KILENCEDIK FEJEZET • amelyben Dubli úr leteszi a garast
KILENCEDIK FEJEZET • amelyben Dubli úr leteszi a garast
Az ötödik, egy ősz hajú, fogatlan és megjelzett arcú betyár a következő történetet mondta el az estén, amikor Henrik vendégül látta magánál a társaságot:
– Én csak a rab nőket kedvelem; a börtönviselt nőket… Igaz, hogy kovászszaguk van, de kovász nélkül nincs kenyér…
– Ó, vén lator, tán az anyagyilkos Haverda Mariskáról akarsz elmondani kalandokat, aki a pesti „Emke” kávéház legünnepeltebb hölgye volt kiszabadulása után? – kiáltott közbe egy mindentudó.
Az őszhajú fitymálva legyintett:
– Mariskából a sajtó csinált nagy nőt. Én sohasem szerettem azokat a nőket, akik a hírlapírók ismeretsége folytán emelkedtek ki a névtelenségből. Igen hosszadalmasan gyógyítható, úgynevezett, szerelmi betegségeket kaptak a kollégák már az írónőktől, színésznőktől és418 a többi hölgyektől, akiknek nevét oly gyakran olvassuk az újságokban. Véleményem szerint az úgynevezett hírneves nőkkel csak azért érdemes fenntartani a barátságot, hogy az ember alkalomadtán üzletet kössön velük.
– Miféle üzletet gondolsz, Dubli? – kérdezte Henrik.
A Dublinak nevezett, ősz hajú fiatalember olyan messzire nyújtotta el sovány lábszárait, amint a kis szobától kitellett. Bizonyos megvetéssel nézett végig a kérdezőn.
– Jó üzletet! – felelt, alig hangsúlyozva a szavakat. – Rendes, jó üzletet, apám, amit már az öregek tanácsoltak szárnyra kelő ifjaknak: vágd el a nő nyakát, és hosszú életet élhetsz a földön. Szent István napján, mikor még kéjvonatok jártak Magyarországon, és a föld népe retúrjeggyel utazott a vasúton: mindig bemutattam egy-két primadonnát, a drámától vagy az operettől vidéki ismerőseimnek, hogy elvágják a nyakukat.
– Öld meg a nőt! Igaza van Dublinak! – kiáltozott nevetve, rikácsolva, zajongva egymás nyakába borulva a vidám társaság, és Henrik zavarában lesütötte a szemét.
Dubli, az ősz hajú fiatalember mindig részeg volt egy kissé, csak akkor tudott elmenni kirándulásra Pestről – például Óbudára –, ha előbb jól teleitta magát, és a kirándulásról ismét ködös fejjel, a vidéki élet gyönyöreiről álmodozva tért vissza Pestre. – A siker, mely szavait kísérte, felbátorította, és így szólt:
– Többet mondok. Nemcsak egy nőt kell megölni, hanem valamennyit. Nagyon csodálkozom Henrikünkön, hogy még mindig nem hívta meg vendégségbe azt az ezüstpálcás, fekete szalmakalapos, mindig található fiatalembert, aki Pestről Dél-Amerikába szállítja a húskonzervet. Jöttömben, jártamban annyi dologtalan, céltalan, fiatal hölgyet láttam sétálni itt, Óbudán, hogy csak Wintersteinre gondolhattam egész utazásom alatt. Mért nem jön ide Télkövi? Ezek az unatkozó, alig méltányolt hölgyikék igen jól betöltenék hivatásukat például egy Buenos Aires-i konzervgyárban, míg itt elsenyvednek, gyereket kapnak, sok verésben részesülnek, és boldogok, ha egy külföldi honosságú vasesztergályos végül feleségül veszi őket. Ah, hány font sterling, valódi jó Viktória-arany vész kárba évente Óbudán a műveletlen mozi és az izzadt tánciskola miatt! Öregségemre majd felcsapok húskereskedőnek. Mi lehetnék egyéb, miután a nők kitartottja már nem vagyok? Mily kár, hogy lassan419 leszorulok a legférfiasabb és a legkomolyabb pályáról, mint öreg katona a becsület mezejéről. Nekem sohasem kellett attól félnem, hogy a nők megcsalnak, kijátszanak, pénzemet másnak adják… Mert sohasem szerettek a nők.
Miután a fiatalabb hírlapíró gárda már többször hallotta Dubli úr egyéni élettörténetét, s ezenkívül is az a jó szokás uralkodott e társaságban, hogy senkit sem hallgattak meg, ha egyénisége dicséretébe kezdett – jeleket adtak: kézzel és szemmel, és tüntetőleg nem figyeltek –, Dubli úr jónak látta, hogy a rab nőről kezdett történet fonalát felvegye, mert azt hitte, hogy e sikerült elbeszélés nyomán némi elismeréshez jut társaitól:
– Történetesen Margitnak hívták, mint a legtöbb nőt Pesten… Az embernek nemigen jutnak eszébe e név szagára királyi udvarok, legfeljebb a Dob utca citromos- és sajtosboltjai, leszegezett ládák magazinok környékén, gyermekfej nagyságú lakatok a pincéken, kis udvari lakások, ahol fekete szemű, fehér nyakú, süteménybőrű, sűrű és hosszú hajú leányok a fehér szoknyácskáikat mossák, vasalják, harisnyát teregetnek este az ablakpárkányra, és korán reggel bekrétázzák a fehér cipőjüket, hogy egy vasárnapig vagy szombatig oly lebegve, frissen éljenek, mint a fehér lepkék… Kalaposműhelyek és irodák izzadságát lemossák testükről, és oly boldogan szólal meg szájukon a hang, mintha újjászülettek volna. Az én Margitom sem járt a jezsuiták vörös hasú templomába, hanem Munk és Davidsohn irodájába.
– Elcsábítottad? – kiáltott közbe egy ragyás fiatalember, aki oly vehemensen ragadta nyakon Dubli urat, hogy annak torkán akadt a lélegzet.
– El – felelt fuldokolva.
– Akkor elég – folytatta diktátori önkénnyel a kis ragyás. – Ebben a társaságban csak olyan történetekre vagyunk kíváncsiak, amelyekben a nők csábítják el a férfiakat: szabadon az életből ellesve… Fogd be a szádat, ha nem tudsz egyebet rossz novelláidnál, amelyeket visszaadott a Journál szerkesztője.
– Halld tehát történetemet – kiáltott Dubli, miután a kis hörcsögöt lerázta nyakáról, és szemeit ismét Natáliára függesztette, mintha az ő tiszteletére folyna az egész előadás. – Margit valóban nem az irodába járt, hanem a „Párizien” című mulatóhelyen virágot árult. Ezek a mulatóhelyek még a millenáris kiállítás idejéből maradtak420 Pesten, gazdag vidékiek és szórakozó idegenek részére „fenntartva”… – Akkoriban jómódúak voltak itt a hölgyek, a kiállítás után azonban elszegényedtek, lerongyosodtak, mert a pestieknek nem volt annyi pénzük, hogy bőségben eltarthatták volna őket. Mint egy csődbe jutott, vándorlásában az országúton rekedt menazséria maradt itt Pesten az egzotikus nők társasága, amelyeket a világ minden részéből verbuváltak a fővárosba. Voltak itt valódi floridai néger táncosnők, akiknek oly szíjas, inas lábuk volt, mint a vadmadaraknak, és kicserzettek voltak, mint az ócska tánccipők. Egy-két dalt, egy-egy különös táncot hoztak hazájukból, a cukorültetvényekről, végigvándorolták Európát, fásultan, üzletszerűleg gunnyasztottak a „londoni vásáron”, amíg vevő közeledett, megcsörgetve aranyait és ezüstjeit. S ők ekkor hirtelen felemelkedtek, és futottak, mint a fekete gémek szárnyra kelésük előtt… Itt voltak ama párizsi szubrettek, akik olyan soványak, mint télen a seregélyek. Folyton beszéltek férfi ismerőseikhez, ezerféle dolgot tudtak kérdezni és mondani, különös gráciával mosták meg a vérző fejű embert, akinek baját ellátták a táncmulatság hevében, aztán gyorsan, madárcsapatként elszállottak. Szokásuk volt hamis szőke kontyaik alá dugni az ajándékba kapott bankjegyeket… Az angol lányok, megannyi angóramacskák, pedánsan és jól betanítva végezték tennivalójukat a színpadon. Itt hódított „Balkán csillaga” hamis ékszereivel, bágyadtan nyújtózkodott az amerikai hosszú hölgy, Szevilla kiküldötte narancscsal dobálta a férfiakat, és papagáj módjára rikácsolta spanyol szavait, melyeket a férfiak bután ismételtek, a pesti sanzonettek viszont a disznólkodásban vetélkedtek. Arcképük ma már úgy elhalványult, mint a fáradt emlékezet. Furcsa, hogy itt-ott, a világ különböző sarkaiban, városaiban éldegélnek öregasszonyok, akik egy-egy éjszakámat megédesítették… (Sajnos, olyan nők nem fordultak meg az etablizmánban, akik másnap térdig érő fehér ruhácskában, a derékon máslival, a szentimentális regények rövidre vágott hajával, lelkesen és boldog odaadással olvasgassák fehér fedelű könyvből regényem különböző tételeit… mégpedig vőlegényüknek, akik szorosan, magosra húzott nadrággal, keresztbe vetett lábbal, fodros hajjal és áhítatos arccal hallgatják kedvesük folyamatos olvasmányát… mégpedig a Margitszigeten, egy magánosan álló, későn érő s leveleit korán hullató nyárfa alatt, egy padon, miközben augusztus végi délután van, aranyhalmokat sepertek a tót lányok a fák lehullott421 leveleiből, és műveimben oly boldogan és boldogtalanul jön elő az őszi időszak leírása, lefestése, érzékeltetése, mint az élet célja… Ez a magános, késői és korai nyárfa én voltam, amely az egykori József főherceg villájának közelében állott, és mindig az én korán hervadó életemet jelképezte, már nyár közepén sustorogva elszálldosó, búcsút mondó gallyaival, faleveleivel… Korán megvénült délceg dalia volt ez a fa, aki gyorsan, az örömök teljében kezdi hullongatni zöld ifjúságát. A szél mindig úgy járt-kelt lombjai között, mint a bölcs gondolatok az öregedő férfiú fejében. – Tehát sohasem olvastak fel műveimből az ódon kastély környékén.)
Margit magyar származású hölgy volt, belém szeretett, lerészegedett, s ilyenkor a Dunába akarta dobni magát, alig bírtam utolérni a téli hajnalokon a zajló folyamnál. Hányszor végigszaladtunk a városon, mulatság, bál után, ki, a Dunához, miközben ő eldobálta erszényét, télikabátját, kalapját, hogy könnyebben menjen a végzetes ugrás. És hányszor gondoltam én magamban, mint fiatal író (míg ő az öngyilkosság gondolatai, rohamai, őrületei között vergődött mellettem az utcán), hogy egykor kényelmes öregúr leszek, zöld ernyős lámpa mellett, és papucsban, piros bort szopogatva, a kályhatűz duruzsolása mellett, végtelenül csendes éjjeleken: majd papírra vetem Margit szomorú történetét… Kövér feleséggel áld meg a sors, aki későn kel, és korán lefekszik, nem ellenőrzi az íveket, amelyeket tollvonásaimmal megtöltöttem – s így bátran zenghet az emlékezés lantja Margitról, aki azóta szomorúfűzfa lett egy Duna menti község temetőjében. A molnár a legnagyobb városban is lisztőrlő malmok kéményeit veszi először észre; az író boldogtalan vajúdásában, negyvenfokos lázában sem gondol egyébre, hogyan lehetne mindezt papirosra vetni! Kisgyerekem gajdol, rugdalózik a szomszédban, és hosszú szárú pipa mellett, nem sietve, de meggondolva írom meg szegény Margaréta élettörténetét.
Ámde nem így Margit… Ő valóban szeretett engem, gyengéden és vadon, levegője és vize voltam, nem tudott nálam nélkül aludni, és fésülködés közben tükréből hátranézett, vajon a háta mögött vagyok-e, mert vajon érdemes-e fésülködni az én távollétemben? Egyszer a fejébe vette, hogy el fogom hagyni… Van ez így néha szerelmes nőknél. Álmodta vagy megérezte: elég az hozzá, hogy napról napra hevesebben gyötörte a fájdalom az elválásunk miatt. Most már egy percre sem szabadulhattam tőle. Már régebben együtt –422 nála laktunk, együtt aludtunk és ettünk; napközben kikérdeztem 3 leckét a kis öccsétől, aki a polgári iskola második osztályának növendéke volt. (Ha jól emlékszem: Alfrédnak hívták a kis árvát; míg Károly, aki már tizenötödik évét is betöltötte, a villanygyárban inaskodott.) Így éltünk négyesben. A fiúk az egyik szobát, mi a másikat laktuk. A gyerekek Dubli bácsinak neveztek, cigarettát és sört hordtak, és Alfréd, mint egy kis végrehajtó járkált barátaimhoz kölcsönkérő, esdeklő leveleimmel.
Egy napon Palaczkinak is írtam – hogyan jutott eszembe ez az alávaló fráter!
Palaczki nem küldött pénzt, ellenben személyesen megjelent, ravasz szavakkal kereste bizalmunkat, és reggel együtt jött velünk haza a „Párizien” nevű mulatóhelyről, a kanapén vetettünk neki ágyat, és Palaczki ezzel beköltözött.
Ebben az időben némi hasznát vettem Palaczki barátságának, mert őt küldtem hajnalonként Margit után, amikor az hirtelen rohanni kezdett a havas fergetegben, a hajnali ködben: a Duna felé. A kövér Palaczki majd kitörte a nyakát, amikor a fürge, gyors járású, önkívületben száguldó teremtés után vetette magát; s mindig sikeresen elcsípte a Duna-parton.
Mért nem hagytam ott Margitot?
Vannak kérdések, amelyekre az ember nem tud felelni.
Úgy látszik, annak így kellett lenni, hogy már korai ifjúságomban, tizenkilenc esztendős koromban megismerkedjek az életnek olyan furcsaságaival, amelyeket a legtöbb férfi élete végéig sem tapasztalhat.
Ismétlem: Margit, mióta fejébe vette, hogy elhagyom, egy pillanatra sem engedett el a szoknyája mellől. Pénzünk természetesen gyorsan elfogyott, Palaczki hallatlan étvággyal evett és ivott, és a gyermekeknek új téli ruha kellett. Miután én nem léphettem ki az utcára sem többé – sőt a mulatóhelyen is jelen kellett lennem este tíz órától reggel öt óráig, amíg a bál tartott, midőn is egy sarokasztalnál ültem, közel a zenéhez, sört fogyasztottam Palaczki társaságában, midőn is szerfelett irigyeltem Palaczkit, hogy neki meg van engedve, hogy a mulatóhely hölgyeivel dévajkodjon, velük tréfálhasson a maga módja szerint, míg nekem pillantást sem volt szabad vetnem egyetlen hölgyre sem, Margit mintha lesett volna a távolból: nyomban megjelent, és úgy villogott a szeme, mint423 a tigrisé – ilyen körülmények között teljesen Margit tizennyolc éves vállaira szakadt a megszaporodott család eltartása. Mint később megtudtam: Margit virágainak árából éldegélt még Pesten, a Józsefvárosban egy származására büszke öregasszony és egy fiatal hölgy, aki műhímzést tanult, Margit anyja és húga, akik azonban a szerencsétlen eltévelyedettet sohasem keresték fel, sőt Margitnak meg volt tiltva, hogy anyjáról és húgáról beszéljen. Alfréd volt a postás, aki reggelenként, mielőtt az iskolába ment volna: anyjához futott a levéllel, amely az éjjeli keresmény egy részét tartalmazta.
Ezek után nem csodálható, hogy szegény Margitnak agytépő gondjai voltak. Észrevettem, hogy órákig nyitott szemmel fekszik mellettem az ágyban, ruháit és ékszereit eladogatta, néha otthon töltöttük az estét, mert Margit selyemruhája javítás alatt volt a varrónőnél, aki a kellő időre nem készült el.
Egy ostoba véletlen sietteti a történetet.
A pesti ház, amelyben laktunk, nagy, tetőig érő fákkal volt szegélyezve az utca felőli oldalon. Nyáron hatalmas lombjai voltak itt a fáknak, míg télen rájuk fagyott a hó, és különös hangon süvöltöttek a szélben. Tüzelőnk és hitelünk elfogyott. Károly és Alfréd Palaczki kitűnő tanácsára: egy este kivágták a ház előtti fát, és nagy hűhóval feldarabolták. A tett nem maradt titokban. A fiúkat a rendőrségre idézték, és ott tíznapi elzárásra ítélték. Margit majd megőrült a fájdalomtól, hisz imádta testvéreit. Keserű szemrehányásokkal illette Palaczkit, aki nevetve vállat vont. „Az sem volna baj, ha a fiúk egy kicsit ülnének, de tudomásom szerint az efféle rendőri kihágásokat némi pénzösszegért meg lehet váltani.” Margit ebben az időben már megválott volt legutolsó gyűrűjétől is… Estére különös gonddal felöltözködött, kisírt, kétségbeesett szemére mosolyt erőszakolt, csak néha rázta meg a görcsös zokogás kis mellét. Olyan volt, mint egy kis mártír, aki a kínzópadra lép. Megkért, hogy az éjszaka kerülném el a mulatóhelyet, ha még életben akarom őt találni, szenvedélyesen, hosszadalmasan búcsúzott a „Párizien” kivilágított kapuja mellett egy sarokban, amely sarok alkalmatos volt arra, hogy a nők ajándékot nyomjanak a férfiak kezébe. Margit is ideadta minden pénzét, hogy az éj folyamán ne nélkülözzek. Hosszasan, mint a halnivágyó, rám nézett, és besurrant a külföldi plakátokkal, lábujjhegyen álló táncosnők és levegőben repkedő balerinák arcképeivel díszített kapun, a szerecsen portás unottan vette el a bádogdarabkát,424 amely belépő – s egyúttal kimeneteli jegyül szolgált a mulatóhelyen alkalmazott nők részére.
Füttyentettem Palaczkinak, aki egy utcasarkon várt.
Később sokszor tettem magamnak szemrehányást, hogy miért hagytam egyedül ezen az éjszakán Margitot, mert ezen az éjszakán fordult meg mindkettőnk sorsa. Ámde akkor: szinte örültem a váratlan szabadságnak, a téli égboltozat szikrázó csillagainak, a bundás rendőröknek, a kávéházból kiszűrődő cigánymuzsikának, a nagy, kivilágított órának a Keleti pályaudvar felett… Már régen nem tehettem az időmmel azt, amit akartam. Szinte megöleltem Palaczkit, amint sorba jártunk néhány kávéházat, és most nem undorodtam sem az „Emke” repedt sarkú hölgyeitől, akik sörrel részegre isszák magukat hadnagyuk mellett, mialatt a kiviaszkolt hajú cigányprímással kacérkodnak, és a megbolondulásig átérzik a divatos pesti nótákat, amelyeket éjféltájban a cigányok együtt énekelnek a vendégekkel, sem Bodó pezsgőző, égetett mandulát rágcsáló józsefvárosi hölgyeitől, akik miatt rendszerint véres verekedés szokott lenni éjféltájban, miután ezeknek a kávéházi hölgyeknek régi szokásuk ugratni a férfiakat, pezsgőspohárral idegen asztalhoz inteni, felhevülni és hevíteni jámbor idegeneket, akik végül is kénytelenek elhinni, hogy nem erényes polgárasszonyok és polgárlányok kihívó tekintetének az áldozatai, hanem kalandszomjas nagyvilági hölgyek kiválasztottjai… amíg a verekedőket szétválasztják, a zenekar (Babári személyes vezetése mellett) elfárad, a becsípett apák szedelőzködnek, mamák fehér harisnyás lábaikban érezni kezdik a tegnapi nagymosást, a kisasszonyok felsóhajtanak, mintha egy tündérvilágtól búcsúznának, midőn jó éjszakát mond nekik az ajtó mellett ácsorgó kucséber… még egy utolsó csata a konflissal, aki a Baross utca végére igyekvő társaságot csaknem felborítja: nem undorodtam a „New York” lármás, szemérmetlen, fiatal hírlapíróitól, akik naponta százszor le- és felmennek az emeletre, mintha valami fontos dolguk volna, pedig csak arra kíváncsiak, hogy kinek a kezében az Izé című lap, amelyben legújabb művük napvilágot látott…; sem az éjszemű, kócsagtollas, andalító hajzatú és telt lábikrás zsidó nőktől, akik messziről oly érzelmeseknek látszanak a „Hungáriá”-ban és „Kioszk”-ban, mint a valódi regényhősnők, akik komolyan szeretnek, szenvednek, meghalnak; tekintetükben annyi mélabú és ábránd látszik, mint a soha meg nem értett, csak halkan szenvedő nők szemében, nők, akik425 mindig másra, finomabbra, érdekesebbre látszanak áhítozni, mint amit a mindennapi élet nyújt nekik… messziről szenyórák, akik epekedő ajkukkal mindig a megmentő lovagot várják – míg közelről oly közönségesek, unalmasok, műveletlenek, mint akár a pesti korzó, amelyhez életüket kötik, mint a többi poros, életunt leanderek… régen volt már, hogy e kis bokákért, szoknyafodrokért rajongtam, amelyek selymesen, karcsún, frissen lejtenek a Duna-parti szállodák előtt, és azt hittem, csoda történne velem, ha véletlenül egy lábacska habkönnyedén a szívemre lépne… aztán a nők lehúzták cipőjüket, levetették harisnyájukat, és az illúziók elfoszlottak.
Hajnalodott, midőn Palaczkival elhagytuk az orfeumi kávéházat, ahol a nők oly mozdulatlanul és fenségesen foglalnak helyet, mint az üvegszemű madarak kalapjaikon. Elfeledkeztem Margit intelméről, csupán a vágy és hálaérzet élt bennem, hogy örömet okozzak e szerencsétlen, önfeláldozó teremtésnek. Elgondoltam: mint felderül szép kis arca, bánatos szeme, sírásra hajló szája, amint majd megpillant a hajnal derengésében… lesben álltunk Palaczkival a „Párizien” bejáratánál.
A lámpások fehér hullák voltak az elfehéredett utcán. Olykor kialudt a két üveggömb közül az egyik, sercegett, kínlódott a lámpa, aztán bosszúsan tovább végezte kötelességét, mint a felserkent éji bakter; odalentről, a föld alól viharzó báli muzsika hangzott, mintha most járnák az utolsó táncot. Elképzeltem, hogy repül gazellalábaival, papagáj ruhájában Fédra, a floridai tánctünemény. A hatalmas, asszonyság külsejű, fehér blúzos, szőke bécsi nők, akik éjfél után csíkos harisnyát kötnek, ha pang az üzlet, lihegve, csapzottan, részegen, nekibolondulva rúgják a port és szoknyafodrot a valcer ütemeire. Valami gazdag idegen érkezhetett az éjszaka… A héjatekintetű fiákeresek hosszú bundájuk karjait egymáshoz csapdosták az utcán, és aludtak a lovak bozontos takaróik alatt. A túlsó oldalon gyermekkocsit tolt töpörödött öregasszonyka sudár fiatal szűz társaságában. A nyomdához mentek a reggeli lapért, amelybe ismét nem írtam semmit.
A szerecsen portás hirtelen felébredt, jelt adott a kocsisoknak, odalent, a mélyben nyílt a tejüveg ajtó. Először egy halottat hoztak… Ruhatárosok, akik már levetették skarlátvörös egyenruhájukat, amelybe a nagyravágyó tulajdonos öltöztette őket, egy nagyobb szabású csomagot cipeltek fel a lépcsőn, nagy gyorsasággal, mintha426 csak az eltávozó társaságot kellene megelőzniük a halott elszállításával. Sauer kisasszony volt ő, egy bécsi hölgy, aki eddig a ruhatárban feküdt, miután valcertánc és ivás közben végleg rosszul lett. Egyszer – még Margit előtt – egy estéjét nekem szentelte, és egész idő alatt arról beszélt, hogy mily jó a Práterben reggel kocsikázni – de csak szeptemberben, amikor a falevelek úgy hulldogálnak, mint az anzikszkártyák. Milyen szomorú, hogy nem mehetett haza meghalni, ahol a kék Dunáról énekelnek, és a családi szobák falát fametszetek ékesítik az öreg Johann Straussról.
A ruhatárosok a holttestet egy szomszédos ház kapuja alá cipelték, amelyet megnyitott már a beavatott házmester.
Ezután végképpen kitárultak az üvegajtók, és a mélységből, a lépcsőkön felfelé olyan lárma hallatszott, mint bálok után. Sokan fütyültek, mások tántorogva dúdolgattak, némelyek értelmetlen szavakat kiáltoztak, egy orgia gyűrött publikuma, egy föld alatti táncterem szennye, egy fülledt nagyvárosi éj dorbézoló társasága ömlött az utcára. Ismertem ezeket a sápadt arcokat, amelyeket korán eljegyzett magának a bánat és a hervadás. Minden éjjel láttam ezeket a kifestett szemeket, vörös ajkakat, piros füleket, frissen borotvált állakat, gyűrött gallérokat, izzadt frakkokat, poros tánccipőket, mandzsettába gyűrt piszkos zsebkendőket, kétfelé álló fülű pénztárcákat, halottként fehérlő virágokat, kihunyt fényű ékszereket, gyöngyöket, szétesett frizurákat – s mindig azt gondoltam, hogy vajon hová mennek most ezek, hogy kipihenjék magukat, estére felfrissüljenek arcok és cipőtalpak, kedvek és szemek, ékszerek és fehér szoknyák… A fiákeresek hangosan és fontoskodva csapkodták az ajtókat a beszállott párok mögött. Visító hangon szólongatta egyik nő a másikat, találkozót adván délutánra, vagy megbeszélvén egyet-mást a háztartásról. Most még a szerelemnek áldoznak ezek a petyhüdt, fáradt testek, csókolóznak a bűzös szájak, lekonyult bajuszok, menyasszonnyal és vőlegénnyel robog a hintó a „Párizien” lámpásaitól el a messze sötétlő, komor, havas, pesti házak közé, a kibomlott frizurákat, lemaradozó tánccipőket, hervadt kesztyűket egy szállodai szoba várja, ahová most gyújt be vörös szemével a bérszolga, és a szomszédban a vidékiek már pakolnak a reggeli vonathoz… Ah, hányszor ébredtem fel kába álmaimból idegen szobákban, idegen arcok mellett, akikre az első percben nem ismertem rá, és sokáig kellett gondolkoznom, hol vagyok, s hogyan kerültem ide, alkohol427 és kicsapongás tébolyában… s ugyancsak bele kellett kapaszkodnom a megmaradt kevés mámor uszályába, hogy ne ordítsak fel boldogtalanul, undorodva, jajgatva, mint egy pórul járt gyerek!
