Az öreg csősz véleménye a tücsök apjáról
Az öreg csősz véleménye a tücsök apjáról
Este a ház előtt üldögéltünk, mikor is a fa, kútostor, háztető olyan árnyékot vet a földre, amilyennek őt sohasem láthatjuk.
Az eperfa árnyéka szakasztott egy borzas, bánkódó asszony mása volt. Lehetséges, hogy a fák is tanulják valakitől magatartásukat, mint a katonák az őrmesterektől, a civilek a táncmesterektől. Ez az eperfa, ha tanult valaha megjelenést: bizonyosan Juliskától látta ezt a bús magatartást, amint esténként búnak eresztette a fejét elmúlt élete miatt.
A kútostor egy eltörött vándorbot alakját mutatta, míg a háztető félrecsapott kalaphoz hasonlított, amely alatt valaki valahol hetykén veszi az országutat.
A fiú a létrán ült, amely a padláshoz volt támasztva. Innen látni lehetett a messzi láthatáron egy fénylő országutat, a Tiszát. Ezt a fényességet is csak az esti embereknek tartogatja a folyó. Révészeknek, halászoknak, akik ilyenkor a vízbe nézegetnek. És a csónakoknak, amelyek esténként hűségesen eljönnek a vízhez, inni egyet a nappali szomjúság után.
Az úton mind közelebb érkeznek a láthatatlan vándorlók, akik sötétséget lehelnek. Ekkor megszólalt kuporgásában az öreg csősz is, aki darab idő óta a ház falának vetette hátát:
– Az én véleményem – kezdte a milánói hadfi –, hogy nem érdemes olyant keresni, ami nincs. Ha a farkas elvitte a font húst, hiába szaladunk utána.557
Így szólt az öreg csősz, és mély hallgatásba merült. Kérdést akartam intézni az öreghez, hogy magyarázná meg bővebben szavait, ellenben Juliska csendesen megérintette a kezem.
– Nézze, már ismét itt járnak a komédiások! – szólt, s az országútra mutatott.
Én nem láttam semmit, csak a kukoricást, amely hajladozott a szélben. A napraforgók megindultan csóválták a fejüket, mint kiégett szívű öregek, akiknek a maguk életén kívül már semmi sem fontos a világon. Az út porába a csillagok vájták szikrázó sarkantyúikat. Nagyot gondolkozott a táj, mintha valami nagy mondanivalóra készülődne elalvása előtt.
A szélnek fekete árnyéka futott a gyalogösvényen: hazafelé loholó fekete kutya. S Juliska úgy beszélt, mint a nyárfa suhog:
– Maga elszokott attól, hogy az álmait lássa, mert olyan helyen él, ahol az emberek nem érnek rá gondolkodni, álmodozni, lehunyt szemmel figyelni. Ámde mi itt mindenre ráérünk, és a valóságban látjuk közelgő éjszakai álmainkat.
Mert az álmok valahol messzire laknak egy tartományban, ahonnan estére szétrepülnek a vadkacsákkal. Leszáll az udvaromra a vándormadár pelyhe, és messzi idegen országokban járok álmomban, aranysárga palotákba megyek ki és be, kék hegyek állnak látóhatáron, és a hegyeken finom rajzú tornyok, bástyák alkonyati álomban szürkülnek.
Majd egy régi utcában járok, ahol életemben soha nem voltam, ahol a százesztendős házak kis ablakai kíváncsian, sandán nézegetnek rám. Valaha erre szállottak el a vadkacsák, mielőtt a nyírségi vadvizekre értek volna. S innen tudom én azt az utcát, amelyben maga járt talán…
– De az útra kelő álmok felkapaszkodnak az elkésett szénásszekerekre, és a széna közé rejtőzve érkeznek meg a sötétség beálltával az udvaromba. így nyár vége felé sokat álmodunk piros hasú dinnyével, palackszínű szőlővel, loncsos szilvával: megszólítanak álmainkban a madárijesztők, amelyek rövid pipával, félrecsapott kalapjuk alatt könyökölnek a gyalogösvényre, amelyen éjszaka mezítláb végigmegyünk. Vidám képű, csacsihasú, magunkhoz való korú kérők hemperegnek le a friss sarjúval megrakott szekér tetejéről, és reggelig verik a cimbalmot az ablak alatt. A közelgő szüret illata szálldos az álombéli szél hátán, messziről még ide kanyarodik a bogrács558 alatt égő tűznek keserűmandula-ízű füstje, a diófának komoly szaga; a mustnak szenvedélyes édességét érezzük a szájunk szélén, a körtének mézét a nyelvünkön, és a kezünk fényesre csiszolja a hamvas szilvákat. – Én az esztendő e szakaszában mindig gulyást főzök álmomban.
De nemcsak kocsin jönnek ide az álmok, hanem megérkeznek a vándorlók lyukas kalapjai mellett, amikor az őszi szél úgy cseveg, mint a szarka a sövényben. Egy karéj kenyérért egy kalapbillentéssel olyan álmokat hagynak itt a vándorlók, hogy napokig lehet egy-egy álmot érezni és folytatni, mint a mesemondásnak nincsen vége kukoricahántás idején. A fagallyak, bokrok, dudvák, virágok elveszítik leveleiket, és meghegyesednek, mint öregedő férfiember erősen pödörgeti a bajszát. A lámpások lejönnek a polcokról, mint barátságos szemek, amelyek eddig lehunyva voltak, az eső szakadatlanul kopog az ablakon és tetőn, mint egy örökös figyelmeztetés az elröppenő évekre, a szél agár módjára száguldozik a távoli mezőkön, és szinte házasságra lépünk a mulattató tűzzel, amely nem alszik ki a kemencében: ez az őszi álmok ideje.
Vásároskocsikat látunk a mély sárban – mert hisz azok errefelé sohasem jönnek, és lekonyult bajszú vásárosok, kendőbe burkolt asszonyok álldogálnak a csurgó eresz alatt: ezek a látogatóink, akik álmainkban arról mesélnek, hogy messzire innen városok, falvak vannak, ahol az emberek nem nyugodnak meg az esős évszakban sem, hanem fáradhatatlanul mennek sötétségen, hajnalhasadáson át. Milyen különös, hogy mennyi tennivalójuk van az embereknek, s mennyit szenvednek ezért! Hiába hangzik felettük az esőszemek kopogása, mintha koporsószegeket vernének be; hiába üvölt a szél, mintha a régi temetőkből hozna figyelmeztető üzeneteket: ők csak mennek, mendegélnek, felfújják kis ügyeiket, kihegyesítik az orrukat a sok spekulációban, homályossá nézik a szemüket a kíváncsiságtól, elgörbítik a lábszárukat a sok csavargással, mindennap könnyedén dobják a tűzbe szívüket, mint a vándorcigányok a tengelyszöget, nem tanulnak semmit a holtak szagolgatásából, azt hiszik, hogy nekik más szaguk lesz, ha bevégezték futkározásukat.
De mi nem álmodunk soha sarokból megszólaló vándorbotokkal, se a padláson szárazan nyikorgó utazócsizmákkal, se lengő kútostorral, amely fejbe vágja az éjszakai csavargót… Álmodunk nagy teknőkkel, majorannával, sóval, borssal, citrommal, hentesbárddal,559 füsttel, téli hajnalt csipkedő szalmatűzzel – disznóöléssel… Álmodunk kövérre hizlalt, pirosan nevető arculatú, nadrágszíjukon malmozó vendégekkel, akik az asztalunknál megtörlik a szájukat – s akik sohasem jönnek el… Álmodunk pirosra csípett tökkel, kopogó makkal, zörgő dióval, cinkefüttyel, az első fagyban megdermedt országúttal, rőt mezőkön csaholó ebekkel, hideg bortól berekedt hangú, jókedvű vadászokkal, a messziségben vágtató, kendős lovú lakodalmaskocsikkal, hosszú öregséggel és egy nyárfával, amely alatt majd koporsónk fekszik.
És ezekben az álmokban, ha magát látom, mindig oly ifjúnak tűnik fel előttem, mint az újhold sarlója.
Az én álmaimban nem múlott el tíz esztendő, de még talán egy egész nap sem azóta, mióta utoljára láttuk egymást.
Ifjan, naivan, áhítatosan állong maga felettem, mint Szent György lovag a pécsi templom oltárképén, amikor az álom ideje elérkezik.
A hajába még nem vont nyomot a téli szánkó, szeme fényét még nem törte meg annak a sok embernek, ismerősnek, ismeretlennek a tekintete, amely mind ellopott fényességet a maga szeméből, a homlokán nem utaznak varjak, és kis mosolygás üldögél a szája szögletében, mint a pintyőke. Tehát én mindig ifjan, húszéves korában látom magát – bármi történt is azóta. Ahhoz nekem semmi közöm, hogy merre járt, kivel beszélt, mit tapasztalt. Az én lelkemben maga örökre húszesztendős marad. Az enyém volt… S az enyém, bármi történt azóta a világban, magával és mással.
S ha itt maradna: bizonnyal visszatérne elillant ifjúsága, mert én addig szólongatnám, addig hívogatnám, addig babonáznám, míg a valóságban visszatérne a régi lelke, amely jó és nemes volt s olyan egykedvű, mint a madárdal.
Hiszen azt is el lehetne felejteni, ha tíz esztendeig a tömlöcben ült volna…
Juliska elhallgatott, s észrevétlenül igyekezett megtörölni a szemét, mintha szívből sajnálná azokat, akiknek az álmokban nem lehet részük. A besötétedett útra nézett, amelyről már elszökött a szél, mint egy hím kutya.
– Nézze, ott jön már a piszkafa, amely az álmokat hozza, és bedugdossa a kéményeken.
Én nem láttam semmit. De nem szóltam. Ám az öreg csősz tán észrevett valamit, mert felcihelődött a fal mellől.560
– Mióta nincsen kislutri, azóta nem álmodtam semmit – dörmögte. – Mi a fenének álmodjon az ember? Arról, ami volt, nem érdemes egyik oldalunkról a másikra se fordulni. Arról pedig, ami lesz: csak a madarak tudnak, mert ők látják jönni az időváltozást.
Juliska lecsüggesztette a fejét, s álmodozva, barnán, igénytelenül üldögélt a nyár végi estén, mint a jó Istennek legkisebb szolgálóleánya, csendesen szótagolva mondta:
– E hét végén lesz Mária napja, holnap jönnek erre a búcsúsok…
– Szeretne elmenni a búcsúsokkal? – kérdeztem.
– Mária fecskemadaraival…
– Majd alszunk rá egyet – vélekedett az öreg csősz. – Már mondtam, hogy ha valamit elveszítettünk, azt hiába keressük. Csak akkor találjuk meg, ha az is akarja, hogy megtaláljuk, amit elvesztettünk… Én például, szegény ember létemre, egyszer elveszítettem a tajtékpipámat. Bolond módjára kerestem fél esztendeig. Akkor elfelejtettem. És egy reggel megtaláltam a kunyhómban. Visszajött a pipa onnan, ahol volt. Visszajött magától… Az elveszített dolgok azt jelentik, hogy kedvük van a vándorláshoz. Van ez így az emberrel is.
A csősz elballagott a sötétben. Mi tovább hallgattuk a tücsök ciripelését.
– Ígérje meg, hogy nem felejti el, amit az első éjszakán a fedelem alatt álmodott, s elmondja nekem – esengett Juliska.
A fiú már aludni ment. Egy nagy csillag állott a látóhatáron, mint egy lokomotív szeme, amely az álmok országába viszi a lelkeket.
