VIII Az élet örömei
VIII
Az élet örömei
Az élet örömei
Harmadik napja csavargott Pistoli a Nyírségben.
Ezen idő alatt meglátogatta valamennyi régi kocsmáját, ahol verekedett vagy megverték, de elköszönt az egykori szeretőitől is, mintha nagyon messzi útra készülődne.
Ebben az utazásban kitűnt, hogy Pistolinak nem volt több szeretője, mint más emberfiának, aki a napraforgós, csendes, országutas, egykedvű tájon tölti el az életét; mint őszidőben halkan szitálgatnak az asszonyok, ocsút és szemet vegyesen elragad néha a kósza szél… A Pistoli szeretői is azok voltak, akik mindenkié. Csak mások elfelejtették e nőket, mint a nótát dorbézolás után, szájukon legfeljebb keserű íz maradt, a csizmájukon sár, amelyet idegenkedve nézegettek másnap – míg Pistoli sohasem felejtette el a nőket, akik hozzá kedvesek voltak. Még harmadnap is emlékezett szavaikra és a mozdulataikra, midőn már gyógyítgatta magát, a kert alól fordult be külső sörházak legjobban eső söréhez, vagy útszéli csárdák előtt üldögélt, s mélázva gyönyörködött a napsugaras bor rubinszínében és a vízmerítő leány vándormadáros énekelgetésében. Ment egy kampós meggyfa bottal, amelyre felszurkálta a lehullott leveleket, mint szíveket, amelyek nem értettek. Meg-megállott, és nyerítve felnevetett, ha valamely különösség eszébe jutott az elmúlt éjszakák mámorából, a „Hársfához” vagy a „Zöldfához” tekergő hátulsó utakból, lányszobák olcsó pacsuliszagából.
És ismerte a könnyelmű nők rokonságát is. Egyiknek-másiknak gyerekénél keresztapaságot vállalt. Bölcs volt, mint egy útszéli feszület, amely megbocsát mindent az országút vándorlóinak. A lacikonyhák139 zenéje, a szerenádok flótázása, a nők gyengeségeinek ismerete, a világ megvetése, amelyet eső módjára szórt le kalapja karimájáról: engedékennyé és beleegyezővé tették őt a dolgok menetébe. Az élet csak ritkán rikkantott fel benne, inkább csak dorombolt, mint egy törleszkedő macska. Ha nagyon fájt valami: addig szaladt, mint az eltévedt kutya, míg a helyes nyomra, a bölcsességre ráakadt.
Kövi Dinkát is ugyanazon a helyen találta, ahol tíz év előtt hagyta. Nem változik semmi e tájon, az asszonyok egyszer Blahánéhoz, máskor Erzsébet királynéhoz hasonlítanak. A szívek pedig oly egyformák, mint temetőben a fejfák felírása. (Egyik élt 72 évet, a másik 83-at. „Nem mindegy, hogy töltünk tíz esztendőt? Reménytelen szerelemben vagy siralomházban? – kérdezte magában Pistoli, mikor a falusi temetőkben ácsorgott új özvegyasszonyok után.)
Kövi Dinkának vadszőlős kocsmája volt a városka végén, az „Ingerli” csárda. Járt ide Pistoli kakaskukorékoláskor vagy kutyavonításos éjszakákon. Jött doboló cimbalommal, és esküvőre akarta vinni Kövi Dinkát; máskor óvakodva, mint az ács mászik fel a toronyra. Az „Ingerli”-ben szívesen látott vendég volt. „Hőstettei még emlékben élnek”, mint Zareckyről énekli Puskin. Különösen kitüntette magát a kuglizásban – a legjobb bakonbíró ütő volt a megyében –, tömérdek hordó söröket nyervén a nyíregyházi kirándulóktól, Kossuth-kalapos iparosoktól és pepita nadrágos nyírvízszabályozó hivatalnokoktól. Ám Kövi Dinka kegyét végleg csak akkor nyerte meg, midőn Puczér Pistát, az Ébredjünk! című hetilap szerkesztőjét „kiverte” az „Ingerli”-ből. A kis termetű, paprikás-borsos, parasztheccmajszter, nagy szakállú Puczér szerkesztő a régebbi múlt időkből jogot formált Kövi Dinka szívéhez. Garázda magaviseletével, kopogó fokosával és pávahangjával nemegyszer fullasztotta általános verekedésbe a legszebben indult majálisokat. Dinka szemrehányásaira csupán ennyit felelt:
– De hű vagyok hozzád. Egy hű ember aranyat ér.
Holott Dinka bizonyosan tudta, hogy Puczér Pista nemcsak a szolgálóleányait – akik hát azért viseltek piros papucsot a mezítelen lábukon –, de összes barátnőit megkörnyékezte. Ámde a ravaszdi szerkesztőt sohasem lehetett rajtacsípni, hogy az asszony kitehette volna a szűrét. A tyúkólak, kutyavackok, szénaboglyák jó titoktartók. Puczér Pista úgy gurigálta az erkölcsös és hűséges szemeit az „Ingerli” szőlőleveles lugasaiban, mint Pistoli a vasból való kugligolyót,140 midőn veszélyben volt a Kriegs-parti. Ugyanezért csupán Pistolit nem verte még ki egyszer sem Puczér szerkesztő az „Ingerli”-ből, bár a konyhán nemegyszer dörmögött a kipirult Kövi Dinka körül:
– Már megint annak a szélhámosnak főzöl? Előbb-utóbb úgyis Amerikába szökik.
Végre, midőn Puczér hírlapíró csibukozva és házisapkában kezdett járogatni az „Ingerli”-ben, Pistoli elhatározta, hogy végez vele. Szándékát nyomon követte a tett. Ismerős, piros szoknyás cigányleányt küldött a falujából Puczér Pista meghódítására, aki a kellő percben nyitva hagyta a kamra ajtaját, hogy oda benyithasson Kövi Dinka, majd kiáltására összetóduljon a kuglizó társaság. P. P. rendetlen ruhában menekült Nyíregyháza felé a felbőszült szolgálóleányok seprűi elől.
Ettől az időtől fogva Pistoli volt az úr az „Ingerli”-ben. Ámde ezentúl sohasem vett részt a kugliversenyeken, a vendégek között alig mutatkozott, a legbelső szobában egymagában üldögélt, furulyázgatott, pintes üvegekhez beszélgetett, felköszöntötte Kövi Dinka (született Vájsz Jolán) öreg szüleit, akik régi fotográfiák alakjában függtek a birsalmaszagú szoba falán – szerencsi szűcsök voltak, és egyforma szorgalommal varrták a báránybőr bundákat, ködmenkéket, subácskákat, mert tizennégy gyermeket kellett felnevelni –, elgondolkozott életen és halálon, s csupán akkor adott életjelt magáról, ha odakünn a kocsmában pohárcsörömpölő veszekedés keletkezett a vendégek között: Pistoli vasalt, ólmos botjával éktelenül döngetni kezdte ilyenkor a belső szoba ajtaját, és úgy káromkodott, mint vízhordó raboktól tanulta. Egyébként csendes volt, mint egy beteg ember az ispotályban –, Kövi Dinkához rendesen akkor vetődött már, mikor húsz kocsmából kilökték, egy tucat nő kinevette, homlokon rúgta, megcsalta, kigúnyolta, a kínok szurokjában és tollában meghempergette, azt mutatta neki, amit a falu bolond öregasszonya szokott a csúfolódó gyerekeknek, vízzel leöntötte, és a küszöb elé tette – ilyenkor korán lefeküdt, mielőtt Kövi Dinka még „zárórát csinált” volna az „Ingerli”-ben. Félálomban hallgatta a vendégek kurjongatását, s nagyon megvetette a céltalan korhelyeket.
– Kömény magos levest főzzek? – kérdezte Kövi Dinka, midőn Pistoli úr beállított az „Ingerli”-be, és a hímzett asztalterítős, legbelsőbb141 szobában magosra vetett ágyak, héber áldások és százráncos szoknyákkal megtömött szekrények között elfoglalja a helyét, mintha tegnap járt volna itt utoljára. (Pedig esztendők múltak el.)
Pistoli szótlan és tragikus arccal meredt maga elé. A kalapját a szemére húzta, a fokosát a kezében tartotta, a nadrágszíján sem eresztett. Mórikálta magát, mintha mindjárt továbbmenne. Csak egy kortyra, egy csókra, egy szempillantásra jött régi szeretőjéhez. Ámde Kövi Dinka ezúttal nem rohanta meg, hogy régi szokás szerint zálogba vegye kalapját és csizmáját. Negyvenkét esztendős volt az asszony, frufru helyett hátrasimította haját, amely most szőkére volt festve, és koszorúba rakta a fejére.
– Ha barna volnál, olyan volnál, mint Erzsébet királyné. Hova tetted a barna hajad? – kérdezte Pistoli felhúzott szemöldökkel.
– Ne törődjön maga énvelem, vén gazember. Azt mondja meg, hol járt, merre koslatott, amióta nem láttam? Azazhogy láttam, mert néha erre vitte a fészkes fene. De egyszer sem törte be ide a nyakát.
– Csak csendesen – felelt Pistoli, aki nem volt elkészülve e könnyek nélküli találkozásra, Kövi Dinka az ölébe szokta venni, és megcsókolgatta, mint egy elveszett s megtalált gyereket.
– Otthon parancsoljon – felelt az asszony. De hangjában volt valami emlékezés, lágyulás, mint egy kintorna hangja valahol a messzi országúton.
Pistoli nyomban észrevette a változást, mint betyár a szivárványt. A fokosára hajtotta a fejét, és hosszasan nézte a menyecskét.
– Te, Vájsz, én leveszem a kezem rólad – mondta hosszas hallgatás után. – Nem tetszik a magaviseleted. Nem szeretem, hogy befestetted a hajad. Nem állom, hogy a pillangós cipőd nyikorog. Valami új szappannal mosakodol. Hol vannak a szeplők az arcodról, amelyeket szerettem?
– Azért jött, hogy kínozzon? – szólalt meg elborulva Kövi Dinka, mintha április lett volna a kedve. – Nem szenvedtem vajon eleget, mióta maga elhagyott? Először is nagybeteg volt az apám. Azt hittem, hogy utolsót rúgja az öreg szűcs. Ott téptem a hajam az ágya előtt, hisz azt az embert szerettem legjobban a világon. És akkor is a kétségbeesésemben eszembe jutott maga, akinek hosszú téli éjszakákon beszéltem az apámról. Ha még tudna varrni, ha még nem fáradt volna el végleg az áldott keze… Varrhatna magának142 egy fekete báránybőr bundát, amely megóvja a hidegtől, midőn kétes hírű nőszemélyek után bitangol… Láttam a Sajót – mert arra utaztam –, ahol gyerekeskedtem. Rövid ruhás kislány voltam, s a rókák ugattak a nádasban, mikor feljött a hold. Akkor is maga jutott eszembe, mert én erről magának beszéltem, és maga engedelmesen hallgatott… Régi bort ittam egy rokonomnál a pincében. Hát nem ötlik fel nyomban a maga képe! De jó volna, ha itt volna, és maga is inna a derék borból! Most meg eljött, hogy megkínozzon?
Pistoli megcsóválta a fejét. Aztán komolyan, lassan kinyújtotta az egyik lábszárát:
– Fáj – mondta.
– Tudom – rikkantott fel hirtelen Kövi Dinka. – Elrontja magát másfelé, aztán idejön hozzám, hogy én gyógyítsam. Hogy az én természetfölötti egészségem magát is helyrehozza. Eddig nem sajnáltam. De ezentúl fukarabb leszek magához.
– No még most az egyszer… – dörmögte Pistoli, és emelgette a lábát a levegőben. – Úgyis: kampec dolóresz. Padra teszik a csizmámat. Legalább az utolsó napjaim legyenek szépek.
– Azt már sokszor ígérte – felelt Kövi Dinka könnyes szemmel, s levonta Pistoli úr lábáról a csizmákat. A kapcát nyomban beáztatta. Az udvarról előkiabált egy piros arcú szolgálóleányt, akinek két pofont és két vasat ígért, ha az elnyűtt csizmákat fényesre keféli. Pistoli csak ült, mint a török a trafik előtt. Akkor érezte magát a legjobban, ha a nők felhasználták testi tehetetlenségét, és úgy bántak testrészeivel, mint a bába a kisgyerekkel.
– A sarka? – kérdezte Kövi Dinka.
– Az.
– Oda bújtak a boszorkányok. Mondja csak, maga vén gazember – duruzsolt Kövi Dinka, amíg ölébe vette Pistoli beteg lábát, és lágy kezével dörzsölgetni kezdte –, hány nő mennybéli üdvössége szárad a lelkiismeretén?
Pistoli máskor tréfára fordította volna a beszédet. Szólt volna a nőkről, akik miatta megőrültek, életük végéig táncolnak, vagy a hajukat tépik. De most melankolikus volt, mintha közeli végét sejtené. A háromnapos hatalmas ivástól és az elmúlt élményektől hirtelen elveszítette lelki egyensúlyát. Oly fuldokolva kezdett el zokogni, hogy alig volt ideje lélegzethez jutni. Görcsösen, kiadósan, szívkönnyítően, szinte boldogan zokogott, mint egy asszony, aki143 homlokát a kövekhez verdesi. Persze nem találta meg a zsebkendőjét, hát gyermek módjára nyúlt Kövi Dinka alsószoknyája után, amelyben vizes arcát megtörülte. Még egy-két csuklás, nyilallás tört fel bensőjéből, mint az országúti szekér zörgése, amelyen a menyasszonyt viszik el az igaz szerető elől. Aztán visszanyerte beszélőképességét:
– Nézd, Kövi Dinka, én téged szerettelek egyedül, egyes-egyedül a világon. Hej, ha élt volna az anyám, de örült volna néked! Édesanyámnak való nő voltál. A hamuban sütött pogácsáid és a tüdőgyulladásos oldalamra rakott piócáid, a lacipecsenyéid és cigányoktól szerzett babonáid, a füstölt kolbászaid s a pihés ágyad, a kora tavaszi zöldségeid, éltető húsleveseid, felejthetetlen illatú virsliid és húsvéti sonkáid, a ráimádkozásaid és az álmomban való megforgatásaid, az éjszakai mosásaid, kenyérdagasztásaid, takarékosságaid, kabátvasalásaid, a természeted, hogy mindig jó és hűséges legyél; a vágyad, hogy soha gondom ne legyen melletted, még ha rosszul ment is az üzlet; a hiúságod, hogy mindig megifjodva, kitisztálkodva, kivasalva, mint skatulyából jöjjek el tőled, ha előzőleg vértől mocskosan, sártól beszennyezetten hevertem is az árokban…
Minden, ami fehér lábod körül van ebben a házban, a barátságos pofájú házőrző ebed, a gólyád a kéményen, a padláson a száraz diók és öreg dajkád: azt mondta nekem, hogy te volnál az igazán feleségnek való asszony. A szívemről nem is beszélek, mert az mindig a tied volt. Néha oly meghatottan néztem gondos, komoly arcodba, mint bérmáláskor a püspökébe. Biztosnak éreztem magam melletted, ugathatnak odakünn az ebek, ide, a mestergerenda alá nem törhet be veszély, mert a te elszántságod, szokatlan asszonyerőd gondoskodik arról, hogy engem nálad baj ne érhessen. Álmodtam veled, mint nagy veres lóval, amelynek nyakán kimenekülök az áradásból. A két jó szemed volt a lovam szemében.
– Ó, te vén kujon – nevetett Kövi Dinka, és tetőtől talpig levetkőztette Pistoli urat. Csattogott az ágynemű tenyere alatt. Repült a dunyha, mint a lúd a mezőn. Meleg téglák és tányérok sorakoztak. Ecetes víz várta a teendőit. Pistoli eltűnt az ágyban, hogy a bajusza sem látszott.
– Jó éjszakát, ifjúkorom nótája! – rebegte Kövi Dinka, és félénken megsimogatta Pistoli úr fehérlő homlokát.
Kövi Dinka különös nő volt: akkor szerette legjobban Pistoli144 urat, midőn az agyaras módjára túrta az álmok mezőségét, három-négyféle hangon horkolt, mint egy őskori lény hentergett az álom pázsitján. Ha abban a korszakban él Kövi Dinka, midőn még ősemberek és sárkányok népesítették be a barlangokat, bizonyosan a várost környékező sárkány szeretője lesz vala. Dinka megbámulta a cirkusz Herkuleseit, az országút hórihorgas vándorlóit, a délceg juhászokat és haramiaképű csavargókat. De szemérmetes volt, mert nő volt… Egy óriáshoz szeretett volna feleségül menni, és a sors egy kis termetű, majomlépésű férfiúcskát küldött neki törvényes férjül. Az „Ingerli” csárda körül zúgtak a mennyei létra nagyságú jegenyefák, a nedves réten lépegettek a hosszú lábú gémek, és Dinka az alvó Pistoli hatalmas izmaiban gyönyörködött. Az alvó férfiúval szemben nem érezte derekán a szemérem kötényét.
Pistoli felébredt, mintha a másvilágról tért volna vissza.
– Hol van az amulett a nyakadról, amelyet én akasztottam oda? Amelyet kétszer szenteltek meg Pócson, és megáldott egy vén zsidó?
– Odaadtam… – felelt zavarodottan Pistoli úr. – Ellopták, elmosolyogták, elcsábították a szívem felől. De most megyek, és visszaveszem, mert azóta szerencsétlen flótás vagyok.
– A rongy-nők – szólt Kövi Dinka oly megvetéssel, mintha a világon egyedül ő ismerte volna a női nemet. – Hány férfiút tesznek szerencsétlenné? Eltoloncoltatnám a repedt sarkú nőszemélyeket Magyarországról, akkor megint akadnának tisztességes férfiak az országban.
Mikor búcsút vett Pistoli, Kövi Dinkát oly tiszta homlokúnak látta, mint akár Evelint. A két nő hasonlított is egymáshoz, hisz egy vidéken születtek, a Tisza virágos vizében fürösztötték őket, ugyanazon halottak voltak az őseik, és a magvak a földből kibújva, egyformán táplálták őket. A szemeik a szélmalom forgását látták a látóhatáron, a fülük a vadmadarak kiáltozását hallotta, a lábuk ugyanazt a táncot járta gyermekkorukban, a szüreteken és a fosztóká-kon. Az e és i betűt kicsinyt szlávosan ejtik, s ugyanazon népdalok mellett növekedtek fel. Ugyanaz az áprilisi felhő mosta le az arcukról a tavasz szeplőit, és a nyírségi göröngyök egyformán ismerték Kövi Dinka és Nyirjes Evelin őnagysága lába sarkát. Ah, sarokban egyformák a nők! Nyáron, midőn mezítláb járnak az úrikisasszonyok a Nyírségen, a föld nem sok különbséget tesz a pórnők és a delhölgyek talpa között. – Hogyne hasonlítottak volna Evelin és Kövi145 Dinka, amikor a muskátli volt mindkettőjüknek a virága! Pistoli úr nagy megenyhülést érzett.
Evelinnek se lehet fehérebb a lába – gondolta magában, míg elhelyezkedett Kvitt szekerén.
Aztán odahívta Kövi Dinkát a kocsi mellé, s mintha valami titkot súgna a fülébe, a következőket mondta neki:
– Én elmegyek már, aligha látjuk egymást többé, szívem. Nem kívánok tőled hűséget a másvilágról. Kísérteni sem jövök vissza, mert hiszen eleget voltam életemben fehér lepedős kísértet, mikor babonás asszonyokat vagy gyáva férjeket kellett ijesztgetni. Nyugodtan tégy-végy a gazdaságodban. Ne felejtsd el: a kanca lovakat Nyíregyházára, a csődörösökhöz, valamint a tavalyi bor felöntését se hagyd ki a mesemondásból. Sajnos, nekem már nagyon kevés időm van ahhoz, hogy ezt helyetted elvégezhessem. A Fruzsinka szolgálóleányodat küldd el, a te ingedet találtam egyszer rajta. A kisleányodat, akit a szatmári nénék nevelnek, sohase engedd erre a környékre se. Legjobban tenné, ha beállna postáskisasszonynak, mire felnövekedik. Messze, valahol Erdélyben, ahol nem ismerik az anyját. Azután vigyázz magadra is. Lábad még havas, a vénség vágylehűtő görcsei nem mutatkoznak lábszáraidon.
A hajad sem kopott meg, mert mindig rendesen mosakodtál és fésülködtél. Csak ezentúl is mosakodj minél többet, mégpedig esővízben, amelyet a kamrában őrzöl. A szemedet inkább a földre süssed, mert akkor jobban fénylik, ha felnyitod. Nem szabad hangosan és nyitott szájjal nevetned, mert az egyik fogad sárga. Inkább csendes kedvű légy, mint egy magános rigó. A te korodban már az tetszik a férfiaknak, ha csak mélázva duruzsol a hangod, mint a darázs az érett szőlőhegyekben. Ne felejtsd el, hogy egyetlen tisztességes férfi van ezen a környéken, Álmos Andornak hívják. És ne vedd fel soha megfordítva a harisnyádat! Most isten veled, szívem.
Homlokon csókolta Kövi Dinkát, és Kvitt rázogatni kezdte a gyeplőt, mint a falusi boltosok szoktak hajtani.
Már messzire jártak a hepehupás országúton, a falusi tornyok kiemelkedtek a látóhatárból, mint ostornyelek – kocsma van itt valahol, mondták –, midőn Kvitt, a félszemű hátrafordult.
– No, hogy smakkolt? – kérdezte a nyírségi zsidók zsíros, öblös hangján.146
– Hercig volt – felelte Pistoli, aki alsórendű társaságban szerette a műveltet adni.
Kvitt felkiáltott:
– Ne beszélj velem zsidóul, mert én úgy nem értek. Azt mondd meg, Pistoli, hogy megverted a menyecskét, vagy ő téged?
Pistoli lankadt kedvvel válaszolt:
– Én már nem verekedem.
– Nem is élsz sokáig – felelte Kvitt, és ezentúl csak a lovak fülét nézte. A süvöltői tölgyeknél, amelyek itt a homokot őrizték, mint nagy komondorok, még egyszer visszanézett, félénken, kicsit sápadtan: vajon nem visz máris halottat a saroglyájában?
– Késő Fánihoz? – kérdezte a szakállában.
Pistoli hátulról a kalapja alá dugta két kezét. Elgondolkozva nézett a deres zsidóra:
– Ha azt hiszed, Kvitt, hogy tartozunk valamivel Késő Fáninak?… Ha te azt gondolod magadban, Kvitt, hogy megérdemel még egy-két szót ez az asszony?…
Kvitt kétszer bólintott a fejével:
– Jó volt hozzánk… Akár kést fogtál rá, akár a szívére tapostál… mindig csak jó volt.
Persze, Késő Fáni is kocsmárosné volt, mert ugyan hol vethetett volna tanyát Pistoli máshol, ha nem útszéli csárdában, ahol délutánonként a macska elnyújtózkodott a meleg hamuban, a söntésben elaludtak a borosedények, a legyek mozdulatlanul lógtak a mennyezeten, és a kocsmárosné az ablakhoz ült, hogy a kisfia nadrágját kifordítsa? Pistoli darab ideig csendben ült, mint a feketerigó a kalitkájában. Kortyonként szürcsölgette a bort, elnézegette asztalra fektetett kezeit. Gondolkozva bólingatott a gyűrűsujjának, amely sohasem volt asszony gyűrűje nélkül. Aztán hazudozni kezdett a hallgató asszonynak. Néha maga is elhitte, amit mondott, s ilyenkor nagyon megelégedett volt.
– Vajon milyen nap van ma? – kérdezte Késő Fánit, amikor a „Zonett” csárdába belépett.
– Flórián vértanú napja. Vásár Nyíregyházán. Éjszakára itt lesznek a kupecek.
A kenyérdagasztás mellől felelt az asszony, csak fél szemmel nézett Pistolira, mintha tegnap látta volna.147
– Akkor még egyszer, utoljára az életben kártyázni fogok a kupeceiddel.
– Azt bizony jól tenné – szólt csendesen Késő Fáni, és tovább dagasztotta a kenyértésztát.
A dagasztás szép tennivaló. Ingben, papucsban és alsószoknyában szokták végezni a nők. Fehér kendőt kötnek a fejükre, mint valami szertartáshoz. Mozog a derekuk, feszül a lábszáruk, gyengéden harmatozik a homlokuk, mintha gyermeket hoznának a világra: szent kenyeret, Isten áldását. De Pistoli ezenkívül még azt is észrevette, hogy telt karjai mily fehérek, Fáninak a nyakszirtje nemes, mint egy hattyúé, és a kis dinnyék a mellén hintáznak, mintha tündérkék játszanának az inge alatt. Olyan jó illat szállott fel a kenyérdagasztó asszonyból, hogy Pistoli szinte megsajnálta, hogy nemsokára bevégezi életét. (Eszébe jutott, mint egész bujdosása alatt mindig: Evelin őnagysága. Asszonykorában ő lehetett volna ilyen egészséges, izmos, jó szagú nő, aki könnyed mosollyal nézi a férfi pihenő fejét a vállán, mintha egyúttal anyja is volna annak a férfiúnak, akit szerelmével megajándékozott. A gondterhelt férfifő csak olyan súlyú, mint egy lepke a virágon.)
Nagyot sóhajtva vette elő az almáriomból a kártyacsomagot, hogy próbát tartson az esti játékból. Kakuk, aki időközben megérkezett, kidagadt szemmel nézte Pistoli munkálkodását. Ha egyszer az úrral kártyázhatna.
Pistolinak voltak kedves kártyái.
Nagyon szerette a két királyt vagy a két ászt egymás mellett, de nem vetette meg a szomszédságába kerülő heteseket sem, mert többnyire nasi-vasi bankot adott a kupeceknek. Jó darab ideig gyakorolta magát a kártyakeverésben. Pecsétgyűrűs mutatóujjával úgy tologatta ki és be a kártyákat, mint személyes ismerőseit.
Késő Fáni a háta mögött állt, miután megtörölte tésztás kezeit. Egy csókot nyomott a Pistoli úr fülére, és egy kulcsot adott a kezébe.
– A pénzesfiók kulcsa – szólt.
Kakuk olyan hangosan nyelt, hogy Pistoli kikergette a szobából.
– Te aranyember! – mondta Késő Fáni, és megölelte Pistoli urat. – Szeretsz még engem vagy a legkisebb szolgálóleányomat?
Pistoli ernyedten legyintett.
– Torkig vagyok a nőkkel. Aztán meg szerelmes is vagyok. Hadd148 nézzelek csak, vajon nem hasonlítasz-e valamicskét ahhoz a bizonyoshoz? Fordulj csak! No meg most oldalvást állj.
Késő Fáni engedelmeskedett a tekintetes úr kívánságának. Pistoli tetőtől talpig szemügyre vette.
– A lábad – mondotta hosszas vizsgálódás után Pistoli úr –, becsületemre, a lábad, mintha némileg hasonlítana annak a bizonyosnak a lábához. A Mö kisasszonyéhoz. Mö kisasszony – nagy Mö-vel – kengyelben szereti tartani a lábát. Te csak papucsban jársz legtöbbnyire. Mégis olyan nemes a bokád, a lábfejed hajlása, a sarkod alakulata, mint egy várúrnőé. Lehetséges, hogy valamikor sólyommal vadásztál ezen a tájon, amikor más alakban éltél a földön. Akkor kastélyban laktál. Most kocsmárosné vagy, de nekem kedvesebb.
Késő Fáni csendesen rázogatta a fejét. Valóban volt valami nemesség arcán, homlokán, kis kezén és hosszúkás lábán. Szemöldöke ívben hajlott, az orra görbe volt, mint a karvalyé, a szája egyenes és élveteg volt, mint az egyiptomi királynéké. Lehetséges, hogy csak vándor taliánok táncoltatták a környéken a majmaikat, mikor az anyja fiatalasszony volt. De főúri vadászok is kóborolhattak kócsagokra leselkedve.
– Már sokszor mondtad, hogy én vagyok a legritkább pipád a csibukgyűjteményedben. Én vagyok az a sétapálca, amely még az öreg Vidlicskay gyűjtéséből is hibázik.
Májusi alkony volt, életteljesnek és célirányosnak látszott minden, senki és semmi nem kívánt meghalni az aranyporos országút környékén. A békák még nem kezdték el a nótáikat, de egy-egy rotyogó hangú karnagy már próbálgatta hangját a nádban. Előrelátható volt, hogy egy óra múlva a világ négy tája felől hangzik a céltalan koncert; ki tudná, hogy miért énekelnek a békák? A napkorongra menyasszonyfátyol ereszkedett. A májusi nap még leányos, szeszélyes, szentimentális, mintha naplót írna az érzelmeiről. Érzelgősen, önfeledten borul néha a föld nyakába, esküszik, hogy örökké szereti a dudvák dárdáját és az almafavirágok nőies ölét. Játszik a mezők borzas hátán, mint menyecske keze a férfiú farkas hátgerincén. Csókokat oszt útonállóknak, akasztott embereknek, árokmélységeknek, kihűlt szívű, öreg nyírfáknak. Mindenkié és senkié. Míg éjszakára már készülődik felfelé a felhő, amelyből éjféltájban majd megered az eső,149 hogy doktor módjára kikopogtassa a háztetők gerincét, a magános emberek álmát és az ablakok visszhangját. Suhog a mezőknek, trafikál virágzó fákkal, gyorsít és lassít, mint egy ügyes táncos, játszik önmagával az éjszakában, mint egy árva gyermek. De mégis május van, és nagyon csodálkozna a legöregebb asszony is, ha vétkezéskor a halál csúf fekete pókját fogná meg a pendelyében.
Mielőtt végleg bealkonyodott volna, Kvitt szekere búcsúsokkal találkozott az országúton. Kvitt félreállt, pihentette a lovakat, és bár ő maga a vallásából csak a hosszúnapot tartotta meg, egyébként mindig füstölt kolbászt evett, nagyon tisztelte más emberek vallási meggyőződését. Azt vélte, hogy a vallásosság nagy előny az életben. Ugyanezért levette a kalapját, mikor a véleménye szerinti szerencsés embercsoport a szekér közelébe ért.
Miasszonyunk búcsúja volt. Mezítláb, batyuval a hátukon, fáradhatatlanul mentek és énekeltek a föld leányai a pócsi Máriához. A Jó Asszony már várja őket a papucsos barátok templomában s együtt könnyezik velük. De mind a két keze telve van megbocsátással és vigasztalással. Mint nőstény túzokok, akiknek szárnyait nehézzé tette a bűnök vagy bánatok ólmos esője, mendegéltek az asszonyok. Vittek magukkal egy-két öregembert is, mintha a férfiak jobban tudnák az utat a mennyországba. Ezek a kivénült emberek a búcsú napjára visszanyerték férfirangjukat, vezérkedve haladtak a menet élén, s olyan litániát mondtak, mintha tőlük függött volna e sereg asszonynak a lelki üdvössége. (Kár, hogy már nem lehetek vénségemre pócsi búcsúvezér. Majd imádkoznék én értük! – gondolta magában Pistoli, s mindenféle pajkos könyörgések fordultak meg a fejében.) Az asszonyok csak ráénekelték a maguk mondókájukat, amilyen fáradhatatlanul a kenyeret dagasztják: „Mária, Istennek anyja, könyörögj érettünk.”
A lobogókat izmos, fiatal szüzek vitték rugalmas karjaikkal. Ezért is külön jutalom jár majd. Napsütötte arcú, fehér fogú, olajos szemű, sűrű szemöldökű nyírségi leányzók, akik legfeljebb a ludaktól tanulták a gyalogjárást, mert az ősanyjuk bivalyoktól vont szekéren jött Ázsiából. Itt mentek a meddők, akik olyan hangosan énekeltek, mintha azt akarnák, hogy hangjukat meghallja a kis Mózes, aki itt hentereg valahol a közeli nádasban. Áldja meg a méhüket a jóságos Mária, hogy végre örömet okozzanak az uruknak. Itt mentek a betegek, akik lassan elveszítgetik a férfiak szerelmét. Ők is énekeltek,150 mert ez útjuktól sokat reméltek. Mentek szemlesütve, akiknek valami titkos céljuk volt a zarándoklásban; mentek égbe néző tekintettel, akiknek baját úgyis tudja az egész falu. Isten szabad ege lesz az éjszakai tanyájuk, az asszonyok a szoknyájukat a lábukra húzzák, a kendőjüket megkötik az álluk alatt, kis gyertyát gyújtanak a mezőn, és a bogarászó hold alatt a mennyországról, piros ruhás angyalokról álmodnak. Az alvók között bóbiskolva virraszt a vezérgúnár, az öreg férfi. Ha vadlibák szállnak el felettük, bizonyosan lekiáltanak valamit távoli rokonaiknak.
De mire pitymallik, s megmozdul a kismadár a bokorban, az asszonyok is útra kelnek. Amint megközelítik Pócsot, az utak mentén mind tolakodóbbak lesznek az ezerrongyú koldusok, a vezeklő élet sír fel rettentő tagjaikról, a por mélyebb, és a levegő forróbb, a harangzúgás másvilági csodát ígérően hangzik a barátok tornyáról, mézeskalács- és viaszgyertyaszaga lesz az egész világnak, a lacikonyhákban kóbor cigányok muzsikálnak, a templomból kihallatszik az orgona zúgása… csak oda, oda gyorsan, frissült léptekkel, mert ott van a csoda. Jönnek az arcok évről évre, és tágult szemmel vélnek belelátni az örökmécses mennyországba.
Egyszerre csak meghökkent Pistoli, mintha maga is valami babonás vénasszonnyá változott volna e kegyes hangulatban. A búcsúsok mögött, midőn már az éberlaszting cipős, szalmakalapos, napernyős és barna ruhás iparosasszonyok, hivatalnoknék, kisvárosi úriasszonykák is megvető tekintettel elhaladtak a vármegye legnagyobb korhelyének kocsija mellett, két alak következett, akiknek láttára Pistoli lecsúszott a szekér szalmával bélelt fenekére.
Kendősen, virágos szoknyában – nyilván a cselédség ruhájába öltözötten – mendegélt a búcsúsok mögött a kis termetű, ringó járású, cseresznyeszájú Nyirjes Evelin. A lehúzott cipőjét a kezében vitte, amíg mezítelen lába a homokot taposta. Társnője, a darázsderekú Maszkerádi királynői kegyetlenséggel nézett végig Pistoli szekerén, mintha azt kérdezte volna megvető szemével: „Ez az ember még tovább tud élni a szégyen után?” Maszkerádi magas szárú sárga cipőjét nem vetette le, pedig az ő lábára is kíváncsi lett volna Pistoli úr. Csak annyit látott a paraszti rokolya alatt, hogy bokán felül lágyan izmosodik a Maszkerádi lábszára, amint a diákok álmodják.
– Hajts a búcsúsok után – kiáltotta Pistoli magánkívül, amikor feleszmélt ámulatából. – Erre a búcsúra magam is elmegyek.151 De mielőtt Kvitt megfordította volna a kocsirudat, Pistoli elernyedt. Előrehajtotta a fejét, mint egy nagyon öreg ember.
– Az időm lejár. Menjünk haza – dohogta elégedetlenül, mintha észrevette volna, hogy a szíve kihagyogat.
Csak sokáig nézett a búcsúsok után, míg nagy messziségből megfordult végre Maszkerádi kisasszony, és az árnyékos országúton végig szinte tüzes szekérként futott égő tekintete, mintha tükördarabot csillantottak volna meg a távolban. Pistoli elégedetten bólintott a visszanézőnek. Így gondolta.
Aztán egész úton hazafelé azon gondolkozott, hogy elmondja-e egymásnak a két barátnő, hogy mit imádkozott a pócsi búcsún? „Ezek a nők!” – dünnyögte magában, és belátta, hogy már nem érdemes tovább élni a világon.
