IV A különös kisasszony különös udvarlói | Krúdy Gyula munkái

IV
A különös kisasszony különös udvarlói

Maszkerádi – ha valamikor a másvilágon igazat kell beszélni földi cselekedeteiről – azt vallja, hogy leginkább azoktól a nőktől félt, akik másnap is emlékeztek hazugságaira, s leginkább lakodalomban szerette tölteni a napjait.

Maszkerádi még abban az időben lakott Pesten, mikor a Zerge utcában fehér harisnyás polgárkisasszonyok üldögéltek esténként a földszintes házak udvaraiban, jó szagú fák alatt hallgatták a távolról hangzó harmonikákat, a szívük megtelt szerelemmel, mint a kőmedence a vízcseppekkel, amelyek az elhagyott kutakból szivárogtak, és télen kucséberkosár szaga, nyáron keményített alsószoknya hangja volt a városrésznek. Maszkerádi elszöktethette volna az egész Zerge utcát, ha éppen kedve tartja. Kósza lélek volt, francia vagy német, bujdosó herceg vagy hamisjátékos, előkelő úr és éjjeli énekes, tőrmester és ingyenélő. A házas polgárasszonyok lesütötték a szemüket, ha rájuk villantotta a tekintetét, karcsú lábszárait gyűlölték a férfiak; a lányok tudtak egy imát az imádságoskönyvben, amelyet Maszkerádi jelölt ki a számukra. Néha öt-hat kisasszony hajolt buzgón a vasárnapi misén a bűnbe esett lélek fohásza fölé a barátok templomában.59 Éjszaka olykor fegyverdördülés hallatszott a városnegyedben. Maszkerádira lőttek rá apák vagy férjek, amint alvó házak körül ólálkodott. Fekete szakálla volt, és bűbáj volt a hangjában. Nagyon előkelő belvárosi asszonyságoknak őrizhette a leveleit (midőn még ott volt tanyája), hogy nem vetették fogságba, Pest legsötétebb börtönébe.

A kalandos rosszhírű egy napon különös körülmények között halva találtatott a lakásán, a numero tízben, ahol sokszor lestek dühös férjek eltévedt asszonykákat a kapu alatt. Életveszélyes volt az út Maszkerádihoz, mégis annyian szöktek hozzá havas délutánokon és bál előtt, tavaszi reggelen és budai kirándulás előtt, temetések után, izgatottan a könnyektől és szertartástól, zivataros éjszakai mezítlábas nők, akik az esőcsatornán ereszkedtek le – mint senkihez a városban. A halottkém szívesen beleegyezett, hogy a veszedelmes embert minden különösebb próbatevés nélkül eltemessék; még csak forró viaszt sem cseppentett a körmére. Látta ugyan, hogy egy kötőtű van a szívébe szúrva; azonkívül egy kampósszeg is kiállott a feje búbjából a halottnak. Ámde a gonosz nem érdemelt sok ceremóniát. Csak minél hamarabb vigye a gyepmester kocsija kifelé a városból.

Talán két hét sem múlott el Maszkerádi titokteljes halála óta, midőn ismét fegyverdördülés hallatszott késő éjszaka az Ősz utcában. A fiatal házas Libinyei dörrentette el a mordályt; nyilván kísértetet látott; holott szentül esküdözött, hogy Maszkerádit látta a felesége mellől kiugrani, s az ablaknak menekülni, midőn éjféltájban lidércnyomástól felébredt. Lotti sápadt volt, minden ízében remegett, és az édesanyjának titokban különös álmot vallott be, amely meglepte, mint valamely meleg szél. „Ha gyermekem lesz, a Dunának megyek!” – esküdözött a fiatal nő, de aztán meggondolta a dolgot.

Két hét sem múlott el, midőn Libinyeiné sógornője, tavaszkék szemű, madonnafehér-vállú, dióízű Helén csodálkozva keltette fel a mellette alvó férjét.

– Valaki jár a szobában – suttogta.

A kékfestő az arcára vonta a dunyhát, de onnan is hallotta, hogy az ajtó csendesen felnyílott, valaki kiment a kapun. Remegve tapogatta a Helén vállát.

– Piha, milyen temetőszagod van. Akárcsak Lottinak – szólalt meg első meglepetésében a kékfestő.60

Bár a legbensőbb családi szentélyben történt e jelenet, Pesten mégis megtudták az emberek a dolgot, és a két Libinyeinére sanda szemmel kezdtek nézegetni. Mégiscsak erkölcstelen dolog, hogy a sógornők egy rossz hírű halottat tartanak szeretőnek.

A polgári lövöldében, borozgatás közben egyik-másik becsípett polgár, atyafi szóvá tette a gonosz hírt a férjek előtt. A pletyka már akkorára úgy színezte ki a dolgot, hogy a két Libinyeiné tette el láb alól a kalandort, az egyik fejébe verte a szeget, a másik szívébe a kötőtűt, mert az hűtlenül elhagyta őket. Másfelé danolgatott éjszakánként, új lakodalmakra járt, frissebb menyecskéknek a fülébe sugdosta megrontó hazugságait. És most a halott bosszúból, hideg síri tanyájáról, a temető árkából visszajárogat a gyilkos asszonyokhoz.

Elhitték-e a Libinyeiek a beborozott polgár szavait? Csúf verekedés keletkezett, amelyben a Libinyei fiúk, magyar nemes emberekhez méltóan, kuruc őseikre való tekintettel, több polgártársunknak beszakították a fejét. Széklábbal, puskaaggyal és ököllel védelmezték az asszonyaik becsületét. Ugyanezért már jóval éjfél előtt befejeződött a lövöldebeli mulatság, a Sas-hegyi borok drágalátos mámora elszökött a polgári kalpagok alól, a városerdő kora tavaszi orgonafái mögött most nem vonta nótáját a különböző hangokra játszó malacbanda, a Libinyeiek komoran, lehurrogott fejjel baktattak végig a Király utcán, ahol még éjszemű zsidó nők és lóbőrszagú kereskedők laktak.

Midőn az Ősz utcai házhoz értek a korai, éjfél előtti józan állapotban, szívdobogva álltak meg a földszintes ablakok alatt. A fehér függönyök mögött lakodalmas lámpafény volt, és zeneszó hangzott az éjbe, mint a vörös lámpásos belvárosi házakból, ahol barátságosan fogadják a legidegenebb utasokat is. Úgy hangzott a zene, mint háztetőkön csavargó macskák holdas szerenádja.

Az idősebbik Libinyei felkúszott a sarokkőre, amelynek olyan figurája volt, hogy február végén okvetlenül észre kellett venni minden józsefvárosi kutyának.

Az idősebbik Libinyei felmászott a kőre, és bekandikált az otthonába.

Azután egyetlen szó nélkül lefordult állásából, s elterült az utca kövezetén, mint aki dolgát befejezte.

Libinyei Pál (az ifjabbik) feldühödve ugrott a kőre, és egyszerre vérbe borult a két szeme, mint egy borzasztó ökölcsapástól.61 A gazdag kékfestő olyasmit látott, amiről fogalma sem volt eddigi életében. A két asszony, Lotti és Helén szemérmetlen állapotban traktálta Maszkerádit a terített asztalnál. A sonka úgy nézett, mint az ökörszem. A gellérthegyi bor világított, mintha a tűzhányóból benne maradt volna a láva. A megszelt cipó fehéren mutatkozott, mint a fáradt vándorló előtt az ágy. A sarokban egy vándormuzsikus pengette hangszerét bütykös ujjaival, olyan erővel, mintha egész zenekar játszott volna, és oly áhítatos képet vágott a mulatsághoz, mint egy középkori szerzetes.

Libinyei öklével bezúzta az ablakot, mintha embert ölne.

Az ellobbanó gyertyák utolsó fénysugaránál annyit látott Libinyei, hogy a zarándokképű zenész felállott a sarokból, és fényes hangszerével hatalmasat sújtott a Maszkerádi koponyájára, mintha az ütéssel végleg a másvilágra akarná küldeni. A kalandor valóban összeomlott, mint a hervadt falevelekből való forgatag, midőn az őszi szél hirtelen elbújik a városerdőben egy sírkő mögött, hogy szerelmesek beszélgetéseit kilesse. Eltűnt a pádimentumban a fekete frakkos, összenőtt szemöldökű gavallér, hogy aztán évekig keresgéljenek utána a pincében, midőn a hordók megroppantak az éjszaka csendjében az újbor hatalma alatt.

Mire Libinyei benyomult a házba, vasrudat ragadott, és egy gyilkosság gyönyörűséges képét rajzolgatta maga elé, mint az egyedüli üdvözítő megváltást – az asszonyok (mindegyik a maga traktusában) oly mélyen látszottak aludni, mintha nem is volna Budán kislutri. A vándormuzsikus kisuhant az ajtón, mint egy kolduló barát. Libinyei Lottinál, a bátyja feleségénél töltötte az éjt, és nem győzte eleget gyötörni az asszonyt, hogy a halott az ablak alól hörögve, és vérezve bejön mindjárt a házba, s istenítéletet tart. Lotti úgy suttogott, mint a halálos bűn, bevallotta sógorának, hogy egyedül ő pusztította el Maszkerádit, vasszeggel és kötőtűvel, amiért hálásak lehetnek neki a józsefvárosi anyák. A kalandor haja fogyatkozásával ártatlan, bérmálásra való ifjú lányokra vetette ki hálóját, s őt (Lottit) ez rendkívül felháborította.

– Te boszorkány – rebegte a kékfestő sírva és szerelmesen –, ezentúl én vigyázok rád. Elevenen nyúzlak meg, ha még egyszer meghívod a másvilágról Maszkerádit.

Lotti erre megesküdött, és hajnalban behúzták a halottat az utcáról,62 amelyet a vándorzenész addig oly kitartóan őrzött, mint a patkányfogó kutya a lyukat.

Ez volt Malvin születésének története.

Lotti a gyermekszülés következtében meghalt, a városi doktorok inkább a halottól vették el a csecsemőt, mint az élőtől. Tizenöt esztendős koráig nem hallott sem apjáról, sem anyjáról. Csupán arra emlékezett, hogy egy fekete ruhás, apácaajkú, tőrszavú asszonyság nevelte (Helén), akihez sohasem szólott egyetlen hangot sem Libinyei, a második apja. Ez az asszony a ház egy elkülönített részében töltötte az éjszakát, a hallgatag vándorzenész feküdt a küszöbén, és különböző hókuszpókuszokkal riasztgatta a kísérteteket. Libinyei a gyermek Malvint olykor Maszkerádi kisasszonynak szólongatta. (Malvin később, midőn a nőneveldét elhagyta, barátnőivel Maszkerádi grófnő álnév alatt levelezett.) Míg egy napon jelentette a kapucinusforma vándorló, hogy Helén utolsó óráit éli, s egyben eltűnt a házból a titokzatos vendég. Libinyei már akkor oly gazdag ember volt, hogy a megunt felesége halálán sem ért rá búsulni. Palotái, földbirtokai, budai telkei voltak.

A szerencse és a pénz mindenért meg akarták vigasztalni. Helén halála után mindenféle rokonok kerültek a házhoz, de Libinyei tetszését egyik sem tudta megnyerni. A tavaszi fürdőzések, a kuruzslók, borbélyok, doktorok hiába fáradoztak életre kelteni Libinyeit. Rövidesen elment Helén, Lotti és Maszkerádi után a másvilágra. Malvin a leggazdagabb leány lett Pesten. Komor, hideg, elszánt, szerencsétlen.

Ez a Maszkerádi Malvin volt Evelin legjobb és egyetlen barátnője, aki a leány minden titkába be volt avatva, mint egy napló.

A kártyavetés utáni napokban hirtelen megérkezett Maszkerádi kisasszony Bujdosra.

– Úgy érzem, hogy veszedelemben vagy – mondotta a komoly, lesütött szemű leány. – Melletted akarok lenni.

Maszkerádi kisasszony máskor is volt Bujdoson. Név szerint ismerte az ebeket, lovakat és kakasokat. A vándorfecske és a gólya a cselédház kéményéről üdvözölte a bús leányt. A cselédek nem mertek a szemébe nézni, de úgy néztek utána, mint egy másvilági lényre.

Evelin féltette és szerette is különös barátnőjét. De nyomban elmúlott tavaszi álmatlansága, midőn Maszkerádi kisasszony a bujdosi63 házba beköltözött. Mint egy sírbaszálló mondta el a legapróbb részletekig bujdosi élményeit. Álmos Andor titokzatos halálát és feltámadását.

– Bolond, de becsületes. Még sok bajod lesz evvel a falusi Don Quijotéval – jegyezte meg Maszkerádi kisasszony.

– És a kártyás? – kérdezte később. – Hol vannak a kártyás levelei?

Evelin szótlanul csóválta a fejét.

– Nem mert írni. Reggel néha megállok az ablaknál, és nézem a messzi úton bandukoló gyalogpostást. Mindig egyformán, őszbúsan, reménytelenül jön a szürke öreg. Ha egyszer levelet hozna Pestről… Nem is tudom, hogy örülnék-e már a levelének…

– A kártyás is őrült, mert azt hiszi rólad, hogy valami túlvilági lény vagy – felelt megvetőleg Maszkerádi kisasszony. – Általában nekem van igazam, midőn minden emberről feltételezem, hogy bolond. Az egyik szamár démonnak, öldöklőnek képzel téged, és a halálba akar szökni, midőn azt érezte, hogy nincs szabadulása. Ugyanekkor egyik-másik ostoba férfi imád, mint egy szentképet, és csodatetteket vár tőled. Csak én ismerlek igazán. Egy meggondolatlan, unatkozó, árva kisasszony vagy. Már régen férjhez kellett volna menned egy főhadnagyhoz vagy egy kacsafarok hajú dzsentrigyerekhez. De azt hiszed, hogy így érdekesebb. Amíg egy őrült férfi elharapja a torkod, mint a róka a libáét.

– Csak csendesedj – szólt kérlelő hangon Evelin. – Még sohasem voltál szerelmes?

– Egy lóba… Egy kutyába… Egy sírfába a régi katonai temetőben Budán, amely alatt egy fiatal tiszt aludt, s a menyasszonya elszökött kasszírnőnek. Rossz szaguk van a férfiaknak. Ha egyszer találnék egy szájra, amely kellemetes illatú volna, tán hagynám, hogy megcsókoljon. Illetőleg nem várnék, hanem megcsókolnám. Ha egyszer találnék egy férfira, aki tetszene, elvenném, mint a pipacsot az útszélről. Ha élni tudnék… ha érdemes volna élnem, majd megmutatnám, hogy kell élni. De nem vagyok egészséges, s nem vagyok elég öreg, hogy már örülni tudnék a betegségnek.

– Csak csendesedj… – ismételte Evelin. – Nem hallod, hogy valaki jár a ház körül? Én minden éjszaka hallgatom, s azt hiszem, megszakad a szívem…

Tavaszéj volt.

– A szokatlan légnyomás teszi – felelte közömbösen Maszkerádi64 kisasszony. – A meteorok, lehullott csillagok porát, üszkét veri a szél a légkörbe.

Az éjszaka hangszereket penget meg, amelyek eddig a padláson pihentek. Kár volna megbolondulni, mint a gomba, amely kidugja fejét nagy örömében a földből.

– Minden éjszaka jár valaki az ablakom alatt. Talán Kálmán, gondolom, és szívem csaknem felsikolt, mint egy megfogott madár. Talán Álmos, és könnyekkel telik meg a párnám… Vagy az éjjeliőr; és nagyot sóhajtok, de a gyertyát reggelig égetem, s nem tudok megnyugodni abban, hogy így élek. Vajon hogy kellene élni?

Maszkerádi kisasszony összefonta két karját az ágy szélén, ahol barátnőjét hallgatta:

– Régi orosz regényekben kérdezgettek így, mint a papírfigurák. De most más világ van. A regények csak annyit mutatnak meg, hogyan kell meghalni. Én nem tudom, hogy ki volt az apám. De ő bizonyosan nem gondolt sohasem rám. Az anyám sem tudta, hogy majd egyszer itt leszek. Termettem, mint a jégcsap az ereszen. Ezért nem lesz nekem sohasem gyermekem. Ezt az életmegoldást tehát nem ajánlhatom neked úgy, mint szeretnéd, Evelin. Színre színt és szívre szívet – gúnyolódott Maszkerádi kisasszony.

– Malvina, te sohasem lész boldog – felelgetett Evelin, mintha valamely regény lapjairól beszélne.

– Én önmagamban keresek mindent, csak magamban és magamnak hiszek, sohasem törődöm a mások véleményével. Úgy nézem minden cselekedetemet, mintha ötven év múltán olvasnám, látnám egy naplóban. Vajon nem tettem valamit, ami nevetséges, vagy ostoba volt? – kérdezem magamban minden este, amikor lehunyom a szemem. Végiggondolok a szavaimon, a tetteimen: vajon nem kell-e egyiket vagy másikat holnapra megbánnom? Magam bírája vagyok, és ridegen ítélkezem, mintha már száz esztendő óta a sírban feküdnék, és egy megsárgult napló volna az életem, amelynek előre tudom a végét. Nem engedem magam sem kinevetni, sem megcsalni. Akarom előre tudni, hogy tíz év múlva mit fogok gondolni a mai napról, a mai időjárásról s éjjelemről. Nem kell-e szégyenkeznem valamely gyöngeségért vagy gyöngédségért? Megérdemli-e valamely körülmény, hogy szakítsak megszokott életmódommal, korábban keljek egy órával, vagy több szót vesztegessek a szokottnál? Fékezem magam az elhatározásaimban s felindulásaimban, mert65 előre nézek, s tudom, hogy holnapra megbánnám. Sohasem vagyok ideges, mert nem érdemes.

Ha férfinak születtem volna, talmudista, keleti bölcs, ezer esztendők avas misztériumaiba elmerült tudós lettem volna. Sajnos, nem vettek fel az egyetemre. De ha tehetném, egy szürke, nagy szakállas, végtelenül bölcs rabbihoz vagy egy keleti tudóshoz mennék férjhez. Talán Schopenhauerhez… Vagy első tanítómhoz, Spiegler Gyula Sámuelhez, ha ugyan azóta él még a kis öreg zsidócska… Én sohasem fogok bőgni vetélytársnők, táncosnők, színésznők miatt. Az ördög bújjon a rimákba! Mi közöm van nekem ahhoz, hogy a férjem néha meglátogatja őket? Csak távol maradjanak, és engem be ne mocskoljanak.

A bölcs tanításokra lehunyt szemmel figyelt Evelin. Mindig irtózott a könnyelmű nőszemélyektől, akiket rendesen úgy képzelt, mint gyermekkorában látta az elsőt a Belvárosban, a nőnevelde tájékán. Kövér, otromba, széles szájú, durván festett, húsbálvány ment felemelt alsószoknyával, mint a férfiak hóhérja; kegyetlenül mosolygott. Az iskola leánykái rémülten álmodtak e másvilági szörnyeteggel, aki bizonyára azért csavarog a városban, hogy elcsalogassa barlangjába, a hegyek közé a tapasztalatlan férfiakat, ahol felfalja őket, mint egy sárkány. Később, midőn már felvilágosult, érdeklődő és látó kisasszony: mindig így látta először gondolatban a bukott nőket. (Szerfelett csodálkozott, midőn a pesti lóversenytéren, ahol egy nyári vasárnap társalkodónőjével végignézte a Szent István-díj lefutását, Kálmán egy szelíd, szőke, angolos fürtű, korrekt tisztaságú angyalt mutatott messziről, mint Pest elvetemült személyiségét, aki öreg grófokkal töltötte az életét.)

Maszkerádi kisasszony (minden talmudista bölcsessége mellett) szeretett a ledér nőkről beszélni mint csodálatos lényekről, akik a testükből élnek. Kedvelője volt a francia regényeknek, amelyekben a nyilvánosházak élete volt leírva, és sokért nem adta volna, ha egyszer titokban végignézhetne egy estét valamely aljas mulatóhelyen. Mert véleménye szerint a férfiakat ott lehet megismerni a viselkedésükből, mondanivalóikból, a durvaságukból.

– Ha apám vagy testvérem volna, az esetleges vőlegényemet elküldeném velük esténként a könnyelmű nőkhöz. Hadd halljam, hogyan élt és cselekedett ott jövendőbeli élettársam… – mondogatta Maszkerádi kisasszony. – De nem akarok férjhez menni. Mert régen66 kitanultam volna a bábaságot, valamint a rossz nők csábító praktikáit.

És ezzel a gyermekes akkorddal lezárta a bölcs Maszkerádi az esti összejövetelt. Aludni ment a szobájába. Csendes megvetéssel mosolygott, hogy Evelin egész éjszaka a ház körül felhangzó meg eltünedező lépésekre figyel. Ő tudta, hogy a tavaszi szél nyugtalankodik odakünn.

Reggel lovagolni ment Maszkerádi kisasszony. (Tulajdonképpen azért szeretett Bujdoson időzni Evelin házában, mert itt széles mezők és hosszú utak kínálkoztak passziójához. Pesten, a Stefánia úton csak ritkán mutatkozott a dajkák, gyermekek és boldog-boldogtalan szerelmesek között. „Még azt hihetnék az emberek, hogy feltűnőséget keresek, mint Frájstedler” – gondolta magában, s mindig bosszús lett, ha valamelyik férfi rajta felejtette a szemét lovarnős, hajlékony derekán, ezüstsarkantyús csizmácskáján, mintha bizony ő tetszeni akart volna bárkinek!)

Bujdoson egy Kati nevű kövér kanca hordozta Maszkerádi kisasszonyt. A hátaslónak olyan nagy füle volt, mint a szamárnak. Ravaszkodva figyelt, ha körülötte beszélgettek, hegyezte a fülét a közelgő lépésekre, és rövid farkával szorgalmasan csapkodott, mint egy szolgáló a portörlő ronggyal. Néha olyan engedelmes volt, mint egy cirkuszló. Máskor szeszélyes kedvében ledobta Maszkerádi kisasszonyt hátáról, és elégedett kárörömmel elszaladt messzire. Vén volt, mint a kulcsárné; torkos, melankolikus és indulatos, mint egy nő, aki sohasem érte el célját.

Maszkerádi kisasszony bejárta a határt, és hosszadalmasan elnézegette a kora tavaszi tájakat, amelyek oly egyhangúsággal váltogatták új színeiket, mint az öreg kóristák a kosztümöt. Csak az emberek bámulják mindig a tavaszt, mert hatvan-hetven esztendő alatt nem tudják megunni. Új kártyajáték kezdődik az élettel, amelyet meg lehet nyerni, s el lehet veszíteni. Titokban minden ember újrakezdi az életét tavaszkor. Csak nincs bátorsága megmondani, hogy újra szeretne élni, újonnan kezdeni mindent, szerelmet, házasságot, életcélokat. Levetni a régi ruhákat és kopott rendjeleket. Inkább mezítelenül futni-futni, és megenni a rügyeket a fákról, a leányokat az erdőn, a sápadt fiúkat; s gyorsan eltemetni az öregeket, akik macskabőreikben67 mindig a télről dörmögnek. – Maszkerádi kisasszony sohasem olvasott el egy tavaszi verset, és megvetette az embereket, mert örvendeztek az időjárásnak. Vajon nem mindegy a sivalkodó hózivatar vagy az enyhén andalgó szél, ha egyszer a sírban fekszünk? Nem érdemes elkezdeni sem az életet, mert úgyis vége van nemsokára.

Megcsapkodta a melankolikus Katit, és felhevülve nyargalt végig a nyírfaerdőn, ahol az eltakarodott hó maradványai, a fekete fészkek, fagumók úgy függtek alá a tar gallyakon, mint akasztott emberek, akiket kivégzett a tavasz, mert már úgysem életrevalók.

Kati alattomosan ügetett a nedves úton, a mély árkok sötétlettek, mint sírgödrök, amelyekből a halottak kísértetnek szöktek el; a mezők hosszú betegségből lábadoztak, és olyan bágyadtan nézegettek, mint a járást elfelejtett régi betegek az ágy szélén üldögélnek; madarak, varjak, szajkók kóvályogtak a levegőben, mintha újra ismerkedni kellene az alant elterülő vidékkel; erőszakosan tavaszodott, mintha szívós kezek feszegetnének valahol egy nagy ajtót, amelyen beszökdösnek, vissza a világba a száműzöttek, az időjárás bohókás lovagjai és sikoltozó, szemérmetlen nőszemélyei, bohócok és pohos kéjencek; már ropog a zár, nagy iramodással fut végig a tájon a szarvasképű, mohszakállú stállmájszter, aki ostorával elkergeti a tél lábatlankodóit, az árokba rugdalja a halottakat, énekes koldusokra csörrent, és kihúzogatja a mezők végtelen szőnyegeit a nagy bevonulás előtt.

A rügyekre mezítelen kis tündérek ülnek lovagló helyzetben, árnyék némasággal vonultak meg eddig a berkekben; pattog a levegő az ismeretlen származású hangoktól, mintha a föld alól a csírák, magvak énekelnének egy nagy kardalt; mint megbolondult kerekek szaladgálnak a levegőáramlások, sípol a felhő, amely a tájon átsuhan, a komor állóvizek minden ok nélkül megmozdulnak, mintha csak ők is részt akarnának venni a tavaszi bálban; csodálatos, hogy nem telik meg mekegő bakkecskékkel a mező, mikor itt minden és mindenki játszani szeretne. Még az elhagyott őszi, kis merengő helyeken, amelyek a fáktól elrejtetten vagy bús berkek közepén arra látszottak teremtve lenni, hogy itt magános kísértetek álmodozzanak lehajtott fejjel – bizonyosan üldögél valaki az erdőcske tisztásán, akit senki sem lát soha. Még e magánosságokat is megközelítik lábujjhegyre68 emelkedett ifjú kíváncsiak, akik szeretnék meglesni a szomorkás öregek gondolatait.

„Tavasz – gondolta Maszkerádi kisasszony. – Bolond vagy. Én nem hiszek neked!”

Azonban mégiscsak hitt neki valamicskét, mert megkereste azt a fát, amelybe évek óta szerelmes volt.

Ez egy törpe fűzfa volt egy kiszáradt patak felett, és nagy komolyan, elhatározottan ácsorgott helyén, mint egy bakter. Gallyai már régen elrepültek a széllel, mint a hűtlen asszonyok az öregember mellől. De a vén fa megőrizte férfiasságát, nyugalmát, patriarkális egykedvűségét. Ez egy komor férfi volt, aki sohasem mutatta, hogy fáj valami, viszont nem örvendezett sem a húsvétnak, sem a körülötte vándorolgató, eltünedező életnek.

Maszkerádi kisasszony egy ilyen mosolytalan, vénfa-kedvű férfit keresett volt az életben, akihez hűséges tudott volna lenni, mint ehhez a gyökérből, háncsból, szenvedélytelenségből való törzshöz, melynek arca volt, mint a mesebeli erdőségben, két, zsebre dugott keze és unott dereka. Olykor egy vén vándorlegénynek látta a fát, aki már minden viszontagságot megpróbált nőtlen életében, csavargott céltalanul, sáros kutya módjára, miután deli kedvű, élni vágyó asszonyok kitartott szeretője volt; ismerte s megvetette a szerelem örömeit s bánatait, pengetett diadalt és reménytelenséget, örült csendeskén sikernek és kézcsókoló, térdeplő nőknek; szenvedélytelenül, még csak a meghatottság kedvével sem csábított el nőket, akik útjába vetődtek, aztán elkergette őket a portájáról, mint megunt játszótársakat; szerették, gyűlölték, simogatták remegő kézzel, és aztán az átkot úgy szórták a fejére, mint a szemetet az ablakból a pesti szobalányok… A férfiú nyugodt maradt, mert bévülről élt, magának gondolkozott, s mindig azt cselekedte, ami neki is jólesett. Sohasem őrzött meg virágot, hajszálat, csóknak az emlékét. Úgy bánt el a nőkkel, amint azok megérdemlik. Sohasem járt szívfájással holdas éjjel ablakok alatt, bármiként leskelődtek is utána… Koncsorgott egy-két hétig, mint a kutya tavasszal, aztán megsoványodva, életuntan hazatért utazásaiból, és sohasem gondolt többé arra, hogy mi minden történt vele az idegenben, mit mondtak a nők, milyen illatuk volt, s milyen ízük… Maszkerádi kisasszony gyűlölte azokat a regényírókat, akik mindig öregemberekről írnak, akik visszaemlékeznek69 ifjúkori kalandjaikra. Így: ki nem állhatta Turgenyevet, akit pedig Evelin éjjel-nappal olvasott volna.

A vén gonosztevő úgy tett, mintha észre sem vette volna tavalyi szeretőjét, Maszkerádi kisasszonyt. Közömbösen, hidegen állott az egykori patak partján – amelynek medrében tán élete folyt el, hogy soha többé vissza ne térjen a röpke hab, játszó hullám, vízszivárvány.

– Megjöttem, apó – rebegte Maszkerádi, és leugrott a nyeregből. Megtalálta a vén fának befelé néző szemét, összeszorított hideg száját, szenvedélytelen derekát, zsebre dugott kezét.

– Itt vagyok, s az öné vagyok – folytatta, miután átölelte a fát, mint egy bálványt a vad népek asszonyai, akik már nem találnak férfira a nemzetségben.

A vén fűzfa görcsei, csonka ágai, mint megannyi kezek tapogatták végig Maszkerádi kisasszony acélrugóból való testét. A mohszakáll odasimult a dércsípte leányarchoz, amely különben hűvös és hideg volt. Talán viszonozta is a vén fűz az ölelést.

– Tudom, hogy ön titoktartó – rebegte a kisasszony. – Kérem, ne mondja meg senkinek, hogy én önt szeretem.

Megölelte a fát, ahogyan férfit sohasem merészelt volna megölelni. Karjaival, lábaival átfogta a törzset, és lángbaborult homlokát a vén halványhoz simultatta, a római Priapus e késői maradványához, amelyet nem festettek be cinóberrel a nők.

– Amíg itt leszek, meglátogatom még, öreg cinkos – szólt.

Kati, a bozontos, sárga kanca életuntan hajtotta le a fejét, aztán hátára kapta Maszkerádi kisasszonyt, s vitte hazafelé elbúsult fejjel, mintha verést kaptak volna egy lakodalomban.

Délután köd telepedett a mezőkre, mintha szürke lelkek tartanák gyűlésüket, s elhalálozásuk gyászos körülményeit terjesztenék elő. A ködből való őrültek a karzaton ülnek… mintha nem emlékeztek volna arra, hogyan haltak meg.

Maszkerádi kisasszony cigarettázva járt fel s alá a falusi ház szobáiban, a százesztendős bolthajtások alatt. Kihúzta a derekát, mint egy katona. Elégedettnek, s boldognak látszott. Mégis fáradozó volt a hangja, amikor megszólalt:

– Istenem, milyen csodálatos, hogy némely ember betegség, baleset, szerencsétlenség nélkül éli végig az életet. Én néha azt hiszem, hogy tigrisek fognak szétmarcangolni, s így halok meg.

Evelin regénykönyvet olvasott a hintaszékben. Walter Scott-tól70 az Ivanhoe-t. A középkori lovagok közül álmodozva vetette barátnőjére tekintetét.

– Inkább valami jó könyvet olvasnál, Malvina… Mindnyájan meghalunk…

– De hogyan?… Te várkisasszonynak képzeled magad, mert elhitted a férfiak hazugságait. A halálod is színpadias lesz, gyertyákkal, imádkozó pappal, lélekharanggal, a folyosón síró cselédekkel, magas ravatallal. Ünnepély az, amelynek hősnője leszel, gondolod magadban. De én nem tudok így gondolkodni, én egy gyáva, józsefvárosi polgárlány vagyok. Bürgerin… Én félek a haláltól.

Maszkerádi kisasszony szétterpesztett lábszárakkal állott az ablaknál, mint egy trikós színésznő. (Nagyon szegyellte volna magát, ha ezt valaki megmondja.) A homlokán volt egy barna hajfürt, amely gondolkozás közben libegett, mintha szél mozgatná. Sugár volt a teste, mint egy magános kard, amelyet hegyénél fogva a vívóterem padlójába szúrtak. Ingott, remegett, mintha vérének lüktetésével belső rugók mozgatnák testét. Ködös napokon mindig nyugtalan volt, és úgy törte a fejét, mintha az élete függne attól, hogy valami újat kitaláljon.

– Nem tudok megnyugodni abban, hogy élek, s majd aztán meghalok. Szeretnék letérni erről a kitaposott, egyenes, unalmas útról. Valamiképpen: mást élni, mást gondolni, mást érezni, mint a többiek. Még attól sem félnék, ha egyedül volnék, mint egy fa a pusztában. De leveleim volnának, amilyenek nincsenek más fán. Leginkább irtózom attól, hogy úgy járjak, mint az alteregóim.

Evelin végleg lemondott arról, hogy a regénykönyvben megadó figyelemmel kísérhesse bolyongásában a szentföldi lovagot, a nagy–, szerű Ivanhoe-t. A tüneményes középkori nők útra keltek előle, mint megriadt fogolycsapat, s Ó-Anglia tölgyfaerdői messziről, szinte csak a láthatárról zúgtak.

– Neked alteregóid vannak? – kérdezte, mintha valami titoknak jött volna nyomára, itt, az unott falusi délutánon.

Maszkerádi kisasszony acélfényű szemeivel oly nyugodtan nézett, mint egy bálvány vagy mint egy őrült.

– Az egyikkel külföldön találkoztam, midőn a tavaszt Egyiptomban töltöttem. Előkelő hölgy volt; lelketlen kultúrbestia; tevehajcsárokkal és piros kabátos tisztekkel szeretkezett; csak annyiban volt szomorú, amennyiben a szállodai zenekar játéka a szomorúságra71 felhívta a figyelmét; csak annyira volt jókedvű, amennyire a kairói élet, a mindennapi táncestély, a különböző életuntság ellen való szórakozások, a díszruhában elköltött ebédek, a sivatagba való kirándulások kényszerítették azzal a szuggesztív erővel, amelynek aláveti magát minden jómódú, céltalan utazó. Oly kegyetlen, lelketlen, bensőség nélkül való életet élt, mint többnyire a nagyvilági nők, akik ott a fehér hoteleket lakják és a papagáj csőrét ütögetik az ujjukkal, amelyről fiatal férfiak álmodoznak. Talán érzékei is csak akkor ébredtek fel, midőn telefalta magát fűszeres ételekkel, táncolt a bálon, a viasznyugalmú férfiak hideg szájjal vérbeborító szavakat dörmögtek a fülébe. Egyébként oly közömbösen foglalt helyet a színházban, mint a kócsagtoll a gyémánt hajtűben. Néha könnyű francia regényben lapozott; kopasz, kelletlen, fáradt férfiak között selymes léptekkel járt. Kreol vagy cigánykeverék volt. De egy francia herceg nevét viselte, aki isten tudja, hogy a föld melyik részében tologatta napjait, mint a sakkfigurákat.

– …Akkoriban egy tisztbe voltam szerelmes, aki néha nálam töltötte az estét.

– Azt mondtam, hogy szerelmes voltam? Nem, Evelin, én bevallom neked, hogy sohasem voltam szerelmes, mint akár a francia hercegné. Csak éppen az történt, hogy Egyiptomban töltöttem a telet s a tavaszodást, a szállodai harang szavára mentem ebédelni, s ismeretséget tartottam egy helyőrségi tiszttel. Mert ez volt a szokás abban a nagyvilágban, amelybe mulatni mentem, mint egy szobalány az álarcosbálba.

– A tiszt – akire már úgy nem emlékezem, mint a tevehajcsárra, aki a sivatagba vitt – egy este többet ivott a kelleténél, s bevallotta, hogy amikor én felmentem a szolgálat alól, olyankor az estét a francia nőnél tölti; és esküszik a királynőre, hogy alig tud különbséget tenni kettőnk között. A hangunk, a testünk, a hajunk, a mozdulatunk úgy tűnik fel előtte, mint egy tükörben való képünk. Sőt szerelem közben „édes kis gazdám”-nak nevezi őt a hercegné is, amit pedig én Magyarországon tanultam parasztnőktől. A hercegnő is azon fohászkodik, bár meghalna az órában, midőn boldog. Az arcának ugyanazon részét szereti, a kezét ugyanott csókolja, és megöntözi, mint kertésznő violáit. És nagy boldogság érzete fogja el, midőn a szomjas violák tikkasztó egyiptomi est után hangos kortyokban nyelik a francia borvidék szőke italát.72

A tiszt tökéletesen részeg volt, s nem törődött, hogy az arcbőrt tépi rólam, midőn legintimebb szerelmi tetteimet egy másik nőre ruházza át.

– Most már nem beszélek arról, hogy mit éreztem s mit gondoltam. Csupán annyit közlök veled, Evelin, hogy ezen a napon hiába kért szerelmesen, hogy barna, hosszú hajamat kibontsam, s ő abból hurkot kössön a nyakára. Ennek a produkciónak sohasem tudtam az értelmét, mint afféle józsefvárosi polgárlány. Akkor még nem látogattam a börtönöket s az őrültek házait. Csak annyit tudtam, amit magam körül láttam. Az élet tragikus mélységei, komor rejtélyességei oly messzire jártak tőlem, mint kéjhajónktól a fekete-tengeri gőzös, amelyen gályarabok üvöltöttek, midőn az afrikai partoknál egymással találkozott a két hajó. Akkor még azt hittem, hogy bármiként élek, cselekszem, viselkedem, érzek, egy fehér függönyös józsefvárosi házban, megszentelt barkával a falon, kezemben egy régi imakönyvvel, és nyugodt szívvel várom a jezsuita atyát, aki az utolsó kenetet feladja. Akkor még azt hittem, hogy a boldogság csendes szigetéről lehet sebesülés nélkül kirándulásokat tenni vad, sárga vizekre, és a kalandok, élmények nem vakítják meg a szememet, mint a fecskék hulladéka.

Röviden folytatom az eseményeket. Másnap, nyugtalan éj után, alaposan szemügyre vettem az én francia hercegnémet, akitől odáig csendesen undorodtam, mint a legtöbb „kultúrbestiától”, aki fehér tengeri hajón és aranyrámás szállodában tölti a mindennapi életét. A hercegné tagadhatatlanul hasonlított hozzám. Még a ruházkodásában is utánzott a szemtelen – vagy én őt. Még csak arra voltam kíváncsi, hogy valóban hibás-e a bal szemének a látása, mint az enyém. Ezért próbát tettem vele. Mellé kerültem az asztalnál, bal oldalról ültem, és legyezőmre, amely fehér csipkéből volt, olvasható, nagy, tintás betűkkel felírtam francia nyelven: „Én önt gyűlölöm.” Előzőleg már meggyőződtem, hogy az én bal kezem felőli oldalról ezeket a betűket nem vehettem észre. Ebéd közben néhány közömbös szót váltottunk. Aztán kitártam a legyezőmet és többször, feltűnően megmutattam a hercegnőnek. Ha a bal szeme nem hibás olyan sajátságosan, mint az én bal szemem, feltétlenül észre kellett volna vennie a tintás betűket. Ő közömbösen, unottan, egykedvűen mosolygott, mint egy puma az állatkertben. Japán kertek illata szálldosott a hajából. Különös volt, mint egy idegen madár. Kísérteties73 hidegség futkározott át a lelkemen, midőn elgondoltam, hogy az élet bizonyos körülményei között – én ehhez a gyűlölt nőszemélyhez hasonlítok.

– Ebéd után néhány szót váltottam a tiszttel. Ma este pihenni akarok. Kértem, hogy töltse idejét vetélytársnőmmel. „Kíváncsi vagyok, hogy mit mond a hercegnő a ritka hasonlatossághoz, amely kettőnk között fennáll” – mondtam. A tisztnek villant a szeme, mint a kés a verekedők kezében. „Majd megkérdezem!” – felelt száját nyalogatva a szerencsétlen, aki a gyarmati szolgálatban megromlott, mint a legtöbb európai. Én néztem őt, s az jutott eszembe, hogy e kék szemű fiatalember egykor szőke fiúcska volt, aki fehér gallérban és kalácsos szájjal ment reggel az iskolába, homlokán az édesanyja csókjával.

– Reggel a tisztet megfojtva találták azon a folyosón, amelyen a francia hercegnő lakott. Az alteregó elvégezte helyettem, amit nekem kellett volna megtenni. A hajfonatával úgy meghurkolta a kérkedő nyakát, hogy az nem jutott többé levegőhöz.

– Mi lett a gyilkos hercegnőből? Azt én nem tudnám neked megmondani, Evelin, mert én elutaztam Kairóból, mielőtt a vizsgálat, amely a tiszt rejtélyes halála miatt megindult, eredményhez jutott volna. Ideglázban, hallucinálva jöttem vissza Pestre, és nem hiszem, hogy jó darab ideig kimozduljak az országból, ahol mégiscsak ismerjük egymást nők és férfiak, nemigen történnek meglepetések, a bűnök megszokottak, és a gondolkozások ismerősek. Néha elmegyek a menazsériába, és a ketrecbe zárt ritka vadállatok szemében viszontlátom azokat a tekinteteket, amit külföldi emberek szemében láttam. Mert tulajdonképpen józsefvárosi polgárlány vagyok. Bár eljátszottam már boldog, nyugodalmas halálomat. Ó, én nem fogok megnyugodhatni, ha megcsókolom utoljára a feszületet. Ámbátor olykor, titokban mégiscsak gondolok arra, hogy az alteregóm, a szerencsétlen francia hercegnő megszenvedett helyettem. Vezeklett, mert kiélte azt az életet, melyet nekem kellett volna átélnem. Én, az árnyék, megmaradtam, miután ő eltűnt. (Mert vajon hová lennének a föld alá ment emberek árnyékai? Tovább élnek.) S ezért talán kegyelmes lesz hozzám a sors halálomban.

– Szegénykém – felelt Evelin, és megölelte barátnőjét, oly tiszta szívvel, mint falusi lányok szokták. Ólevendulaszagú volt, és szepességi vászonból viselt inget. Hideg időben felvette a barchentszoknyát,74 bár igen jól tudta, hogy ez már nem divat. Bolthajtásos szobákban szerette az életet, májusban kertben ülni, őszidőben, meleg kendővel a vállán hosszant merengeni. S régi, szép regényeket olvasni.

– És a második alteregód ki volt? – kérdezte.

– Ezt majd elmondom, ha Egyiptomot elfelejtettük – felelt komolykodva Maszkerádi kisasszony, mint egy tanítónő. – Beesteledett, gyújtsunk lámpát.

Ezen a tavaszi éjszakán szerenádot kaptak a bujdosi hölgyek.

A vendégkisasszonyt érte a megtiszteltetés ez alkalommal is, mint mindig, midőn Maszkerádi Malvin Bujdoson mulatott.

Amint a holdvilág kibukkan a nádasból, ahol szegénylegény módjára mereng a hársfának dőlve, lehet látni Pistoli urat, aki már a harmadik feleségén is túladott, mert még mindig abban reménykedett, hogy végre sikerül meghódítania Donna Maszkerádit, akit egyebek között Szonett kisasszonynak is nevezett e javíthatatlan, festett bajuszú szerelmes.

Ah, Pistoli komoly és kegyetlen férfi volt mindenfelé a világban, csupán akkor válott mulatságossá, midőn a bujdosi földre tette a lábát. A cigánybandának gavallérosan átnyújtott honoráriumnak a felét mindig bevasalta Álmos Andoron az éjjeli muzsikák után – hisz Evelin is élvezője volt a holdas daloknak.

Tehát alighogy aludni tértek a bujdosi kisasszonyok, a nagy kutyákat eleresztették a láncról, a csősz kilőtte fegyverét, és a tavaszéj elhelyezkedett a földön, mint egy hajadon az ágyban – megérkezett a városi fiáker, amelyre úgy szeretnek felkapaszkodni a cigányok, mint Jákob létrájára. Hogy szeretnek a cigányok fiákerben ülni! A nagybőgős, mint egy lakodalmas öregapa vezényli a menetet a bakról, és a kátyús úton fázékonyan kapaszkodik hosszú cinkosába. A cimbalom a saroglyához van kötve és a cimbalmos fiú keménykalapban és bodros nyakkendőben a hintó hágcsóján áll, hogy szemmel tartsa élettársát. A kocsi belsejében a zsákjaikba kötött hegedűk oly megszokott, pálinkás kedvvel utaznak, mint a vörös arcú útmesterek a maguk járásában.

A halhatatlan cigánytréfa, más emberfajtánál sohasem tapasztalt röhej, kuncogó öröme minden órának, világmegvető, önző muzsikálása a kedélynek, a pucér humor és szinte vadállatias élvezkedése minden szippantásnak az életből: ez jött a vidéki bérkocsin, mintha Noé bárkája felejtette volna itt ezeket a másvilágból való emberi75 lényeket. A fekete bőrű, vadszagú és esett állat húsán nevelkedett falusi cigányt nem lehet egy nap alatt említeni a városi cigánnyal. Bár mindegyik tudja szegény rokon módjára, hogy atyafiai grófok módjára élnek Pesten és Párizsban, mesterségük nagyjainak nevét ismerik, de ők azok a szabad nomádok, akik végtelenül lenéznek minden világrendet és törvényt. A maguk módja szerint élnek, babonáikhoz jobban ragaszkodnak, mint életükhöz, betegséget, ördögöt, halált látnak, ha szomorúak, és az öngyilkosság ritka e fajnál, mint a fehér holló. Csapatban élnek, hogy jobban elviseljék a nyomorúságot. A fiúkat az öregasszonyok nevelik, a lányokat öregemberek. Úgy gyógyítják magukat, mint a kutya, a mezők füvével.

Pistoli úr a falusi cigányság patrónusa volt. Egész életét cigányok között töltötte, haza csak azért járt, hogy megnyugtassa az éppen soron levő feleségét, kifestette a bajszát, lenyírta a szemölcsökről a szőrt, megfente pomádéval a haját, a gödörbe hányta a hitelezők leveleit, és ment a banda után. Ha egyik-másik asszony terhére volt, segített magán, ahogyan tudott, aztán új feleséget vett. A félbolond földesuraság a régi Magyarországból maradt itt, mikor a férfiak még késő vénségükben sem ismerték a tehetetlenséget. Könnyedén forgatta az asszonyok hajlandóságát, mint egy táncmester az iparoslányokat. Kapafogával, kint ülő bikaszemével, dörmögő, komor hangjával, húsos nagy fülével, bütykös ujjával és megvékonyodott lábszáraival sajátságos hatással volt a vidéki nőkre. Sok asszony van a világon, aki megcsókolja azt a helyet, ahol férfija megütötte. Szívesen szenved évekig, hogy utolsó óráján néhány jó szót kapjon ajándékba. Lenyírja a haját, kiszedi a fogát, kiszúrja fénylő szemét, összeszorítja éhes gyomrát, lebírja gyötrő szenvedélyét, búcsút mond a tavasznak, a szépségnek, az egész életnek – ha éppen így parancsolja a férfiú. Pistoli dörmögve járt, mint egy félelmes vadkan, és az asszonyok lenyújtogatták mezítelen lábukat, hogy a szörnyeteget ingereljék. Így temetett el három feleséget.

– Gyerünk a bestiához – mondotta Pistoli a cigányoknak, miután szentül meg volt győződve, hogy Maszkerádi kisasszony az ő kedvéért jött Bujdosra. Előkészítette csalhatatlan hatású műszereit. A tajték szivarszipkát, amely ölelkező, mezítelen szerelmeseket ábrázolt. Ezüsttárcáját, amelyre fürdőző nők voltak festve, a zsebébe dugta. Nem felejtette otthon a furfangos tollszárat, amelynek üvegszemében meztelen táncosnőket lehetett látni. Valamint a litografált képeket,76 amelyeknek látásától vérbe borult az asszonyok arca és képzelete. Kis sapkát húzott a mutatóujjára, amellyel mindenféle bolondságokat lehet elkövetni. Megköszörülte a torkát, és kiáztatta a lábát. Így indult Pistoli a bestia meghódítására.

Hempergő kedvvel, dalra szorongatott torokkal, a messziségbe hangzó füttyre csucsorított szájjal utazott a cigányokkal, mint egy örökös vőlegény, akinek minden faluban van menyasszonya. Féktelen, harsogó, szinte állati kedvű volt, mint a fegyencek némely napokon vagy az őrültek Nagykállóban, a tébolydában, ahol körülbelül fél esztendőt töltött. Innen szöktette el az első feleségét, egy szótlan királynőt, aki oly szép volt, mint az emlékezet. Rövid, fiús haja volt, s csalogatóan nézett, mint a lőcsei fehér asszony. Izabellának hívták, s oly felejthetetlen volt, mint egy középkori fejedelemasszony, akire a haldokló zsoldos gondol a csatatéren. Ekkor még térden csúszkált Pistoli, sűrű hajú, fiatal, bölénybika kedvű férfiú volt, és boldogan kúszott be az ágy alá, midőn Izabella erre parancsot adott. Ezt a Jókai-regénybeli hősnőt szerette valójában egész életében. Midőn egy napon Izabella öngyilkos kézzel – egy zsinórral – véget vetett életének, Pistoli megesküdött a halott mellett, hogy követni fogja őt mihamar. Azóta elmúlt húsz esztendő. Pistoli részeg volt, házasodott, asszonyt temetett, árok sarában és virágágyban aludt, annyi nőnek az illata maradt meg az emlékezetében, mint egy nagyvárosi hím kutyának a szaglószervében, szeretett cipőket, szoknyafodrokat, ingeket és nyakszirteket, bolond módjára táncolt mezítlábas szolgálók és szentképarcú asszonyok után, üvöltötte szerelme nevét a vörös lámpásos házak előtt, minden éjszaka bemászott egy másik ablakon, ahol alvó nőket sejtett; sikoly, lárma, fegyverdurranás, vad menekülés béresek lőcsei elől, s a következő éjszakán győzelem egy szakácsné ágyában, miután fejét, arcát véresre szabdalják féltékeny udvarlók: ez lett volna az élete… S midőn magára maradt, mint siralomházban a rab, a gyertya holdjában, a lámpás kormos lángjában, a párna ravatalos gyűrődésében, a mulatság után következő siket csendben fuldoklás lepte meg… felriadt, halálát látta, s Izabella kezét érezte, amint vonja a másvilágra. Éjjel sohasem aludt tehát, csak napvilágnál, égő gyertyák között, átkutatott szekrények, ládák, fiókok társaságában. Kígyók surrantak tova a szőnyegen, s üvölteni szeretett volna, de eszébe jutott egykori szobatársa, az őrült őrnagy, aki egész nap üvöltött a kényszerzubbonyban.77

Ez volt a fehérmájú Pistoli, aki a cigányok térdén hempergett, s úgy kacagott, hogy a keresztutak, amelyek éppen nem foglalkoztak vándorlók elbolondításával, kísértetek módjára visszhangozták a Pistoli kacagását. A néma fák elkomorultak, mint a bitófák, amelyek alól elszökött a delikvens. Árnyékot vető sövények, amelyek alatt bizonyosan a Halál szokott megpihenni, midőn felírja a lutriszámokat, amelyeket álmodott, baljóslatúan hegyezték fülüket, mintha azt várnák, hogy Pistoli mikor unja meg a kacagást, s egy iramodással át akar ugratni a sövényeken, a másvilágba. Útszéli kutak, mint hallgatag bűntársak maradoztak el a cigánybandás kocsi mellett. Ide fojtották magukat a nők, akiknek pazar kedvvel, érdemtelenül mindent ígért Pistoli, mint hitelezőknek a terminust. Szerették, hogy mindent megígért, s megzavarodtak, hogy semmit sem tartott meg. A mezei kutak mint közönyös cinkosok élték tovább egykedvű életüket. Őket nem vonta felelősségre a kisbíró. Míg Pistolinak folyvást kacagni, szinte a jókedvtől őrjöngeni kellett, hogy tovább élhessen egy éjet s egy napot. Egyszer nagyon örült annak, hogy a lábát törte, midőn kiugrott egy ablakon. Fizetett egy rátát Izabellának, gondolta magában.

Ám menjünk együtt a holdas tavaszi éjjel, kormos cigánylegényekkel, búskomor hangszerekkel, ezüstlakodalmakon táncoló nagybőgővel, s hagyjuk a csalódott útszéli fákat, amelyek epednek a vándorlóért, mint a meghibbant öregasszonyok… a vándorlóért, aki alattuk megvacsorázik, megiszik egy üveg bort, eldanolja azt a nótát, amely legjobban tetszett neki életében, aztán nadrágszíjat akaszt a legvastagabb ágra, hogy háborítatlanul töltse a hosszú éjszakát. (Pistoli undorodott, mint a macskabajuszú, urambátyámos végrehajtótól: minden kiugró ágtól, szétterpesztett lombozatú fától, ahol alkalmas helyet látott, hogy régi tervét megvalósítsa. A nyoszolyákat szerette volna látni, amelyeket ezekből a fákból faragnak, amelyekben örökké éberen, simogatva, vigyázva üldögél a nő, amíg Pistoli a másvilági szellemekkel csatáz álmában.)

Végre megérkeztek Bujdosra, mint a kísértetek.

– Szonett kisasszony nótáit – parancsolta Pistoli a cigányoknak, midőn elhelyezkedtek az udvarház ablaka alatt, amelyekből kék világosság szüremlett az utcára. Ott szentkép alatt mécses ég, mert a ház mindig orosz vallásúaké volt, akik olajjal és béllel szívesen78 áldoztak Máriának, hogy kegyességét ne vonja meg a szerencsétlenektől.

Mikor megszólalt a zene, Evelin még szokás szerint regényt olvasott, s férfiismerőseit képzeletben hasonlítgatta egyik-másik betűhöz s papirosból való figurához. Szerette az éji órát, az eltávolodást az élettől, az előre megírt életsorsú emberek történetét… Valahol tán már megírta valaki jó előre az ő történetét. „Kisasszonyka – mondta egy alkalommal a kártyavetőnő –, minden teljesülni fog, amit gyermekkorában álmodott. De nem lesz öröme a valóra vált álmokban.” Vágyott a férfiakra, akik érte szenvednek, vágyott nagyúri dámaságra, színházra, bálra, mulatságra, jó lovakra, önálló életre, falusi csendre és nagyvárosi búgásra… Szenvedélyre, szép szóra, felejthetetlen napokra. Az élet oly könnyedén adogatta vágyait, mint a bűvész cilinderkalapjából rózsáit. S most éppen az éji zene hangzott fel az ablakok alatt, mint a spanyol regényekben, melyet forgatott. Szenyóra áll az erkélyen, és alant lovag.

Maszkerádi kisasszony egy sarkig érő bundát kapott magára, és káromkodva benyitott Evelin hálószobájába.

– Te rendelted ide a cigányokat? – kérdezte foghegyről. – Undorodom a falusi malacbandától. Én olyan zenét szeretek, amilyent te nem is ismersz. Én modern nő vagyok. Rég elfelejtettem a Cserebogár, sárga cserebogár-t. Beléjük lövök a revolveremmel, ha el nem hallgatnak.

– Jó lány – felelt csendesen Evelin. – Az udvarlód jött el megint.

– Az a dohos kurtanemes! Piha! A csizmáját, ha egyszer lehúzná, sohasem jönnék többé erre a vidékre.

– Pistoli – magyarázta némi hévvel Evelin. – Hát nem ismerted fel a nótáidról?

– Te aranyráma! – felelt megvetően Maszkerádi kisasszony. – Ha Pesten volnék, a cselédeimmel veretném meg az éjjeli csendháborítókat. Három adag Adalint vettem be, amíg végre álom ereszkedett a pilláimra. Most beállít ez a gazember az ő tatár szokása szerint, ázsiai hangszereivel, kötnivaló nomádjaival, s visszazökkent a valóságos életbe. Magyarországon vagyunk, egy Isten háta mögötti faluban. Nagyon jól fogunk járni, ha a betyár épségben hagyja az ablakokat. Tavaly köveket dobált a hálószobámba. Hogy miért nem zárja le a gendarmerie az ilyen fenevadat?

– Kedvesnek kell hozzá lenned – szólt Evelin bizonyos háziasszonyos79 komolysággal, midőn kiszállott az ágyból, s alsószoknyát hurkolt derekára. Selyemmel bélelt lakkpapucsot húzott. Lebontott hosszú hajfürtjeit feltűzte. Kisimította a homlokát. Egy biztonsági tűt sokáig a fogai között felejtett, amíg hallgatta a kívülről hangzó szerenádot.

– Mindenekelőtt meg kell győződni arról, hogy Pistoli van itt, nem pedig szegénylegények, akik éjjeli muzsika ürügye alatt fosztogatják a házat – szólt vérvörös pulykaméreggel Maszkerádi kisasszony.

– Ennél mi sem könnyebb. Felnyitod az ablakot, kitaszítod a zsalugátert, gyufát gyújtasz, s megkérdezed a sötétségtől: vajon Pistoli úr, a kitűnő gavallér és nemes férfiú ajándékozott meg e drágalátos éjjeli meglepetéssel?

Maszkerádi átkozódott, mint egy cigány.

– Itt süllyedjek el, ha megteszem. Vakuljak meg inkább, mint ezt az avas gubát lássam.

Evelin a piros harisnyakötőit pattogtatta térdein, egy vastag vörös slafrokot keresett elő. Úgy töntörgött, mint egy hímporos éjjeli lepke a virágágyak felett. Friss, elszánt, vállalkozó volt az arca, mint az utasoké, akik hajnalban kelnek, hogy sokreményű városokba elutazzanak:

– Én idevalósi földbirtokosnő vagyok. Nem sérthetem meg egyik szomszédomat sem. Légy szíves, Malvin, alkalmazkodj házam szokásaihoz.

– Becsületemre, leforrázom a kutyát! – felelt fenyegetőleg Maszkerádi kisasszony. – Ennél szemtelenebb frátert nem ismertem életemben. Felönt a garatra, s úrinőket háborgat éjszaka azon a címen, hogy ő részeg. Nincs itt rendőrség? Nincs egy jó kutya a háznál?

– A kutyáim ismerik Pistoli urat, mint egy grófot az orfeumportások. Itt most már nem lehet segíteni a történendőkön. Pistoli urat, földbirtokos-szomszédomat vendégül kell látni az ebédlőben, amíg kedve kerekedik tovább barangolni a szigetségben. Egymásra utalt emberek vagyunk ezen a vidéken. Erre csak fináncok járnak, akiket közös erővel leitatunk.

Maszkerádi kisasszony vállat vont, s felnyitotta az ablakot, habár egy percig megfordult a fejében, hogy a vad földesuraság alantról golyót röpít felé.

– Gyere fel, te átkozott korhely – kiáltotta az éjbe Maszkerádi.80 – De vágd le előbb a szakálladat, mert az asztalhoz pecsételjük.

De Pistoli még nem volt készen a feladatával. Az éjjeli zenélést ő oly komoly, ünnepélyes aktusnak vélte, mint a vidéki négyes rendező a maga tennivalóit. Láttatok már kvadrillvezénylőt, aki lemondott volna egyetlen figuráról is, amelyet a régi táncmesterek aláírtak? A kisasszonyok és a táncosok már bizsergő bokával és tenyérrel várják a kivilágos-virradatig érő szupécsárdást, de a négyesrendező fontoskodva, mint Mózes a zsidókat, vezeti a táncoló társaságot a különböző figurák labirintusában. A hatodik figurának ezer cselszövése van. Én mindig boldog voltam, ha a furfangok végén megtaláltam táncosnőmet, s tovább szőhettem azt a nagy reményű beszélgetést, amelyet többnyire a francia négyes alatt kezd el minden jóravaló fiatalember Magyarországon.

Pistoli az éjjeli zenének volt a mestere.

Ismert minden ábrándos nótát, amelyet Magyarhonban valaha cigányok zsalugáter alatt játszottak. Tudott a balatoni nótákról, Boka, Lavotta és Csermák ábrándjairól, de nem hagyta ki Konti József keringőit sem. Az asszonyok, akiket szerenádjaival meghódított, megtanították, hogy mit szeretnek félálomban hallgatni a nők. Legutolsónak maradt Pistoli úr kedvenc dala, amely rendesen nyitányul is szolgált, mintegy éjjeli ismertetőjelnek a csendes ablakok alatt:

„Felleg borult az erdőre…”

Ezt a nótát Pistoli úr a hársfák alól énekkel kísérte. Kellemes, elég zengő baritonja volt, mert hiszen ebben az időben még nem lehetett faluhelyen női szívet megnyergelni dalos tudomány nélkül. Midőn a dalt befejezte, a nagybőgő mormogása elhangzott az éjben, mint egy elmúlt lakodalom, Pistoli levett kalappal az ablakhoz járult, amelyen felnyílott a zsalugáter. Evelin előbb meggyújtotta a szokásos gyufát (Maszkerádi kisasszony nagy bosszúságára), aztán néhány szóval megköszönte a kiváló úr figyelmességét.

– Csupán a hódolatomat kívántam bemutatni – felelt komoran Pistoli.

Az udvarházhoz tartozott egy veranda, amelyet most még nem használtak e kora tavaszban. Felfordított kerti székek, fonott asztalok, virágállványok, színes üveggömbbel ellátott fehér karók, hintaágyak voltak a verandára dobálva, mintha többé sohasem térne81 vissza a nyár. Evelin felszólítására itt helyezkedett el Pistoli úr hangászaival, négy lábára állítottak egy asztalt, és Evelin borospalackokkal, poharakkal jött ki a ház belsejéből, míg Maszkerádi kisasszony egy sonkát cipelt ki a kamrából. A cigányok pálinkát kaptak, amit a sarokban ittak egy fekete üvegből, és alattomosan vigyázták egymást, hogy ki mennyit húz le gégéjén a szilvóriumból. A kerti gyertyatartók megvilágították az udvar egy részét. Álmos cselédek bámultak ki az ablakon, a nagy kutyák morogva jártak a veranda alatt, mert nem haraphatnak a cigányok lábikrájába. Pistoli úr a két leány között hetvenkedve húzogatta derekát, és többször megkérdezte, hogyan tudnak férfi nélkül élni? Maszkerádi lesütötte a szemét, csak az ajka vonaglott, mintha magában csendesen káromkodna; míg Evelin nyájasan felelgetett a vendégnek, kijelentette, hogy a mai napig ő nem is gondolt férjhez menésre, de ezentúl fontolóra veszi Pistoli úr bölcs szavait.

– Tudomásom szerint eddig még mindenki férjhez ment becses családjában – mondta komolyan Pistoli úr.

– Én utolsó sarja vagyok a családnak – felelt Evelin. – A nagynyirjesi Nyirjes nevet én viselem utoljára.

– Azon is lehet segíteni, csak a királlyal kell jó barátságban lenni. Tudni kell az utakat, a módokat, a keréknyomokat, a megkenni való tengelyeket, nem kell sajnálni némi fáradságot, és az igen tisztelt családnevet meg lehetne menteni a történelem számára. Mert mi valamennyien a történelemnek élünk itt, Magyarország északkeleti részén. Miutánunk már úgysem lesznek olyan ősi magyarok, mint amilyenek mi vagyunk. Kivesznek az erkölcseink, a szokásaink, a faji nemességeink. Nem lesz már soká Magyarország. Az új, modern emberek kitologatnak bennünket őseink földjéről. Én tulajdonképpen csak azért búsulok minden magyar hajadonért. Gyermeket, minél több gyermeket kell szülni a magyar nőknek, hogy a faj még fennmaradjon.

Pistoli pohárköszöntő formájában mondta el szavait. A poharát odakoccintotta a lányok poharához, és várta, hogy ellentmondjanak szavainak, de a kisasszonyok jobbnak vélték a hallgatást. Maszkerádi kisasszony hosszú szempillái alatt türelmesen hallgatott, pedig a gavallér nem vette le róla a szemét.

– Én például özvegyember vagyok… Özvegyember, kutyaember. A hideg ágyban egyébre sem emlékezik, mint arra, hogy is82 volt valamikor, valamikor más világban. Minden az asszonyi mindenhatóságra, fölségességre és életörömre emlékezteti házában a szegény özvegyet, pedig már majdnem megtanulta volna, hogyan kell bánni az asszonyokkal, hogy azok boldognak érezzék magukat. Egy özvegyember sohasem veri az új feleségét, mert igen jól tudja, hogy a verés fáj. Ha mérges, csak a pipacsutorájával érezteti haragját, mert az emlékezet, amely a temetőből száll felé, megbocsátóvá teszi világi dolgok iránt. Az özvegyember naphosszant hallgat, mint a csigabiga a házában. Bajuszát sodorja, csizmáját keféli, a ragyákat nézi tükörében, s fél szemét behunyja, mint az okos ember, aki nem mindig akarja meglátni, hogy lopnak a cselédei. Az özvegyember legfeljebb a csizmáját szidja, ha rossz volt az éjszakája. Azután mindig nevet az arca, mint a színészeké. Az ökölbe szorított kezét eldugja a mellénye alá. S már nem is azért, hogy majd elővegye a temetés után. Csak hallgat mindig, csendesen csóválja a fejét a világi mulandóságokon, és hallatlanul megveti a férfiakat, akik az elhalt asszony kegyességéről dicsekszenek kétségbeesett jókedvükben. Minden jóravaló lánynak özvegyemberhez kellene férjhez menni, mert az megbecsüli, a tenyerén hordozza, vadgalamb módjára szelídíti.

Maszkerádi kisasszony oly halkan nyelt, mint az álmodozó, aki nem akarja álmát elzavarni.

– Éppen nekem termett – szólalt meg nagy csöndesen, és felemelte a szempilláit, hogy késszeme kivillant penge módjára, s megakadt Pistoli úr fehér mellényén.

– Az élet – folytatta Pistoli, meglehetősen döcögtetve a szavakat, mint egy bölcs táblabíró – nem tréfa, leányom. Messzire látó, okos embereknek lugas az élet, ahol kedves szellők között, jó illatú szőlőlevelek társaságában, délutáni lábvízzel, csöndes aludgatással, jó ebek és kívánatos fehérszemélyek társaságában, egye fene gonddal, hosszant élve, szépeket pipázgatva, csöndesen vacsorázgatva: lehet eltölteni az életet, amely oly biztonsággal ássa sírját, mint a vakondok a vermét. Semmit sem akarni, csak nyugodalmat. Semmit sem remélni, csak a holnapi jó időjárást. Senkiben sem bízni, senkinek! Sem hinni, semmi rendkívülit nem gondolni, csak élni, élni, szeretni, elaludni, felébredni, egészségesnek lenni… Kényelmes papucsot viselni s tollas ágyban hálni. Boldog, hosszú öregséget élni, amely az életnek java. Becsületesen átaludni az éjszakát, az ebédutánokat,83 egy-kettőt kurjantani, verekedni s kibékülni. Eljönnél hozzám feleségül, gyönyörű virágszál?

Kinyújtotta kezét, s megfogta Maszkerádi kisasszony karját.

A szigorú hölgy nem ellenkezett. Elmerengve ült helyén, csak a szempillái setétlettek, mint kihunyt csillagok. Szinte magának beszélt, amint megszólalt:

– Nagy álarcosbál az élet, tekintetes uram – kezdte elmerengve, mintha valahonnan messziről hozta volna a szavát. – Én nem is tudom, hogy kegyed igazat mondott-e, midőn kezemet megkérte?

Pistoli nem hamarkodta el a dolgot, mert megtanulta a nők körül, hogy az igazságos, komoly magaviselet mindig hatékonyabb a szeleburdi, heveskedő magatartásnál. Lassan megtömködte kis pipáját, mintha a színpadon volna. Hosszant, fájdalmasan sóhajtott. Előparancsolta a cigánybandát, és elhúzatta a kedvenc nótáját. A nótára kiültek a szemei, mint öreg hölgyek az ablakba. Topogott a lábával, mintha kísértetek bujkáltak volna az asztal alatt. Felemelgette a kezét, mint egy családapa, aki rosszalkodó fiai között kíván rendet. Végül nagyot ütött az asztalra, mint egy betyár. A cigányok elhallgattak. Pistoli darab ideig jobbra-balra lógatta a fejét.

– Rendelkezhetik az életemmel – mondta rekedtes hangon. – Bármelyik falusi toronyból fejest ugrok, mire megvirrad, ha éppen ez a kívánsága.

– Hát igazán szeret? Holott engem nem szeretett idáig senki – mormogta Maszkerádi kisasszony.

– Már megettem kenyerem javát – felelt Pistoli úr ünnepélyesen. – Még sohasem szerettem senkit, csak kegyedet.

– Pistoli úr! – szólt közbe Evelin.

– Hagyjuk a bolondságokat. Én a hölgyet, Evelin kisasszony, akit vendégül lát, eljegyezni jöttem Bujdosra. Kérem, adja őt nekem.

Pistoli úr, elmondván e szavakat, fél térdre ereszkedett a bujdosi hölgyek nem kis mulatságára, a cigány tust húzott, miközben csaknem bezúzták a nagybőgő oldalát, a kutyák vonítani kezdtek, a csősz a szénaboglya alatt felébredt, s futólépésben közeledett a házhoz.

– Szerelmes vagyok, mint egy vagabund. Kérem, bocsásson meg nékem – fordult Evelinhez összetett kézzel Pistoli úr.

– Ne érzelegjünk – szólt fanyar kedvvel Maszkerádi kisasszony. – Ebben a házban Evelin szokta meghúzni a zenélőóra zsinórját,84 hogy eljátszassa a nagymama nótáját. Én komoly, életunt nő vagyok, szép öcsém.” Beszéljünk egymással olyan nyelven, mint a kupecek a vasúti várakozásban. Mit ád, ha hozzámegyek feleségül?

Pistoli leverte a port a térdéről. Elégedetlenül megcsavarta vastag bajuszát, mint a hentes, akinek kése alól kiszaladt a disznó. Legjobban szeretett színpadi hangokon beszélni a nőkkel, vándorkomédiás módjára rajongani, hazudni, haldokolni és közönyösen tovább menni anélkül, hogy egy komoly szót fecsérelt volna el életéből. A nők csak addig voltak kedvesek neki, amíg elhitték hazugságait. Tébolyodottak módjára meresztették a szemüket, remegtették az orrcimpájukat, hegyezték a fülüket a sohasem hallott mondásokra, és hosszant bámultak ki az ablakon az ábrándok közé. A hisztériás nők voltak tehát Pistoli úr kedvencei, akiket messzi vidéken kiszimatolt. Boldogan dörzsölgette a kezét, ha egy nőről azt hallotta, hogy a haját lenyíratta, mert azt hitte, hogy égeti a vállát. Bakkecske módjára ugrándozott, midőn egy asszony bevallotta, hogy lenyelte a gyermekét. De végleg felvidult, midőn egy menyecskével találkozott Munkácson, aki megsúgta neki, hogy az állán szakálla van, mint egy férfinak, s ezért nem mer a tükörbe nézni. Elbánt e nőkkel, mint egy állatszelídítő, s szedte sátorfáját, miután megunta a mulatságot.

– Mit adok? – dünnyögte s körülnézett. – Először is a nevemet adom, amelyet csak a helybeliek ejtenek ki Pisztolynak. Régi, flórenci név. Az őseim hozták magukkal Nagy Lajos udvarába. Ezen a vidéken, itt, északkeleten, még van értéke a nemesi címernek. Nem kis dolog itt a zárt korona a címer felett. Az enyémben pelikánok vannak, heten, amelyeket az anyjuk önvérével táplál. Mert a Pistoliak mindig önfeláldozók voltak.

– Én szabadgondolkozó vagyok – felelte Maszkerádi kisasszony. – Ismétlem, ebben a házban csak Evelin tartja tiszteletben a széllelbélelt, fontoskodó és pórleányok méhéből származott ősapákat, részeges csatlósokkal, doromboló apródokkal szeretkező nagymamákat. Én magamnak s magamért élek, mint egy fa, egyedül a mezőkön. Büszke voltam arra, hogy nincs társam. Ámde igyunk egyet, kérő uram, mert száraz ez a sok beszéd.

Maszkerádi megragadta a poharat, felrúgta a széket, mint egy kóbor lovarnő, és közel hajolván Pistoli úrhoz, megejtően nézett85 két pengeszemével a férfiú szemébe. Fenékig ürítette a poharat, és a kert bokrai közé hajította:

– Ne igyon belőle többé senki. Mert a maga egészségére ittam, Pistoli úr.

– Azt se bánom, ha azt mondja Pisztoly, mint ezen a vidéken szokták a nők – felelt hemperegve a felvidámodott férfiú. – Már látom, hogy nem visel bádognadrágot, mint a feministák.

– Csipkéset, takarosát, férfinak valót – csattant fel Maszkerádi. Megemelintette a bundáját. Olyan volt a két lába szára, mint a legnemesebb patkányfogó ebnek az elülső lábai. Előre nézett, egyenesen, két lábfeje szőrrel bélelt papucskákban. Fekete harisnyája feszült, mint a fiatal vágy. Kivillant a nadrág csipkéje, hogy Pistoli úr lekapta a szemét, mint a napsütéstől.

– Nono – dörmögte tartózkodó ravaszsággal –, a barchent sem kutya. Akkor voltak szépek és egészségesek az asszonyok, amikor barchentben jártak.

– Csak Evelinhez forduljon bizalommal, uram – flótázott rigó módjára Maszkerádi. – E tisztes hölgy még azokat a vásznakat viseli testén, amelyeket a nagymama vásárolt a felvidéki gyolcsostól.

Evelin csendeskén nevetett, mint a gyenge szél himbálja a faleveleket.

– De nyugodt is a szívem, nem olyan bolond, mint a tiéd.

– Bolond a szíve? – kiáltotta önfeledten Pistoli. – Hisz ezt keresem én. Ezért járom, kóborolom ezt a nagyvilágot, hogy végre egy bolond szívre akadjak, amely nekem megfelel. Mert én víg ember vagyok. Víg a házam is, mintha az ördög bújt volna belé. A szomorú cselédet elkergetem, a bús asszonyt kiverem a portámról. Az én házamban mindennek nevetni kell, mert úgysem tart örökké az élet. A házőrző kutyáimnak oly bolond szokásuk van, mint a cirkuszban a bohócoknak. A székeknek három lábuk van, az ágyak leszakadnak, hogy visszhangzik bele a pince. A szekrények rádőlnek a látogatóra. A szajkómadaram úgy tud szitkozódni, mint senki Magyarországon. Öblösen nevetnek a nagy kályhák, és a falak tele vannak ragasztva régi élclapokból kitépett képekkel. Azt még a bolondházban tanultam meg, hogy nem szabad szomorúnak lenni. Mert a szomorúak kiássák egymás szemét.

Maszkerádi kisasszony a két könyökére támasztotta az állat, s úgy hallgatta Pistolit, mint a vevő az eladót.86

– Hát még mi van abban a remek házban?

– Nyugalom. Mert én nem bontok fel sem levelet, sem telegráfot. Akinek valami dolga van velem, jöjjön hozzám. Újságot nem olvasok, csak az Urambátyámot, mert úgy is meghallom a vasúton, a kocsmában, az idegen emberek beszélgetéséből, hogy mi hír a nagyvilágban. De ha cirkusz vagy színház van Munkácson vagy Patakon, a nézőteret sűrűn felkeresem, és virágot küldök a színésznőnek, hogy azt higgye, bomlok érte. Egyáltalában meg kell szoknia, kisasszony, hogy a nőkkel úgy bánok, mintha valamennyi a volt vagy jövendőbeli szeretőm volna. Nem szabad tehát féltékenynek lennie, mert azt már láttam a bolondházban is, hogy a féltékenység leharapja egymás orrát.

– Aztán hogy élünk?

– Mint a muzsikusok. Reggel én találok ki valami dévajságot, estére maga kacagtatja meg derekamat, mert ez szükséges az emésztéshez. Nagy ebédeket fogunk enni, amelyekhez magam készítem a salátát. Ünnepnapokon megfőzöm az ürücombot savanyú borban és konyakban. Magának semmire se lesz gondja, mint arra, hogy az ágyam puhára legyen vetve, kéznél legyen a meleg tégla, ha hideg a talpam, és sok szódabikarbonáta legyen az éjjeliszekrényen, mert én más orvosságot nem tudok bevenni. Eddig szultán voltam a házamban. Megköveteltem a feleségemtől, hogy mindennap egy más hölgy alakját, modorát, természetét, testét, ruháját vegye magára. De most már rabszolga leszek. A maga rabszolgája.

Maszkerádi lelkesen bólintgatott:

– Hogy elhitték az effélét a bolond asszonyok!

– El… – felelt csendesen Pistoli. – Mindent elhittek, amit mondtam, mert mindig a szemükbe néztem.

– No, nézzen az én szemembe, és koccintson.

Darab idő múlva azt kérdezte Pistoli uram:

– Ugyan miféle bor ez, hogy csókolja a torkomat?

– Hát bizony ez egy kis ötesztendős badacsonyi, szép öcsém. Én szoktam ezt inni Bujdoson, mert itt rajtam kívül senki se él borral.

Pistoli felemelkedett, és diónagyságú, tudatlan s okoskodó szemeit végigjáratta a hölgyeken, mintha mérlegelné elmondandó szavainak értékét:

– Ürítem e poharat – kezdte oly hangon, mintha az egész vármegye visszafojtott lélegzettel várná a szavait – e ház galambszívű87 úrnőjére, nagynyirjesi Nyirjes Evelin kisasszony őszentségére, akinek kezéről úgy hull az áldás e szerencsétlen magyar vidékre, mint a liliomról a virágpor. Ürítem e poharat e bús szigetség hófehér kócsagmadarára, akinek közénk való visszatérése felengeszteli a helybeli szívek kopár földjeit, mint a tavaszi eső a mezők életének kérgét…

– Váltót kell zsirálni, Evelin – súgta Maszkerádi kisasszony a barátnője fülébe.

Evelin csendesen lehunyta a szemét.

– Ha muszáj…

– Ne félj! Majd megszabadítlak én ettől a Potya Jancsitól örökre. Csak egy kis hordóval guríttass fel az enyémből.

Evelin ezután lesütött szemmel hallgatta Pistoli úr pohárköszöntőjét, amelyben számos célzás volt a boldogult szülőkre, nagybátyákra, „szívemből való barátaimra”, a régi jó időkre, a magyar nők hazafias kötelességére, a nyírvízszabályozására: fehér selyemcipős szerelemre – midőn Pistoli úr kivette hercegi koronával hímzett zsebkendőjét, és szemét megdörzsölte, hangját kántor módra remegtette, eljátszotta mindazt, amit a vidéki szónokok szoktak temetéseken, torokon, lakodalmakon, midőn a bor megoldotta a nyelvét, és a vérmes fantáziában felgyülemlenek a holnap reménységei. Minden falusi ember Cicero Magyarországon. Századokig folyt el a felesleges energia pohárköszöntők alakjában a magyarokból. Sírni lehetne a pohár mellett elmondott szónoklatokra, ha utána agyba-főbe nem verték és ki nem rabolták volna az ünnepeltet az országúton.

Evelin nagyasszony módjára, kicsit náthás orral koccintott (talán egyik-másik mondását komolyan elhitte a férfiúnak, mert az magát az asztalnak düllesztette), aztán engedelmet kért, és eltűnt a házban.

Maszkerádi kisasszony ránézett a vendégre, mint a lőcsei fehér asszony a kertek alatt a vándorlóra.

– Tudna-e értem valami áldozatot hozni, szép öcsém?

– A toronyból…

– Hagyjuk a régi frázist. Tudna-e értem koporsóba feküdni hű, bízó szerelmében, mint Álmos Andor tette Evelinért? Mi, nők, gyermekek vagyunk, s irigyeljük társainkat, akikért nagy áldozatokat hoztak a férfiak.

– Szentséges becsületszavamra…

– Tudna-e értem, velem reggelig mulatni, aztán pőrén csúfosan88 végigmenni a piacon, mint a mezítelen vándorlegény, akit ruhátlanul dobnak ki reggel a rossz nők házából?

– Krudélis feltétel.

– Tudna-e az én szemembe nézni egész éjszaka, azután dobra ütni mindent, ami eddig volt? Tekintély, tisztelet, férfiasság eloszlana, mint a füst. Falu bolondja, vármegye lenézettje, ország gúnyja lenni, mert Maszkerádi Malvin ezt akarta az ő szerelmesétől féltékenységében. Egyszerre meg akarta semmisíteni a nők előtt, mint egy altwien-csészét földhöz vernek, hogy soha többé ne törődjenek az ő tulajdonává lett férfiúval. Hogy ezentúl sohase nyújtsák ki ravaszdi, vágyakozó, bujálkodó asszonykezek a karmukat az ő férfiára. Senki férfia legyen az, mint a legrongyosabb bőgős Magyarországon. S egyedül az övé legyen. Tudná ezt megtenni értem, kékszakállú hercegem?

– A bolondházban az emberek néha ugratják egymást. Egy postatiszt reggeltől estig ugatott, mint egy kuvasz, s magyarázatul azt adá, hogy a folyton üvöltő őrnagyot akarja ingerelni. Vajon nem kelepce ez, szívem hölgye? – kérdezte Pistoli úr, aki már rég azt hitte, hogy túl van a nők rejtélyességén. Fázékonyan begombolta a mellényét, s egy kiáltással talpra ugrasztotta az aludgató cigánybandát. A „pápai utcát!” – parancsolta, s tovább nézett nagy figyelemmel Maszkerádi kisasszonyra.

A cigányok halkan muzsikáltak, mintha halott társukat kísérnék a temetőbe.

– Én azt vállaltam, hogy önt elintézem – szólt Maszkerádi kisasszony hideg hanggal, de a szeme belebújt Pistoli úr mellénye alá, mint a táncosnő kígyója. – Én megszabadítom öntől ezt a vidéket, mint egy kellemetlen személyiségtől, az erkölcsök Rózsa Sándorától. Itt csupa derék és jó ember lakik, mint akár a Krími-félszigeten. Névnapokon, évfordulókon csókolózunk, mintha félig-meddig Oroszországban feküdne a szigetség. Ártatlan szemű, nyírfagyenge akaratú, védtelen és védekezni nem tudó nők, baráti szóra csalódások után is engedő, testvéri érzésű, melankolikus férfiak lakják a tájat. Ön az egyedüli futóbetyár itt, aki okos, mint a kígyó, és ravasz, mint egy méregkeverő. Ment ön már valaha ölre életében? Vágott-e poharat józanul valakinek a fejéhez? Megcsókolta-e a tüzes kályhát, ha kedve szottyant rá? Itt a sírva verekedő, sírva vigadó, sírva szeretkező emberek között egy fagyos lábú patkány ön, minden álarcossága89 mellett. Egy józan korhely, akinek sohasem jár el a szája arról, amit magában igazándiban gondol. Egy hideg szívű állatkínzó, aki csendes megelégedettséggel nézi, ha cigányaiban meggyullad a pálinka. Egy tigrisszívű, vérengző kezű férfi, aki letépné az asszonyok emlőjét, és magában bukott nőszemélynek ítél minden nőt. Egy cinkupa, amelynek mindegy, hogy bort vagy vért mérnek benne. Egy rossz szájú, mocskos, becstelen, akinek olyan véleménye van a női nemről, mint egy fegyencnek.

Pistoli szélesen mosolygott, mintha hurik hegedültek volna a fülébe.

– Ezen a vidéken minden nő a szeretőm volt – felelt csendesen.

– Én is?

– Te még nem, de leszel, mire virradni kezd.

Maszkerádi vállat vont:

– Lehet.

Két öregbéres hordócskát gurított a verandára, mint egy kis vízilovat. Levett kalapjuk alatt olyan volt a fejük, mint Rákóczi hűséges jobbágyaié. Virágos kancsóba eresztettek a borból, aztán halkan elmentek, mintha innen egyenesen a másvilágra térnének pihenni.

– Én ismerem önt, kisasszony – kezdte Pistoli úr, és a halántékához emelte a két kezét, mintha a gondolatait rendezgetné. – Ön a legúribb, leggőgösebb, legbüszkébb nő, akivel életemben találkoztam. Engem megvet, és a cipősarkával szeretne eltaposni, mint egy pondrót. Igaza van ebben önnek. Mert én vagyok a legbecstelenebb férfi Magyarországon… Most gondolja: leitat, megaláz. Tollban és szurokban meghemperget, és dögszállító kocsin beküld a városba.

– Azt fogom tenni – felelt összeszorított ajakkal Maszkerádi kisasszony.

Pistoli vállat vont:

– Lehet… Ön megéri. Igyunk hát abból a pokol borából.

– De kortyonként, bundás… Mert ez az én borom. Hegyalja legjobb bora. Ott terem a hegyoldalban, ahová szeretkezni jár a nap.

Maszkerádi kisasszony a férfiú poharához döfte a magáét, hogy szinte szétloccsant az üveg.

– Gyűlölöm a két észvesztő szemed – mormogta a kisasszony. – Tele van elpusztított, felfalt, szétmarcangolt szívű asszonyok árnyaival. Látom bennük az ártatlan szőkéket, ostoba barnákat, csirkeagyvelejű90 nagyszeműeket, szenteskedő arculatú buja kövéreket, a tót szűzmáriákat és kutyaszőrű nyírségi hun ivadékokat. Látom társnőimet a te két pribékmarkodban, látom durva, ormótlan lábadnak a rúgásától fegyház templomának vasrácsos hajójában énekelni, bolondokházában tébolyultan a vizes lepedők alatt epekedni a halálért, az öngyilkosságért, a magányban álmatlanul virrasztani együtt a holddal és tanácsot kérni a vetőkártyától. Látom, hogy tetted őket boszorkányokká, bomlott hajú bestiákká, tajtékos szájú tébolyultakká. Te nagy gazember vagy, Pistoli – de szeretlek.

Pistoli a kisasszony vállára tette a kezét:

– Most megvallok önnek valamit, amit ezen a vidéken előkelősködő, otthon koplaló fertálymágnások között nem szoktam hangoztatni. Az én őseim zsoldoskatonák voltak. Én se vagyok más, mint egy kóbor kalandor, aki véletlenül ezt a vidéket szemelte ki magának operációi színteréül. Én nem szeretek senkit. Csak üvölteni szeretnék a kíntól s gyönyörtől, hogy társtalanul, vallomástétel nélkül, konokul egyedül járom az életet, senkinek a barátságára nincs szükségem, mindenkinek megvetem a gyűlöletét, szétfeszítem a vállam, egyedül vagyok. Legfeljebb az életemet vehetik el tőlem… Úgy nézem, hogy nagyságod is büszke arra, hogy sokat és sokszor tud egyedül lenni.

– Mindig – röppent el Maszkerádi kisasszony szájából a szó. De aztán megbánta, és így folytatta: – Mi közöd van neked hozzám, akire rá se lépnék, mint egy árokban heverő eb hullájára?

De Pistoli úgy tett, mintha nem is hallaná a hölgy késéles szavait, hümmögve bólingatott a poharának:

– A borba nézek, s megtalálom a barátaimat. Itt vannak ők mind. Az ifjúságom, bátorságom, hitetlenségem és babonám. Itt vannak mind, akiket szerettem és gyűlöltem. A pohárból rám néznek a kedves arcok. Kegyelmet kérnek, de én megiszom őket. Itt vannak a nők, akik megőrültek, tébolydában várják a percet, míg ellophatnak egy kést, amelyet a szívükbe – vagy az én szívembe – döfjenek. Reám merednek, hívnak, minden jót ígérnek. Három bolond feleségem. Az egyik naphosszant az ágyban fekszik, s rövidre van nyírva a haja, mint egy fiúé. De nem őszül, mert a tébolyultak nem szürkülnek. Mindig az ablakon függ a szeme, s az én arcomat várja. Fekszik, és soha szóra nem nyitja a száját, mint a végtelenségben az angyal, aki a mindentudást tartja kötényében. Elkábulok, mintha egy messzi91 csillagba néznék, mikor eszembe jut. Hová lett, merre ment? Hogy sohasem jön haza kísérteni?

– A második feleségem megcsalt, ezért tettem be az őrültek házába. Ne dicsekedhessenek ezek a sovány életű, kopott vízimadarak olyan fennhangon a feleségem ballépésével. Egyik éppen a szemembe mondta a dolgot. Hát azt úgy megvertem, madame, mint egy juhász a szamarát. A fejét, az arcát, a szemét ütöttem ezzel a két öklömmel, hogy recsegtek a csontjaim. (Azt hiszem, azt a nőt szerettem a legjobban, holott a nevét is elfelejtettem…) Aztán hazamentem, és sírva, rimánkodva, hideglelősen lefeküdtem a feleségem mellé. Ha ekkor kedves lett volna hozzám: tán mindent elfelejtek, megbocsátok, semmivé teszek az emlékezetemben, mint egy névtelen levelet.

De komisz, hideg, bűnös és elszánt volt. Megfizetek, gondoltam magamban, s kicsavartam a szívem helyéről, mint egy fát. Mert én kutyaember vagyok… Sokat szenvedtem, áztam-fáztam, kíntól fütyörésztem, s fél lábon táncoltam. Kutak mélyébe néztem, és a régi temető sírdombjaiból kikapartam csontokat, amelyeknek elmondtam a bajomat, amikor már úgy szenvedtem, hogy mindig attól féltem, hogy a sötét éjszakában elkezdek üvölteni, és többé soha be nem foghatja emberi erő a számat. Megcsalt… Kukorékolni fogok, és őrült módjára futkározok, mint a kakas a tűzvészben. A bal kezemmel fogtam a jobb csuklómat, hogy ne vegyek kést. De valahogy végezni kellett vele. Ott van ő is a nagykállói elmebajosok házában, és ha visszajönne kísérteni az árnyéka, belelőnék.

Maszkerádi kerekre nyitott szemmel hallgatta a kurtanemest, mintha valami lappangó tűzfolyam közelednék feléje a szavak jégzajlásában. Tudta, hogy patkányfogóval játszik, mégis nyújtogatta az ujját a csapóvashoz. Vajon mit tud ez az ostoba külsejű ember, hogy megbolondulnak mellette az asszonyok? – Az éjben hosszant fütyült valahol nagy messzeségben egy vonat, a dombok mögött, mint az eltávolodó élet. Feltűnt képzeletében egy salétromos, öles falú, komor ház, amelynek bolthajtásai alatt ciprus módjára lehorgasztott fejű asszonyok töprengve gondolnak a férfira, aki itt egészségesen, vérpirosan, kegyetlen szándékkal üldögél vele szemben. Nézi kiülő nagy szemeivel, mint az állatszelídítő. Talán jó volna Evelint hívni… De az bizonyosan elmerült regényolvasmányába, mint egy holdkóros. A részeg cigányok a sötétségben hancúroztak, mint a pribékek. A tökrészeg nagybőgőst legyűrték a földre, és a szájára92 meg a gyomrára ültek, aztán leöntözték a mámorost. Mint egy másvilági éjszaka árnyképei hemzsegtek az udvar sötétjében a falusi cigányok. Pistoli néha nyugodtan, keményen rájuk szólt, mint a marakodó kutyákra:

– Csiba te.

Erre dűltek, leguggoltak, hasra feküdtek, békák és útszélen térdeplő koldusok alakjait vették fel. Megbújtak az éjszaka kormos tűzhelyén.

– A harmadik? – kérdezte Maszkerádi.

Pistoli úr rettentő nagyot ivott az üvegből, mintha föld alatti tüzet akart volna eloltani. Egy percig elakadt a lélegzete. Kábultan nézett körül.

– Ez a hegyaljai a legjobb fájdalomcsillapító. Olyanná lesz tőle az ember, mint az indiai fakír. A szívén áthatolnak az asszonyok kötőtűi, de vér nem serked a sebből.

– Csak igyon, Pistoli, mert akkor nem szégyellem magam, hogy egy részeg ember trágárságait hallgatom. A részegeknek minden meg van engedve. Tegnap még undorodtam volna öntől, de ma nagy légnyomás van. Különösek, kiszámíthatatlanok a tavaszi éjek. Az ember azt hiszi, hogy köze van a csillagokhoz – szólt Maszkerádi kisasszony, és teli kancsót tolt a részeg ember elé.

– A harmadik: az nagyon szeretett. Misliknek hívták, de lehet, hogy más neve is volt. A kutyámat neveztem valamikor Misliknek. A szemöldöke összeért, mint a komor emlékezet. Az arca megközelíthetetlenül szigorú volt, mint egy bezárt ablakú ház, amelynek szobáiból többé sohasem könyökölnek ki az utcára piros ruhás leányok. Az ajka összezárult. Várkút volt az, amelyből örökre elfogyott a víz. Az álla hegyes volt, mint az apácák térde. És az volt a szenvedélye, hogy minden éjszaka meg akart fojtani. Azt mondta, hogy a nyugalmat szereti, és hajlékony, hideg, finom ujjait lassú simogatással elhelyezte, majd alattomosan, alig megfigyelhetően szorítani kezdte a torkomat. Mintha egy kígyó fonódott volna a gégémre. Felugrottam s menekültem. Erős, hajlékony és ruganyos volt. Körülfont a lábaival, a karjaival, halálosan az ajkamra szorította az ajkát. Olyan volt a szája, mint a vámpíré. Ahol megcsókolta a testemet, vérvörös folt maradt, mint a csaláncsípés. A szemét lehunyva tartotta, nem láthattam, hogy mily tüzek gyújtogatják odabent. Tán félt, hogy megriadok. Némán, hangtalanul, életre-halálra szeretett. Szegény93 tán maga sem tudta, hogy meg akar ölni. Misliktől komolyan féltem. Házon kívül töltöttem az éjszakáim, mert észrevettem, hogy a sötétségben jön meg a bátorsága. Ha megvertem, mintha gumilabdába ütöttem volna. Olyan csendesen lépett a hátam mögé, hogy sohasem vehettem észre. Mozdulatlanul, nyugodtan üldögélt, és a távolba nézett. Hej, sokszor keservesen megbántam, hogy ezt az őrültet magamhoz vettem a Szepességből!

Az alvásom olyan volt, mint a magányos szélmalomban lakó kísértet nyögése. Forgolódtam egyik oldalamról a másikra, mint egy elkárhozott. Minden ajtócsikordulásra felébredtem, mint a rab a siralomházban. Egészségem, étvágyam, operettlikedvem kezdett elhagyogatni. Cigányaimtól féltem, mert mindig hazaküldtek reggelfelé. Talán ők is a Mislik szolgálatában állottak, mint az éjszakában búgó nagy iharfák, amelyeknek láttára megbicsaklott a nyeldeklőm. Kösd fel magad… Legtöbb időmet egy vak zongorással töltöttem, aki sohasem volt álmos, mindig egyformán részeg, komoly, fekete, s gyászindulókat játszott napokig. Don Sebastiannak neveztem magamat, s megnézegettem az országúton a méltóságos magatartású, fekete lovakat, amelyek a temetőbe visznek.

Egyszer eszembe jutott, hogy megnézem, mit csinál éjszaka Mislik. Ha megcsal, legalább elteszem láb alól.

Éjfélkor zörögtem halkan, csalogatólag, mint régebben a lányos házak ablakán, hogy már a gyűrűm kocogásáról ismertek a szigetségben.

– Ki az? – kérdezte Mislik.

– Don Sebastian – feleltem elváltoztatott hangon. De Misliket nem lehetett megcsalni.

– Hozom a kapukulcsot – szólt a zsalugáter mögül oly meglepetés nélkül, mintha világéletemben éjfélkor állítottam volna be.

Furcsa időjárás volt. A szél tompán üvöltözött a kémények körül, mint a kóbor kutya, amely idegen ebeket lel a sírok felásásánál.

Százgallérosomban a kapuhoz húzódtam, mintha csontjaimat, fehér lábszáraimat rejtegetném. Könnyű, halni vágyó kedv bogarászott zilált fürtjeim körül, mint egy hirtelen mámor régi kedvesünk kertje alatt tavaszi estén. Ha itt meghalnék, s a nők megtalálnának, mint őrhelyén a katonát… Vártam, gusztáltam, mint egy balsorsos kártyás. Vajon mit hoz az éjszaka?

Mislik kinyitotta a kaput.94

Szótlanul nézett rám. Nem csodálkozott, nem örült, hogy éjszaka hazajöttem. Általában ennek a nőnek olyan kifejezéstelen volt az arca, mint egy kígyónak. Sohasem lehetett tudni, hogy mit gondol magában. Örvendeztem, ha néha megszólalt, mert sohasem hazudott.

Az ebédlőben világosság volt. Nem szerettem, hogy Mislik ébren volt éjszaka. Ki tudja, miben töri a fejét, midőn virraszt? A nőknek mindig el kell foglalva lenni. Gyerekszoptatással, nagymosással vagy alvással. Ha virrasztanak, tétlenkednek, abból baj lesz.

– Miért nem aludtál? – kérdeztem az asszonyt.

Legyintett:

– Tudtam, hogy megjössz. Tudtam, hogy megunod a piros lábú nőket, és visszakívánkozol a feleséged tiszta kezéhez. Majd megdagasztlak, mint a kenyeret.

Közbe kell vetnem, hogy azt szerettem legjobban, ha a feleségeim dörzsölgették a hátamat, a lábamat, köszvényes térdemet. Minden becsületes ember köszvényes lesz előbb-utóbb. Bizonyos korban az élet már nem csupán szeretkezésre való, hanem egészségápolásra. Megköveteltem a nőktől, akik szerettek, hogy megtalálják csipkeujjaikkal a fájós részeket testemen, és azt dörzsölgessék, vakargassák. Úgy aludtam, mint egy kandúr, amelynek nyakát simogatják. De Mislik egyebet is akart. A fojtogatástól irtóztam.

Ledobtam a köpönyegemet, és beléptem az ebédlőbe.

Teremtő Isten! Sohasem fogom elfelejteni ezt az órát!

Ott ült az asztalnál a két feleségem, akiket a bolondházban tudtam. Az asztalfőn az első, a Sári foglalt helyet, rövidre nyírt hajával, tébolyodott, két nagy szemével és pálinkától bűzösen. Édes likőrt szopogatott, s ügyet sem vetett rám.

A másik feleségem, a Mári, az asztalra hajtotta a fejét, mintha hosszú útról jött volna. Teremtőm, megkövéredett, megnőtt a hasa, mintha gyermeke közelegne… Olyan bús, ványadt volt az arca, hogy nem tudtam rá haragudni.

– Ülj le az asszonyaid közé – szólt Mislik, s maga is helyet foglalt az asztalnál, a két karját összefonta a mellén, mint egy bíró.

– Mi van itt? – kiáltottam. – Hogy kerültetek ide, ti boldogtalanok?

– Eljöttek, hogy téged újra lássanak – felelt Mislik.95

Az ajtónak akartam ugrani, de Mislik csendesen mosolygott hiábavaló erőlködésemen. A kulcs a zsebében volt már akkor.

Pistoli szünetet tartott, megragadta a kancsót, és olyan nagyot húzott, hogy majd eltört a csigolyája. Maszkerádi kimeredt szemmel nézte a kövér embert, mint egy csodát.

– Mi történt a bolondokkal? Miért nem ásták ki a szemét? – mormogta.

– Hitvesi jogaikat követelték – felelt Pistoli, és az asztalra meredt. – Kegyed előkelő, finom úrhölgy, nem mondhatok többet.

Amint látja, életben maradtam, pedig megölhettek volna. Megcsúfíthattak, megcsonkíthattak volna, mert hárman voltak. De kezesek lettek. Megsimogattam, megvigasztaltam, megnyugtattam őket. Reggel fogattam, s elvitettem mind a hármat Nagykállóba. Azóta ott vannak a bolondházban. De éjszaka mindig benézek előbb az ágy alá, mielőtt belefeküdnék. Sötét utcán vigyázok a hátam mögé. Ha nagyot kacag valaki, félrekapom a fejemet. Nem szeretek farkasszemet nézni a holddal. Én vagyok Pistoli, a vármegye bolondja, szeret-e?

– Igyon – felelt Maszkerádi. – Igyál még, hogy ne emlékezz semmire, hogy elfelejts engem, az éjszakát, a tavaszt…

Mintha kísértet vonna maga után, felemelkedett helyéről, és a kert felé kezdett menni, amely lappangva vonult meg a ház körül. Néha megállott és visszanézett.

Pistoli vörös volt, a szemei elégedetten gurultak jobbra-balra. Hagyta menni a kert felé Maszkerádi kisasszonyt. A kancsót a szájához vette, és beleordított, belekacagott, mint egy kürtbe. Az öklével verdeste az asztalt. Ültében táncolt a széken. Felborzolta a haját. És Maszkerádi hiába nézte őt messziről, a kertből. A különös ember nem állott fel, s nem ment a megzavarodott leány után.

Még ivott egyet-kettőt Pistoli, aztán táncos kísértetként kirohant cigányaival a házból, és eltűnt az éjbe.

Szomorú nap következett Bujdoson.

Maszkerádi kisasszony egyetlen szót sem mondott az éj eseményeiről.96

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem