III A szerető, akit a vetőkártya mutat
III
A szerető, akit a vetőkártya mutat
A szerető, akit a vetőkártya mutat
Lakott Pesten, a belső városban egy különös fiatalember, akinek fehér kamásliját, vasalt nadrágját és göndörített haját az esti órákban lehetett látni.
Külsejében olyan volt ez a bizonyos fiatalember, mint egy régi amulettről való figura, amelyet vallásos öreg hercegnők és elcsábított36 polgárleányok viselnek a nyakukban. Régi divat szerint fésült barna fürtei, fáradt mosolya, többnyire bánatos pillantása és ruházkodása, amely ötven év előtti divatképekről készült, mikor romantikus férfiak jártak a földön: mind-mind azt a célt szolgálta, hogy a nők magukba zárják, szívükbe véssék a fiatalembert. Olyan finomnak és előkelőnek látszott, mint egy törvénytelen herceg. Vajszínű kesztyűiben, frissen beretvált arcával mintha a „Nemzeti Kaszinó”-ba készülődött volna, holott csak messziről s megvető mosollyal látta a fiatal grófokat a Szép utca környékén, s magában hülyéknek vélte őket.
Történetünk idejében éppen hontalan volt Kálmán.
Az idősecske dáma, aki részben könyörületből, részben hervadhatatlan szerelemből Ninon de Lenclos-ként magához vette a fiatalembert, ezen a napon vette észre, hogy aranyait megdézsmálták. Híres aranytallérok voltak ezek. Ninon fiatalkorában kapta őket ajándékba fejedelmektől és bíbornokoktól, angol hercegektől és trónkövetelőktől, akik a mulatságos és barátságos asszonyt meglátogatták. A földkerekség minden zugából hoztak királyok és királynék fejével ékesített tallérokat a fehér mellényük zsebében a gavallérok. Ninon, mikor egyedül maradt a Képíró utcai kis palotában, kijelentette, hogy ő sohasem unatkozik, mert a legelőkelőbb társaságban tölti napjait. Körülrakja magát aranytallérjaival, s egyformán szól a monakói fejedelemhez, mint Viktóriához. Ezeket a híres aranyakat dézsmálta meg Kálmán, aki a házban tartózkodása harmadik hónapjában természetesen álkulcsot készített a vasszekrényhez.
Kálmán nem vette tragikusan a kidobatást. Ninon akkor bocsát meg neki, amikor ő akarja, és miután felszereltette az új zárat szekrényére. Sőt, minden valószínűség szerint Ninon keresni fogja, felöltözik kofának, mint özvegy Baradlayné a Jókai-regényben, s bebarangolja utána a várost.
Szokása szerint a Józsefvárosnak vette most is útját, ahol egy donjonos, merengő ház szürkefüggönyös ablakai alatt naponként elsétált, meggyőződést szerezni arról, hogy a madár még nem tért vissza kalitkájába.
A múzeum körül oly változatlanul álldogáltak a paloták, mint a római pápaság. Itt nem sietnek az élettel, mert annak soha sincs vége. A családok vére kifogyhatatlanul csergedezik, szinte ugyanazok folytatják tovább az életet megifjodva, akik meghaltak. Ugyanazon37 alakok járnak a paloták belsejében, a lányok egyformán esküdnek meg a férfiakkal, a grófnéknak éppen úgy őszül a hajuk, mint az ősanyjuké. A kapuban ugyanazon nagy szakállú, kopasz, kesztyűs portások állanak a jól nevelt paripák feje elé, amíg ugyanazon vendégek elhelyezkednek a határokban. Múlnak a napok, vágyak, elérhetetlenségek nélkül. Legfeljebb a patikaszagú háziorvos ír fel néha egy receptet. A könyvek ugyanazon regényeket mondják. A gyermekeket nemigen keresztelik olyan nevekre, amelyek már a családban elő nem fordultak.
Kálmán szerette ezt az előkelő világot. Ah, mennyiért nem adta volna, ha bepillanthat a grófnék lakó- és hálószobáiba! Vajon mivel töltik napjaikat e földre szállott angyalok? Valóban úgy ápolják a lábukat, mint a táncosnők? Szerelmes-e a gondolatuk egy rézmetszetbe vagy egy fürge versbe? Hideg, közömbös, fénylő arcukat, különös, fodros hajukat, hattyúnyakukat és fülcimpájukat hányszor vitte el emlékezetében Kálmán, midőn a hintó ablakán át szemügyre vette őket! A konteszek szobalányait is szívesen vette volna, mert bizonyosan azokat a harisnyákat és cipőket viselik, amelyeket úrnőjük nekik ajándékozott. Meg kellett azonban elégednie az inasokkal, akiknek beszélgetéseit sokszor elhallgatta Ivkov kis földszintes kocsmájában, az Üchtritz házban.
A madár még nem tért vissza kalitkájába, és Kálmán elmerengett a vasrácsos kapu előtt, a homlokát a rudaknak támasztotta, és tétován járta be az avarral fedett, kis kör alakú udvart, amely olyan volt itt, mint egy finom szelence, amelyben ifjú, jókedvű álmokat tartogatnak. Ez a francia kertecske, a fehér gloriett, a zöld szoknyás fenyők és a falakat befutó vadszőlők voltak azok, amelyek Evelint tavaszokon és őszökön a kalendáriumra emlékeztették. Kálmán néha úgy hitte, hogy komolyan, szinte halálosan szerelmes Evelinbe, meg fog halni érte, mint egy lovaghoz illik. S ezen az alapon rokonának, szövetségesének tekintette a kis francia kertet, amely a város legdrágább területén csupán arra szolgált, hogy növényzetével egy szép leányt szórakoztasson.
Itt állt minden este a vasrácsos kapu előtt, mint egy vezeklő, akinek gondolataiban mindig ugyanaz a múlt vonul el. Boldogságok tűnő felhői, remegő napfoltok a szőnyegen, búcsút integető víziók. Ez az óra volt az ájtatosság órája. Ha vallásos lett volna Kálmán: az alkonyati órában a ferenci barátok templomába fordult volna38 be a mályvaillatú belvárosi lányok után, mint komoly, előkelő urak, akik itt mindennap imádkoznak. Ha egyszer nyert volna kockán a játékbarlangban, ahol éjszakáit töltötte, hajnaltájban a Rókus kápolnájába lett volna kedve betérni, ahol a szegény apácák, mint sötét tenger partján a fehér sirályok, üldögélnek a padsorokban, és oly céltalanul imádkoznak, mint a madarak énekelnek. De Kálmán szerencsétlen flótás volt, s már nem hitt sem az emberekben, sem Istenben; holott alig töltötte be huszonötödik évét. Ez avarral borított, elhagyott kert volt számára a megváltás és megtisztulás. Itt jutott eszébe, hogy valamikor ártatlan és ifjú volt; tavaszreggeleken megcsókolta az ecetfa virágát, és úgy hallgatózott a messzi, mély, komoly őszi délutánra, mint egy szelíd bölcsre, aki mindig csak jóságra tanít. Anyja és apja arca feltünedeztek az ösvényen – amelyet Evelin szentimentális tiszteletében érintett –, mint elhalványult fotográfiák, melyekhez hűtlen lett. A messzi, ártatlan múlt búsan és szemrehányás nélkül merült fel előtte. Ó, ha egyszer hallhatna egy dorgáló hangot a múltból! De az hallgatott, mint az imádott nő, akit felhevülésünkben, meggondolatlanul, örökre megöltünk.
Kálmán a Józsefvárosból andalgó és meghatott léptekkel tért vissza a Belvárosba, ahol sör- és pörköltszagú kiskocsmákban evett és züllött, de jókedvű, mindig bajban levő, de örökké reménykedő cimborák között töltötte az idejét, akik mit sem tudtak szíve nagy sebéről. A paprikás ételek kimelegítették az arcát, a habos sörök lehűtötték a torkát, a zsírfoltos újságból elolvasta a napi eseményeket, trágár és vicces történeteket hallott barátairól. Tűrhető, vidám s gondtalan kedvvel múlott az este. Néha egy-egy utcai nő felköltötte az érdeklődését, akinek pásztorórája után úgy érezte magát, mintha a halállal ölelkezett volna. És csodálkozott, hogy a többi sikátorokban bolyongó, fátyolos, rossz parfőmös nőket nem fogja karon a nyurga gavallér, akinek halálfeje alatt esárp van megkötve.
Az éjfél már rendesen a játékbarlangban, ugyanazon sápadt arcok között találta. A pincér vígan, frissen hozta a párolgó feketekávét, jó reménység sugárzott ravasz szeméből. A termek levegője még tiszta volt, a szőnyegeket nem mocskolta be szivarhamu. Az urak inge fénylett, s nyájasak, derültek voltak, mint előkelő gavallérokhoz illik. Szertartásosan fogtak kezet, kedélyeskedtek a bankadóval, akiről pedig mindnyájan tudták, hogy hamisan játszik. A háziasszony frissen megfésülve, gyémántfülbevalósan, kövérkés,39 enyhe kezeit csókra nyújtotta, s jó üde illat áradt a nyakából, félcipőjéből. A titkos ajtón egymás után eresztette be a jeladás után a komornyik a város különböző részeiből ide igyekezett játékosokat, akik híreket hoztak kávéházakból, színházakból, éttermekből, klubokból. Eleven, irigylésre méltó élet folyt a szalonokban. A kabáton még jólesett a virág, amelyet egy női kéz tűzött oda az este folyamán. Szellemes és kellemes óhajtott lenni mindenki, amíg megszólalt a bankadó csengettyűje.
Egy festett bajuszú, gondosan megberetvált és pomádés, ritkuló hajú férfiú volt a bankadó, akinek tar koponyáján úgy feküdtek a barna hajszálak, mint a téli fák fekete gallyai. Zöld vadászkabátot és macskanadrágot viselt, mint egy fővárosba huppant vidéki „gentry”. A hosszú körmű kisujján nagy pecsétgyűrű volt, amelyet vehetett tán egy régiségkereskedőtől is. Mindenkivel pertu volt, mert ez a divat a kaszinóban. Kiülő békaszemeivel tetőtől talpig végignézte a vendégeit, nyakkendőjében borsó nagyságú ékkő volt, s rövid óralánca volt, mint a katonatiszteknek. Platinával borított és hamis fogai kékes ajkai mögött titokszerűen mosolyogtak. Ez az ember sohasem gondolt arra, hogy odakünn tavaszodik… Nagy, amerikai cipői voltak, fül- és fogpiszkálója ezüsttokban, aranyhátú bajuszkeféje, ezüst szivarvágója, szarvasagancsból zsebkése, egyforma színű, maroquinbőrbe kötött notesze, tükre, kis és nagy pénztárcája, a hátulsó zsebében Browning pisztoly, a kabátján alpesi rózsa elefántcsontból, amilyent Ausztriában árulnak, egy százkoronás arany a mellényzsebében és tokba zárt borostyánszipka, amelyet a szivarhoz és cigarettához lehet használni. Az A’ Há nevű török cigarettából oly bőségesen és jóízűen fújta az édes füstöt, mintha az imént ebédelt volna. Ízlett neki az élet. Csak a halántékán dudorodtak gyanúsan az erek. Talán mégse fog az emberi kor legvégső határáig felemelt kisujjal francia pezsgővel töltött poharat a festett bajusza alá önteni.
(Kálmán, aki képzeletben még mindig a Múzeum-kert környékén merengett, és édes, kimondhatatlan leányszoknyaillatokat érzett a párolgó feketekávé szagában, annyi tekintetre sem méltatta a gyanús és urizáló társaságot, mint a hordárokat az utcasarkon. „Evelin”, ismételte magában nagyon sokszor, mint egy varázsigét, amely megvédelmezi minden veszedelemtől.)
Mielőtt a bankadáshoz fogott volna a bajuszos, fél szemre való40 üveget kotort elő a zsebéből, amelyet aranyrugó erősített a szemöldök alá. Ő már úr volt. Vajon minek feszítené meg arcizmait a monokli egyensúlyozásával? A tekintélyt kölcsönző kristályüveg szinte önmagától helyezkedett el a jobb szemén.
Szerette francia nyelven mondani a játékhoz szükséges vezényszavakat, mint egy bálrendező a négyes figuráit. Ha politikai pályára lépett volna, sok sikere lehetett volna az újságok által ismételt jelszavak és mondatok fontoskodó hangoztatásával. Ellenben adóhivatalnok volt egy alföldi városban, mielőtt nőül vette azon híres hölgyet, akinek pezsgőstermei voltak Pesten. A hölgy elhervadt, de ismeretségei kifogástalanok: csaknem minden könnyelmű embert ismert a városban szalonja révén. Elhatározták, hogy játékbankot tartanak, és Zöld úr sohasem veszi fel többé a gérokkot.
Semmi sem történt a világtörténelemben Zöld úr pesti megjelenésével. Csak egy gazemberrel lett több a városban, aki magyarországi vidéki úrnak adta ki magát, szemhunyorítás nélkül aláírt volna egy hamis váltót, lelkiismereti bajok mellőzésével kirabolt volna az országúton vásárosokat, és jóízű horkolással aludt volna akkor is, ha egy-két embert el kellett volna tenni útjából. Ez a Pestre származott és itt grasszáló ál-”gentry” a legkomiszabb anyag a magyarság testében. Fertálymágnás allűrökkel lopnak és csalnak; s azzal vigasztalják magukat, hogy a zsidók miatt nem lehet boldogulni Magyarországon. Zöld úr típusa volt annak a magyar svindlernek, aki folytonosan kortesbeszédeket mond önmagáról, bárgyú szekundánsokat szalaszt, ha sértve érzi magát, és keményen, pöffeszkedve néz szét a pesti horizonton, amíg emberére akad, aki beveri a fejét.
A játékosok frakkos és szmokingos társaságában meg szokott fordulni egy kövér és koravén zsidó, aki valamikor sápot kapott Gusztitól, a mostani háziasszonytól, amíg annak pezsgős s egyéb szerelmi üzletei voltak. Akkor még Diamantnak is más nézetei voltak az életről, amíg a tőzsde, a kártya és az asszonyok bőven ellátták az élet szükségleteivel. A mulatóhelyeken, kártyabarlangokban első gavallér volt Diamant, híres táncosnőknek küldött virágot, keresztnevén szólította a fiákerest és az orfeumi portást. Víg ember volt, aki szívesen áldozott a baráti összejövetelekért. Sorsa azonban megfordult. Kopasz, ősz, sörtés és kövér lett. Asztma gyötörte, verekedett, ha többet ivott, adós maradt a főpincérnek, a tőzsdéről kiharangozták, szabója megtagadta a hitelt, barátai elhagyogatták, kártya41 és turf nem állott szolgálatára. Ám ebbe és mindenbe belenyugodott, mert bölcs ember volt. Csupán ott volt még sebezhető, midőn más ember szerencséjéről hallott, akit magánál alábbvaló embernek ítélt. Sötét pír és gúnyos düh borította el az arcát, elhallgatva szívta szivarját, mély megvetését legfeljebb kézmozdulattal fejezte ki.
Diamant utálta Zöld urat, mert adóhivatalnok volt, s mert Gusztit feleségül vette, s mert a rulettnél bankot adott, s a nyereségből neki ritkán, az asszony közbenjárására juttatott.
Ilyenkor reggelig kellett üldögélni a szalonban és világosan hallani a beszélgetést a szomszédban, a vendégek távozása után a férj és feleség között.
– Te, Zöld, a Diamantnak kellene valamit adni – kezdte az asszony.
– Akassza fel magát – felelt a bankadó.
– Úgy nézem, a kvártélyával is adós.
– Menjen lopni – javasolta Zöld úr.
– De nézd… – folytatta az asszony, és a többi szavakat már nem hallotta a virrasztó Diamant, mert Guszti duruzsolásra fordította a beszédet. Csak a házigazda felcsattanó kiáltása hangzott ki hozzá a szomszédba:
– Én tartsam, mert valaha a szeretőd volt?
Diamant magában búsan legyintett, de nem mozdult helyéről, mert bizonyos volt, hogy Zöld úr ezután sárgán, dühtől, gyűlölettől bágyadtan néhány bankjegyet hoz a hajnali vendégnek.
Diamant szeretett fiatalemberekkel beszélgetni, akikről feltételezte, hogy tisztelik őt tekintélyes múltjáért. Így Kálmán mellé szegődött a szalonban, amíg az öreg inas, aki valaha markőr volt Guszti leánykorában, bőven öntögetett az ingyenpezsgőből.
– Lássa, öcsémuram, Magyarországon kétféle ember van. A gróf és a zsidó. A többi nem számít. Se nem szoroz, se nem oszt. Ez a mi házigazdánk a nullák közül való – beszélt a koravén, kövér ember, aki a legtöbb osztrigát ette meg Pesten. – A történelmi nemesség úgy viselkedett, mint a balek. Fizetett határidő előtt, mintha hitelét akarná megerősíteni. Negyvennyolcban, vagy tudom is én, hogy mikor, odaadta az utolsóját, amije még volt, a nemesi kiváltságát. Önként degradálta magát közemberré, holott, ha egy zsidó lett volna a társaságban, az bizonyosan felszólal: meghalok, de kergetni nem hagyom magam… Per, veszekedés, árverés nélkül42 fizetett a magyar nemesség a múltakért; mit akar egy olyan náció, amely önként lemondott minden kiváltságáról?
A szomszéd teremben már pörgött az elefántcsont golyó.
Egyelőre Zöld úr pergette a rulettmasinát olyan szakértelemmel, mint egy kivénült monte-carlói hivatalnok. (Ha a gép rosszul végzi tennivalóját, elfoglalja helyét a nagyságos asszony, akinek gyűrűs, kövérkés kezei a játékosok átkozódásai között dobják a számot.)
Sem Diamantnak, sem Kálmánnak nem volt tétje – még ötkoronás pénzdarab sem –, amellyel szerencséjüket megkísérelhették volna, így nyugodtan és bensőségesen beszélgettek a szalonban, míg a játékosok zűrzavaros lármája, az arany- és ezüstpénz csörgése hozzájuk úgy hangzott, mint egy messzi tartomány ismeretlen hangjai.
– Én árendás volnék valahol falun, s nagyon boldog ember volnék – folytatta Diamant, miközben jelt adott a komornyiknak újabb palack felnyitására. – Fiatal szolgálókat tartanék, akik segítenének a borhamisításban. A feleségem a szalmazsákba dugdosná a bankót. A betyárokkal jó barátságban volnék, vagy reájuk lövöldöznék a vasrácsos ablakból. Lovam, tehenem, gyerekem, szabadságom volna. Kék kötényben járnék, és százesztendős koromban fiatal leányt vennék feleségül. Szakállam volna, mint az apámnak: úr volnék, mint Keleten az urak. Most csavargó vagyok egy nagyvárosban. Falusi kutya, amelyet a városba hoztak, hogy itt eltévedjen, mert otthon már nem győzték ennivalóval. Hát maga kicsoda, Végsőhelyi Kálmán öcsém?
Kálmán csendesen legyintett.
– Nem fogom magát párbajra kihívni, Diamant úr, akármit vág a szemem közé.
– Mert maga csak urakkal verekszik! De ismeri-e az urakat, akik most Magyarországon vannak?
Mielőtt Diamant tovább folytatta volna szavait, a kártyázószobából éktelen dühtől rekedt kiáltás hangzott. Valaki felordított, mintha tetten érte volna a feleségét. Fulladt, érctelen, gyilkosságot jelentő üvöltés hangzott.
Kálmán talpra ugrott.
Kövér barátja csendesen megfogta a karját.
– Hagyja őket. Csak a gazemberek vagy a buták verekednek. Kálmán a kártyázószobában a következő épületes jelenetnek volt a szemtanúja:43
Egy frakkos úriember, akinek vörös karikák voltak a szemei helyén az italtól és a felindulástól, üres pezsgőspalackot szorongatott a kezében, és teli torokból fenyegetőzött, hogy beveri a bankadó hajszálakkal beragasztott koponyáját. Az izgalmas jelenet csak rövid időre akasztotta meg a játék menetét. A bankadó barátai, akik hóhérsegédek módjára álldogáltak Zöld úr háta mögött, élénk taglejtésekkel és önkéntelen kiáltozásokkal kísérték a bank nyerését, míg hullafoltok ültek vértelen arcukra, ha a golyó szerencsétlenül perdült, elérkezettnek látták az időt, hogy a szolgálatkészségüket és használhatóságukat bebizonyítsák. Egy pillanat alatt körülvették a hörgő játékost. Egyik illetlen magaviseletéről akarta meggyőzni, a másik gyors szóval bizonyította, hogy Zöld a legkorrektebb játékos, míg a harmadik fenyegetőleg emelgette mészárosökleit a becsípett úr orra felé:
– Ne zavarja a játékot! – kiáltozták más alakok, akik jegyzőkönyvecskével vagy kartonlapocskával görnyedtek a zöld asztal mellett, és halálos komolysággal jegyezték a számokat, amelyeket a golyó ütött.
– Ki kell dobni – ismételgette, mint valamely kabalisztikus mondást, egy pohos disznókereskedő külsejű, sündisznó szemű férfiú, aki éppen nagyobb tétet nyert a zérón.
– Hallgasson már, ezredes – szólaltak meg mások csillapítólag, míg összeráncolt homlokkal szemügyre vették az önkéntelen szünet alatt nyereségüket vagy veszteségüket.
– Kérem, én azt hittem, hogy urak közé jöttem – üvöltötte az ezredesnek nevezett úriember, amire egy-két játékos kihúzta a mandzsettáját: egy gunyoros, kopasz, pofon ütni való ficsúr feltette a monokliját.
– Érdekes – selypítette. – Az ezredes azt hitte… Érdekes.
De vesztére szólalt meg. A feldühödött ezredes, miután a bankadót nem érhette el, egyetlen ökölcsapással az asztal alá sújtotta a monoklis figurát, mint aki régi haragjának végre szabad utat engedett.
A gavallér halálsápadtan (szemüveg nélkül) kelt fel az asztal alól, és a hátsó zsebéből revolvert vont elő, mint egy sonkacsontot.
– Még csak az kéne! – kiáltott fel Guszti, a háziasszony, kedélyesen, szinte örömteljesen. És a revolveres gavallért a szomszéd szobába lódította karizmainak nem túlságosan nagy megerőltetésével.
A pillanatnyi csendet felhasználta Zöld úr, aki levette a monoklit,44 és meglehetős ártatlan, sőt fájdalmas arcot vágott (talán a ficsúrt ért szerencsétlenség felett), és részvétteljesen felemelkedett:
– Uraim, nem babban játszunk. Azt hiszem, mindenkinek érdeke, hogy a játék simán és rendesen folyjon.
– A policáj elé való, ami itt történik – csikorgatta fogát az ezredes.
Zöld úr szelíden legyintett:
– Az urak – mondta tiszteletteljesen körülnézve, mintha legalábbis Magyarország bánusai és zászlósai foglaltak volna helyet a rulettnél – mindennapi vendégeim. Tanúk, hogy itt a játék korrektül folyik. Különben is a rulettjátéknál a bankadó csak egyszerű közvetítő a játékosok tétjei között – tette hozzá oktató hangon.
– Aki engem ide bevezetett, azt az ígéretet tette, hogy a zéró nem számít – ordított az ezredes.
Zöld úr füléhez emelte a tenyerét, mintha rosszul értette volna az ezredes szavait (holott már egy negyedórája ezen folyt a vita). Zöld úr csodálkozva csóválta a fejét, és megbántott hangon kérdezte:
– Hogyan gondolta ezt az ezredes úr?… És különben ki volt az a marha, aki ezt önnel elhitette?
– Tragacs! – felelt komoran az ezredes.
– Tragacs – ismételte Zöld úr, és szelíden hahotázott. – Nagy kópé.
– Tragacs – kiáltották a játékosok, és gúnyosan vagy jókedvűen felkacagtak, mintha valami abszurdumot hallottak volna.
Zöld úr megelégedetten ült vissza helyére, az ezredes dünnyögve szívta szivarját, csak vérbe borult tekintete járt végig néha az asztalon. Tragacs, akit itt kinevettek, ezalatt hidegvizes borogatásokat kapott a szomszéd szobában Guszti őnagysága gyűrűs kezeiből. Ah, hogy csillogtak a rubinok, smaragdok, türkizek e nő csodálatos fehér kezén! Egy ilyen ápolt, puha, édesded asszonykezet Tragacs elbámulna egész nap. Ha egyszer felesége lesz, gyűrűkkel rakja meg annak ujjait, még ha lopni kell is érte.
Diamant, aki Kálmán után a kártyázók közé besompolygott, zsebre dugott kézzel álldogált Kálmán háta mögött. Az öregember megvetette ezeket a nyafka, ideges, hangos, szemtelen kártyázókat, akik nem tudták titkolni sem örömüket, sem bánatukat. Mikor még ő számottevő játékos volt, szemhunyorítás és panasz nélkül tették fel a kockára vagyonukat – igaz, hogy imádkoztak is az otthon hagyott nők, midőn a férfiak a lábukat kihúzták a házból!45
Diamant szótlanul, lenéző mosollyal nézte egy darabig a játék perdülését. A szerencsétlen játékosok keserű, gúnyos pillantásával figyelte a nagyobb téteket, amelyeket a bank besöpört. Egyik-másik gavallér arcán már terjengett a halálos sápadtság; remegtek a kezek a pénzdarabok körül, miután már semmi nem sikerült; mások fétisként szorongatnak a kezükben babonás pénzdarabokat, mintha a revolver csövét melengetnék; a vállak meggörbedtek, mint sorscsapás alatt a táj; hideg arcokon a szerencse kunyorálása guggolt, mint az égett emberek kunyhója előtt; nyavalyatörős hangok jöttek a torkokból; mint ostorcsapástól az ebek, vinnyogtak fel a játékosok a bank egy váratlan fordulatától; egy rágott szájú, vonagló arcú gavallér céltalanul kiáltozta: „Gézám”, mintha már csak ennyi maradt volna az emlékezetében, a szemek szinte utánagurultak a talléroknak, aranyaknak, mint a szekér hátulsó kerekei; majd reménykedve néztek a bankadó előtt felgyülemlett pénzrakásra, mintha azt várták volna, hogy a piszkos bankjegyek közül felrepül egy fehér galamb, és szárnyát összecsattogtatja.
Az ezredes, aki időközben mindenét elvesztette, szótlanul, komor gondolatokkal állott, s a frakk úgy lógott rajta, mint egy cirkuszinason. A hóhérlegények a bankadó háta mögött egymásnak vetették a hátukat, és boldogan nevetgéltek, kárörvendve sandítottak az ezredesre és titokban lökdösték egymást a könyökükkel, mintha a kifosztott játékosnál mulatságosabb látványt nem gondoltak volna. A cimboraság brutális és ostoba tréfákra hangolta őket. Egy öregúrnak megkopogtatták a feje búbját, aki elmerült számításaiban. Az öreg bosszúsan hátrafordult, mire a csínytevő leguggolt az asztal alá. A bohócjókedv mellett is állandóan mély tisztelettel és megadással nézték Zöld úr hátulját.
– Ötven forint a zéróra – kiáltotta egyszer az ezredes, mintha vízből hívna segítséget.
Zöld úr visszakapta a perdülő golyót. Alattomosan, gonoszul nézett fel a halvány ezredesre:
– Guba – szólalt meg csendesen.
Az ezredes azonban nem „gubázott”. Céltalanul keresgélt kopott erszényében. Egy forint sem volt abban, nem pedig ötven.
– Guba – ismételte Zöld úr. – Guba nélkül nincs játék.
– Én ezredes vagyok – harsogott erőfeszítéssel a katona.
Zöld úr szánakozva legyintett, a játékosok kelletlen pillantásokat46 vetettek a kifosztott társukra, aki minduntalan megakasztja a játékot. „Már másodszor ma este.”
Diamant karon fogta Kálmánt.
– Gyerünk innen. Csak bajba keveredhetünk. Az ezredes bizonyosan váltót ír alá, hogy folytathassa a játszmát. Sokat láttam én már ilyesmit – dörmögött a kövér, koravén zsidó. – Okosabb volna reggelizni, már hajnalodik. Itt, a Ferenciek terén tudok egy kiskocsmát, amely virradatig nyitva van. Legyen a vendégem.
Diamant úr egy tízforintos csücskét mutatta a mellény zsebéből, és biztatóan hunyorított.
Hol szerezte a pénzt? Tán a háziasszony nyomta észrevétlenül a háta mögé dugott kezébe, amíg a szobán áthaladt, ibolyaillatokkal, bálias frisseségben? Vagy talán a földön fedezte fel a bankjegyet valamely kapkodó játékos széke alatt a sasszemű Diamant úr, aki sohasem szokott ácsorogni hiába a kártyaasztalok körül?
Tíz forint nagy pénz volt. A csüggedt Kálmán felvidámult, és csaknem kezet fogott ő is Diamant úr módjára a ravaszkás öreg markőrrel, aki a titkos ajtón kiengedte őket. (Csak később jutott eszébe, hogy őt úrként vezették be ebbe a házba, amíg pénze és hitele tartott, és Evelin beparfőmözött bankjegyeit könnyűszerrel dobta egy numerusra a zöld asztalra, mert tudta, hogy a jóságos leány másnap is rendelkezésére áll a rózsafa szekrénykével. De Evelin azóta messze eltávolodott…
A játékszalonban hamarosan észrevették üres zsebét, bármint titkolta azt Kálmán úr. A fiáker – természetesen hitelben – egész reggelig várta a Posta utcában, a komornyiknak a megszokott, kétforintos borravalót adta, vastag havannát rágott, és unottan szemlélte a játékot, míg a mellékteremben leereszkedő bizalommal szólította meg egy kis gavallérkölcsönért a nyerő játékosokat, miután óvatosan körülnézett. Zöld úr héjatekintetét azonban nem kerülhette el, és többé nem tartották fenn számára az asztalnál a tízes számú helyet.)
A hajnali utcán egy borsószem nagyságú asszonyka és egy hórihorgas úriember sétálgattak, mintha esti korzó ideje volna.
Diamant, aki mindenkit ismert a városban, megelégedetten dorombolt:
– Így jár az, aki pénzért eladja magát a nőknek. X. megházasodott, de a törpét nem viheti csak éjszaka a levegőre… Én agglegény47 maradtam. Pedig lehetett volna… Olyan partit, mint Zöld, magam is csinálhattam volna.
A Belváros ósdi házain megjelentek a hajnal fényei, mint a rákosi temetőkből jövő lámpasugarak. Vízzé és porrá válott öreg belvárosi polgárok lopóztak vissza a lakásukba. Megaranyozták a kopott boltcégéreket. Diamant a világosodó ablakokra mutatott a magasba:
– Ott alusznak a drága, tiszta, rendes emberek, boldog családok, érintetlen leányok. Ah, ha valamikor egy tisztességes nő szeretett volna! Ha egy ártatlan liliommal, fehér lábú égi tüneménnyel összehoz vala sorsom, már talán régen a jezsuiták vörös templomába járnék hálálkodni, nem pedig…
Diamant megragadta Kálmán karját, és olyan ellágyulással beszélt, mint egy félbemaradt regényhős. (Kálmán gyanakodva nézett rá, tán a pezsgő ártott meg neki, ám Diamant évtizedek óta úgy itta a pezsgőt, mint a vizet.) A szeme szomorú volt, mint egy árnyéké. A hangja fájdalmas, függöny mögül hangzó gordonkáé.
– Egész életemet rossz nők között töltöttem. Nem voltam hódító, csinos se, az erszényem is vékonyan eresztett, csak csendesen cigarettáztam, és éjjel-nappal társaságukban ültem. Foghegyről felelgettem, nem hajoltam le, ha ékszert, virágot elejtettek; ha sört itattam velük, boldogabbnak kellett magukat érezni, mint a grófok pezsgőjétől; néha egyfogatún kivittem őket reggel a panorámába, virslit hozattam, planétát húztam, s ezért felejthetetlenül hálásak voltak. Este ott álltam leghátul az orfeumban, ahol a tapsoló pincérek szoktak, mégis észrevettek. Néha egy szál virágot kaptak, a hajukba tűzték, vele táncoltak egész éjszaka, és reggel vízbe tették. Sport cigarettával kínáltam meg őket, mert tudtam, hogy az nekik mindegy, hogy mit szívnak. Délutánonként meglátogattam a lakásukon, mint valami atyafi, aki látogatóba jön. Elmondták családi körülményeiket, szerencsétlen szerelmeiket, megmutatták a vőlegény arcképét és a balekek szerelmi levelét. Néha elejtettem egy tanácsot, egy megjegyzést. De többnyire szótlanul cigarettáztam, és komolyan figyeltem a vetőkártyára. Látszólag beleegyeztem a babonáikba, bólintottam, midőn a hűtelen barátnőt szidalmazták, vagy undorukat fejezték ki az élet egyformasága felett. Feltettem a szemüvegemet – fekete csontkerettel –, midőn a szerződéseiket megmutatták, kitanítottam őket a vallomásra, midőn a rendőrséggel volt bajuk. Nem mondtam soha, hogy csinosak, hogy szeretem őket, csak ültem, üldögéltem,48 fújtam a füstöt, szemlélődtem, csendesen, nyugodt, okos voltam, így hódítottam meg a dívát s a virágáruslányt. Nem kellettek se testemnek, se lelkemnek, mert mindig valami másra áhítoztam, amelyet sohasem érhettem el.
Így szólt Diamant, és a meggyfa pálcájával a szürkülő ablakok felé mutatott:
– Oda… oda… Ahol piros terítékes abroszon együtt reggelizik friss kávét a család, és a ház leányainak jácintillatuk van, mielőtt megmosakodtak volna: a csóktól, amelyet ablakuk cserepes virágaival korán reggel váltottak. A kezük fehér és átlátszó, jól áll benne a zöld kiskanna, amelyből virágaikat öntözik. Néha egy csepp víz az arcomra esett… Ennyi volt az egész ismeretségem a tiszta, ártatlan hajadonokkal. A babos kendőjüket, a vizes kefével hátrasimított hajukat, fülkagylójukat, az elhalványuló meg felpiruló korallkövekkel, pihés nyakszirtjüket, hidegvízhűvös arcukat, istenbe vetett homlokukat, melankolikus halántékukat, merengő huncutkájukat, lemondó, kíváncsiság nélküli orrukat és ajkukat, amely mindig egymáshoz tapadva, mintha csak egyszer, először szólalnának meg, a nászéjszakán: – mindezt sohasem láttam közelről, csak elképzeltem a virágillatot, amelyet lehelnek. Ártatlan, szelíd, templomjáró, fehér lábú nők ismeretségére vágyódtam mindig, és színésznőket, meg bukfencező ledéreket kaptam az élettől. Ha egyszer egy tiszta leánytenyér megsimogatta volna a homlokomat: mindjárt más ember lett volna belőlem. Ha csak egyetlenegyszer vettem volna észre, hogy odakünn húsvéti reggel van, a szívem pedig „szerelmes egy tavaszi nőbe: más utakon jártam volna. Soha egy tiszta nő nem mosolygott reám, s nem fogott velem kezet, nem törődött a lelkem üdvösségével… Csak lábujjhegyen álltam táncosnők petyhüdt viganója mögött. Ezért nem vittem semmire az életben. Maholnap ötvenesztendős vagyok, s felfordulok, mint egy kutya.
Kálmánnak egy hang dudorászott a torkában, mint egy zsoltár, amelyet mindjárt énekelni kell, amint az orgonista jelt ad:
– Evelin, Evelin…Tiszta, szűz, jó Evelin.
De hallgatott, mert ő volt egyetlen kincse az életében.
A szerelmesek, ezek a furcsa filkók az élet kártyajátékában, voltaképpen minden más férfit alsónak néznek.
Amíg Diamant úr elmerengett eliramlott életén, mint a tök alsó, Kálmán hetyke szívvel és könnyed megelégedéssel gondolta magában,49 hogy a nő, akinek fajtájáról a bölcs kövér ember ábrándozik, az tulajdona.
A panasz és keserv úgy hullámzik a boldog szerelmes fülében, mint a fodros haboknak költői játéka.
Milyen szamárnak látták egykor Magyarországon Kisfaludyt, midőn kesergő szerelmi lantját megszólaltatta! Kéklő Badacsony és merengő bárányfelleg csak néhány, hasonló szívben ébresztett bánatot. Kevesen gondoltak arra, hogy a ringlótos, szőlőhegyi erdőn egy boldogtalan dalia lépeget, és az egész életet, világmindenséget egy leányszempár szeszélye szerint ítéli meg.
Sőt, egyik szerelmes férfi mindig kész kinevetni a másikat – ugyan kinek jutna eszébe, hogy az ő érzelmein kívül vannak más cifra repkények is, amelyek a szíveket behálózzák? A szerelem valami igen nevetséges és gyermekes játékszer, amíg az másokat mulattat vagy gyötör.
Bohócpúder felebarátaink arcán.
Hosszú fácántoll, amit féleszűek a kalapjuk mellé tűznek.
Lyukas mogyoró, amellyel a gyermekek és öregek durákot játszanak.
Mindenki nevetséges, aki szerelmes.
A szemérmetlenek beszélnek arról, hogy a falra másznak kínjukban egy nő miatt. Ezért a lírikus költő tulajdonképpen ellenségek között jár, mikor bolondságait elhegedülgeti. Ha pedig egy mély, megtermett, serhangú s tüskés, testi nyavalyáktól amúgy is szenvedő férfiú beszélget a szerelemről, a fáradt szájszélek közé inkább illenek trágár vagy megvető szavak, mint panaszkodó rím…
Kálmán megfogadta ezen a hajnalon, hogy soha többé nem beszél komolyan a szerelemről, csak magában dudorássza, mint az őszi bogár énekel egyedülvalóságában a nádasban, hogy: „Evelin, nagyon szeretlek”. – Kálmán férfias fiatalember volt, aki az élete megmentése árán sem mondta volna el hangosan azon dalokat, amelyeket a tenoristák mindennap elfújnak a világ négy táján (s a nők sohasem unják meg őket hallgatni).
– Szakrament! – kiáltott fel hirtelen Diamant úr, miután gondolatban egy vagy több belvárosi kisasszonnyal esküvőt rendezett a barátok templomában, és még abba is beleegyezett volna, hogy a leányka hosszú, cikcakkos nadrágot viseljen, amilyent a gellérthegyi búcsúkor hordott a nagymama, sőt talán az lett volna egyetlen50 vágya, hogy a felesége saját kezével kösse a harisnyáját, mint azok a férfiak szeretnék a világ rendjét helyreállítani, akik táncosnők cipőjéből kotyvalékot ittak.
– Szakrament, valaki leöntött az emeletről…
Zöld, tollas vadászkalapja valóban gyanús folyadéktól lett nedves, itt, a hajnalodó belvárosi utcán. Odafent halkan zárult egy fehér függönyös ablak a második emeleten.
(Könnyű lett volna elképzelni a fehér kezet és a csipkés éjjeli öltönyt, az álmatag arcocskát, a váll havát s az alvástól ezeregyéjszakai narkózisba összeállott, hosszú szempillákat, párnába sóhajtott hangokat, harisnya lehúzása közben éji pille módjára szállongó gondolatokat, homlokra hintett hímporát az édes ábrándozásnak, elárvult kezecskéjét egy alvó nőnek, a selyempaplan alól kikandikáló sarkot, amely a szüzet álmában megcsalja, midőn szemérmetlenül mutatkozik a hajnali világosságban – de Diamant már túl volt a szerenádos hangulaton; rövid káromkodások kíséretében magyarázta Kálmánnak, hogy laknak dühös agglegények a Belvárosban, akik vízzel leöntik az emeletről a későn járókat, mert nem tudnak aludni a néma városrészben felhangzó lépésektől.)
Ilyen körülmények között érkeztek a „Veterán”-hoz, amely ama ritka éjszakai kocsmákhoz tartozott a Belvárosban, amelynek engedélye volt a políciától a reggelig való ébrenléthez. Bár a kocsmacégér egy Miksa császár-korabeli, mexikói önkéntesnek öltözött Kalap utcai házmestert ábrázolt a megfelelő tollakkal, kardokkal és egyéb jelvényekkel, éjszaka itt nagyvilági élet folyt.
A bolthajtásos helyiség egy Barátok terén lévő háznak volt a tartozéka, nyomdászok, újságírók, ledér nők és egyéb éjszakai búsak ütötték fel itt sátorfájukat, mint az ördögszekér megakad a mulandóságot fütyürésző őszi szélben a temető garádjában. Az elhibázott életek úgy foglaltak itt helyet, mint a viharvert vándorköpönyegek száradnak az útszéli kemence oldalán. A vendégek, midőn beléptek a sűrű éjszakából a mámorszagú, dohos kocsmába, odakint a fal mellé támasztották a keresztfájukat, amelyet idáig cipeltek. Még egy óra hosszat örülni, kiabálni, asztalt verdesni, okoskodni, esetleg egy nótát énekelni betértek ide, mielőtt álomra hajtanák a fejüket, amelyből talán nincs is felébredés. Körös-körül a nagy városban, ezeréletű Pesten alusznak az emberek. Nyögnek álmukban, lutriszámokkal, fehér lábú növendék lányokkal, lidérces boszorkányokkal,51 másnapi gonddal, hamuvá lett pénzzel álmodnak, mintha valamennyien elszöktek volna a városból egy messzi tartományba éjszakára. Az alvók nem fizetnek adót, nem perlekednek, megbékülnek, kinyújtózkodnak, és csodálatosan hallgatnak. A város ezer hangjából, érzéséből, vágyából csupán a „Veterán” vendégei maradtak ébren. Ha az alvók többé nem ébrednek vala öntudatra, a „Veterán” vendégeire marad Budapest képviselete, mert gondtalan vidámsággal, nyitott szemmel töltötték az éjszakát, amikor eljöttek az arkangyalok, hogy elpusztítsák a házak lakóit, amely házaknak kapui bárányvérrel voltak megjelölve.
Itt ültek, boroztak, söröztek, frissen főtt húsokat, gyomorcsiklandozó halakat fogyasztottak azok, akiknek semmi közük sincs a város nappali életéhez. Önként száműzték magukat az éjszakába, mert nem találtak nappal olyan arcot, amelybe érdemes volna belenézni. – Akik e kocsma nélkül kénytelenek lettek volna: bűvös vadászok, fagallyakon nyargaló kísértetek, országutakon elsuhanó vándorlók, háztetőgerinceken elmosódó holdvilágfoltok, kutyaszorítókban rekedt, kapu alatti árnyékok, a hold körül bódorgó, eltévedt füstkarikák, csillagsugarakból ellengő porszemek, az öngyilkos ágya lábánál álldogáló rábeszélők, szélhámoskalpagú patkányfogók, álmatlan szűz leányokhoz belopózkodó kerítő gondolatok lenni. Ültek és szakállukat a korsóba mártották, mint felszabadult, régebben elvarázsolt lelkekhez illik, akiknek már nincs semmi tennivalójuk éjszaka a városban. Hóhérok és áldozatok, vacogó bűnösök és jámbor csónakosok verődtek össze az éjszaka oltalma alatt. Akikre meleg ágy, hű asszony, tiszta csók, érintetlen lábikra várt, azok már zümmögve elrepültek, mint a szitakötő száll látszólagos céltalansággal a napsugár felé.
Az elkeseredett, bús korhelyek tisztelték Diamant urat, akinek alakjáról legalábbis annyi keserűség nézett alá, mint az egyiptomi piramisokról. Külön asztalt szorítottak a búskomolynak, aki néhány kocsis külsejű férfiút keresztnéven üdvözölt, miután azok köszöntötték.
– Leveshúst… és, ha volna egy velős csont – mondta Diamant hivatalos komolysággal a vékonypénzű kocsmárosnak, mintha a konyha ellenőrzése végett töltötte volna ébren az éjszakát.
A fogak még alig kezdték megdolgozni a húsokat, Diamant csupán egyetlen korsóval hajtott fel az árpaléből, midőn egy távoli52 pontra szegezte a szemét, midőn felpattant az üvegajtó, amely a párákkal el volt függönyözve, mint a purgatóriumban a női osztály.
Elegáns, friss jó szagú volt, mintha egész éjszaka tükre előtt ült volna, s nyomban pótolná az elszállott esszenciákat. Lengett, libegett, mint a tönkrement játékos képzeletében a gyönyörű nő, akit megvehetett volna, ha szerencséje másként fordul. Egykori ifjúsága, amely beteg fecskeként meghalt az afrikai partokon, erre az éjszakára visszatért. A szerelemféltő, tigrisfogsorú, a vajúdásnál jobban szenvedő asszony volt. A hegyek mögött lebukó véres napkorong volt, amelynek tükrében birokra kelnek az ikrek: a hold nyurga, széljárta, tilinkózó leánya és a nap kovácslegény fia.
Az egyik szeme bandzsított, mintha ott kiáltoznának vasrácsos ablakaik mögül a halálra ítélt foglyok: szerelem, ifjúság, dal és könnyelműség.
A másik szeme mereven szegeződött Végsőhelyi Kálmánra, mint az aranyhegyű nyíl, amely centrumot keres.
Kálmán megbénultan nézte a turnér, a strucctollas kalap, az édesded parfőm és a gondtalan élet szilaj felvonulását, mint egy vén cirkuszparipáét, amelyet holnapra tán halottaskocsi elé fognak.
Diamantnak azonban helyén volt az esze.
A berepülő hölgy elé sietett, s zsírosan, templomatyásan, mint egy falusi nagybácsi megszólalt:
– Asszonyom, ez a hely méltatlan…
– Ott akarok lenni a jegyesem mellett – felelt Ninon, mint aki sokszor átgondolta az álmatlan éjszakán mondanivalóját.
– Ez a kocsisok klubja – ismételte Diamant meglehetős energiával s némi asztmatikus hangsúllyal. – Mi, férfiak, mehetünk a hullaházba is, ahol agyonvert nők mulattatnak. De ön előkelő hölgy, akinek kezet szoktak csókolni Pesten.
– Voltam – rebegte Ninon –, míg ez a férfi tönkretett.
– Gyerünk, asszonyom – felelt Diamant kíméletlenül, s nyomban karon fogta az ájuldozó nőt.
Két lépéssel kivezette a „Veterán”-ból, s odakünn kocsiba ültette.
– Menjen haza… – mondta.
„És olvassa régi szerelmes leveleit, boldogtalan gyermekem” – tette hozzá gondolatban.
Mire visszatért, már tegezte Kálmánt.
– El kell utazni innen, fiam. Nyomorúság, kínlódás, poklok várnak53 itt. A börtönök is üresek mostanában. El innen, ahol levegő és szél van. A kurjantás messzire hangzik, a szív úgy dobog, mint a bika halk, céltalan bőgése. Te még fiatal vagy, a szerencsédet a kezedben tartod. Keress ártatlan, szent nőket, akik leimádkozzák a vétkeidet, s szívesen szenvednek érted fogfájást s mártírhalált. Az üzlet itt nagyon rosszul megy.
Végsőhelyi lehajtotta a fejét.
A búskomor képek kegyetlen kedvvel sorakoztak elébe. Keskeny belvárosi utcán pislogó gázláng, amely alatt a zsineget előkészíti, hogy nyakára hurkolja… Nyomorult, hosszú nap, amely sohasem akar letűnni a Gellérthegy mögött, midőn egész délután egy pisztoly csövébe nézeget… Börtön patkányokkal és nyírott fejű, öreg fegyencekkel … Bűz és élve eltemetettség…
Igen szerencsétlennek érezte magát.
– Majd gondoskodom az elutazásodról, mire virrad – folytatta Diamant, és fogcsikorgatva hajtott fel egy pohár bort, amelyet előbb megrágott fogaival, mint ellenségét.
Ezután nemsokára történt, hogy Végsőhelyi Kálmán elhagyta a „Veterán” szívringató és lelket altató bolthajtásait, miután bensőjében azt érezte, hogy csodálatos változáson ment keresztül. Ezután soha nem ácsorog kártyaasztalok körül, az utcán elkerüli értéktelen, könnyen éldegélő és szemhunyorítás nélkül a halállal cimboráló pajtásait, kibékül nagybátyjával, egy falusi sündisznóval, akitől már nem lehetett egyetlen fillért sem kipréselni, vizsgáit rendben lerakja, és ügyvédi irodát nyit Pesten, a Belvárosban. Minden élet céltalan és nyugtalanító, amely a családi boldogságot nélkülözi. Asszonyt vesz a Józsefvárosból, ahol Evelinnel megismerkedett. Jó lakatokat csináltat az ajtókra, nyitva tartja a szemét, csak a Nemzeti Színházba viszi a feleségét, a budai korzóra járnak sétálni, kis bölcső felé hajolnak, halkan éldegélnek, minden gondolatról beszámolnak, együtt fényképeztetik le magukat, és vasárnap délután kirándulnak a farkasréti temetőbe, ahol atyafiak nyugosznak. Jó konyha lesz, ízes pecsenye, tiszta asztalkendő, puha ágy, ébresztőóra és boldog, csendes nappal. Lesz idő az ősz és a tavasz szépségeinek a megfigyelésére. Hangos szó nem kergeti el a házból a nyugodalom néma madarát. Legfeljebb a varrógép pörög, a postás csenget, és pénzt hoz, egy nyugalomba vonult, öreg szomszéd átballag vacsora után, és meséket mond a porosz hadjáratról. A háziorvos csak politizálni jár el a54 házhoz, és délután kávét isznak a felesége jó barátnői, józsefvárosi, cekkeres, öreg asszonyságok. Az óramutató éjszakának idején céltalanul mutatja az időt, mert mindenki alszik a háznál. Nagyon messzire hallatszik a szemetes csengetése és a hajnali lumpok kopogása, mint egy távoli országban. Mécses ég a szentkép alatt, és az asszony lassanként hasonlítani kezd ama Szűzmáriához, akinek arcát még nem törte meg a fájdalom, álmában, ha érthetően beszélget: háztartási és cselédügyekben intézkedik. „Mari, az úrnak köménymaglevesét ne felejtse…”
Miután csak szomorúságnak van joga a hazugsághoz: sohasem mondanak egymásnak valótlanságot a hosszú életen át Kálmán és Evelin, vagy aki Evelint helyettesíti – az ő beleegyezésével és megkérdezésével.
Minden hajnalban így fogadkozott Kálmán, boldog megtisztulással tért aludni, míg este lett, s mindent elfelejtett ismét a jóravaló határozatokból. A zűrzavaros álmok, amelyek a tébolydák reménytelenségeivel lepték meg, midőn lehunyta szemét, hozzájárultak, hogy reggeli fogadalmait mellőzze. Midőn fel-felébredt a szörnyű álomképekből, úgy dobogott a szíve, mint egy paralitikusé, aki véletlenül felismerte betegségét. Ha író lett volna, nekiül vala, s leírja álmait, álmában véghezvitt hazug cselekedeteit, öntudatos ámításait, szélhámosságait az álmok országában: sohasem kell egyebet írnia… így aztán nem csodálható, hogy kábult fejével mindenre inkább gondolt, mint az életmód megváltoztatására. Repült egyik nap a másik után, mint vándordarvak az égboltozaton. Huszonöt esztendős volt, s még mindig arra gondolt, hogy Evelin (ha valóban nem menne hozzá férjhez) majd feleséget szerez a számára, s egyáltalában mindent megbocsát, s gondoskodik jövőjéről. Evelint ő természetfölötti istenséghez közelállónak hitte, akinek nagylelkűsége már az édesanyákét is felülmúlja.
Midőn most, e fogadalmas hajnalon az utcára lépett, álmatagon indult el a kanyargós belvárosi utcákon egy kis garniszálloda felé, ahonnan az utóbbi évszakban (mióta Evelin Pestet elhagyta), Ninon de Lenclos többször kiváltotta, fehérneművel s ruhával táplálta, míg végül Kálmán ismét visszatért Ninon kis palotájába, ahol a magasföldszinten egy olyan széles ágyban aludt, amilyenben királyok és kéjencek töltik a pihenés óráit – anélkül hogy ezzel a cselekedetével Evelin szent személye ellen véteni akart volna – hisz mindig ott55 lebegett előtte a leány csodálatos arca, mint a búcsújáróé előtt Krisztus, aki erőt és kitartást adott a fáradhatatlan gyalogláshoz…
…a regényhősnők, majd a csodatevő, ujjheggyel gyógyító s földi szenvedésekhez közömbös szent leányok alakjában… Középkori templomi zászlókra van írva az arca, a lobogókat kinyitja a szél a szerencsétlenek csapata felett, és ott megy a zászló árnyékában Kálmán is… csak ritkán látta őt borzas, szeleburdi növendék lánynak (egy belvárosi leánynevelő intézet növendékének, ahol Evelin ifjúságát töltötte), amikor még Kálmán tetterejében volt, s ő gondolkozott a leányka helyett is. A lengő gyermekleány azonban mélázó, messzire néző tekintetével csakhamar felülemelkedett a dolgokon – azt is látta, amit Kálmán akkor cselekszik, amikor egyedül van, azt is látta, hogy mit gondol magában Kálmán, hogyan él, megy az utcákon, s kivel találkozik – látni kezdte Kálmánt a megdöbbenésig híven, bár még alig töltötte be tizenhetedik életévét. Ekkor adta át az első ezerforintos bankót Kálmánnak (amelyhez megfoghatatlan módon jutott a gazdag, de vagyonával még nem rendelkező kisasszony), menjen, és tegye fel egy lóra a tavaszi versenyen. A pénz természetesen elveszett. Evelinnek egyetlen pillantása vagy bús hangja sem volt, midőn a szomorúságról értesült. „Majd megtakarítom”, felelt nyugodtan, bár Kálmán égre-földre esküdözött a Szerb utcai régi ház kertjében, ahova a nőnevelde ablakai nyíltak, hogy addig nem nyugszik, amíg az elveszett ezrest nem leli fel… Evelin a messzeségbe nézett, és csendes hangon kérte Kálmánt, hogy hasznosabb dologgal töltse idejét, mint pénzszerzéssel. Csak addig igyekezzen fenntartani magát, amíg Evelin elhagyja az iskola falait, s maga veszi át vagyona kezelését…
Ettől a naptól kezdve természetesen Kálmánnak legkisebb gondja sem volt, hogy valamely pénzkereső állás után nézzen. Szerencsés fickó volt. Egyszer elsült kezében a vadászfegyver, amint a nyúl után futott a rőt nyíri mezőn, és a töltés a füle mellett zúgott el, mint a halál gyorsvonata. (Csak évek múltán gondolt arra, hogy ezért valakinek hálát adjon.)
Mielőtt a garniszállodához ért volna, előkelő külsejű, fájdalmas hangú, fekete kesztyűs dáma lépett ki egy várakozó bérkocsi belsejéből, s Kálmánnak a karjára tette a kezét:
– Ne menjen már többé a „Galamb”-hoz, édes jó fiam. Hisz nálam56 lakik kényelemben, tisztaságban, csendben. S nagyon jól tudja, hogy ami az enyém, az a magáé is.
Ninon volt a leselkedő, aki a „Galamb” környékén állott őrt, még ha reggelig kellene is várni az imádott lépésekre.
Ámde e fogadkozó hajnalt nagyon rosszul választotta az előkelő hölgy, aki egyébként szintén hatalmában tartotta Kálmánt, anélkül hogy annak szívét bírta volna.
Kálmán ridegen elutasította Ninont:
– Közöttünk mindennek vége, asszonyom. Szeszélyei kielégítésére keressen más ostobát a városban. Én elhagyom Pestet, hogy soha többé ne lássam önt és háza táját.
– Talán boldogtalan voltál, amikor nálam laktál? – kérdezte csípősen Ninon, és a parazolt fenyegetően emelte fel kezében.
Kálmán körülnézett, merre vehetne egérutat a felhevült úrhölgy elől. Egy átjáróházat tudott a közelben (amolyan csendes, néma házat, amelynek kövezetein csak beavatott polgárok lépése koptatott ösvényt, amint bejöttek itt, az egyik kapun, s elballagtak a másikon, a messzi ismeretlenségbe), ennek a háznak kapujáig akarta elcsalogatni Ninont. Ámde a tapasztalt hölgynek volt magához való esze, és mindenáron a zárt kocsi felé szorította a bizonytalankodó fiatalembert. Hevesen és megállás nélkül beszélt, mintha egy láthatatlan barátnőnek panaszolná el Kálmánnal töltött boldog-boldogtalan idejét.
– Nincsen Pesten férfi, akinek jobb dolga lett volna, mint ennek a közönyös ifjúnak. A herceg szobájában lakhatott házamban, s legfeljebb akkor kellett elmennie neki a kávéházba, midőn a herceg felrándult Pestre, hogy hölgyeivel találkozzék. Különben korlátlan úr volt, a házmesterek csak az ő ügyeiben szaladgáltak, a szabók, suszterek az ő részére varrtak a környéken, a borbélylegény késő estig ácsorgott az előszobában, mintha valóban maga a herceg volna odabent. Előkelőség, nyugodalom, zavartalan harmóniájú élet, kocsizás a Zugligetbe, finom női látogatókkal való megismerkedés, józan, halk, áldott éjszakai csönd a ház bezárt kapui mögött, teli spájz és falusi nyaralás… minden az övé volt. A boraim, a teheneim, a lovaim, jobbágy módjára szolgáló cselédeim, halkan füstölgő kéményeim, megrakott kamráim, a padláson száradó dióim, illatozó almáim, cukorédes szőlőfürteim, disznósajtjaim és falusi tekintélyem: minden az övé. Bemutattam öreg előkelő barátaimnak, akik57 pártfogásukat ígérték a hosszú életre, bemutattam falusi vincelléremnek, mint a gazdát, akinek ezentúl engedékenységgel tartozik. Ha pénzzel akarta volna megfizetni a bölcs, életrevaló tanácsokat, amelyeket tőlem hallott, egy papirosmalmot kellett volna építenie, ahol reggeltől estig nyomják a bankót… A gazember!
Ninon felsikoltott, úgy káromkodott, mint egy őrmester, mert Kálmán futólépésben fordult be az átjáróházba, s egy pillanat múlva eltűnt szeme elől.
Egy másodpercig úgy állt, mint akit fejbe ütöttek. Aztán csendes mosoly suhant végig egykor tündöklő, királyságokat érő arcán:
– Gyerünk haza, Fricl – szólt az ezüsthajú, gavalléros fiákereshez. – Úgy látszik, megöregedtünk.
A muszka lovak ügetésben siettek tova a kanyargós belvárosi utcákon.
Végsőhelyi Kálmán pedig a rókusi Máriához vette útját, akit már régen kinézett Evelin pesti helyettesének, aki majd a csodákban megsegíti. Azt is, hogy elég erős volt megszabadulni Ninontól, Evelin, illetőleg Mária közbelépésének köszönhette. Odafent állott magas oszlopán a legszebb budapesti nő, a kőből való szűziesség és malaszt. Feje lehajtva, de nem aranycsillagokból való korona terhétől, sem azért, mintha kíváncsi volna a Kerepesi út járókelőire, csirkefogóira s parasztjaira. Imára volt illesztve a két keze, égi áhítat az alakján, mintha a józsefvárosi nők helyett imádkozna itt egész életében. Ave Maria, gratia plena! – mondják az aranyozott betűk, és Kálmán olyan bizalommal közeledett a szobor vaskerítéséhez, mintha bizonyosan tudná, hogy ezen a helyen pártfogásért esedeztek már sokszor érette, talán oltalomba ajánlották akkor is, midőn a drága lény az utolsó hajnali misén vett részt a rókusi kápolnában, térdepelvén az apácák mögött, a koldusok között, mint egy átutazó hercegnő. Egy őszirózsákból font koszorú feküdt a kerítésen belül, mintha ő hagyta volna itt emlékbe, mintha gondolt volna arra, hogy Kálmán erre jár egy bús hajnalon – midőn ő falusi háza ablakából mereng a táj ébredésére –, és Kálmán eltévedvén a nagyvárosban, senkit sem talál, aki előtt kiönthetné a szívét… Ah, a jó nők szentimentalizmusával nem ér fel a férfiak leggyöngédebb gondolata sem! Ők igazán csak akkor hazudnak (némaságukkal vagy távollétükkel), midőn a legnagyobb fájdalomtól akarják megkímélni a férfiakat.
Kálmán a vasrácsra hajtotta a homlokát, és gondtalanul, szavak58 nélkül imádkozott, mint a vándorló. Ő Evelint látta odafent az oszlopon, és a leányhoz szállt szíve hangja, a csodatevő hölgyhöz, a gyógyító lehelethez, a mindent felejtető simogató kézhez.
– Evelin – csuklotta végül oly fájdalmasan, mintha ezért különös bűnbocsánatban részesülne a leánytól, aki mindent lát. Látta rideg magatartását Ninonnal, látta menekülését, és látja most itt buzgó könyörgését is. S ezért meg kell neki bocsátani, még ha jéghegyek állnának is közöttük.
Messze a magyar faluban korán reggel szokás szerint kártyát vetett Evelinnek öreg dajkája.
Amint a vénasszony a földön guggolt, hirtelen rámutatott egy figurára, amelyről már régen nem volt szó a kártyavetésnél.
– Út áll – neki – szólt, s Evelin megremegett, mint a szellőben a falevél.
