TIZEDIK FEJEZET • amelyben Dubli úr befejezi történetét
TIZEDIK FEJEZET • amelyben Dubli úr befejezi történetét
Palaczki egyszerre megragadta a karom.
Margit lépett ki a mulatóhely ajtaján kis kabátjában, vékony sállal a fején, mert hisz földig érő bundáját már a múlt napokban zálogba tette. Tántorgott, mintha részeg lett volna. Egy rövid bundás, macskabajuszú, semmitmondó, csizmás férfiú erősen fogta karjával, amíg Svarc, az ismerős fiákeros előállott. És beszállás közben Svarc ostorával arrafelé mutatott, ahol a sarki lámpás alatt én állottam Palaczki társaságában. Margit olyan fehér arccal, mint egy halott, bámult ki a kocsiablakon. Sohasem felejtem el megmerevedett, rémült szemgolyóit, mintha valami iszonyatost látna. És a kocsi megindult vele, mintha akasztani vinnék, s én többé élve nem látom őt…
– A hentes! – mondta Palaczki bizonyos idő múltán. – Már régen látom Margitunk körül ólálkodni. Végre elérte célját.
– A hentes! – kiáltottam, s azt akartam Palaczkitól kérdezni, hogy miért nem figyelmeztetett már régebben, tegnap vagy tegnapelőtt a hentesre… De nem szóltam semmit, mert hisz magamban én is tudtam a hentesről, hogy mindenféle csemegéket, selyemblúzokat, finom borokat szokott felküldeni Margithoz. Sőt egyszer személyesen is megjelent, miközben én Palaczkival s a gyermekekkel a szomszéd szobába vonultam, s nagy zajt csaptunk, széket és asztalt felborítottunk, és Margit hálás, könnyes szemmel köszönte meg, hogy elzavartuk a hentest.
Bár szerettem volna végtelenül kétségbeesni – nem tudtam. Úgy éreztem, hogy valakit megváltott a halál rettenetes szenvedéseitől. Egy szegény fuldokló, jajgató, leroncsolt, kétségbeesetten vergődő szívbajosra csapott le a halál hosszú szenvedések után… Neki mindenesetre jobb így – mi meg (hál’ istennek) életben maradtunk, és csöndesen gyászolunk. Igen, majd ezt is megírom, ha tapasztalatokkal és életunalommal megrakodva, negyvenesztendős koromban428 visszavonulok falusi birtokomra. Jó kutyák őrzik a házat, néha piros borral nedvesítem meg kiszáradt ajkamat, két gyertya között csendesen, lúdtollal írom életem főművét… S az írás majd minden földi szenvedésért megvigasztal.
– Most hova menjek? – kérdeztem barátomat. Palaczki cinikusan nevetett.
– Hová mennél? Haza, a gyermekekhez. Holnap vasárnap van, Alfrédnak misére kell menni, Károly tiszta inget kap, és Margit legfeljebb délben kerül csak haza.
Szinte jólesett, hogy némi ürügyem van visszatérhetni a házhoz, ahová tulajdonképpen, a tapasztalatok után, nem volna szabad betenni a lábamat. Mit csinálnának a gyerekek, ha mindenki elhagyná őket vasárnap reggel? Igaza van Palaczkinak. Szegény kis Alfrédot vallásos nevelésben kell részesíteni, és a jezsuitákhoz küldöm gyónni.
– És te hová mégy?
Palaczki megvetőleg nézett a szemembe.
– Énrám nincs szükség annál a jelenetnél, amely a hazatérő nő és közted majd lejátszódik. Nehezebben békülnétek ki, ha én is ott volnék.
– Azt hiszed, hogy megbocsátok?…
Palaczki kedélyesen nevetett:
– Vajon mi okod volna a haragra, öreg cimbora? Mindennapi dolog. Százszor megesik Pesten. Az okos férfiú szépen szemet huny, és örül, hogy jó ebéd várja felkeléskor. Hány tisztességes, sőt előkelő asszonyt ismerek a városban, aki ilyen módon tartja el gyermekeit és férjét. És hidd el, ők élik a példás, szerető, meleg családi életet, nem pedig az úgynevezett becsületes szegénység, amely reggeltől estig verekszik…
Nem mertem Palaczkitól elválni. Istenem, ha magamra maradok, valami bolondot cselekszem. Felébred bennem a lovag, a jó családból származott, papi intézetekben nevelkedett, jobb sorsra érdemes ifjú, és olyant teszek, amit a regényekben szokás…
– A társadalmi különbség kedvéért – folytatta oktatását Palaczki – megütlegelheted Margitot, ha hagyja magát. Mégiscsak nagy differencia: te és a hentes… Azért, mert a hentesnek pénze van?
Ó, hogy hallgattam a gaz Palaczkit ezen a hajnalon ott, a Keleti pályaudvar nagy órája alatt! Mint egy prófétát, Pest legbölcsebb emberét.429
– Rangján alul sohase csaljon a nő, mert többnyire a rangkülönbség miatt szégyenkeznek a megcsalt férfiak – mondta ki Palaczki az örök igazságot. – Habár: a legjobb nem venni komolyan az életet! A bölcsészeket kell olvasni, fiam. Szabad idődben vedd elő Zarathustrát, mindjárt elviselhetőbb a lét. Az ember csak magának él, s magának hal meg. Örülj, hogy még nem fertőzték meg a rossz nők véredet, mint az enyémet, hogy maholnap lehullik rólam a hús.
Tovább, Palaczki, te bölcs, te megnyugtató, te utolérhetetlen, te fölényes, te cinikus gazember!… De Palaczki ásított:
– Magam is elkullogok.
– Hová?
– Némi pénzmagra tettem szert, tehát szeretőt keresek ebben a nagyvárosban.
Kabátja gallérjába bújva, botocskáját zsebébe mélyesztve, gőzölögve, kövéren, félrecsapott kalappal ment el a hajnali szürkületben, és engem egyedül hagyott kínzó gondolataimmal. Lábujjhegyen mentem haza… És a magános ágyba feküdve: a jövendő józan, napfényes, jókedvű, harmonikus reggeleire gondoltam, mikor oly bölcs leszek, mint Palaczki, és egy nyárfaalléban sétálgatok hátratett kézzel.
Egyszerre felpattant az ajtó, és Margit rendetlen öltözetben, tépetten, karmoltan, eszeveszetten, mintha saskeselyűkkel verekedett volna, a szobába rontott, az ágy elé roskadt, végkimerültségében utolsó hely, ahol megpihenhet: az én lábam… „Ha nem találtalak volna itthon, megöltem volna magam.”
Előbb megvertem, később karjaimba vontam, és oly hevesen és szerelmesen, forrón megöleltem, mintha hosszú évek óta nem láttam volna nőt.
Ha a másvilági bíró előtt kellene indokolni, hogy miért cselekedtem ezt? – a legfőbb törvényszék előtt sem tudnék magyarázatot mondani cselekedetemről. Valószínűleg élnek rejtélyek körülöttünk, bennünk, ismeretlen gonosz lények, kárörvendő rossz szellemek, aljas gnómok, hálójukban leselkedő, veres szemű, fekete hasú pókok, amelyek gyenge perceinkben hurkot vetnek a nyakunk köré. A régi világ ábécéje szerint: Margit hideg kést érdemelt volna a két szeme közé, míg én könnyes csókokkal borítottam arcát. A regények és társadalmi tanítások receptje szerint: hűvösen kellett volna elbúcsúznom430 e nőtől, és soha többé szóba ereszkedni vele. És én szenvedélyesen öleltem magamhoz, mint egy kincset, melyet lopott éjszakán találtam.
Senki sem tudja az emberi szívet… Senki sem ismeri a púpos, sánta, vak nők kedveseit… Senki sem ismeri a bukott ledérek, a társadalom megbélyegzettjeinek, az erkölcsileg végleg elzüllötteknek rajongó szerelmeseit… Pedig van egy bujkáló, őrült gonosztevő, aki a becsületes, rendes embereknek legfeljebb az álmaikon röppen át, hogy reggelre irtózva ébredjenek az álmaikban elkövetett förtelmektől… Ki nem tett már valamit álmában, ami a büntetőtörvények paragrafusaiba ütközik?… Nézzétek meg az egyiptomi nagy álmoskönyvet, mely pedig nem is beteg idegrendszerű emberek számára készült, hanem nyílt homlokú, becsületére büszke polgárságnak, szűzies népléleknek és a szerelem gyönyöreiről állítólag lemondott öregeknek! Csak nézzétek meg a nagy álmoskönyvet: hány büntetendő álombéli cselekedetre javall lutriszámot az álomfejtő.
Én azt hittem ebben az időben, amikor Margit különös életét kezdte: mindig csak álmodtam… Boldogan hittem közönséges hazugságait, amelyeket megnyugtatásomra talált ki. Így például: sokszor megeskettem, hogy egyedül csak engem szeret a földön, és szerelmi viszonya nincsen senkivel mással.
Margit egyszerűen tagadott. Ezer és ezer hazugságot tudott, hamisan esküdött, elsimogatta a féltés és aggodalom felhőit homlokomról, nyugodtan megkérdezte, kételkedhetem-e benne, amikor értem mindenét feláldozza, nyakkendőbe való tűvel lepett meg, amelyet a hentestől kapott ajándékba, valamint sohasem felejtett el néhány bankjegyet tenni erszényembe, amikor este magamra hagyott, miután boldogan tréfálkozva, meghitten vacsoráztunk a gyermekekkel együtt, és Alfréd oly buzgón szaladt a frissen csapolt serrel, mint egy hű kis apród… Most már nem is jártam el éjszakánként hazulról. Margit távozása után papucsot húztam, lefektettem a fiúkat, bezártam a lakást, és sokáig pipázgattam egy karosszékben, miközben az élet bolondságaira gondoltam. Odakünn bőségesen omlott a hó utcai gázlámpások körül, egy-egy konflis, amely a mi szűk kis utcánkba tévedt: vöröslő lámpásával, kapaszkodó lovával, hóember-kocsisával, behavazott fedelével és valószínűleg boldogtalan utasával úgy vergődött tova, mint egy küzdelmes hajó… Szívemben meleg431 családi érzések ébredtek, betakartam a fiúkat, és azt hittem, hogy így fogok élni az emberi kor legvégső határáig. S meggyújtottam az éjjeli mécsest, de Margit sohasem került haza, csak reggel, későn reggel, bolondul, kócosan, sírva, hogy alig találtam kellő szavakat a megnyugtatására.
Azonban mégiscsak éltünk, éldegéltünk volna a magunk módja szerint, amíg Palaczkit visszavetette a sors otthonunkba, és új megpróbáltatások kezdődtek.
Palaczki rongyosan, züllötten tért meg, mint egy külvárosi csavargó. Szóval nem említette, hol járt, merre kószált hetekig. Csak lefeküdt szokott helyére, a díványra, és hosszadalmas horkolásba kezdett, miközben egyik oldalról a másikba dobta magát. Majd fújni kezdett, mint egy trombitás, hol halotti marsot, hol menyegzői indulót, jól és hosszan vette a fúgákat, sohasem irigyeltem még így embert nyugalmáért és egészségéért. Azonban egyszer csak felébredt Palaczki, összeráncolt homlokkal vette tudomásul, hogy mi történik a háznál távollétében, szótlan, komor volt darab ideig, majd az ujjait ropogtatta, mintha csontokat tördelt volna. „Ez nem maradhat így. Eliszod és elalszod az életedet.”
Ezen az estén, midőn Palaczki felhívására vettem kalapomat, hogy némileg körülnézzünk a városban, Margit magánkívül volt elkeseredésében. Kérlelt, összetett kézzel könyörgött, hogy tartanám meg eddigi szokásomat, és korán feküdjek le, mert ez használ az egészségemnek. Ámde én azt feleltem: „Elég volt a hentesből. Ez nem maradhat így tovább.” Palaczkival karonfogva lementünk a lépcsőkön.
Mikor az utcára értünk, odafent megnyílott a jól ismert ablak, Margit (amint öltözködés közben hagytuk) fedetlen vállal kihajolt a hideg téli éjszakába.
– Nem jössz rögtön vissza! – kiáltotta.
Természetesen nem feleltem.
S ekkor az élet egy felejthetetlen perce következett, Margit leugrott az ablakból.
Mondhatjátok, ti cinikusok, okoskodók, szeget fején találók, hogy ez igen mindennapi história: bukott nőszemély az újságban minden reggel marólúgot iszik, Dunába ugrik, vagy az emeletről leveti magát. De Margit más volt… Más volt… Az életben nem sokszor ugrálnak le a nők az ablakból az ember kedvéért. Bármiképpen432 fordul életem sora: ezt a percet még akkor sem felejthetem el végképpen, ha komoly, mély férfiú leszek, messzire nyúló őszi délután középéletet ígérően tekinget az ablakomra egy finoman hervadó, apácacsöndes, halk lábakhoz szokott kaviccsal beszórt kertből, megadással várja az első hideg hajnalt a nyárfa, és vénleányok imakönyvébe kívánkozik már a virág az ágyasból, a szomszéd szobában varrógép és varrónő pörög, feleségem lustán, fehéren, halkan duruzsol… Margit az ablak deszkájára ugrott, ingben, hófehéren, kiterjesztett karral és égbe szegezett arccal, borzalmasan, mint a mártírok, és meggondolatlanul, mint a gyermek, aztán a mélységbe lépett, határozottan emelve előre lábait… szállt, mint egy fehér lepke… szállt, mint egy szívdermesztő álom… szállt, mint egy rémület, mind közelebb a földhöz, amely szürke, halálos, konok utcakövekkel volt kirakva… Arra a helyre esett, ahol földkupac volt hóval befödve a minap kivágott fa helyén. Nyekkent, nyögött, feljajdult, előbb lába, majd feje koppant a fagyos földön… egy szempillantás alatt karomba kaptam, és ő rám nézett könnyben izzó két szemével és hálásan, fájdalmasan, mint egy kisgyermek, nézett rám.
Lábammal döngettem meg a kaput, és drága terhemmel az emeletre rohantam.
A doktor, akit Palaczki hozott, lábtörést jelentett, de egyben ajánlotta, hogy nyomban hozassunk bábaasszonyt.
– Bábát!
Ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk, csakhamar négy bábaasszony lihegett fel az emeleten.
Azóta is sokszor szaladgáltam bábákért, ha hölgyeim kifejezték ezen óhajtásukat, ámde akkor futottam először, mert még csak húszesztendős voltam, és csodát vártam a bába megjelenésétől, aminthogy ezeknek a mosolygó, nyugodt nőknek a megérkezése többnyire összefüggésben van valamely természeti tüneménnyel, amelyet mi, férfiak, sohasem érthetünk meg. A női szenvedések labirintusában biztosan eligazodnak az öreg bábák, míg mi, férfiak, csupán örömeit, gyönyöreit tudjuk annak a drágalátos és gyönge és szegény szövevénynek, amelyet női szervezetnek neveznek.
A tudós nők, amint észrevették, hogy négyen vannak, megsértődtek, szidtak bennünket, mint a bokrot, miért bolondítottuk őket, és csak hosszadalmas könyörgésre maradt egyik a beteg mellett: aki legelőször érkezett.433
Fekete, komor, hallgatag nő volt ez, amilyen az ollóját tartó párka a vidéki élőképeken, körülbelül félóra hosszáig maradt Margitnál, vizet öntözött, kötényt kötött, komoran járt-kelt a konyhán a melegedő víz körül – végül közölte velem, mint a ház fejével, hogy Margit korai magzatot szült az esés következtében. S erre a magzatra, első gyermekemre, akit sohasem láttam, akiről nem tudok semmi egyebet, csak annyit, hogy volt és eltávozott, még akkor is gondolok majd néha, ha olyan öreg és búskomor leszek, mint báró Kemény Zsigmond, a regényíró volt a Sváb-hegyen. Vajon fiú vagy lány lett volna? Szerencsés vagy szerencsétlen lett volna? Milyen életpálya, csillagfutás, égi parabola volt megjelölve részére a mindenség nagy könyvében, ahol a földre indult kis lelkeket lajstromozzák? Talán csak délceg ifjú korában találkoztam volna vele, mint a francia románokban, és ő lett volna leghűségesebb barátom…
Körülbelül egy hétig ápolták Margitot.
Margit megkövetelte, hogy az ágyban mellette feküdjek, míg Palaczki gyakran kelt fel mormogva, ásítozva a díványról, hogy bábáért szaladjon. A fiúk teljesen szabadjukra hagyva, messzire elcsavarogtak a háztól, vagy pedig a konyhában gubbasztottak, mint elárvult madarak. És, amíg Margit délután elaludt: elbeszélésben írtam meg a hölgy szerencsétlenségét egy kőnyomatú lap számára, amely a vidéki újságokat látta el közölhető tárcákkal. (S elbeszélésem, mint sokára megtudtam: valóban megjelent a Selmecbánya és Vidéké-ben ritkított betűkkel.) Tíz forintot hoztam haza munkámért, és estére lakomát csaptunk.
Pár nap múlva barna kabátos, nagy bajuszú törvényszolga jelent meg a háznál. Idézőt hozott Margit részére a büntetőtörvényszékre. Margit felsikoltott, elájult, és mi kitaszigáltuk a törvényszolgát, akit bizonyára sehol sem fogadnak oly örömmel a pesti házaknál, mint például a pénzeslevélhordót.
Margit sohasem beszélt arról, hogy valami baja volt a törvénnyel. Pedig, amint Palaczki, az egykori ügyvédi írnok megállapította, a vizsgálat már megtörtént, és Margitot tárgyalásra hívták meg mint vádlottat, a büntetőtörvényszék Markó utcai épületébe. Természetesen: nyomban megállapodtunk abban, hogy Margit törött lábbal nem mehet el a bíróság elé.
De nem így Margit! Sírógörcs lepte meg, le akart ugrani az ágyból, és kijelentette, hogy földön csúszva is megjelenik a törvény434 előtt, mert nem akarja, hogy azok őmiatta tovább szenvedjenek. Hogy kik azok, arról harapófogóval sem lehetett belőle kihúzni egy szót sem. Ismervén Margit makacsságát, nem tehettünk egyebet, mint ügyvédet kerestünk részére, az utcán őgyelegve, a címtáblák után indulva, míg végre megállapodtunk egy német vezetéknevű és Emil keresztnevű ügyvéd irodája előtt. Szőke hajú, szarvasképű, kék szemű, fehér kezű, nyúlánk fiatalember volt az ügyvéd. Inkább orvoshoz hasonlított, mint fiskálishoz. Hűvösen, nyugodtan ígérte, hogy pontosan ott lesz a tárgyaláson…
Ködös februári reggel. Margit már hajnalban felkelt, és a székekbe fogózkodva, fáradtan, bicegve, de jajszó nélkül öltözködött. Az ölemben vittem le a lépcsőn, és a hideg bérkocsiban elhelyezve őt, Palaczkival kétoldalt melléje ültünk.
Nagyon hosszú volt az út a törvényházig. A kocsi ablakát belepte a köd, a pára, és az unott, keserves reggeli pestiek tüszkölve, mérgelődve mentek dolgaik után. A boltok mélyében még lámpás égett. Félig ájultnak, lábadozó betegnek látszott a város az elmúlt éjszaka után. Nem is tudom, hogyan lehet józan fejjel elviselni ezt a fertelmes téli reggelt! Talán azért halnak meg oly korán Pesten az emberek, mert februáriusi reggeleken az utcán mászkálnak, ahelyett hogy délfelé kezdenék a városi életet. Oly lompos mindenki, mint a kutyamosó. A nők sárosak. A szénhordó kocsik mellett ballagó emberek zsákkal a fejükön, bőrkötényükben, rongyaikban olyan nyomorultaknak látszanak, mint a rabszolgák, akiknek csak korán reggel szabad a város belső területein közlekedni, amíg a zsidók raktáraiból a szenet széthordják a lakosságnak. – Vajon tudja itt Bajza József versét valaki ilyenkor a nagyvilágban:
Fenn csapongás, fenn remény,
Képek, vágyak, érzemény,
Életem bájreggelén!
Képek, vágyak, érzemény,
Életem bájreggelén!
Azt hiszem, én voltam az egyedüli ebben a percben Budapesten, akinek ez a három sor eszébe jutott. És olyan gyorsan mondogattam magamban, mint egy imádságot.
Törvényház folyosókkal, amelyeken az elítéltek lelkei kóvályognak, fújják a gázlángokat, élesztik a tüzet, börtön hidege sivít a léghuzamban, életfogytiglan elítéltek utolsó ajtónyitása után nyikorognak,435 csapódnak még mindig az ajtók, penészszínű arca van a szolgának, a bíró zordon, mint a csonttá válott lelkiismeret.
A tárgyalási teremben, ahová Margitot karonfogva bevezettük, és egy nádfonatú székre leültettük, a következő dolgok derültek ki.
Margit édesanyja – ama tisztességére büszke asszonyság, aki leányával sohasem érintkezett, fegyveres őr mellett ült a vádlottak padján. Lehetséges, hogy utcán vagy bárhol: észre sem vette volna senki a jelentéktelen, gondtól, szegénységtől, börtöntől megtört öregasszonyt. Ámde a vádlottak padján mindenki nevezetes személy. Az öreg nő is figyelmet ébresztett választékos mozdulataival, törhetetlen büszkeségével és gőgös magatartásával, amelyet Margit leányával szemben mutatott. A szerencsétlen Margit, ha törött lába ebben nem akadályozza vala, bizonyosan odarohan imádott anyjához, és térdre veti magát előtte. Ámde még esdeklő pillantását sem vette tudomásul az öregasszony, hidegen elfordította Margit leányától a fejét, miután őt és bennünket (akik Margit háta mögött foglaltunk helyet a széksorban) gyilkos megvetéssel, tetőtől talpig végigmért.
Margit húga, a fekete szemű, cifrán öltözött selymeskisasszony ugyancsak a vádlottak padján foglalt helyet. Bármiként összehasonlítottam is őket, nem látszottak testvéreknek a lányok, inkább idegeneknek tűntek fel, talán az öltözet is hozzájárul ehhez. (De tán a belső érzelem is.) Margit egyszerűen, fekete ruhácskájában, betegségtől, bánattól megtört halovány arcával, esdeklő, meleg tekintetével: egy kis vértanúnak látszott, aki mindenre el van szánva, még a halálra is. Míg húga arcán gyűlölet, elkeseredés, düh keveredett a fásultsággal. Gonosz szemét rám vetette, és azt gondoltam magamban, hogy engem gyűlöl legjobban ebben a teremben.
A tényállás a következő volt: özvegy P. Jánosné és leánya több belvárosi üzletben selymet loptak. Blúzt, szoknyát, csipkét, harisnyát. A Cérna és Társa üzletében rajtacsípték, szoknyájuk és köpenyegük alatt lopott holmikat találtak. A vádlottak beismerésben és letartóztatásban vannak.
Kíváncsian vártuk, hogy miként kerül a sor Margitra, aki annál kevésbé vehetett részt a tolvajlásban, hisz anyjával és húgával nem is érintkezett. Nos, a mindentudó bíróság hamarosan megfelelt erre. Özvegy P. Jánosné a rendőrségen bevallotta, hogy a lopott holmiból436 egy blúzocskát küldött ajándékba a tőle különélő leányának, Margitnak, és Margit köszönő levelét megtalálta a szemfüles detektív.
– Igaz ez? – kérdezte a bíró.
– Igaz – felelte szolgálatkészen Margit.
Ezután felállott szőke ügyvédünk, és azt akarta megértetni a bírósággal, hogy a lány elfogadhat anyjától egy ajándékba küldött ruhadarabot, anélkül hogy tudná annak lopott eredetét. A bíróság figyelembe véve az enyhítő körülményeket, P. Margitot orgazdaság miatt egyheti börtönbüntetésre ítélte. Margit kijelentette, hogy megnyugszik az ítéletben, csupán az anyja és húga szabadon bocsátását kéri, miután fiútestvérei minden gondozás és felügyelet nélkül maradtak otthon. A bíróság úgy határozott, hogy özvegy P. Jánosné fogva marad, míg P. Erzsébetet szabadlábra helyezi… Margit megköszönte a bíróság igazságosságát.
Mit tudjátok ti, villákban és palotákban unatkozó lányok, fenn a kék, mesehangulatú párázatokba vesző Rózsadombon vagy a Fasor hűvös, langyos lombjai alatt, zongoráitok mellett, könyveitek felett, kiborotvált arcú udvarlóitok semmitmondásait hallgatva: hogy messze tőletek nők élnek börtönökben, akik sohasem látják, hogy mily pompázatos a kora őszi nap, mint finomul a fák csipkéje, mint fut az aranylevél a kavicsos gyalogúton, fehérlik kis pad a sárga és zöld bokrok alatt, a boldogság tunya aluszékonyságával terülnek el az angolkertek, és hogy ketyegnek az órák, a percek, a napok, mint a változatlan örök szerelem… mit tudjátok ti, hogy mi az emberi szenvedés és nyomorúság! Akik már bölcsőjükben gonddal hímzett csipkék és mindenféle bolondos szalagocskák között pillantják meg a napvilágot, akiknek bölcsődalt dúdolnak gondtalan ajkak, zenélőórák játszanak, kis verklik csilingelnek, papagájok borzolják fel hangjukat és tollazatukat a mulattatásukra, fehér bóbitás szobalány zörög a csörömpölő ezüsttel és porcelánnal, majd később növekedvén: a templomok aranyszájú papjaitól, rejtett gyóntatóatyáitól tanulgatják: milyen az erkölcsös élet – és midőn kis keblük emelkedni kezd a ruha alatt: a villa alatt, az aranyzöldbe borított gyalogúton hódoló dalt fújnak szandolinkarcsú lovagok – aranyszegélyű meghívót kapnak a jogászbálra, valamint a regattára – cipőjük, harisnyájuk, kedvük mindig fehér, leányszobájukban majálishangulat, hajukat a fodrásznő vasa és kíváncsiságukat ugyancsak pletykálkodása fodorítja: – mit tudjátok, hogy mi az élet a börtönökben?437
Palaczkival együtt lekísértük Margitot a föld alá a fogházigazgató irodájába, és gondjaiba ajánltuk szegénykét. Egy kézszorítás, egy hálás mosoly – és ezután húsz esztendeig nem láttam viszont Margitot.
– Tudja, honnan jövök? – kérdezte a minap egy sápadt, ványadt, de eleven szemű asszonyka, amint a szobámba lépett. – Márianosztráról.
Bizonyosan nem volt megelégedve a fogadtatással, mert így folytatta:
– Nem ismer? Én vagyok Puskás Margit.
– Vajon miért került Márianosztrára?
– Megöltem az uramat… Maga helyett őrajta, szegényen töltöttem ki a bosszúmat. Maga az oka mindennek, szenvedéseimnek, nyomorúságomnak, börtönbe jutásomnak. Magát kellett volna megölni…
Nemigen szoktam elveszíteni hidegvéremet, ámde ennek a koros hölgynek szemtelensége dühbe hozott. Még jóformán fel sem ismertem, eszembe se jutott az ifjúkori bolondság: amikor már egy szuszra engem okolt a gyilkosságért, amelyet elkövetett. Gondoltam, ajtót mutatok neki, ámde nem volt hozzá bátorságom. Megvallom, amint szemközt kerültem evvel a nővel, aki ifjúkoromban oly zsarnoki erővel uralkodott felettem: ismét hatása alá kerültem erőszakos, eszeveszett, tébolyult lényének. Így támadni senki sem tud, mint ő. Ilyen vakmerő senki sem lehet… Lássuk legalább a tébolyt, amely szegénynek elsötétítette az agyát! Leültettem, és Margit a következőkben adta elő húsz esztendő történetét:
Miután tőlem eltávozott, kitöltötte büntetését a rabkórházban. Nagyon jól tettem, hogy nem látogattam meg a fogságban, mert már akkor rájött, hogy mindennek én vagyok az oka, és valószínűleg a falon zúzta volna össze a fejemet. Miért hagytam el? Ha igazán szerettem volna: együtt kellett volna bevonulni véle a börtönbe. (Amíg szavait hallgattam: felmerült előttem a régi, jó kis Margit önfeláldozó arca, gyermekes odaadása, szelídkés, karácsonyias családiassága. Istenem, hogy megváltoznak a nők, ha hosszú ideig nem látjuk őket!)
– Ha igaz keresztény vagy, nem beszélhetsz így velem – szóltam védekezőleg Margithoz.
– Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, te vagy az okozója boldogtalan438 életemnek – felelt a nő, és oly elhatározottan nézett rám, mint egy eszeveszett.
Nem tehettem egyebet, mint tovább hallgassam agyrémmel, női bolondsággal, fantasztikummal teli beszédét. Közelebb ült hozzám, és a szemét rám szegezte, mint két késpengét, mintha csak arra vigyázott volna, hogy nem ejtem el egyetlen szavát, mint harisnyakötő nő a szemet… No Dubli – szóltam magamhoz, mint rendesen, ha bajban voltam –, most kihúztad a lutrit.
Margit ezután elmondá, hogy börtönből való kiszabadulása után egy darabig vidéken kószált. Nem mert Pesten egyetlen ember szeme közé se nézni, holott tragédiája csak egy dugott újságban, a Kis Fővárosi-ban volt megírva. „Képzelje, az én önérzetemmel!…” Bejárta a Felvidék városait, mint kávéházi kasszírnő. Sokfelé megfordult, anélkül hogy a legkevésbé is emlékezett volna a tornyokra, utcákra és egyéb nevezetességekre. Leginkább az maradt meg a memóriájában, hogy hányadik száma és milyen színű parolija van a gyalogezrednek, amely a városkában fekszik. Valamint egy keveset emlékezett a cigányprímásokra. Amíg elbeszélése folyt, én magamban elgondoltam azokat az embereket, akikkel Margit ezekben a regényes, messzi kisvárosokban megismerkedett. Vajon: hányan voltak ők, mi volt a foglalkozásuk, hogyan bánt el velük ez a kis erőszakos, aki velem (bár a bölcs Palaczki volt a barátom) oly könnyedén megbirkózott, hogy csupán csoda által menekültem hatalmából? Feltűnt előttem ideggyönge férfiak szomorú képe – hányan borultak sírva-ríva arra a kilincsre, amely vidéken a kávéház hátulsó részében található, ahol a kassza tündére szokott lakni! Bizonyosan voltak féltékenységek, kocsmai csaták, ifjonti vetélkedések a hölgyért, aki Budapestről, a „Párizien” mulatóból érkezett! Gyalogsági tisztek a kardjukat csörgették tiszteletére, ügyvédbojtárok lenyalták a stemplit, részeg kupecok kinyitották a bugyellárist, talán biliárddákóval is fejbe vertek valakit a tiszteletére, habzott a kehelyben a sampusz, és a gavallér ilyenkor mutatta meg, hogy mit tud… És míg egyik városból a másikba vitte a vonat Margitot, elhasznált rongyokat, üres púderdobozokat, kucséberskatulyákat hagyván hátra emlékül, Margit engem átkozott, aki sorsának okozója valék. Mily nagyszerű, hogy a nőknek van mindig valakijük, akit átkozhatnak ledérségükért!
Végre elhatározta Margit, hogy szakít eddigi életmódjával.439
Talán nem is ő határozott így – hanem a véletlen, amelyet utólag elhatározásnak neveznek.
Valahol a Dunántúl kószált már akkor – természetesen ide is estefelé érkezvén meg, miközben néhány öregúr vagy fiatal gavallér sörözött az állomáson, és nyomban szemügyre vették az „Aranygolyó” vagy „Magyar Király” újonnan érkezett kasszatündérét. (Vajon ki lesz az első, aki megismerkedik vele?)
Margit egy dunántúli városkában egy szőke hajú pincérrel ismerkedett meg, akivel feleségül vétette magát.
Megnéztem arcképét a jófiúnak. Kék szeme lehetett és sűrű, rendesen, katonásan nyírott haja, hibátlanul sodort bajsza és kerek arca. Olyan fiatalember volt, akiből a hadseregnél előbb-utóbb altiszt, míg a pincéri pályán bizonyosan főpincér lesz. Arcára volt írva becsületessége. Valószínűleg: sohasem késett el az üzletből, egymás mellé rakta megtakarított forintjait, szolgálatkész volt, mint egy gép, és előzékenyen mosolygott vendégeire. S néha arra gondolt, hogy egykor üzlettulajdonos lesz Szombathelyen vagy Pozsonyban, és többé semmi baj sem érheti életében, mert hiszen tovább is dolgozik, fárad, de már a maga zsebére.
Ede – amint szegény áldozatot életében nevezték – gyermeksége óta nem látott más példát maga előtt, mint a főnökei példáját. Ezek a főnökök karvalyszemmel számoltak, a legsötétebb kávéházi sarokasztal mellől ítélték meg a világot, dominókövet és kártyát hátulról ismertek, valamint a vendégeiket is: éltek, mint falánk piócák egy város polgárságán, tekintélyesen viselték a fekete házisapkát, megöregedve éjféltájban odahúzhatták széküket a város legelőkelőbb polgárainak asztalához, kövér, arany- és gyémántgyűrűs feleségüket lúdmájjal hizlalták, nyáron fehér, télen selyemruhában járatták, gyermekeik lettek, s aranyszegélyű csíptetőt helyeztek az orrukra, miközben azon veszekedtek a kasszírnővel, hogy a félszemű Blau miért fizet csak öt krajcárt a dominóért… Miért? Mert Blau csak egyik szemével látja a dominót.
Igen. Edénk ez lett volna idővel. Margit kövér, fehér vállú, ékszerekkel díszített kávésné: ha a sors másként nem határoz. A briliánsok, gyöngyök, kövek, amelyek kövér ujjaira voltak szánva, egy másik kasszírnő kezére kerültek. A szép köszönéseket, a kisztihandokat, a törzsvendégek kedveskedéseit egy másik nő zsebeli be Szombathelyen vagy Érsekújvárt.440
Margit ismét szerencsétlenségbe esett.
Féltékeny lett az urára.
Féltékeny lett anélkül, hogy erre különösebb oka lett volna. Ő azt mondja: megálmodta, hogy az ura megcsalja… Ezért ébren, leselkedve töltötte az éjszakáit: talán elszólja magát Ede álmában. Ámde Ede nyugodtan, csendesen, folyamatosan aludt, mint azok az emberek, akik álmukban némi haszonnal pénzt váltanak. Margit vallomása szerint: kora őszi időszak volt akkor. Ede nem bírván tovább elviselni Margit magaviseletét, gyilkos féltékenységét: megszökött a városból, ahol senkit sem károsított meg. Margit dúlt-fúlt haragjában. Tűvé tette az egész környéket, de Edére nem akadhatott. Végre nem volt más menedéke a beköszöntő nyomor elől, mint szolgálatot keresni. Ámde a hervadó, elkeseredett, indulatos teremtést többé fel sem ismerték régi gazdái, a leánykereskedéssel is foglalkozó kávésok, valamint a hamis bort mérő vendéglősök. Margit kénytelenségében egy kis vidéki városka herbergjében húzta meg magát, közel a vasúti állomáshoz, ahol az éjszaka érkező utasokat mulattatta. A „3 Péter”-hez volt címezve a herberg, és többnyire csak éjszaka volt nyitva, midőn a különböző városokból megérkeztek a vonatok, jókedvű vásárosokat, vállalkozó kedvű kalmárokat, ezüstpénzüket csörgető kofákat, lóbőrszagú kereskedőket hozván, akik fokhagymás pirítóst, paprikás szalonnát, füstölt kolbászt, fehér cipót ettek a saját bicsakjukkal, kulacsukba mérették ki a bort, mielőtt megitták, s az éjjeli várakozásban messzire elnyújtották csizmás lábukat, kebelükön fekvő bugyellárisukra ügyelve virrasztottak, hosszadalmas történeteket hallgattak, amelyekbe valami mesélő kedvű utazó már a vonaton belekezdett, körmükkel vakargatták az asztallapját, és nagyokat kacagtak, zsírosan hahotáztak, ha a történet így fordult; majd találós kérdéseket adtak fel egymásnak. Egy ilyen kérdést nem felejtett el Margit. „Hová lettek a pesti lóvonatú kondoktoroknak tülkei?” Margit a megfejtésre már nem emlékezett, de boldog volt, amikor a pesti lóvonatúról hallott, mert ártatlan gyermekkorában szinte a lóvonatúval érkezett Pestre a budai oldalról, midőn is a Császár fürdői kitérőnél csaknem fél napig kellett várakozni a szemközti kocsira, amelynek kocsisa és kondoktora leitta magát… Ha nem lettek volna ezek a víg, vicces, rumos, grogos, boros, szalonnás éjjelek a herbergben, Margit felkötötte volna magát. De az utazók mindennap hoztak valamely új tréfát, új történetet,441 elmesélni valót, még a vonatkésés is sok megbeszélésre adott alkalmat; jöttek pestiek, akik az új pénzt mutogatták, vagy az új nótát dúdolgatták; jöttek veszprémiek, várpalotaiak, fehérváriak, jutasiak, és csaknem minden utazónak az arcára, a ruhájára volt írva, mint a vasúti jegyére a város, ahonnan való. Gyorsan ment az óramutató az éjfél felé, új vonat jött, nyílott a piros betűs üvegajtó, utasok jöttek lármázva, nevetgélve, civakodva a ködös, füstös, remegő őszi éjszakából, batyuik, kofferjeik, ládáik, mint akár élettörténetük: különböző – milyen különös, hogy nincs egyforma utazóláda! – mindig új az arcuk, a köhögésük, a krákogásuk, a kedvük, s a csapos felébredve, hangosan pufogtatta a csapot az új sereshordóba. Talán még boldog is volt Margit itt, a kőszénfüstös, dohos vasúti állomáson, a kék, zöld és piros jelzőlámpák hajnalig ébren voltak, a bakterok sohasem aludtak, a szolgálati tiszt piros karkötőjével betért feketekávéját meginni, a pénz mindig csörgött a fiókban, és a tormás virsli sohasem fogyott ki a konyhán.
Míg egyszer ismerős utazó jött, aki azt mesélte Margitnak, hogy látta férjét, a főpincért egy vasúti állomáson, ahol igen jól megy dolga.
Margit ettől a naptól kezdve boldogtalan volt. Sírógörcsei, álmatlanságai, kínzó fájdalmai, tébolyszerű indulatai visszatértek, majd meghalt a féltékeny dühtől, hogy Ede nélküle is tud élni… Levelet írt Edének, amelyben megfenyegette, hogy odautazik hozzá, botrányt csap, ha nem tér tüstént vissza hozzá. S a gyáva, szegény, bolond Ede visszatért. Ezentúl egy üzletben szolgáltak. Margit így folyton szemmel tarthatta Edét. Míg egy délben idegen nő érkezett ebbe a vendégfogadóba – a „Tigris”-be –, akit megpillantván Margit, mindjárt rájött, hogy ez a nő az ő férje után jött. Gyanúja megerősödött, midőn ebédnél azt vélte észrevenni, hogy a zöld kalapos, sárga hajú nő és férje, a főpincér néhány szót váltanak halkan. Alig bírta fékezni magát. Nyomban végezni akart Edével, de az üzleti forgalom alatt tekintettel volt jószívű gazdájára, és bevárta az estét.
„De hogyan is bánhatott velem így! – mondotta szó szerint Margit. – Mikor tudta, hogy milyen indulatos vagyok, és mindig töltött pisztolyt tartok a bőröndben?”
Estére Ede már korábban lefeküdt. Margit ágyban találta, midőn a szobába lépett. „Oly szép volt Ede, mint még soha életében! Gyönyörű orra, szája, szeme, tisztasága még inkább fokozta elkeseredésemet!”442 És ekkor egy hangot hallott Margit. Mintha a szekrényben szólalt volna meg valaki:
– Öld meg!
A bőröndhöz lépett, és kirántotta a forgópisztolyt.
Ede felemelkedett az ágyban, mondott valamit, Margit rálőtt.
Ede kiugrott az ágyból, és kergetni kezdte Margitot az asztal körül.
Margit futás közben folyton lövöldözött. Míg végre Ede holtan elterült.
Rendőrök jöttek.
Margit hidegen, nyugodtan, végleg lecsillapodva állott a holttestnél.
„Így kellett a kutyának!” – szólt Margit, és követte a rendőröket. Fogságban igen nyugodtan viselkedett Margit. Csak egyszer kívánkozott férje sírjához, amikor is a fogházgondnok társaságában bérkocsin a temetőbe ment. Gyönyörű temető van ebben a városban. Margit leült a sírhoz, és oly meghatott hangon beszélgetett a férjéhez, hogy a fogházgondnoknak könnybe lábadt szeme. „Kellett ez neked, Edus?” kérdezgette. Margit állítása szerint férje válaszolt is a sírból. – S ezután két évet töltött Margit különböző börtönökben, ahol könnyű kerti munkát végeztettek vele, és állítása szerint oly gyöngéden bántak vele, mint egy beteggel.
…Most pedig itt volt, és rám szögezte a szemét, hogy a hideg futott végig a hátamon. Hogyan szabaduljak ettől a nőtől, akiben gyilkosomat láttam?
Elhatároztam, hogy szerelmi viszonyt kezdek ismét vele, hogy jóindulatát megnyerjem.
Margit viszonozta ölelésemet, de kijelentette, hogy úgy járok én is, mint Ede, ha őt megcsalnám.
Most itt vagyok, mint egy férjgyilkos nőnek a babája, és egy percig nem érzem magam biztonságban.
Dubli úr befejezte történetét, és a hírlapírók kijelentették, hogy Dubli úrból igen szép halott lesz, gondoskodnak róla, hogy meggyilkoltatásának történetét az összes újságok részletesen közöljék. „Majd ellátjuk a sajtóban a baját gyilkosodnak!” – szóltak, hogy Dubli úr meg lehetett elégedve.
…Amint idáig ért a történettel a vajúdó Natália, ismét heves fájdalmak lepték el, hogy történetét nem folytathatta, bármiként443 figyelt Álom, valamint a temetésrendező szemének recehártyáira. A történet elnémult. Álom kijelentette, hogy véleménye szerint a szülés nemsokára bekövetkezik, ezért kövessék Natáliát a mentőkocsin, ha még többet is megtudni akarnak a leány történetéből.
