a közelmúltból kísértetléptekkel leng elő a jogtalanul kisemmizett és a bélistás, mintha nem tudták volna jól agyonütni az országúton, hadonászik a mankójával, mindenféle igazságokat keres, holott azt hittük, hogy már örökre vége van ennek a pörnek. Ki hitte volna, hogy még valaha is szó esik arról az árva tanítóról, kopott tanítónőről, arról a vékonypénzű tanerőről, aki senkinek nem használt, nem oszt, nem szoroz, mint mondani szokták, annyi hatalma sincs, mint egy holt embernek! Ki hitte volna, hogy a temető kőfalán még átkandikál ez a lepedőbe rakott emberféle, kiáltozni kezd hangtalan szájával, a mellét meri verdesni, mintha bizony igaza volna! Csakugyan olyan hallatlan világot élnénk, amelybe a holtak még egyszer visszatérnének?
Nem is igen tudom megérteni hirtelen, hogy mit is csinálunk ezzel a koporsóba fektetett, árva tanítóval, ha valóban sikerül föltámasztani. Te bizonyosan tudod, hogy mit kezdünk ezekkel az eleven holtakkal, mert különben nem élesztgetnéd őket. Tudod, hogy miért térítgeted visszafelé a másvilági úton lengedező mesterkabátokat és a legkopottabb tanítónőkötényeket, holott a városházi urak azt hiszik, hogy örökre megszabadultak a kelletlen vendégektől. Te tán tudod, hogy kinek lesz az jó, ha ezek a bánattól megtörött szemek, sápadt,289 hamvadt arcok megint mosolyogni kezdenek, holott már szomorúság nélkül el sem képzelhettük őket! Te tán tudod, hogy a horgadt fejeket miért kell megint a csüggedtségből fölemelni, hogy azok megint számottevők legyenek, holott azt hittük már róluk, hogy soha többé nem kell őket számba venni. Te bizonyosan tudod, hogy ezekben a félretett emberekben még van vér és életerő, van jóravaló emberi érték, amelynek elpusztulásáért kár volna…
Valami van a levegőben, hogy jól elfelejtett emberek kezdenek megint szóbeszédre adni alkalmat, hangok hallatszanak az októberi ködben, amelyek egyelőre oly érthetetlenek, mint a vadludak kiáltásai, beszélni kezd a kidobott és a bélistás, mintha volna ehhez valamely jussa. Kísérteties dolgok ezek, kedves Miklós, szellemeket ébresztgetsz, amelyek a tenger fenekére kerültek a jól bedugaszolt palackokban. Hát valóban jöhet még olyan idő, amikor az állásából elzavart és a bélistás megint érdemes lesz arra, hogy vele kezet fogjanak, szóba álljanak, hogy megsimogassák gyötrelmes fejét ahelyett, hogy azt megint jól bevernék, amint az már szokás volt a múlt években?
Mondhatom neked, hogy mostanában sokat beszélnek a te különös tennivalódról a városban. Olyan embereknek lettél a pártfogójuk, akiket már régen elfelejtettünk: olyanoknak akarsz ünnepnapot rendezni, akiket elevenen temettek el. Azon a kaszárnyából épített városházán még elő találnak venni mindenféle ócska papirosokat, amelyekbe már senki sem nézett bele. Lehet az, hogy még így fogják majd kezdeni mesélgetésüket a boldog nagyapák: – Abban a korban, amikor bélistás voltam…
(1925)290
