TIZENEGYEDIK FEJEZET • amelyben egy leányka elindul a világra
TIZENEGYEDIK FEJEZET • amelyben egy leányka elindul a világra
A mentőkocsi elindult a temetésrendezővel, Álommal és Natáliával.
Tagadhatatlanul: van kellemesebb jármű elég Pesten, mint a mentőkocsi, ámde az ember nem mindig utazhat kedve szerint. Még mindig kényelmesebb helyzet van a mentők karbolszagú bőrpárnáin, az ugráló gumiabroncsokon, mint például a zöldre mázolt kabriolettben, amelyre az van fehér betűkkel festve: Budapesti királyi ügyészség. De még a Ciprusz temetkezési vállalat üvegfalas, aranyozott angyalos, díszes fiákereinél is kellemesebb jármű a mentőkocsi, mert a Ciprusz (tulajdonos Czifra János és társa) gyönyörű fiákere csak egy útra, az utolsóra viszi a pasasért. Még senki sem jött vissza a városba a Ciprusz hintáján, akit egyszer arra felültettek.
A mentőkocsi ablakából hallani egyet-mást a városi élet zajgásából. Aki jól ismeri a fővárost, az a mentőkocsiban fekve is körülbelül megítélheti, hogy mely részében Pestnek gurulnak vele a kerekek. Ívlámpák fehérlenek, a kerekek fakockákon táncolnak, csevegés, lárma, rikoltás hangzik, mint a majmok szigetén: ez az Andrássy út este. Automobil zúg, és oly kihívó hangot ád, mint akár ízléstelen tulajdonosa. Bukdácsol az omnibusz, mint a Paul de Kock regényeiben, s ugyanazok a vidám masamódkisasszonyok, boltilányok, kereskedősegédek utaznak rajta a liget irányába, akiknek vászonszoknyájáról, tréfáiról, elmésségéről, szeretkezéséről annyi könyvet írt a pajkos regényíró. Tarkabarka emberek olyan hetykén üldögélnek a vágtató bérkocsiban, mintha csak az volna a szórakozásuk, hogy lenézzék a gyalogjárókat. A régi Andrássy út iparlovagjai, kokottjai megöregedve és göthösen üldögélnek a padokon, és gondolkoznak azon, hogy milyen más volt minden az Andrássy úton az ő idejükben.
Azután, mintha hirtelen elülne a pompa, fény és élet, amint a 444 város e fénylő folyóján átevezett a mentőkocsi. A körutak goromba, káromkodó, lökdösődő kövezetén nyargalnak a lovak. Itt már sötétebb, komorabb a táj. Legfeljebb a „New York” kávéháznál fogadja némi mozgalom az utazót. A tömérdek fénylő, útonálló lámpások alatt azok a pesti fiatalemberek és nők üldögélnek, akik nemegyszer követnek el öngyilkosságot, hogy nevüket nyomtatva olvassák az újságban. Színészek és írók, akikről azt írja Carlyle, hogy szívesen felülnének a kétkerekű kocsira, amely a vesztőhelyre viszi őket, ha ezzel némi feltűnőséget okozhatnának a városban. Itt bizonyosan irigykedve néznek minden mentőkocsi után. Ismét megelőzte őket valaki a hírnév útján.
Aztán mind setétebbek, néptelenebbek az utak, a Józsefvároson át utaznak hőseink, ahol a pékek és húsvágók ingujjban könyökölnek az ablakba, és leköpködnek a tintanyalókra. Csak a mellékutcákból hangzik némely vígság, mert itt találhatók azok a vadszőlős udvarok, ahol valódi bort mérnek a lakosság örömére, s éjfél felé mindenkinek eszébe jut a dal, amelyet elfelejtett.
De átrobog a kocsi az Üllői úton is (amelyet a régi pestiek üllei-nek ejtenek ki), élesztőszaga van itt a városrésznek, mintha a lebontott Szeszgyár itt hagyta volna a szagát, és mint egy idegen, ellenséges, a város többi részével megvető viszonyban élő városrész kezdődik, a Ferencváros. Ez az a hely, ahol legrosszabb dolga van az adósságcsinálónak, mert nemcsak megvetik, hanem meg is ütlegelik a becsapott hitelezők. A nőknek vastag lábszáruk van, mert a piac jó. És a házaspárok olyan jól tápláltak, kerekre hízottak, hogy az ember elgondolkozik, hogyan ölelik meg egymást ezek a párok, ha kedvük szottyan erre. – Itt már mindenki javában aludt. Sőt Soroksár felől megindultak azok a nyikorgó, zöldséggel, tyúkkal, kenyérrel megrakott falusi szekerek, amelyek éjféltájban lassú lépésben vonulnak a vásárcsarnok felé, és tanyák, kertek, falvak jó szagát hozzák be naponként a Ferencvárosba. Itt vannak azok a kis mellékutcák, amelyeknek harmadik emeletén nagy szegénységben meghúzódnak a könyvcsináló emberek, akik tehetségüknél fogva nem kaptak helyet Pesten, korán megházasodtak, gyereket fabrikáltak egy cseléddel, és papucsban ülnek háromlábú asztalnál, fejük lehorgasztva, soha sincs egy forintjuk sem… Ámde mégis néha szert tesznek némi pénzmagra (miután reggeltől estig rohantak a városban fel és alá, kopott ruhájukat, borzas cipőjüket, rossz kalapjukat rejtegetve a445 falak mellett és legalázatosabban kopogtatva kutyafejű szerkesztők és tudatlan könyvárusok ajtaján a kezükben tartott papírcsomaggal, amelyre álmaikat feljegyezték), elgurult hozzájuk néhány tallér a dúsgazdag városból, mintha csak kíváncsiságból jöttek volna, mint a módos zsidó asszonyok, midőn utolsó szeretőjük is elhagyta, meglátogatják a házmester beteg gyermekét. Eljönnek a tallérok például Cholnoky Viktor úrhoz, aki a Kinizsi és Madách utcában lakott jó hazafi módjára, mindig a harmadik emeleten kapott csak helyet: bármennyit költözködött életében – s a pénz megérkeztével összehívatnak a barátok a környékről, a sarki fűszeres álmélkodva adja át söreit, borait, csemegéit, a hentesnél alig akad papiros a megvásárolt sonkák, kolbászok becsomagolására, a kofa sem hiába árusít a sarkon, és a házmester azt hiszi a kapu alatti setét zugolyban, hogy Bulcsúnak testvére született… pedig csak baráti társaság beszéli meg odafent a legújabb irodalmi eseményeket, kihagyva azt az időszakot, amíg a könyvcsinálónak a gyermekét kell tisztába tenni és elaltatni, háromszázszor körüljárván az asztalt a csecsemővel. Nem is volt semmi baj, amíg Cholnoky Viktor a Ferencvárosban lakott. Míg nagyravágyásában egyszer a Józsefvárosba költözködött, és a levegőváltozás halálát okozta.
A fogat a Bakáts térre érkezett, ahol harangozás és gyermeksírás hangzik a nap minden órájában. A harangozást a plébános rendezteti, hogy a városrész lakói sohase felejtsék el keresztény vallásukat, míg a gyereksírásért azok a jövevények felelősek, akik mindenféle útlevél és vámvizsgálat nélkül érkeznek e tájra egy messzi idegen országból, és fogalmuk sincs az itteni hivatalos órákról. A szülészeti klinika cifra épülete (mely leginkább egy keresztelői tortához hasonlít) éjjel-nappal várja a város különböző részeiből érkező asszonyokat, akik megdagadva és csomagokkal érkeznek erre az állomásra, hogy itt életük legnehezebb óráját átéljék. A fehér kabátos doktorok, a fürge bábaasszonyok itt megannyi közvetítői az életnek. Bármilyen rossz volt a termés az országban, pang az üzleti élet, a kereskedők jajgatnak, a legjelesebb ügynökök már csak a Dohány utcai zsidó templomban bíznak: itt éjjel-nappal forgalom van. Sohasem látott kis kezek, arcok, szemek emelkednek fel az ismeretlenségből, úszómozdulattal lépnek ki a napvilágba, vörösen, izzadtan a kiállott fáradalmaktól, vékony hangjukon kiáltozva, izgalmat, könnyt, szenvedést okozva: mind megannyi csodálatos meglepetés. Hosszú fejjel, csapzottan,446 szinte aléltan küzdik ki magukat a levegőre; mindegy nekik, hány óra van, éj vagy napvilág, egy másodperccel sem jönnek hamarább vagy később, mint idejük elérkezett, és oly hallatlan erőszakosak, hogy érkezésükkor megállni látszik az egész világ rendje, csak az ő sírásuk, csak az ő jelenlétük tölti be a földet kelettől nyugatig. Ebben a babagyárban reggeltől reggelig rázzák azt a nagy szitát, amelyen át az élet új lisztjét a földre eresztgetik. Az óra kongat az éjjeli tér sötét tornyában, a házmester nyitja a kaput, doktor és bábaasszony készen áll, sugárzik a villanyfény, halkan, visszafojtottan jajgat a szenvedés, majd őrjöngő jajkiáltások hangzanak, a papucsok szünet nélkül csoszognak folyosókon, lépcsőkön, éber nőszemélyek vigyáznak más nőkre, mint arkangyalok, tej- és asszonytestszaggal van teli a ház, a vízvezeték úgy dolgozik, mint egy fáradhatatlan bajnok… és a nagy szitán át szakadatlanul hull lefelé az élet az ismeretlenségből, a jövő, a következő esztendők, a mostani élők által már többé nem látható élet… Azok jönnek itt napvilágra, akik elfelejtik a mostani neveket, embereket, tényeket, világrendeket. Akik elolvashatják, hogy mi történt azután az élet regényében, amelyet mi akkor hagytunk félbe, amikor a legérdekesebb volt – mindig a legérdekesebb, mikor halni kell –, és sohasem tudhatjuk meg, hogy mi következik a legújabb folytatásban. Kis lelkek bújnak elő ebben a kivilágított házban, akik a mi halotti torunkon vigadnak, meglátogatják a temetőt tavasszal, és leülnek a zöld pázsitra, hogy oly dolgokról beszéljenek, amelyekhez mi nem tudnánk hozzászólni. Az új nemzedék érkezik ezen a stáción, amelyet mi legfeljebb a fal mellé lapulva, télzordonan, görnyedten, kialvadt szívvel és erőtlenül láthatunk Pesten, ha a sors avval jutalmaz meg, hogy hosszú, csendes öregséget éljünk, mint az utolsó, öreg negyvennyolcas honvédek… Mire ezek a kis vörös testek megnövekednek, és lélekkel, érzelemmel megtelnek: akkorára tán megnőnek a fák a Bakáts téren.
A temetésrendező és Álom bejelentették Natáliát a nagy bajuszú portásnak, aki nyomban csengetett a fülkéjéből az illetékeseknek, orvosnak, bábának, valamint azoknak az embereknek, akiknek az a dolguk, hogy jajgató nőket az emeletre cipeljenek.
Az emelők valahol a pincében aludtak, sokáig jöttek, és a vajúdó nőnek ott, a mentőkocsiban, a babaház előtt csillapodtak rettenetes fájdalmai, hogy folytathassa élettörténetét, amelyet Álom ellesett.
Így mutatkozott a további kép:447
Őszi borulat.
Olyan keserűen, de mégis aranyszínekben pompázva hervadt a Margitsziget, mint az öregurak egykor, akik a fehér paróka viseletét ráparancsolták a világra.
Natáliát Palaczkink kísérgette a zárda romjai között. Palaczki, ez a pesti regényhős – kávéházi románcokból való férfiú – ebben az időben oly szép ember volt, mint egy tamburmajor. Henrik isten tudja merre kószált ezalatt, amíg Palaczki feláldozta magát a hölgy mulattatására. Így: elmondott Natáliának mindent, amit például a Flórián-szoborról tudott… A Flórián-szoborról azt tudta Palaczki, hogy a részeg pestiek, akik a környékbeli kocsmákban ittak kora délután óta, estefelé rendesen felmászni szeretnének a szoborra. Ámde vigyáz a rendőrség. Még Hérok, a legügyesebb póznamászó sem tudott itt nagyobb eredményt elérni, mert többet ivott a megengedett harminc cseppnél a Kéli borából.
Egyszer azonban jött egy szerelmes, egy tenisznadrágos, fekete zsakettos, szalmakalapos költő, aki vásott fehér cipőiben oly óvakodva járogatott az óbudai hölgyek után, a tánciskolába és a templomba, hogy a polgárok a fejüket rázták nevettükben a hóbortos figurán. Ez a sárga bajuszú Rómeó egy másodpercig sem felejtette el, hogy mivel tartozik a hölgyvilágnak. A komoly és tekintélyes Hérok még el sem fogyasztotta zöldpaprikáját és hideg sertéskaraját a kocsmában (ami után komoly borozás veszi kezdetét), midőn a versfaragó fürgén már a pörge bokák után vetette magát, amelyek az óbudai korzón szédelegve várták a megváltó szót, a szabadulást, vagy amint ők nevezik: a boldogságot, amelyhez mindenkinek jussa van. Hérok Karcsi csak ivott, és a spricceres poharának vallotta be szenvedéseit, míg ez a tarka szélhámos minden útjába került nőnek szerelmet vallott. Lehet ennél nagyobb bókot kitalálni?… Nem varrhattak annyi fehér cipőt az óbudai suszterek, amelyekbe bele ne bolondult volna Himy – amint magát nevezte. Hiábavaló volt Hérok Karcsinak minden ellenvetése a kuglizóegyletben, valamint azoknak a komoly polgároknak körében, akik ravaszkodva, asztalt csapkodva játszottak snapszerlit egy fél liter borban a kocsma sarkában, hiába magyarázta irigységében, hogy ez a tenisznadrágos, felháborító alak nyilván a gályákról szökött meg, jó volna érdeklődni a rendőrségnél: Himy, mint a hír mondja, egymás után törte össze a leányszíveket a korzón és a Duna-parton.448
Végre egy estén, mikor Hérok Karcsi végleg leitta magát Kéli „nyolcvanasából”, párbajra szólította fel a Flórián téren Himyt. A párbaj a Flórián-szobor megmászása volt. Himy dúdolgatva, könnyű szívvel vállalkozott a feladatra – egy kislány éppen Szűz Mária-amulettjével ajándékozta meg e napon –, röpke volt, szívében reményteljes szavak fokozódtak, és olyan könnyűnek érezte a létet, amint ez csak lehetséges. Himy habozás nélkül kapaszkodott fel a szoborra, mielőtt azonban megnyerhette volna vállalatát, a brutális Hérok Karcsi lábánál fogva elkapta, a földre rántotta, jól elagyabugyálta, és megparancsolta neki, hogy hagyja el Óbudát. Himy rongyosan, kalap nélkül menekült csúfsága színhelyéről, és Hérok urat másnap nagy ünneplésben részesítették barátai a különböző kocsmákban. Sőt némely asztaltársaságok felkérték a győztest, hogy vezetné el őket a csata színhelyére, midőn is az éj beálltával sercegő gyufa lángjánál nézegették az ezerszer látott Flórián-szobrot és környékét. Hérok Karcsi győzelme kétségtelen volt, és a polgárok jól érezték magukat, hogy ily tekintélyes, kövér, borivó férfiú bírja leányaik szívét.
Ám tudott Palaczki más történeteket is Natália mulattatására, amely történetekben mindig a kövér embereknek volt igazuk.
Így például ráfogta Szent Margitra, akinek zárdáját látogatták, hogy kövér emberekbe volt szerelmes, éspedig reménytelenül. A romfalakon található csinosabb, ábrándosabb, jól hangzó nevekről, a Tiborokról, Vilmosokról, Aladárokról (akik itt évszám és nap pontos megjelölésével feliratkoztak) Palaczkinak az volt a nézete, hogy: szép kövér emberek lehettek. – Majd kibújt a bőréből örömében, amikor magánál kövérebb emberrel találkozott a Margitszigeten, aki szalmakalapjával legyezte verejtékező arcát, míg hölgyét ünnepélyesen vezette. „Az ilyen nagyon kövér ember nem lehet kellemes!” – mondta vidoran, és titkon végignézett a mellényén. De azt mindig hangoztatta, hogy csak kövér embernek lehet pénze, hitele és tekintélye. Csak kövér ember lehet boldog a földön, és nőre nézve valóságos szerencse egy kövér ember szerelme, mert a kövérek mind hűségesek…
– Régente azt hitték – fejtegette Palaczki –, hogy a kövér emberek nem tudnak úgy szeretni, mint a soványak. A nők ezért mindig előnyben részesítették azokat a nyurga, pipaszárlábú, széllelbélelt gigerliket, akik nem tudtak egyebet ajándékba adni, mint csontjaikat.449 Ezek a nyomorult soványok ráértek szaladgálni a női szeszélyek után, egyéb dolguk híján mindig készen állottak, hogy beálljanak kengyelfutónak, még a piacra is kimentek bevásárolni. Egyszóval tüntettek mozgékonyságukkal. – Az újabb megfigyelések azonban a kövérek javára billentik a mérleget. Kövér ember dolgos, takarékos, minél hamarabb igyekszik aranyláncot szerezni, gyakran fürdik, hogy ne legyen rossz szaga a testének, könnyelműen nem cselekszik semmit, pénze mindig van az erszényében, és sohasem téveszti szem elől, hogy a nőket meg kell lepni apró ajándékokkal, csecsebecsékkel… egyszóval áldozni kell az érzelemért. Elmondta még Palaczki, hogy csinosabb tőkéje van a postatakarék-pénztárban, amelynek kamataiból megél öregségére.
Natália maga sem értette, hogyan tudott ellenállni a csábszavaknak.
Palaczki hiába törte a fejét haditerveken, mindhiába mutatta meg az estalkonyban a zárda romjai között illetlenkedő fiatal szerelmeseket – „ha a kisasszony megnézné, hogy mi van írva a falra: ott lelné már édesanyja nevét is a nyolcvanas évekből, nagy kalendárioma ez a fal a pesti szerelemnek! – dörmögte Palaczki –, a szigeten muszáj szerelmesnek lenni mindenkinek, aki beteszi a lábát.” – Hiába mondta rá a lemondó ívben szállongó falevelekre, hogy azok az életet jelképezik; a ritka sűrűségek, a vörösbarna kertek, a szeptemberi fák nem hatották meg Natália szívét, mert még műveletlen és romlatlan volt. (A nyelvöltögető, zizegő, kéjelgő, pákosztoskodó, könnyes szerelmeskedéshez szükséges némi műveltség. A rafinéria nem adódik ingyen. Tanulni kell, amíg a hölgyek megismerik harisnyakötőjük értékét.)
Natália becsületesen ragaszkodott Henrikjéhez, mint egy hű kutya gazdájához. Nagy bűnnek tartotta volna: véteni Henrik ellen, bár a közönyös fiatalember mit sem törődött vele. Jóformán Palaczki gondjaira volt bízva, míg Henrik a városban ismeretlen utakon csavargott. Ekkor történt, hogy a cinikus Dubli úr, akiről már az előbbi fejezetben említés történt, hő szerelemre gyulladt Natália iránt. Történnek néha a világon ilyen csodák, hogy romlott, életunt, az élet minden aljasságán átvergődött férfiak rajongó szerelemre gyulladnak romlatlan fiatal nők iránt.
Dubli úr levélben vallotta be szerelmét.
A levélben kijelentette, hogy lelkét csak Natália mentheti meg450 az elkárhozástól… Ha Natáliának kedve volna a legnagyobb jótéteményre egy szegény bűnös érdekében, Dubli úr térden állva várja a döntő szót.
Az első levelet követte a második, és Dubli úr állandó csavargója lett azoknak a szennyes, kutyaszorító, szemétdombos mellékutcáknak, amelyek az óbudai zsidótemplom környékét keresztül-kasul szegik. Homlokába húzott kalappal, gólyaléptekkel, leskelődve és leveleket csempészve (bizonyosan rettentő lelkiállapotban) járt-kelt itt Dubli úr, Natália fészkének környékén, és akkorákat sóhajtott, mint egy szenvedő.
Az éles szemű Palaczki gyorsan észrevette a dolgot, és első teendője volt felvilágosítani Natáliát Dubli úr jellemtelenségéről, aki még a saját édesanyját is elárulná egy cinikus vicc kedvéért. Egy Budapestre tévedt fiatal nő nem követhet el nagyobb könnyelműséget, mint ha beszédbe ereszkedik Dubli úrral. Másnap már az egész város arról beszél, hogy mily romlott teremtés érkezett a fővárosba. Dubli úr a szájában mérget hord, mint a kígyó. Régen agyon kellett volna verni ezt a rágalmazót.
Így óvta Palaczki Natáliát, míg a szegény Dubli úr valóban majd meghalt a szerelemtől. Titkon kézbesített leveleiben többször kijelentette, hogy ő bármikor hajlandó nőül venni Natáliát abban a templomban, amelyet Natália erre a célra kiválaszt. Ám, ha ragaszkodna szülőfaluja templomához, D. úr szívesen megérti ezt a vonzalmat, és hajlandó Natáliával a Bakonyban is megesküdni. Megírta Dubli úr, hogy ő már nem szeszélyes játékszerét, pillanatnyi vágyainak kielégülését keresi abban a nőben, akit szíve melegével szeret. Vén diófa ő már, akinek szüksége van támasztékra. Ezután következő életét arra akarja felhasználni, hogy kis tüzecske mellett üldögéljen, korán lefeküdjön, megvesse és kinevesse a törekvő világot és a városi élet handabandázását, diót törjön, bort szűrjön, megelégedéssel szemlélje, hogy ablakai alatt sárgulni kezd a falevél, és alkonyattal jól bezárja a kaput, hogy a külvilágból sem részegek, sem bolondok be ne törjenek csendes kis fészkébe. Sok száraz fát kell gyűjteni, hogy az ember élete végéig tüzelhessen a kályhában. Ő már gyűjtött elegendő égetni való emléket.
Natália nem is igen értette Dubli fellengős leveleit, hisz a hírlapíró nagyon ki akart tenni magáért, a „Radetzky”-hez címzett kávéházban,451 ahol levelei keltek, órákig vakarta a fejbőrét a tollszárral, míg megtalálta azokat a szavakat, melyek megközelítik érzéseit.
Dubli utolsó levelében azt írta, hogy az óbudai katolikus templomot szemelte ki a cselekmény végrehajtására…
Ezután történt, hogy Palaczki szemei veres színt öltöttek, nyaka megráncosodott, és kénköves szagú gonoszság áramlott minden szavából. A féltékenység és a visszautasított szerelem miatt érzett keserűség csaknem eszét vette a higgadt férfiúnak. Elhatározta, hogy tönkreteszi Natáliát, amit megmondott a leány szemébe. „Az öregember ugyan büdös, de szavaiba bele lehetett volna kapaszkodni – dörmögte fogvicsorgatva. – Én nem félek jövendő életemtől, mert minden faluban szereztem egy házat, amint még a nagyapám tanácsolta. De magának még egy háza sincs… Mi lesz magából barátok nélkül?!” Natália éjjel-nappal sírt, míg a rettenetes Palaczki így dühöngött, és komor terveket szőve, lehorgasztott fejjel bandukolt az utcasorán.
Henrik sem mutatkozott, mintha Palaczkinak adna igazat.
Ámde Natália mégsem tudta kellőképpen átérezni, hogy egyike lesz ama szegény elhagyatott nőknek, akik barátság és támogatás nélkül hánykódnak ide-oda a nagyvárosban. Látta őket ablakából magános bandukolásukban, örökös rosszkedvükben, keserű, megvető, minden állítólagos tisztességet kigúnyolva, ődöngve, részeg, durva férfiak karjába kapaszkodva, és észrevette, hogy napról napra több festéket kennek az arcukra, mintha mindig jobban el kellene rejteni a világ elől arcuknak sápadt színét. Natália nem rettegett e sorstól. Nem félt a kerekes kintornától, amelyet döccenve tolnak be trikós legények a sötét, kis földszintes házak udvaraira – amely verklik oldalára fényes képek vannak festve hajporos, rózsaszín arcú, előkelő dámák és selyem térdnadrágos urak szoáréiről –, és a hangok, amelyek a zongoraverkli sípjait elhagyják: arra szolgálnak, hogy szerencsétlen, életükben elveszett nőket szórakoztassanak, felvidítsanak, vagy még inkább elszomorítsanak; emlékezetükbe hozzák ártatlan szerelmüket, és eszükbe juttassák a mindent felejtő ivást… Natália nem félt, mert valamely távoli utcában Dubli úr lépteit hallotta kopogni.
Nem félt, hogy valamikor zsineggel köti meg cipője szárát, mint az elhízott veres asszony a Háromharang utcában, aki egész nap cigarettázva hajol ki az ablakon, tehát csak derékig van felöltözködve452 – legfeljebb a szatócshoz biceg át sörért vagy rumért. Nem futott át szívén hideg, hogy tél beálltával ócska férfikalapot kell viselnie, mert más nincs, és a pálinkásboltban dideregve kell üldögélni egy sarokban, miközben muzsikus cigányok részegeskednek, egy rongyos ember kékvörös arccal a hóban fekszik a bolt előtt, és a mellékutca setétjében gyilkosoknak, körözött rablóknak, bujdokló tolvajoknak kell kínálgatni a szerelmét. Nem rendült meg, hogy egykor csoszogva, dinnyehéjakat szidalmazva, lámpásokba ütközve, kocsik után átkozódva, mint egy cifra madárijesztő: mendegél át a városon.
– Hisz Dubli azt ígérte, hogy mindig vigyáz, a tűz ki ne aludjon.
Amikor Natália elvonult a grófi palotából: egy apró virágú ruhácskája volt, bő szoknyája, mantillkája, búzavirágos és piros rózsás, lehajtott szélű kalapkája – amint általában az ember elképzeli azokat a nőket, akik szökni szoktak, lóvonatún vagy gyalog vagy éjszaka, a csillagok felügyelete alatt. Ez a ruhácska bizony szakadozott, a mantillt majdnem elvitte a goromba szél, midőn Natália a régi vízivárosi temetőben Halottak estéjén gyertyát gyújtott egy ismeretlen síron. Azt már senki sem tudta, ki fekszik a besüppedt domb alatt – nagy bajuszú, szögletes fejű, kapafogú zsoldoskatona, aki Budát védte – vagy ifjú honvéd, aki a sáncra kapaszkodott? A halottak mind egyformák. – Natália azért gyújtott gyertyát, mert érezte, hogy ezzel tartozik a lelke üdvösségének. Vidéki nő volt, természetszerűleg szerette a temetőket, ahová elsétálni lehet bánatban, gyengeségben, sírni… Ez volt a legelhagyatottabb temető a budai oldalon. A vén fák között bágyadtan fütyült a szél, mintha belátná céltalanságát. Itt-ott a sírdomb mellett öregasszony guggolt, aki már maga sem tudta, hányadik esztendőt tapossa; a sírásók is réges-régen meghaltak, akik ezeket a sírokat felhantolták. Az öreg tábornokok, akik még ide kívánkoztak az egykori bajtársak mellé, a zöld kalap a koporsó fedelére volt téve, talán még V. Ferdinánd érdemrendeit vitte a katona a piros selyempárnán, sortűz dördült, és a régi halottak bizonyára büszkék voltak a megtiszteltetéstől. Ámde mind ritkábban csikordultak már a kapuk a temetőszekér előtt, a sírásóknak nincs okuk reggeltől estig rumot inni, józanul is győzik a mesterséget.
Natália két kezét kitárva vigyázott a gyertyácskákra, amint a sírdomb mellett térdepelt és imádkozott. Imádkozott a megholt453 szüleiért, akiket sohasem ismert, imádkozott jótevőiért, a grófékért, Henrikért, Palaczkiért és Dubli úrért, akiket ebből a világból különösebben ismert. Nagy messziségben pislogott még egy-két gyertyácska a régi temetőben, mintha lidércláng volna az is – talán egy ifjú fekszik ott az öregek között, akinek szíve világít még éjszakánként a fájdalomtól… A szél aztán végérvényesen elfújt minden gyertyavilágot a temetőben, és Natália mantilljába burkolózva, dobogó szívvel szaladt a zörgő fák alatt. A szél mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott utána; hol fenyegetésnek, hol hívogatásnak hangzott a kiáltás. Amikor a temető kapuján kifordult Natália, úgy érezte, hogy valaki jött vele. Mintha a hátán, a derekán kapaszkodott volna valaki, aki két összekulcsolt kezét átkapcsolja a szíve felett. Amíg imádkozott, és vállát alázatosan meghajtotta: valaki, egy kis lélek, amely eddig talán fázósan egy madárfészekben bújt meg a fagallyak között, hirtelen elhatározással leugrott a magasból, és meghúzódott Natália ruhái között. Meleg volt, mint a friss kenyér. A karjának ölelése olyan volt, mint a virágszáraké. Még lélegzetét is lehetett érezni – mintha együtt lélegzett volna Natáliával.
Natália eleinte ijedten vitte terhét hazafelé. Száraz fát szedni kéredzkedett el otthonról, és íme rőzse helyett valami egyebet visz haza a hátán. De vajon mi lehet az, amely oly melegen, szerelmesen hozzátapad, mint a testéből való test, lelkéből való lélek?… Natália nem mert a válla felett hátranézni – már gyermekkorában így tanulta ezt a babonás vénasszonyoktól –, hátha meglátja: kit visz a hátán… egy madarat vagy egy gyereket?
Amint azonban a városba ért, a kivilágított boltok, utcák, kocsmák közé a nedves, hópelyhes, telet ígérő estén: igen jólesett Natáliának, hogy nem megy egyedül végig azon a hosszú úton, amely oly végtelennek látszik, mint az öregasszonyok guzsalyán a len. Valaki jött vele, és útközben mindig érezte kézszorításának melegét, üde szívecskéjének dobogását elámulva hallgatta, és biztató ölelését érezte. Mintha egyszerre szert tett volna a legjobb barátra, aki soha többé el nem hagyja. Aki ezentúl mindig egyszerre teszi le fejét a vánkosra az ő bánatos fejével, aki minden útján elkíséri, s napközben sem hagyja el soha vigasztaló hangjával, bátorító jelenlétével, melegségével, odaadásával. A lelke kettényílt, és jobbik fele virágot hajtott. A lépésében érezte egy másvalakinek az apró, igyekvő lépését. Határozottan ment valaki vele, akit nem láthatott, nem tapinthatott454 – talán csak egy érzést, amely új, barátságos és végtelenül megnyugtató volt… A szemében érezte, hogy még másvalaki is néz a szemén keresztül, és nem leli oly unalmasnak a világot, mint eddig ő. A kis idegen még örült a nyugalmazott hivatalnokoknak is, akik a Vízivárosban nagy számmal jönnek elő esténként a hepehupás utcákon, hol egyes házakat vaskerítés von körül, hogy a földszint ablakán be ne lépjen a járókelő. Ezek az öreg hivatalnokok, akiknek kiült a nadrágjuk, mintha még most is egész nap az íróasztalnál ülnének otthon papírral bélelt karosszékükben, s gyakorolják magukat a hivatalos munkában – hátha egyszer eszébe jut a miniszternek visszahívni őket irodájukba –, többnyire a fal mellett mendegéltek: tapogatózva vagy tétova lépésekkel, mintha az egyik lábuk nem tudná utolérni a másikat (csupán némi ravaszkodás árán), a levegőben megkerülve, fortélyosan előrecsapva mennek, mendegélnek ismeretlen célok felé, és reszketeg szájjal megkérdezték Natáliát a keresztútnál: vajon jön-e kocsi az út közepén? S Natália nemcsak nyájas szóval, de karfogással válaszolt, amellyel átvezette az öreg, dohos embereket az úttesten, s igen megelégedettnek érezte magát… Itt találkozott azokkal a ravasz szemű öregurakkal, akik kiegyenesített derékkal, nekividámodva lódultak kocsmáik felé, és előre csettintettek nyelvükkel a paprikás halnak, a marhapörköltnek, a következő élménynek – s ugyanakkor hamisan kacsintottak Natália kis kalapkája alá. És Natália ezen az estén nem jött többé zavarba az arcátlan szemektől, deres bajuszoknak mozgatásától, sőt az elkoptatott végű botocskának jeladó kopogásától sem… Útjában találkozott a vízivárosi úrnőkkel is, akik barna hajukból a legnagyobb huncutkát viselték fülük mellett, és olyan szűk szoknyájuk volt, mintha a párizsi nődivaton is túl akarnának tenni. És ezek a szemközt jövő budai úriasszonyok mintha felismerték volna a kis idegen arcát, akit Natália keblében és hátán hordozott: részvevő, kárörvendő vagy megvető szemekkel mérték végig a hóesésben igyekvő leányt. Sokkal erősebben érezte a hentesboltok szagát, mintha még a kirakatbeli lámpásnak is kolbászillata lett volna. Egy kocsmában, ahol éppen megnyitóját játszotta a féktelen tamburás zenekar, és villogó szemű, ragyás, aranypénzes, barna asszony tulipiros kedvvel énekelt ki az utcára, hagymás halat főztek. Natália hirtelen olyan étvágyat érzett a hagymás hal iránt, hogy csaknem elepedt.
Egy gázlámpás alatt utolérte Dubli úr, aki messziről követte.455
Különös, rekedt, szinte meghatott hangja volt ezen az estén Dubli úrnak, mintha egész délután borozott volna valahol egy magános, hegyoldali kocsmában, pénzt dobott volna az önműködő zongorába, és a veteránok indulójának hangja mellett, borba mártott ujjával egy női nevet írt volna a zöld kocsmaasztalra.
– Maga azt nem is tudja, hogy én vagyok az „Aranyember”! – kezdte Dubli úr, mintha egy régebbi gondolatát folytatná. – Ugyanazt akarom magával tenni, amit Timár Mihály tett Noémival. Egy rejtett házba szeretném vinni önt, amely lehetőleg régi legyen; olyan időből való, amikor még udvarházakat építettek Magyarországon. Bozontos, elvadult kert a ház mögött, amelyben tavasz jöttével fülemile mulattatja párját olyan áhítattal, amint a világ egyetlen énekese sem tud kitenni magáért… míg őszidőben elhalkuljon itt minden, vasderes legyen a fű, átlátszó a pagony, méla a gally, mozdulatlan a falevél, álmodozó a gyalogösvény, a pók nagy hálót szőjön, a nagy fákról lehulljon az aranypénz, és a háztetőn úgy göndörödik a kémény füstje, mintha egy magános férfiú elgondolkozva pödörgetné valahol a bajszát.
Natália nem egészen értette meg Dubli urat, amiért az Aranyember-t mind ez ideig még nem olvasta. Ámde ez nem zavarta meg Dubli urat, hogy szavait kellő mélabúval folytassa.
– Én már annyit szenvedtem a világban, hogy akár ezüstlakodalmat tarthatnék. Vagy húsz esztendeje hitvestársam a gond és az életunalom. Már annyira ismerem a világot, hogy barátaim sincsenek. Olyan odvas vagyok, mint egy rossz fog. Nem rejtély előttem, hogy mit gondolnak, és mit éreznek az emberek. Azt se mondhatnám, hogy csalódtam, hisz illúzióim sohasem voltak a világról. Csak rájöttem, hogy a legjobb a világtól elvonulva élni, és négy fal között nagyokat nevetni azon, amit az újságba írnak. Báli névsorokat olvasni egy magános házban, és a hölgyeket felvonultatni fehér cipőjükben, aprólékos frizurájukkal, egyik hosszút lép, a másik aprózza lábait – aztán elgondolni, hogy mily műveletlenek, és mily érzéketlenek! Vagy esetleg olyan toronyablakból nézni a járókelőket, amely toronyba nem léphet be senki akaratom ellenére. Mindennek és mindenkinek hátat akarok fordítani, s csak magának élni, Natália.
Dubli úr igen izgatottnak látszott ezen az estén. Natália, bár még sokkal fiatalabb volt, semhogy élettapasztalatai lettek volna: gyöngédségében megérezte, hogy nem jó dolog ez, hogy Dubli úr ennyit456 beszél, később megbánja szavait. Ezért csendesen, könyörögve tette össze két kezét:
– Nem érdemlem én azt, Dubli úr, hogy ennyire szeressen engem.
Ámde Dubli úr nem hagyta magát. Régi dolog, hogy a férfiak nem nyugszanak addig, amíg minden titkukat el nem mondják.
– Tudok egy házat… Éppen olyan házat, amilyenben már az „Aranyember” lakott. A Gellérthegy oldalában van, amerre már csak magános petróleumlámpások álldogálnak, többnyire üresen, mert a környék népe kiszedi az utcai lámpást, hogy éjszaka megnézhesse az álmoskönyvben álmainak magyarázatát. – Abban az időben jártam erre a tájra, amikor még délelőttönként szerettem nagyokat sétálni Budán, örültem annak a levegőnek, amely hűvösen és tisztán az ember arcába csapódik, a hidakon túl és a földbe süllyedt kis házak tenyérnyi ablakainál merengő szemű nők fésülik hosszant barna hajukat. Bejártam a girbegurba utcákat, szerb nevű borbélynál borotválkoztam, és elgondolkoztam, hogy mi történhetik a házak belsejében, ahová kanyarogva, félhomályosan futott a csigalépcső, örvendeztem a Császár fürdő kerek udvarának, amelyre életvidáman, kastélyi pompával néznek a nagy, fehér rámás ablakok, a fák a háztetőig nyúlnak fénylő, zöld lombjaikkal, cseng a bosnyák zenekar indulója a delelő órában, a fürdői szagot immár francia parfőmmel locsolta le magáról az a finom külföldi hölgy, aki fehér kesztyűbőr cipőjében ringva ereszkedik alá a császárpiros szőnyeggel bevont lépcsőkön, szórakoztatóan fehérlenek az udvarkert megterített asztalai, csörren a régimódi evőeszköz, pörköltszag bujdosik, paprika piroslik, és a nagy fülű serespohár aranylik, amikor ifjú íze, szaga, tapintása van az egész életnek… s az ember azt hiszi, hogy a platánok alatt a nők pusztán szórakozásból foglalnak helyet. Tehát ebben az időben fedeztem fel a titokzatos házat. Egy hajóskapitányé volt, és benne rablott nőt rejtegetett. A hosszú járatú kapitány barátom volt. Illett volna, hogy neje barátnőm legyen. Ámde a kapitány nagy tapasztalatú férfiú volt, ismert minden csempészt, kalmárt, fináncot az Al-Duna mentén, otthon volt minden kikötőkocsmában, és harapás nélkül felismerte a hamis aranyat. Igen szívesen elbeszélgetett velem hajnalig is azokban a jó szagú, veresbor képű kiskocsmákban, amelyekkel tele volt a Rácváros, de házához sohasem invitált. Míg egyszer hosszú útra indult a hajós, aggodalmasan búcsúzott tőlem, miután együtt végighallgattunk egy szentmisét a Tabánban.457
Feltettem magamban, hogy nem játszom ki barátomat, nem keresem az ismeretséget a rab nővel, sőt, amennyire lehetséges, messziről vigyázok a kapitány házára, háza tájára. Egyszer, amint megkerültem volna a házat, a kert vasrácsán át, az éppen virágzó orgonabokrokból egy piros, bojtos szattyánpapucska nyomult a külvilágba. Azt olvastam valahol, hogy keleti háremekben hordanak hasonló papucsokat az asszonyok. Az ördög megkísértett. Lábujjhegyen közeledtem a papucshoz, mint egy delelő lepkéhez. Kezembe vettem a papucsot, és alatta a legfehérebb kis lábat találtam, kék erekkel, gyengéd körmökkel, ruganyos kis talppal, amely úgy tudott meghajolni, mint a ballerináké. A rab nő úgy nevetett a bokrok között, mint a vadgalamb. Máskor is eljárogattam a piros papucshoz, amely közeledésemre híven előbújt a vasrácson, szolgálatkészen elhelyezkedett tenyeremben, és a külön mozgó lábujjacskák ezeregyéjszakai mesét mondogattak. Közeledett a nap, amikor barátomnak, a hajóskapitánynak meg kell érkeznie az Al-Dunáról. A rablott asszony borsószemekkel számolta a napokat, amelyeket a papucsába eregetett. Mikor a századik borsószem is belehullott a papucsba, a kis láb többé nem jött ki a kerítésen, a mesemondó elhallgatott, a lombok összezárultak, és a házon többé nem nyílt ajtó. Barátom megérkezése elől ugyanis megszökött a rab nő, mert úgy érezte, hogy nem engedelmeskedett a hűség parancsainak. A kapitány ordított fájdalmában, de a nőnek lábnyomát nem találhatta. Elrepült talán annak a griffmadárnak a hátán, amely már Szindbádot is vitte. A kapitány vigasztalásomra szorult, és valóban meleg barátsággal ápolgattam őt hosszú heteken át, amíg alábbhagyott a rekedt sírással, fejét többé nem verte a falba, és valamennyire megnyugodott. Ámde a házat, amelyből madara elrepült, elhagyta ő is véglegesen, hajójára költözött, amelyet nem hagy el máskor, mint kedden és pénteken, midőn rácosan főznek halat Ivanovics Jocónál. Így jutottam én a házhoz, amelyet lakóhelyül ezennel felajánlok, Natália.
Bármily hosszan és körülményesen vette Dubli úr a fordulatot, Natália még mindig nem volt készen a felelettel. Egy érzelemtelen, könnyű felfogású nő talán darabig csűrte-csavarta volna a dolgot, amint már a nők szokása kitérni az egyenes válasz elől. Natália nem volt romlott teremtés, esze ágában sem volt Dubli urat az orránál fogva vezetni, rövid hallgatás után nyíltan így felelt:
– Megbocsásson, Dubli úr, hogy nem megyek a Gellérthegy oldalába458 lakni. Én Henriket el nem hagyhatom. Minket szorosabb kapcsok kötnek már össze, semhogy elválhatnánk egymástól.
– Mi legyen az a nagyon szoros kötelék? – kérdé Dubli úr, szárazat nyelve. – Tudtommal Henrik elfelejtett önnel házasságot kötni az anyaszentegyház által előírt törvények szerint.
– Ez igaz – felelt lehajtott fejjel Natália.
Dubli úr elszántan forgatta szemét:
– Mégiscsak nemes barátomnak, a hajósnak van igaza, aki mindig azt prédikálta balesete előtt, hogy a nőkkel nem sokat kell tárgyalni, mert hamar megöregszik az ember. El kell ragadni a nőket, és ezzel el van érve a cél.
Így szólt Dubli úr, de olyan siralmas képet vágott, mint egy szepegő gyerek.
Natália nem felelt, mert még igen járatlan volt a férfiakkal való társalgásban.
Egy utcasarkon, amelyen túl már Óbuda kezdődik, elbúcsúztak. Dubli úr levett kalappal állott (mintha elfelejtette volna, hogy mennyit gúnyolódott a szerelmes férfiakon), szíve csaknem hallhatólag dobogott, és reszketett a hangja, amikor megkérdezte:
– Még mindig nem tudom, hogy mi az az elszakíthatatlan kötelék, amely magukat összefűzi!
Natália ekkor kiegyenesedett, és arcán a vértanúk, szentek, rajongók, álmodók tétova mosolya jelentkezett, és halk hangon közölte Dubli úrral, azt hiszi, gyermekük lesz.
– Nem baj… – felelt félig zokogva Dubli úr – azért én tovább is szeretem magát, Natália.
Eltávolodott a homályban, hogy Natália ne lássa gördülő könnyeit. Elkopogtak lépései, és a lány szívére szorított kézzel hallgatta a mendegélő lépteket, s nem volt ereje Dubli urat visszahívni, pedig sok kínszenvedéstől és gyötrelemtől mentette volna meg magát. Csak később mutatkozott meg az élet a maga valódiságában Natália előtt – míg, ha Dubli úrral marad, e szegény rajongóval tovább álmodozhatott volna. Nincs jobb a világon, mint egy rajongó férfiúval összeakadni. Nyomban más színe van a felhőnek. A szeptemberi reggel oly friss, hűvös és tiszta, mint egy iskolás lány arca. Újra lehet kezdeni az életet ezeken az üde reggeleken, amelyeket a rajongó ért és megmutat, fehér hasú hajón lehet utazni Szent Margit szigetére a Dunán, és ott a kertészfiú kezében csillog a rézcső, fátyolként459 hintázik a kilocsolt víz a fiatalos jókedvvel ébredt parkok felett, az ősztől megaranyozottan nyúlnak el a sétautak, öregúr kísér fiatal nőt, s az öreg szakálla úgy fénylik, mint a Montblanc hava… Csak rajongó férfival érdemes kószálni Pesten és Budán, reggel vagy este, mert a rajongó férfiú szavaira még a Gül Baba is előjön mély sírjából, megszólalnak a gongok a hegyoldali villák teraszán, a csacsifogat a zöld vizeshordóval életvidámítóan kapaszkodik fel a hegyi útra, és amott alant úgy áll zöld zsalugátereivel a Császár fürdő, mint a boldog emberek kastélya. – Még nagyon fiatal volt Natália, amikor ez történt, és ezért hagyta továbbállani a varázsló Dubli urat, tovább a boldogtalan szerelmesek útján, amely ott van valahol a Tabánban, az utca hegynek emelkedik, Degetnek hívták eredetileg a sötét ürmösét szilaj tekintettel mérő kocsmárost, míg ma Dagadtnak nevezik, és langyos, szeptemberi estéken az itteni szerelmeseknek valaki messziről, felhevülve s elmerengve fújja a Sackingeni trombitás-t.
Natália Henriket Palaczki társaságában találta a „Vörösalsó”-nál, ahová néha vacsorázni jártak. Palaczki kocsmája volt ez egy idő óta, mert a kocsmának olyan neve volt, mint a francia rémregényekben szokott előfordulni. Sötéten, zsebre dugott kézzel gunnyasztott Palaczki, mint aki rosszban töri a fejét, míg Henrik hevesen felugrott, és azt kérdezte Natáliától, hol járt ennyi ideig. „A halottaimnál voltam”, felelt Natália megszeppenve, mert nem volt elkészülve erre a mogorva fogadtatásra. „Mindjárt vehettél volna magadnak egy lakást valamelyik kriptában, mert a szobánkból ma délután kidobtak” – szólt Henrik, és haragosan nézett Natáliára, mintha ő volna az oka, hogy a mérges házigazda nem hitelez tovább.
Palaczkira futó pillantást vetett Natália, de most az ötletes férfiúnak semmi kedve sem volt a segítséghez. Unottan nézegette körmét, majd a mátyásmadárral kezdett törődni, amely sötét kalitkájában némán meghúzódott. Későbben, hogy megmutassa: mennyire nem törődik többé Henrikkel és Natáliával, elült az asztaluktól egy kártyázó társasághoz, és megjegyzéseivel csakhamar sikerült összeveszíteni a békés polgárokat. Henrik kétségbeesetten nézett maga elé, míg Natália úgy megijedt, hogy gondolkozni sem tudott. Mi lesz? Mintha hófúvás kerekedne odakünn a sötét ablakok mögött! A hegyek közül előront a szél, és végigszáguld a Lajos utcán, megpróbálgatja460 a rozzant kapukat, túlkáromkodja az alsónadrágos házmestereket, torkon ragadja a bundás rendőrt, és a „Vörösalsó”-t bezárja Anton, a hórihorgas csapos… Éj lesz, és ők nem tudják hol lehajtani a fejüket. Palaczki bizonyosan tud egy kunyhót a budai hegyek között, de nem mondja meg. – Sőt már a tizedik spriccernél fújta is Palaczki szokásos dalát:
…Oszkár tudja, de nem mondja…
Az óbudaiak korán aludni mennek. Legtovább van ébren egy elmebeteg öregúr, aki hátrafont kézzel, egy züllött kiskutya társaságában sétálgat a zsidó templom környékén, és hosszú, sovány árnyéka rávetődik az ablakokra, amelyek mögött asszonyok s lányok vetkőznek. Ezen ártatlan passzióját az öregúrnak már megszokták az óbudaiak; elviselhetőbb, mintha felgyújtaná a háztetőket. Tehát csak az öreg Siketánc volt még ébren Óbudán, amikor Palaczki és Henrik Natáliával elhagyták a „Vörösalsó”-t. A szél panaszosán bujkált a kutyaszorító mellékutcácskákban, mintha nem találná meg a kijárást a sötét palánkok, szemetes udvarok, földhöz nőtt, bús házikók közül. Talán egy öregasszony kötötte seprő nyeléhez itt a szél hosszú gólyalábait, hogy nem menekülhetett innen az éj e láthatatlan madara kedvesebb, tágasabb tájak felé, ahol kedvére kifutkározhatná magát. Egyike volt azoknak az öregasszonyoknak, akiknek orra csaknem a földet veri, amint alattomosan, eleven ruhacsomagokként lapulva mennek az óbudai házak mellett, és szívükben égő gyűlöletet hordanak, mint üszköt fazékban: minden iránt, ami fiatal.
S ugyancsak ők fogdossák össze az álmokat egy nagy piaci kosárba, mint a békákat. Az álmok a kosár fenekén tehetetlenül gubbasztanak, és fénylő szemecskéikkel kitartóan lesik, mikor szabadulhatnak a vénasszony fogságából. Bizonyosan ezek a vénasszonyok tesznek gerendát keresztbe az úton, amelybe a hetyke Palaczki felbukik; hogy majdnem nyakát töri. Istent s embert káromolva áll talpra Palaczki, és dühösen kijelenti, hogy most már elég volt Óbudából, többé sohasem teszi lábát ebbe a fészekbe.
– Hogyan is lehet olyan helyen lakni, ahol az utcákat nem világítják lámpások? – kérdezte Palaczki a kapufélfáktól. – Csak ábrándosoknak és elmebetegeknek való a setétség.461
– Amikor húszesztendős az ember, akkor jó Óbudán lakni, akár egy padláson is. Az ember hoz magával egy nőt, aki elmulattatgatja, hogy nem érzi céltalan életét. De bizonyos meglett korban már szüksége van az embernek a lámpásokra, mert a nőket úgy meg lehet unni, mint a betegséget. Azért csak gyerünk Pestre, mert ott van élet és világosság.
Nagyon sokáig mentek ezentúl a nagy éjszakában. Hídon haladtak át, amely alatt a Duna villogott mocsáros, gonosz éjféli szemével, mint egy örökké éber, nagy sárkánykígyó, amely mindennap felfal egy-két nőt a város lakosságából. Natália azt gondolta magában, hogy mi történne, ha hirtelen kiszakítaná magát Henrik karjából, és belevetné magát a folyamba? Az elszánt Palaczki képes volna utánaugrani… A hold valahol Újpest felett állt egy setét felhő megett, amely felhő bizonyosan abból a gyárkéményből szállott fel, amelyben embercsontokkal tüzelnek. A pesti oldalon csónakban ember ült hosszan elnyújtva evezőit, mintha hullákra várakozna, amelyek éjféltájban bizonyosan megérkeznek a Dunán. „Mi újság Nagymaroson?” – kérdezi a csónakos a hullákat, és azok, mert nem ismerik fel pontosan a hajóállomásokat, amelyek mellett elhaladtak, az esztergomi pletykákkal kedveskednek a halásznak, mert Esztergom tájékán a hullák mindig megállnak darab időre, hogy meghallgassák a „Fürdő”-ből hangzó zenekart.
Pest kivilágított, néptelen körutaival (éjfél már elmúlott), csillogó lámpásaival olyan városnak látszott, ahol mindenki fél a kísértetektől, s ezért a jövedelem nagy részét utcai lámpásokra költik. Talán a lelkiismeretek rosszak itt, vagy az emberek babonásak?
Mentek, mendegéltek, amíg a Frank Jeremiás és Neje utcájába érkeztek. Palaczki megnyomta a gombot a kapu alatt, a házmester a télies időjárásra való tekintetből, subában nyitott kaput.
– Itthon van az asszony? – kérdezte Palaczki.
Sietve mentek fel a lépcsőn, mintha attól féltek volna a férfiak, hogy megbánják elhatározásukat. És mikor a szobába értek (ahol történetünk elején Natáliát először megpillantottuk), Palaczki leültette a díványra Natáliát, és pulykavörös arccal így beszélt:
– Tegnap este – amíg kegyed távol volt – barátommal azt határoztuk, hogy eltesszük láb alól. Könnyen megy az ilyesmi az olyan nőkkel, akik visszaélnek az ember bizalmával. Egy ócska gabonászsák és a zsák szájára egy hurok megteszi a magáét. Aztán jön a462 Duna, amelyben csendes csobbanással tűnik el a legfeltűnőbb élet is. Hát még annak az élete, akit senki se ismert Pesten. Könyörgésemre azonban barátom lemondott erről a tervéről. Ön életben marad, Natália.
