V A jóasszony kútja
V A jóasszony kútja
A vadkacsa kotyogott a nádban.
Tavaszodott; napról napra többen jöttek vissza a földre, a láthatatlan lények, messzi vándorútjukból, akik danolgatásra tanítják a hosszú szárú füvet az árok szélén játszanak a föld alól előmászó bogarakkal, hintáznak a nyírfák puszta gallyain, és rárikoltanak az országúti emberekre.
Ezek a láthatatlan kezek hajtogatják a száradó fehér női ingeket a réteken, gyorsan utat ásnak az előfolyó vizeknek, az árokba guggolnak, és disznóságokra tanítják a békákat, belekapaszkodnak a tehenek farkába, és arcul legyintik a kalapja alatt szundikáló pásztort. Letépik az udvarház ereszéről a mohát, buborék módjára futnak fel a vén esőcsatorna sötétjében, felülnek a kéményre, s lábaikat lelógatják. Hátba verik a fiatalasszonyokat, megcsípik a kakas sarkantyúját, mérges füvet adnak az ebeknek, amitől azok reggeltől estig szaladgálnak. Koboldok, füstgomolyagok, léglabdák a napfényben; míg az eső szemelgetésében behasalnak a lapos levelek alá, behúzódnak az ágyak mögé, a küszöbön gunnyasztanak, a kasba ülnek a szekerek mögött, láthatatlan denevérek módjára csimpaszkodnak a parasztok hosszú hajába, belekapaszkodnak a nők pendelyébe, megrángatják a lányok hajfonatát. Ha akarod: szellők, amelyek málnásbokrok között laknak, vagy langyos esőcseppek, amelyek olyan erővel verődnek az ablaküveghez, hogy felébred tőlük az álmodó. Kikezdenek öreggel, akinek szalmás fejét a földre nyomják, miközben szétvetett lábszárral a nyakára telepednek. Megkergetik a fiatalembereket, mint seregélyeket.
A zuhogó esőben vagy a függönyt vonogató napfényben a bujdosi házban egyforma közömbösséggel folyt az élet. Evelin egy láda regényt talált a padláson, amelyet a nagyanyja olvasott a forradalom utáni esztendőkben. A kopott, zöld füzetekből szívének való romantika áradt. Jósika, Dumas, Sue, a Rocambole… Mily jó volna, ha tél lenne, s a fahasábok pattognának a nagy kályhákban ez olvasmányok mellé! Míg Maszkerádi kisasszony néha megállt a kapubálvány mellett, és hosszant nézett körül a tájon. Ha valahol megpillantja vala Pistoli urat, bizony nem szabadul büntetlenül a tréfás férfiú.97
Álmos Andor, a romantikus agglegény, természetszerűleg száműzte magát a bujdosi háztól, amióta Maszkerádi kisasszony betette oda a lábát.
Az életnek vannak érzékenységei, galamb ütötte sebei, amelyeket a felületes szemlélő észre sem vesz. Láthatatlan repedések a borostyánon.
Meggondolatlan szavak, önfeledt tekintetek, figyelmetlen mozdulatok embertársaink részéről, amelyek a bölcs vagy cinikus embert elkerülik, lepattannak már a ruházatáról is; míg egyes embereket úgy nyomon követnek, messziről felkeresnek, mint a macskák bizonyos nőket. Nem láttad még, hogy ha bizonyos nővel utazol, sétálsz, kertben ülsz, vagy hajón elmerengsz – messzi tájakon nincs macska –, darab idő múltán azonban észreveszed, hogy hölgyed lábánál egy macska ül, mely szőrét fényesíti. Honnan jött elő, sohasem fogod megtudhatni. Előjött, megérezte a bizonyos nőt, akihez ő ragaszkodna.
Így vagyunk a szavakkal és egyéb életjelenségekkel is.
Maszkerádi kisasszony körülbelül két esztendő előtt, társalgás közben ezt a szót ejtette ki, hogy: kroncsi, ami a pesti népnyelvben koronát jelent. A jelenvolt Álmos Andor nyomban gyanakodni kezdett a kisasszonyra. Nem sok időnek kellett elmúlni, hogy Maszkerádi kisasszony a bujdosi kúriában bizonyos „vidéki palikról” beszélt oly megvetéssel, hogy Álmos Andor csaknem elszólta magát. Maszkerádi kisasszony pedig csak az akkori pesti divatot utánozta, amely divat szerint úri és művelt körökben felkapták a pesti népnyelv különböző kifejezéseit. Fitogtatták, játszották a tolvajzsargont. Tűnő divat volt ez, mint a nyár, midőn a pesti nők a kezükben hordták a kalapjukat. A „vidéki pali” kifejezést Álmos Andor természetesen magára vette, mint egy romantikus agglegényhez illik. Egyetlen szót sem szólt sértettségéről, csak csendesen elmaradt a háztól. Maszkerádi kisasszony sokkal büszkébb, Evelin pedig jóval naivabb volt, mint hogy tudakozódtak volna Álmos úr elvonulásának okáról. Egy esztendő múlva, midőn Evelint ismét felkereste Maszkerádi kisasszony Bujdoson, befejezett tény volt, hogy az agglegény ez idő alatt távol marad a háztól. Vannak ajtók, amelyeknek csak belül van kilincsük. Kívülről nem nyithatók. Ilyen ajtó mögé zárkózott Álmos Andor érzékenységében. Ő volt az a vidéki ember, aki oly érzékeny, mint egy köszvényes sarok. Ellentéteképpen a másik vidékinek,98 aki soha és semmin nem sértődik meg, természetes önzéssel habzsolja fel az életet. Kibékül, összevesz, verekedik, gyűlölködik, szeret, de holnapra felejt, s újra kezdi az élet habzsolását annál az asztalnál, ahová tegnap odaragasztották a szakállát.
Mit eszel ki magában egy ilyen romantikus, midőn a vadkacsa kotyogni kezd a nádban, és minden éjjel Evelinnel álmodik?
Borongós délután, midőn oly pipaszagú volt a háza, mintha valamennyi ősapja lemászott volna a képkeretekből egy pipát kiszívni; a régi érmek, Mária Terézia-tallérok, római rézpénzek nem mulattatják el egyedülvalóságában; a hátrafont kézzel való sétálgatások egyhangúvá lesznek, mint a hosszadalmas esőzés; az ember csak felsóhajt hosszant, váratlanul, meglepetten, mintha valami nagy bánat osont volna e percben az ajtóra, és ott gyorsan elbújt a régi esőköpenyek alá, hogy majd éjszaka előcsoszogjon, és szótlan öregember módjára gunnyasszon az alvó ágya mellett… egy ilyen délután felkereste régi szerelmét, Rizujlett asszonyt, hogy elpanaszolja neki bajait, szívtörténeteit.
Rizujlett ugyancsak a szigetségben lakott, mégpedig egy kastélyban, amely valaha a barátok kolostora volt. Apró, fehér ablakok vonták be az oszlopos folyosókat, a kör alakú udvaron a tetőn túlra nyúltak a nyárfák. Tiszta, ártatlan illatú, zenélőórás hangú, zárt ház volt. Rizujlett férje, egy köszvényes kapitány légsúlymérőkkel és különböző barométerekkel vette körül fájó tagjait. Csupán két dolog érdekelte: milyen időjárás van odakünn, és mi lesz ebédre? Ezenkívül semmivel sem törődött. Rizujlett az idők folyamán minden valamirevaló férfinak a szeretője volt a környéken. De a férfiak azt hitték, hogy sohasem tudja őket elfelejteni, mert emlékezett a szerelmi dátumokra, a sorsdöntő órákra, a ruhára, amelyet a kritikus napon magára vett, sőt az elhangzott, elporlott szavakra is. Kitűnő memóriája volt, sohasem tévesztette össze egyik férfit a másikkal. S nem szégyenítette meg őket azzal, hogy valaha is bevallotta volna, hogy utánuk másé is lett volna. Minden férfi úgy válhatott el tőle, hogy örök időre magával vitte Rizujlett szívét. Rizujlett ezentúl csak könnyezik s mereng… S minden férfi más néven ismerte. Babonaságból vagy a szerelem újszerűségéből: az asszony más és más nevet adott magának, midőn egyik szerelemből a másikba elutazott. Álmos Andorral Rizujlettnek hívatta magát, mert észrevette, hogy a férfi napkeleti barnaságát és franciás könnyedségét kedveli leginkább.99 Csinált magának egy nevet, amelynek betűiben benne volt Kelet és Nyugat. Bizonyosan mindig hű és jóságos volt Rizujlett, játékszere a férfiak kicsapongó szeszélyének, de sohasem panaszkodott. Kicsit elsápadt, kissé megrendült, darab ideig sűrűn látogatta a templomot, rendesen átment egy-két könnyebb betegségen, de sohasem akaszkodott a szekérbe, amely már nem vette fel többé. Leült a kapitány mellé, és egy hosszú életre való hivatással figyelte a barométert. Lesimította fodros haját, és fekete bőrövet kötött derekára. Számba vette a gazdaságát, és elégette a kompromittáló leveleket, miután megcsókolta őket. Azzal nem is nagyon törődött, hogy a környéken maradt egy koszorúcska a hajából, egy emlékbe adott papucsa vagy egy emlékezetes inge. „Az én uram csak azt hiszi, amit én mondok neki” – és sohasem aggódott, hogy akadna oly alávaló férfi, aki elárulná az ajándékba adott drága időkért.
Álmos Andor körülbelül tíz esztendő előtt ment át azon a boldog korszakon, mialatt Rizujlettet magáénak nevezhette. Nagy és halálos szerelemnek látszott ez. Az érzelmes férfi csaknem eszét veszítette a szerelemben: meggondolás, habozás nélkül bízta sorsát Rizujlett tündöklő fehérségű kis kezére. Csinált szenvedések, felejthetetlen örömök, bágyasztó tobzódások és új, életre keltő élmények jelentették a szerelmet, amelynek tartama alatt félig kábultan, boldog-önfeledten járt Álmos Andor. S az egész világ létezését csupán szerelmesének akaratától látta függeni. Úgy tűntek fel Álmos Andor előtt későbben ezek az évek, mint az élet sötét temetőjének egyes sírdombjai, amelyeken égve felejtették a mécsest. A napoknak oly jelentőségük volt, mint az austerlitzi csatának. Az órák megállottak a zsebekben. Az élet hosszan és kényelmesen nyúlt el, mint nyáron a Tisza. Sohase jön reggel, amely Rizujlett nevének említése nélkül kezdődne. Nem jön oly álom, amelynek firhangját ne ő eresztené le az éjszakából. Aztán mégis elmúlt minden, mint egy kocsinak a zörgése elhangzik a dombok mögött. Rizujlettnek nagy gyakorlata van abban, hogy a madár úgy repüljön tovább útjára, hogy ne vegye észre, hogy egy-két tollát elveszítette az idegen fészken, az erdőszélen, ahol éjszakáját töltötte. Mire feleszmélt Álmos Andor, a tegnap még karjaiban tartott nőt, az egy szájról lélegző, egy gondolatú s egy érzésű szerelmet már csak úgy látta, mint egy emléket a régi templomból, ahol véletlenül több időt töltött egy ritka szentkép előtt. Rizujlett jósága átvezette a férfiakat a meredélyeken, szédítő100 kötélhidakon. Büszke volt arra, hogy egyetlen férfi sem lett miatta öngyilkos, bár sokan gondolnak rá messzi évekből estvéli órákban, midőn a duruzsoló tűz és a melegítő bor vigasztalja a férfit a magányosságban.
Ezért hívják Rizujlettet öregurak a Jóasszony Kútjának, mert sok szomjast megitatott.
Rizujlett mindig ott maradt a kapitány mellett, s a férfiak csupán álmukban láthatták tovább.
A kapitány nagy szívességgel fogadta a vendéget, és köszvénye iránt tudakozódott, mert ő már csak ezen az egy alapon barátkozott:
– Még mindig a sarkadban van? Emlékezetem szerint a derekadban és a térdedben is bujkált.
– Sohasem lehet tőle szabadulni – felelt Álmos Andor, a múlt idők lemondó hangján, midőn a kapitányt még köszvényével mulattatta.
– Ez a tavaszi idő a legkritikusabb. Se tél, se nyár. Veszedelmes idő. Én az orromat se merem kidugni a levegőre, de bejön a kutya a hasadékokon, az ügyetlen cseléd ajtónyitásán. Üvegből van minden tagom. Bolondok az angolok, midőn családi ünnepélyt rendeznek a köszvény megérkezésével. Az igaz, hogy soká lehet vele szórakozni. De menj, tudom, hogy te is szenvedőtársam vagy.
A kapitány ezután elfoglalta helyét a saját találmányú karosszékben, a különös szabású bundák és kendők között. Kipödrött bajuszával, rezes arcával, recsegő hangjával úgy ült, mint a helybeli időjárás ellenőre.
– Menj a feleségemhez, úgyis unatkozik szegény az én betegségem miatt. Kérlek, légy hozzá finom és hódolatteljes. Kevés asszony szenvedett annyit, mint az én szegény feleségem. Az egy földre szállott angyal. Sajnos, már nem olyan finom a keze, mint fiatal korában volt. Minden megvénül a világon, Álmos. Az én köszvényem már húszesztendős. Mondd, igaz volna az, hogy egy német kitalálta a köszvény gyógyítását?… De csak menj. Mit csinálnék, ha meggyógyulnék? Elölről kellene kezdeni mindent, holott már nem akarok semmin sem változtatni. Más embereknek való a változás. Azoknak, akik majd utánunk következnek. Ezért nem is szeretek csak tízesztendős újságot olvasni. Körülveszem magam emberekkel, eseményekkel, halottakkal. Nem értem én már ezt az új világot.
A kapitány büszkén hátradőlt karosszékében, mint egy szobor.101 Talán szerette már a betegségét, mert megakadályozta abban, hogy bolond fővel tovább folytassa az új életet.
– Mindenki szocialista. Csak én meg a köszvényem maradtunk meg a régi világból – szólt, s még egyszer megrázta Álmos Andor kezét, mintha ezzel a kézfogással búcsúzna mindentől, ami az életben kellemetes és kívánatos volt. Vidrakucsmás feje egy kissé lehanyatlott. Aztán a lábával kezdett beszélgetni, mint aki nem veti meg végleg a társaságos életet.
Rizujlett annyiban változott, hogy fehér fátyolt viselt a nyakán. Talán a ráncok miatt, amelyek egy napon beszöktek a kéményen át. A szeme észvesztő, selyemlépésű, alázatosan mosolygó, halkan kérlelő tekintete, amely mindig oly megadással nézett a férfiakra mint felsőbbrendű lényekre – a szeme tétovázva látszott függni egy távoli pont felett. Talán egy felhőt látott valahol, amelyet más nem vett észre? A vonásai, az arckifejezése várakozó volt, mint a vasúti állomásokon a nőké, akik hosszú ideig álldogálnak, és a várt vonat még nem jön a várt utassal.
– Te vagy?… – mondta felocsúdva. De gyorsan hozzáfűzte: – Pedig mindjárt megismertem a lépteidet. Úgy jönnek azok a szobákon keresztül, hogy nem lehet nyugodtan tovább üldögélni. Valami rendkívüli, valami nagyszerű közeleg; ünnepnap a kalendáriumban. Hol jártál olyan sokáig?
– Tanácsot jöttem kérni az Evelin ügyében.
– A szerelmed? – felelt minden meglepődés nélkül Rizujlett, mint a jó ápolónők nem csodálkoznak a beteg kívánságai felett. – Majd meghívom… Mindjárt… Itt zavartalanul találkozhattok. Hozzánk már nem jár senki.
Készségesen, mintha évek óta erre a szívességre várt volna Rizujlett (csendes, beleegyező mosolygással az ajkán, mint a nagymamák, akik a szomszéd szobában hallgatják boldogtalan asszonylányuk boldog pásztoróráját), levélpapirost és tollat vett elő. Lila tintával, hegyes betűkkel, amilyenekre a zárdában tanítják az előkelő kisasszonyokat, levelet írt Evelinnek, amelyben meghívja egy csésze teára s egy kis mondókára. Ezek a finom ujjak, amelyeken már meglapultak a rubin- és smaragdgyűrűk, más leveleket írtak még nemrégen. Hosszú, boldog, finom leveleket, amelyeknek egyike is elegendő lett volna egy férfinak, hogy egész életében a szíve felett viselje;102 de a férfiak szeszélyesek… Lepecsételte a levelet, és halkan ránevetett Andorra:
– A legelőkelőbb asszony sem ment az örök női tulajdonságoktól. Öregségére örömet okoz neki, ha nőket férfiakkal összehozhat. Az uram a világ valamennyi köszvényes betegét kihallgatná. Én pedig a szerelmesek ügyes-bajos dolgait figyelném mindig. Szép volt… Sajnos, nem volt senkim, aki tanácsot adott volna. Azért nem sikerült minden úgy, amint kellett volna. Én csak egy gyönge, szentimentális asszony vagyok. A szívem telve mindenféle képzeletekkel; amelyeket vándormuzsikusok játszanak az ablak alatt… S elgondolkozom. Az igazság az: hogy öreg legyek. Téged azonban szeretlek, mint a vőfély az akácfa első virágát. Mindig is szerettelek, mert rólad, véled sokat álmodom. Kulcsokkal, kakasokkal, ágyakkal, fürdővizekkel s veled… Messzire sétálsz és visszajössz. Bocsáss meg, hogy babonás vagyok. Nincs más mulatságom, mint a vetőkártya. De mindjárt itt lesz Evelin, s én visszavonulok az öregem gyógyítására. A kezem alatt csillapodik a fájdalma, mintha valóban boszorkány volnék, amint az életben kedveskedve mondták.
Álmos Andor a kezében tartotta kalapját, és forgatta, mint valami ügyes-bajos ember a javasasszonynál. Csak fél szemmel nézte a régi szobát, amelyben annyiszor ült dédelgetések között, vagy térdepelt a világoszöld szőnyegen, mert a szíve megtelt, mint malaszttal a búcsújáróé. Itt jó ismerősei voltak a régi mívű ingaóra rézkatonái, akik most is unatkozó zsoldosok módjára támaszkodtak a középkori város kapujához. A nagy orrú, papos külsejű, vérmes arcú ősapák és ősanyák, akiknek csak a ruhájuk volt nőies, a bajuszuk beretvált, s az álluk széles, mintha mindig a férfiak melléhez szorították volna: sok mindent tudnának Álmos Andor úrról beszélni. E mozdulatlan, hangtalan vének nyugtázták az esküvéseket, fogadalmakat és örökhűséges hitvallásokat, amelyeket senki sem kért, csak a férfiak mondanak el végtelen áradozásukban, midőn már nem találnak más szavakat, mint az eskü sírig kötő, másvilág-riasztó, örök bilincsként csörgő szavait.
Ott térdepelt Álmos Andor az alázatos szemű, a boldogságtól, gyönyörtől mindig megriadt arcú, fehér ruhás és szemérmes asszony előtt, aki felemelte két fehér kezét, mintha védekezne a férfi vallomásaitól. „Ne, ne… hisz érdemtelen vagyok e sok jóra, e sok boldogságra. Csak tűrj meg az utadban, csak jussak néha az eszedbe, csak103 lássalak néha: s ez nekem elég… Tartogasd a szíved hevét, érzelmeid láváját más, érdemesebb nők számára. Én csak egy útszéli fa vagyok az életedben, aki hűsen legyezgeti az arcod, amíg alatta egyet szundítasz.” Talán ezt mondta Rizujlett… Vagy annyit sem szólt. Csak betapasztotta a két kezével a férfi áradozó szavát, pedig ez volt az élet forrása… „Úgyis elmégy egyszer tőlem, mint örömlánytól a céltalan vándorlegény. Elmégy messzire, mint egy ifjúkori emlék. Ne szólj, csak hallgass, mert a szívem megszakad utánad”. De a férfi nem olyan fából van faragva, hogy elhallgatni tudjon, ha egyszer vallani akar. Nemcsak a pohárköszöntők könnyítenek a férfiak beszélő kedvén, de a szerelmi vallomások is. A zsilipet felhúzza az asszonykéz a megdagadt folyam előtt, és jönnek a szavak keletről, nyugatról, dajkamesékből, álmokból, mint egy színes karaván, amely a világ négy tájéka felől verődött össze a szerájban. Mily hiábavaló kísérlet volna megakadályozni a férfiakat abban, hogy a homlokukkal érintsék a földet, midőn ez okozza nekik a legnagyobb gyönyörűséget! Csak küldjétek ki a fanyar öregembereket a szobából, mikor a szerelmi vallomás órája elkövetkezett. Az ő mindentudó, kifestetlen, másvilág-szürke arcuk nem való a gyönyörű hazugságok színpadára. Legfeljebb egy babonás vén dajka maradhat a sarokban, aki megjegyzi az elhangzott szavakat, és szajkó módjára ismételgeti az elkövetkező borongós napokban. – Szerelmi vallomás! Te boldog óra, amelyet kifelejtenek a gyászbeszédből a sír felett. Pedig csak azt kellene megkérdezni a halottól, hogy nem felejtett-e el szerelmet vallani, amíg a földön járt.
Amit tudott az életről s a szerelemről Álmos Andor, azt mind Rizujlett-től tanulta. A pajtáskodás, evés-ivás, sétálgatás közben, amíg lecsillapult egy fertályórára a szerelmi láz: Rizujlett mindenre megtanította Andort, ami az életben mulatságos s érdemleges. Rizujlett nemcsak azt tudta, amit a szatmári nénéknél tanult, de ismerte a hírhedt márki úr receptkönyvét is. Bár külsejében oly vadvirágos volt, mint egy vándor cigány nő, a szeme olyant villant néha, mint a kóborlók tüzénél éjszaka a kés, amelyet másnapra megköszörülnek; olykor felkiáltott, mint a vadmadár, mielőtt megadná magát hímjének; a szája francia parfőmöt lehelt, kondor haja illatos volt, mint Carmené a hangversenydobogón, és egyéb testrészeit is úgy ápolta, mint egy hercegi menyasszony az esküvő napján. A szerelmi rafinéria olyan bűbájait tudta, hogy a nyírségi kurtanemes szívesen felhasította104 volna a mellét, hogy Rizujlett kibuzogó vérében áztassa meg csodálatosan kis lábát. Tünemény volt ez a nő mozgékony orrával, sötét szempilláival, nemes nyakszirtjével, fázékony, hiszékeny magaviseletével. Szeszélyes kedvében ő volt az a nő, akiről a költők dalolnak, mert megrészegedtek tőle. Titkai voltak, mint egy szótalan bűvésznek. A sírása vagy a jókedve akasztófára juttathatta volna a férfiakat. De ő jó volt, mint egy galamb… Sohasem lehetett megunni, mint a tavaszt. Mindig el lehetett hallgatni a beszélgetését, mintha egy érdekes, utazási könyvben lapozna a hallgató. Játszott a hangjával, mint gyermek labdájával. Azért volt, hogy mindenkinek kedvében járjon. Öröm volt.
Álmos Andor, amint megszürkült fejét megpillantotta a velencei tükörben – ahol sokszor nézték egymást vidéki jegyesek módjára összebújva –, csodálkozva kérdezte magától, hogyan is maradt el ettől az asszonytól? Jó dolga volt, mint egy sündisznónak, mégis elcsavargott a háztól. Elment, s magánosságában tökmagot rágott, mint egy dacos gyerek.
Könnyű homokfutó kanyarodott az udvarra, mint egy dzsentriregényben, ahol mindig mulatnak, és sohasem élnek.
A pántlikás kalapú kocsis mellett galambszürke ruhában Evelin foglalt helyet, a rövid farkú almásszürkék vígan ügettek az asszonykézben idáig, most a szerszámjukat csörgették, mintha ennyit érne az egész élet.
A fehér rámás ablak mögül elfogódva nézte. Álmos úr a két nő összecsókolózását a piros napernyős verandán. A komoly, meggondolt Rizujlett szelíden vonta magához a szüzet, mintha kívánná ártatlanságát. Jobbról és balról megcsókolta Evelint. Már nem voltak vetélytársnők, amint találkoztak. A negyvenesztendős asszony és a húszéves leány egymás mellett nem gondolhatott arra, hogy ők versenyezhetnének egy férfiúért. Evelin nobilis, finom és leereszkedő volt, mint egy nagyvilági hölgy, aki szeretetre méltó ismerőseihez, akik kénytelenek egész életüket falun tölteni.
A kapitány megcsapkodta lábszárát, mint egy engedetlen lovat, s az ajtóig a kisasszony elé ment.
Aztán felnyílott a fehér ajtó, és Evelin kicsit meglepetten, kicsit szórakozottan nézett Álmos úrra, mintha a magános ábrándozgatásoknak lepkepora apránként hullana le szempilláira. Hátranézett. Rizujlett könnyes szemmel, de végtelen jósággal bólingatott s eltűnt.105
– Látni akartál? – kérdezte szelíden.
Levonta a kutyabőr kesztyűt, és kezét, mint egy virágot, Álmos úrnak nyújtotta.
– A kapitányék nekem is eszembe juthattak volna. De hidd el, Andor, oly tétlen vagyok, mint egy heverésző macska. Múlnak a napok, s jóformán nem is gondolkozom. Messze-messze tűnik fel előttem az élet, mint egy hegylánc a láthatáron, ahová sohasem fogok eljutni. Eszembe se jut, hogy városok, emberek, más életek vannak a világon. Egy hamurakáson ülök. S addig nincs semmi baj, amíg az meleg.
Álmos úgy felelt, mint egykor Rizujlettnek:
– Én olyan ember vagyok, akit könnyen el lehet felejteni. De sohasem is akartam jelentőséget vagy bármilyen fontosságot tulajdonítani a személyemnek. Élek, éldegélek, mint egy olyan férfiú, aki sokkal gőgösebb, mint amennyihez joga volna. Egy kézlegyintés az egész élet… Nem fontos. Nem is nagyon érdekes. Csak megy, mendegél az idő egykedvű vándorként, aki sohasem láthat új tájakat, más városokat, friss és ellenséges embereket. Én csak egy kukoricapásztor vagyok, aki szemére húzott kalap alól nézi az idegen, ismeretlen s érdektelen emberek utazását az országúton. Mind messzire mennek, távolba néznek, csodálatos idegenségekbe gondolkoznak. Egyik a Fokföldnél fog hajótörést szenvedni, a másikat Hongkongban fojtják meg egy lebujban, a harmadik boldogtalan vándormadárként kering idegen tájak felett… Mindenki menni, élni, látni, érezni, megbolondulni akar; új szagokat szagolni, ismeretlen nők haját tapogatni, idegen ételek ízét kóstolgatni, tengerész módjára szeretkezni és felejtkezni… ez a legtöbb ember célja. Csak én akarok gőgösen, hidegen, sziklacsökönyösen, önkéntes és felfuvalkodott lemondásban üldögélni a kunyhóm küszöbén, míg az élet megőrülten, csattogva, tébolyodottan, gondolatlanul rohan el kis tetőm felett. Talán egy nőtelen hörcsög vagyok vagy egy búsongó vak varjú az erdőszélen? Ember semmi esetre sem vagyok, nem, nem élvezem, nem akarom, megvetem, amit az emberek csinálnak. Lehet, hogy egy halott vagyok, aki lát, néz, semmin sem csodálkozik, és mindent megvet, amit az élők csinálnak. Vagy talán pipás török voltam azelőtt Munkácson, egy boltcégéren, és most szabadságon vagyok. Nem akarok én semmit, nagyságos kisasszony.
– De látni kívánt, nemde? – szólt Evelin, és kicsit elpirult, kicsit106 lesütötte a szemét, kicsit megigazította a szoknyáját, mint a nők szokták, midőn nem biztosak a dolgukban.
– Talán te vagy az egyetlen, akinek a kedvéért, az emlékéért részegen vagy őrülten felzokognék olyan hangosan, hogy az már gyönyörűséget okozna… Te vagy, akit elképzelek ágyban fekve, madárbánattal, ismeretlen tükrű, másvilági tekintettel… Szép vagy, idegen vagy, más világ vagy… Sohasem érzett illatú szigetek vannak benned, boldog tébolyok hemperegnek a szempilláidon, színes árnyak járnak a homlokodon, és akasztófavirágok nyílnak a lábaidnál… Rejtelem vagy nekem, pedig üvöltve mondom éjszaka, hogy csak nő vagy… Rémület vagy, aki torzonborzan nyitja ki félig az ajtót álmodozásaimban, mint egy kést szorongató gyilkos… Meghalt asszony vagy, aki haloványan, szellemként simul az ajtóhoz, és a másvilágra hívogat integető ujjával… Halál vagy, s élet vagy.
– Szegény – szólt Evelin, és úgy simogatta meg a férfi homlokát, mint azok a nők, akiket igazán meghat a férfiak sírása.
Álmos megint csak a távollevő Rizujletthez intézte a szót. Vizsgázott abból, amit egykor itt tanult:
– Tudom, hogy gyávaság bevallani egy nőnek azt, amit gyenge, érzékeny perceinkben gondolunk… Nagyon sok és igen erős szeszt kell majd innom egyedülvalóságomban, hogy elfelejtsem, amiket most mondok. Aljasságokat kell véghezvinnem, hogy megszabaduljak e gyötrő emléktől. El kell majd utazni, s idegen városokban megvenni menyasszonyokat éjjel a bérkocsis apától… Kiraboltatni magam dúvadszemű kerítőnők titkos házainál… Mégis elmondom neked, hogy megvetlek, gyűlöllek, s nem tudok nélküled élni. Gyalázatos vagy, mert tudom, hogy mást szeretsz. Egy fiatal pesti fiákerost vagy egy kártyást, egy tarka nadrágos hintást, akit öregasszonyok helyett te látsz el zsebpénzzel. Gyűlöllek, mert makrót szereztél ifjú korodban, holott oly kiváló nő vagy, hogy Sanghajban megérne száz sovereign-t egy éjszakád… Irtózom tőled, mert a nagyanyámhoz hasonlítasz – mint egy torokból felbugyborékoló dal –, megölsz, elkábítasz, álmomban szívod a véremet, asszony vagy, akibe belebolondult egy férfi, aki addig csak férfiak lelkes és önfeláldozó szerelmét ismerte… Új vagy, mindig idegen vagy, s nem tudlak feltalálni éjjeli városok kívánatos nőinek szoknyaráncai mögött. Pedig sokat kerestelek, hogy a lábam megfájult belé… Ringyók és apácák között.107
– Te szegény – felelt Evelin, és leeresztette a két karját, mint sebesült madár a szárnyait.
– Úgy hangzol bennem, mint a néger muzsika… Esküvő van a cukorültetvényen, és a rabszolgák szájharmonikán fújják az orkánszerű tánczenét, amíg mindenki elveszti az eszét… Máskor magyar népdal vagy, Tisza mentén, holdvilágnál, halásztanyán, sebes szívvel, öngyilkos korszakban… A nagyapám keringője vagy vasárnap délután a zongorámnál… Egércincogás vagy cirkuszzene. Egy végtelen üvöltés vagy, amely az őrültek házából hangzik… Szerelem vagy.
– Ne bánts!
– Ne félj. Én vagyok az a negyvenéves férfi, akiben tombol a vágy a szeretkezéshez, őrjöng a gondolat a tobzódáshoz, de a szervezetem már százesztendős, és az utcáról kell felhívatni egy népénekest, aki hölgyemet mulattassa, míg én a szomszédban zokogok… Beteg, öreg s őrült vagyok. Kiélt, vén kalap, amelyet valamikor félrecsapva viseltek az intézetbeli növendék lányok, végül a folyosón felejtették a szállodában, ahova robogva, zajongva, tébolyultan rohannak a diadalmas férfi karján… Az éjjeliőr megáll, s öreg botjával tűnődve forgatja a kalapot s benne az árvaházi vagy intézetbeli számot… Csak vágylak, vágylak, mint a napsugarat, amelyet megfogni nem lehet.
– Én meggyógyítalak. Mert én tavaszi nő vagyok. Én csodállak s szeretlek. Én leszek a tücsök házadnál, aki magánosságodban neked hegedülget. Ne szenvedj már.
Így szólt Evelin, s összetette a két kezét.
De a marcangolót nem lehetett megállítani szívtépő szeánszában. A régen hallgató gordonkából – amely a sarokból egy napon előlépett – folytak a fájdalom nótái, mint Münchhausen báró befagyott postakürtjéből a kandalló mellett a dalok.
– Miért hívtalak ide? Mert ebben a házban még ifjú voltam, mint egy vándor muzsikus, aki ifjan és éhesen s céltalanul énekel az ablakok alatt. Ez volt a ház, ahol patakként ömlött belőlem az érzelem, hogy már nem vihetek egy csepp vért sem a másvilágra, amelyből virág nyílhatna a sírhalmomon. Itt térdepeltem, mint egy boldog alsó, aki elszökött a harminckét kártya közül… Itt voltam Kos, Bika, Oroszlán… Itt csillag voltam a mennyezeten, amely éjszaka világított az alvónak… Szél voltam, ami befújt az ajtó108 alatt… Zörgő kísértet voltam a padlás száraz vadásztarisznyái között… Kandúr voltam, aki a tető gerincén szundikál, és friss erőt gyűjt másnapra… Itt szerelem voltam. Olyan vagy, mintha Rizujlett lánya volnál, te drága érzelem.
Rizujlett, amikor nevét hallotta említeni, csendesen, alázatosan, boldogan, mint karácsonyeste a szolgáló, belépett a szobába:
– Nem kívántok uzsonnázni? – kérdezte, és szemrehányó pillantást vetett Evelinre, aki fázva, megrendülve ült egy ódon karosszékben. (Még a cipője is a lábán volt, holott Rizujlett annak idején mindig a mezítelen lábát tette a férfiú kezébe.)
Álmos úr lesütötte a szemét, mint egy tetten kapott bűnös, míg Evelin húsvéti mosollyal nézett Rizujlettre, mint a Duna-parton egy nő életmentőjére, midőn megbánta öngyilkosságát.
– Ülj le, Rizujlett, és zongorázzál – szólt kérlelő, behízelgő hangon, amit sohasem tudnak eltalálni azok, akik majdnem megfulladnak az érzésektől. A nyugodt, okos nők hangján szólt Evelin. Míg Rizujlett oly tanácstalanul állott a küszöbön, mint egy nő, aki petróleummal leöntötte a szoknyáját, de nem talál gyufát, amellyel lángra lobbantsa ruháját.
– Ha már nem kívántok négyszemközt lenni… – felelt engedelmesen s kissé elszomorodva. – Szereted Csajkovszkijt? – fordult Evelinhez, s hidegen lapozgatott a kották között.
Álmos úr engedelmet kért, s távozott a szobából. Sokáig, mozdulatlanul hallgatta a kapitány köszvényes panaszait a szomszédban, amíg egyszerre felzokogott. Zsebkendőt rántott elő, és a kapitány ölébe hajtotta a fejét.
– Te vagy a legjobb barátom – sírta a kapitány kezébe, amelyet megcsókolt.
– Csak nem kell elhamarkodni a dolgot – szólt a kapitány, miután Álmos Andor bevallotta szerencsétlenségét, mint egy korhely a cimbalmosnak. – Sohasem szabad komolyan venni a nőket. Én sokat utaztam. Ide meg oda – Indiában jártam, táncmester voltam Kaukázusban, zenész egy előkelő házban, ahol amerikai lányok gazdag idegeneket fogadtak. Voltam francia, német, hollandus. Éltem hamiskártyások adományából s nők tiszteletdíjából. Egy urat pezsgősüveggel agyonütöttem a házában, ahol táncmesterkedtem. Nem kell komolyan venni a nőket, bár az osztrák–magyar hadseregben erről a kérdésről más a felfogás.109
A kapitány olyan váratlanul beszélt (köszvényén kívül) egyéb dolgokról is a megszokottaknál, hogy Álmos Andor letörölte a könnyeit. Meglepetten nézett a mord, komor férfira, aki vigasztalanul ült karosszékében, mint egy sírkereszt.
– Ha reám hallgatna valaki… – folytatta a sírboltbeli lovag meggondolt, titkos hangsúlyozással. – Nem volna annyi szédület… Annyi értelmetlenség… Butaság… Úgy tűnik fel nékem az emberek élettörténete, mintha egy vasúti állomáson hallgatnám a váróteremben. A vonat behavazottan áll, s az utasok elmondják egymásnak tapasztalataikat, élményeiket. Utólag mindenki tudja, hol hibázta el a dolgot. Megelégedett utast még nem találtam a pályaudvaron. Nagyon butának kell annak lenni, aki elviselhetőnek véli az életet. Te is csak tévedt ember vagy. Ahelyett hogy az én drága jó öreg házamnál maradtál volna, ismeretlen érzelmű lányok szoknyája után iramodtál.
– Szánom-bánom.
– Nálunk nem volt semmi bajod. Kedvedben jártunk, dédelgettünk, a legokosabb embernek neveztünk… Az én házam a legjobb vendégfogadó Magyarországon. Mindig felsóhajtok az emberi butaságon, midőn a vendégeim elutaznak ismeretlen, messzi célok felé… Minek ül vonatra, akinek nem muszáj? Csak a toloncok meg bolygó zsidók utaznak a vonatokon. Rendes ember otthon ül, kiszívja a pipákat, és előre kinézi magának a másvilági házát. Én egy diófa alatt fogok hosszúkat, jókat, csendeseket aludni. Hová mentél te? Felmásztál a vándorcirkuszban a trapézra, és most nem tudsz lejönni. Minek a dagadt szemű kín, amikor torokfájás nélkül is lehet élni? Én úgy nézem, hogy mindenki részeg az országban, csak én vagyok vízivó, mert sohasem szerettem senkit.
– Rettenetesek az éjszakáim.
– Mert olyan vagy, mint egy asszony. Bábu vagy kisgyerek kell az öledbe, mert másképpen nem tudod eltölteni az életedet. Nem tudsz nevetés nélkül egy anekdotát elmondani. Nem vagy komor, megnyugodott, zord, mint egy fegyenc, akit igazságtalanul ítéltek el, holott azt hiszed magadról, hogy gőgös és okos vagy. Csak a pojácáknak való az élet kiélése. Nőkben bízol, holott tudnod kellene, hogy a nő csak paradicsommadár tolla vagy hálóing. Szépek, jók, szükségesek. De tisztességes ember nem gondol rájuk a halála órájában. Öreg pajtás! Mássz fel a tölgyfára, mint egy nagy bajuszú110 cincérbogár, s a falevelek alól hallgasd, hogy mások segélyért kiáltanak az erdőben. Nyugalom, Ponyatovszky.
Aztán többet nem beszélt a kapitány.
Rizujlett fél óra múlva megjelent, a zongora elhallgatott, mint egy boldogtalan nagymazur az ifjúkori szerelemmel. Evelin búcsúzás nélkül eltávozott a kert felé, alkonyodott, mint a halál lepi meg a magányos embert.
– Gyere ide – mondta Rizujlett egy mellékszobában Álmos Andornak. – Át akarok adni valamit, amit rám bíztak.
Átölelte a férfit, és hosszan, mint egy nászút, boldogan, mint a viszontlátás, és alázatosan, mint a háremben, megcsókolta Álmost. A teste vonaglott, mintha belülről zokogott volna minden porcikája, mint a hajadonoknak az esküvő napján.
