Milyen a lyuk?
Milyen a lyuk?
A „Lyukas Világ” az országúton állott. Művelt ember létemre már találkoztam ilyen országúti csárdákkal a Jókai regényeiben, ámde a valóságban Gyurka társaságában ismertem meg. A mestergerendákhoz szutyok tapadt a régi betyárvilágból, amikor a vendégek549 a fejükkel verdesték a tetőt. A földes pádimentumon lyukak voltak csizmasarkoktól, amelyeket itt megvetettek. Az asztalokba bánatot és örömöt, betegséget és keserűséget könyököltek a karok, amelyek itt megtámaszkodtak. Egy megsárgult Ébredjünk című újsággal volt beragasztva az ablak, amelynek megfakult betűi azon vitáztak: áruló volt-e Görgey vagy nem? Kálmán, a „zsidó asszony” akkor lehetett virágjában, mikor Zöld Marci még fiatal legény volt. A hosszú nyakú üvegek nyakából mindig leharaptak valamit a vásárosok, a mérgesek, a keservesek. A padon, ezen a meghajlott hátú paripán olyan emberek nyargalásztak, akik talán már a temetőbe vágtattak innen. Öreg, szőrös legyek dúdolgattak sarkokban, amely legyek fiatalkorukban embervéren híztak. A nehéz szagot, amely az ivóban terjengett, még szökött rabok, disznózsírral pedert bajszú csendbiztosok, penészes pandúrok hagyták itt. Ha a kürtőbe bedudál a szél, a kürtő olyan nótákat énekel, amilyeneket manapság már senki se ismer. A keréknyom, amely a ház előtt elhalad, rövid stációt tart ezen a tájon. Nincsen miért megállítani a kocsit a „Lyukas Világ”-nál; legfeljebb gyalogos embernek való itt megpihenni, akinek mindegy, hogy bokor alatt húzza meg magát, vagy a „Lyukas Világ” ivójában.
A lábnyomok összekeverednek az országúton, a jámborok és gonoszok egymás sarkába lépnek. A „Lyukas Világ” küszöbét azonban csak azok a lábak lépik át, amelyeknek már mindegy, hogy a temető felé lépkednek, vagy vásárba lopni mennek. Egy puskalövésnyire innen Icig kőből épített fogadót, amelynek szalmás udvarán mindig akadt ennivalójuk a verebeknek. Menyecske rikkantására vágta félre kopott kalapját az utasember. Akinek pénze volt, még kvártélyt is kaphatott.
Amikor mi Gyurkával a „Lyukas Világ”-nál megtelepedtünk, egyetlen vendég tanyázott az ivóban. Szarvasbőr nadrágos, nyurga, farkasszínű férfiú volt. Ádámcsutkája, kis Petőfi-szakálla, bozontos, nagy haja volt. Ilyenek lehettek a múlt században a vándorköltők. A csizmájukon két ország pora. A szájában mesemondás, hízelkedés, furfang, tréfa. Teli tüdőből kacagott, a zsidó asszonyt Kálmán bácsinak szólította. Mikor beléptünk: éppen fogvájót kért, holott csak egy üveg sör állott előtte.
– Messziről jövök én, nem pedig a szomszédból, Tyukodról vagy550 Gályról. Erdélyországból jövök – kezdte a vándorló a szót felénk fordítva.
Mi nem szóltunk semmit. Beszélt a vándorló magától, s azon a nyelven, amely fogadók külső szobáiban, állomások ivójában szokásos, ahol beszélnek, mesélnek a pihenő emberek, s nem törődnek azzal, hogy valaki hallgat rájuk vagy sem. Én egykor nagyon szerettem e külső szobákban, a lacikonyhákban, duttyánokban üldögélni, és az emberek beszélgetését hallgatni. Többet lehet itt megtudni a világról, mint az újságokból és könyvből. Az ajtónál ostorával állongó fuvaros, a tarisznyájából eszegető vándor mesterember, a céltalan útú lődörgő, az örökké munkát kereső és soha nem találó csavargó, az emberismerő vásáros, furcsaságokkal mesterkedő vándorárus, a kihízott mézeskalácsos, a rézdróttal járó szappanos, a cserszagú csizmadia, az álmosköny-kereskedő, a lusta planétás, a trombitáló pereces és mindazok, akik az országúton születnek, élnek és meghalnak: az élet olyan bölcsességét viszik tarisznyájukban, amely bölcsességnek a meghallgatására mindig érdemes volt megállani sietésünkben.
A bozontos vándorló elnyújtózkodott hosszú lábaival. Valahonnan, tán a kalapjából, vadvirágcsokrot vont elő, és felajánlotta a kocsmárosnénak:
– Csak fogadja el, Kálmán bácsi. Én szeretek örömet okozni az embereknek. Egyik ember a disznót fosztja meg nemétől, a másik füstöt farag, a harmadik ablakot, törött edényt csinál. Én örömcsináló vagyok. Járom ezt a nagy világot, és szeretem, ha mindenütt, ahol megfordulok: örülnek az emberek. Kálmán bácsi, főzzön egy feketekávét.
A zsidó asszony már elvette a vadvirágot, nem tagadhatta meg a vándorló kérését. Dörmögve vonult vissza konyhájába. Régen elszokott ő attól, hogy uraknak feketekávét főzzön. Meg aztán miféle úriember lehet ez a bőrnadrágos, aki annyit beszél, mint egy kupec. Ám a virág megtette a magáét: kávéillat szálldosott a konyha felől.
Amíg a zsidó asszony a konyhán foglalatoskodott, a vándorló bennünket tartott szóval.
– Én még sohase voltam beteg, pedig jártam olyan vidéken is, ahol két szememmel láttam a kolerát. Egy kis öreg, púpos ember a kolera, aki felkéredzkedik az útonjárók kocsijára. Csak egy kis helyet kér a kasfarban, csak egy kis támasztékot a saroglyán.551
A jámbor fuvaros fölveszi a siránkozót, aztán csak a falunál veszi észre, hogy kit is vitt szekerén, mikor előjönnek a vasvillás parasztok, és a határig kergetik a szekerest. De akkorára régen leugrott a saroglyáról a kolera, és elbújt a szalmakazalban. Hát én még a kolerát sem kaptam meg, pedig együtt utaztam vele. Parolát is váltottunk Na, Isten megáldja, szép öcsém! – mondtam a kolerának. És vajon mi a titka ennek? Semmi boszorkányság, semmi bűvészet. Csak nem szabad félni az embernek. Nem szabad félni se nagypéntek éjszakáján, se András éjjelén, se szélben, se viharban, se égzengésben. A kutya is csak a gyáva embereket harapja meg. Én még botot se hordok. Minek az a bot? Ha meg kell halni, nem védelmez meg tőle a bot. A halál hátulról, a keresztútnál vágja tarkón az embert, mint a házinyulat.
A vándorló megelégedetten piszkálta a fogát. Vannak emberek, akik jóllaknak a saját beszédjükkel. Csak legyen, aki hallgassa őket.
– Azt kérdezi a tisztelt úr, hogy mit szoktam enni? Az én bátorságomhoz nem kell kígyózsír, se méhmagzat kisujja, de még csak hamupogácsa se, amit a boszorkány sütött. Babonás, bolond parasztoknak a gyík farka, a temetők füve. Árulom én is jó pénzért, ha éppen olyan faluba vetődöm, ahol szárnyas egeret látok a kovácsműhelyre szegezve. A nyavalyás parasztnak gyógyulás már az is, ha az ördögök kötőfékét vetik a fejére.
Asszonyállat meg visít örömében, ha füstre ültetik. Megveszkődne az a sok bolond asszony a kuruzsló nélkül. A templomban mindig csak azt hallja, hogy ne paráználkodjál? Hát mit tesz az udvaron a kakas, a kutya, a bika, a veréb, a macska holdas éjjelen, a lepke az út porában, a cserebogár az almafán, a legény a kertek alatt? Aztán jön az álom a maga vademberével, nyolclábú kutyáival, szörnyetegeivel, vándorlegényeivel… Az álomnak nem parancsol senki. Azt mutatja, amit a kakas kukorékol, amit útonjárók dalolnak a hajnali csillag alatt, amit pálinkaszagú révészlegények mondogatnak a víz hátán, amit kikapós szájú menyecskék susognak egymásnak. Ki parancsol az álomnak? Senki, legfeljebb a kuruzsló. Ezért szükséges, hogy minden falunak legyen boszorkánymestere. – Hát csak azt akarom mondani, tisztelt úr, hogy nem ettem én kanállal a tudományt. Csak nyitva tartottam a szemem. Láttam, hogy milyen bolondok az emberek.
Azt kérdi a tisztelt úr, meg tudnám-e gyógyítani az asszonyokat?552 Hát nemhiába lettem ötvenesztendős. Nincs olyan asszony, akinek a lakatjához én nem értenék. Mi kell nekik? ugyanaz, ami a férfiaknak. Egy-két hazugság, amely oly könnyedén hagyja el a száját, mint a mosoly.
Azt kérdezi a tisztelt úr, meg tudnám-e gyógyítani a férfiakat? Nagyon is, csak rám hallgassanak. Az én orvosságom, az én felfogásom, hogy nincs olyan öreg férfi, aki valahol, valamerre meg ne találná azt a leányt, akitől ifjúságát, elveszített kedvét, örömét viszontláthatja. Sokat kell vásárokra járni, más városokba, falvakba betérni, búcsúsok után gyalogolni, marokszedő lányok mögött az elhullajtott szemet szedegetni, almát szedni fiatal szolgálókkal, és a fosztókában a középre ülni, amikor a legbővebben hangzik a mesemondás a lányok szájáról. Nincsen olyan öregember, akinek csendesebben verne a szíve, ha kukoricahántáskor a kukoricahéjban gurulnak a lányok, hogy kihasad a padlás a vidám sikoltásuktól. Csak a tücsökre nem szabad sohasem hallgatni, mert az mindig hűségre tanít.
A vándorló megkocogtatta bicskájával a sörösüveg oldalát.
– Icighez menjek tán a feketekávét meginni? – kérdezte hetyke hangon. – Háltam én ebben a kocsmában akkor is, amidőn Icignek még híre-hamva se volt. Nadrágban járt Kálmán, és Mózes-szakálla volt. Mindig annál az asztalnál szoktam ülni már tíz esztendő előtt is. Vajon hová lett az a veres hajú szolgáló, akinek szemölcsöt gyógyítottam a lábán?
A zsidó asszony kidöcögött a konyhából a feketekávéval. A vándorló megszagolta, megkóstolta, elfintorította mozgékony arcát:
– Romániában, ahonnan jövök, jobb a kávé. Az ördög vigye el a bocskorosait. Még a bőröm alatt is pénzt kutattak, mikor elaludtam. De a kávéjuk jó volt. Én hétszámra feketekávén meg kenyéren élek. Hát hová lett az a veres szolgáló, Kálmán bácsi?
A zsidó asszony felelt is, nem is, visszahúzódott a kármentőbe. Ott gunnyasztott lehunyt szemmel, mintha azt a kis vézna, veres szeplős parasztembert várná, akit ezen a vidéken halálnak neveznek.
A vándorló hangosan hörpintgette a kávét.
– Szép veres lány volt. Onnan hozta a bőrének a fehérségét, ahol nyáron is hó borítja a hegyeket… A szemében kék kő volt, mint a felső Tisza medrében. Olyan nótákat énekelt, amilyeneket tutajosoktól hallani, amikor feljött a holdvilág. S jókedve volt, mint a553 vándormadárnak. Egy bánatos úriember üldögélt naphosszat ebben a kocsmában, és csendesen ingatta a pohara felett a fejét, amikor a lány a kút mellett teli tüdőből énekelt.
György megfogta a karom. – Az apám volt – suttogta, és csodálatosan kipirosodott az arca.
Aztán elhagyott, és vidáman közelgett a vándorló asztalához, mintha legyeket fogdosna. Úgy tett, mintha a legyeket megenné, s ezzel sikerült felébreszteni a csizmája sarának nézésébe merült vándorló figyelmét.
– Mit akarsz, fiú? – kérdezte mogorván a bőrnadrágos.
– Én tízesztendős vagyok, és az apámat keresem, aki nyomtalanul eltűnt – felelt György. – Az anyám előadása szerint apám bánatos kedvű, magánakvaló, szinte szomorú úriember volt, és útszéli kocsmákban szeretett üldögélni, ahol feljegyezgette a hazugságokat, amit az úton járóktól hallott.
– Megállj csak, te fiú! – pattantott az ujjával a bőrnadrágos vándorló. – Ismertem ilyen jegyzőféle embert, aki mindenféle papírdarabokra bolondságokat irkált. Azt mondtad, hogy szomorú volt, és lehajtott fejjel mendegélt az országúton? Az útszéli feszületektől megkérdezte, hogy mit gyóntak nála az emberek?
A jegenyefák alatt megkérdezte a lenyomott avart, hogy mit álmodtak itt éjjel az utasok? A kompnál a révészgazda juhászbundájától tudakolta, hogy mit súgott neki a menyecske, akit az éjjel takart? S az elhagyott, árokba dobott bocskoroktól kérdezősködött, hogy merre ment gazdájuk? – Ez volt az?
György figyelmesen végighallgatta a sokbeszédű vándorlót.
– Csak annyit tudok, hogy az apám volt, és útszéli kocsmák eresze alatt szeretett üldögélni, mint akár kend. Talán ismerte?
A vándorló hanyagul legyintett.
– Hogyne ismertem volna! Van Magyarországon olyan ember, akit én ne ismertem volna? Csak a gondolataimat akarom összeszedni, mert nehéz a sok ismerős között válogatni. (A vándorló a levegőbe nézett.) Azt mondod, hogy az apád volt?… Lehetséges, ámde ő ezt sohase mondta nekem. Bizonyosan valami oka lehetett eltitkolni előttem ezt az egész históriát. Igen sok furcsa ember akad az úton járók között. Hallottam már olyanról is, akinek két, három, sőt több felesége volt egyszerre. A te apád tán olyan ember volt, hogy felesége volt minden faluban, hol meglepte az éjszaka? Nem554 tudnád megmondani, hogy Erdélyországban szeretett kóborolni vagy Magyarországban? Volt-e rokona túl a Dunán, ahová ellátogatott, mikor a darazsak tántorogva bukdácsolnak az érett szőlőbogyók alatt? Nem lakott-e egy öreg atyafia Miskolcon, az Avason, aki esztendőszámra nem olvasott újságot, és az országjárótól kérdezte meg mindig, hogy mi újság a nagyvilágban, s ugyanekkor jó vacsorát főzetett? Ismerős volt-e Nagykállóban Kecseginénél, ahol a nótacsinálók szoktak összegyülekezni minden esztendőben, és elhordják az új nótákat keletről nyugatra? Volt-e vasgyűrűje Kakucsitól, aki a vándorcigányok vajdája volt a Tiszántúl? Tudott-e koldusok nyelvén, megértett-e a keresztbe rakott szalmaszálakból, a kerítésre kötött tarka rongydarabokból, a házak falára vont krétajelekből? Szolgált-e Pilisen Rózsikánál, ahol csak akkor kaptak enni a vándorlók, ha olyan nagyot hazudtak, hogy a torony majd eldőlt? Ismerte Gyaloggait, a százötven esztendős búcsúvezért, aki az emberek legtitkosabb bűneit az orruk hegyéről olvasta le? Utazott-e a híres Gogolyák fuvarján, aki csak éjszaka járt a szekerével, mégis megelőzte azokat, akik egész nap hajtottak? Milyen mély volt az a lyuk, amelyet igaz vándorember módjára a szíve helyén hord?
– Minek az a lyuk? – kérdezte a fiú.
– Ha még azt sem tudod: hogyan adhassam vissza neked az apádat? – pattant föl az idegen.
A fiú lesütötte a szemét.
– Megvallom, hogy én az apámat még olyan messziről se láttam, mint a réti sast a levegőben. Csak az útjairól hallottam, amint tudom az öreg csősztől, hogy márciusban melyik vágás felett szeretnek járni a szalonkák, tudom a halászoktól, hogy hol gyülekezik a csík a jég alatt januárban, hol bujdokolnak a vadludak a legnémább nádasban, merre veszik útjukat azok a fehér hasú, ezüstszárnyú madarak, amelyeket napkeletkor látni a magasságban úszni… Csak annyit tudok, hogy erre meg amarra járt-kelt az apám… De a lyukról én semmit sem tudok.
A fehér bőrnadrágos a fiú kihallgatása alatt elővette szarvasagancsos kését, és oly hevesen turkált fogai között, mintha valamit keresne. Aztán becsattintotta a kését, megtörölte kis kecskeszakállát.
– Hát az a lyuk – dörmögte odavetőleg – azért szükséges, hogy az ember ott tudja hagyni azokat, akiket szeret, el tudjon menni a városokból és kocsmákból, ahol jól érezte magát, hogy ki tudjon555 kelni éjfélkor a meleg ágyból, és az országútra menni, ahol az eső úgy csapkod, mint a tatárok nyila, a szél derékban kapja az öreg fákat, és gyökerestül akarja kiforgatni őket a földből. Azért kell a lyuk, hogy gyaloglás közben soha vissza ne fordítsa az ember a fejét, és így ne tudhassa meg, hogy sírnak vagy nevetnek a háta mögött. Ezt ugyan az apádtól is megtanulhattad volna – szólt némi szemrehányással a vándorló.
György a vándorló asztalára támaszkodott, és igen helyesen, alkudozva nézett a szemébe:
– Azt kell gondolnom, hogy magának csak a szája jár, mint azoknak a csavargóknak, akik vacsora fejében mindenféle hazugságokat mesélnek este a tűz körül az anyámnak. Ugyan micsoda utakon járhatott kend, ha még az apámmal sem találkozott!
A vándorló vasvillaszemmel mérte végig a fiút.
– Én nem mondtam, hogy nem láttam az apádat, te fiú… Lehetséges, hogy láttam, tudom is, hol van, merre veszi útját, de ő nem mondta nekem, hogy én erről híradással legyek. Ő nem mondott nekem semmit. Ámbátor lehetséges, hogy többet is tudnék erről beszélni, ha az anyád személyesen felkeresne ma estig ebben a csárdában. Amint feljött a hold, útra kelek, mert én csak holdvilágnál szeretek kutyagolni. Inkább lássam én az embereket, mint ők engem. Hát estig itt ülök, és elmondom Kálmán bácsinak, milyen nagy szakálla volt az urának.
…Lefelé szállott a nap, amikor a „Lyukas Világ”-ból elballagtunk a fiúval. Útközben nyírfavesszőből font valamit a fiú. Egy ostort. Azt suhogatta a kezében, amikor megszólalt:
– Így kellene végigverni minden vándorlón. Ezek az emberek pénzért sem tudnak igazat mondani, gyík van a torkukban, amely mindjárt harap, amint igaz szót akarnak kiejteni. Abból élnek, hogy bolondokat fognak, akik hisznek nekik. Tavaly kincset ásattak az öreg csősszel, majd beleveszett az ingoványba. Talán éppen ez a herélőforma ember volt. Majd ideküldöm az öreg csőszt, hogy nézzen a szemébe. Ha Pityainak hívják: akkor ő az a huncut, aki a csőszt bolonddá tette.
A napraforgók mint megannyi útmutatók állongtak a mezőkön. Esteledett, és igen megnőtt a fejük azoktól a hírektől, amelyeket napközben a madaraktól hallottak. A madarak továbbszálltak, és a napraforgók ott maradtak a megfejtetlen talányokkal a fejükben.556
Mire a tanyaház közelébe értünk, a környéken megszólaltak a tücskök. Hat-hét tücsök beszélt egyszerre a ház körül, a fiú alig győzött felelgetni kérdéseikre.
– Mit mondanak?
– Azt mondják, hogy közeleg az ősz, és okos tücsök fedél után néz, hol a rossz napokat eltöltheti. Mert könnyű ám nyáron, jókedvűen a világban barangolni. De ha jön az ősz: a tücsök egyedül találja magát, és senki se felel a hegedűjére.
Hm, gondoltam magamban, nem is olyan bolondok a tücskök.
