VI Estefelé
VI
Estefelé
Estefelé
Alkonyodott, mint a fáradt szív.
A madarak abbahagyták napi tennivalóikat, a jóisten munkásai csendesen szállongtak házikóik felé, elszótlanodva, mint estefelé az emberek.
A Nyírség apránként magára húzogatta álomködös kendőjét, mint egy beteges hölgy, aki délutáni ábrándozások után, alkonyattal megállapítja magában, hogy mégiscsak egyedül kell tovább élni, a nappali sugár lopva elhúzódik a messzi jegenyefasor mögött, mint egy jó kedves, aki még a távolból is visszatekinget, de mégiscsak elmegy. Üres marad a helye a kályha melletti karosszékben, ahol megértő bólogatással hallgatta idáig a legkülönbözőbb ábrándozásokat, csöndes odaadással lapozott a kottafüzetben, amíg a lélek az ő különböző zeneszámait eljátszotta… Bealkonyodott, a zenélés véget ért, a láthatatlan muzsikások behúzott nyakkal kullognak el az ablak alatt, a kerek fejű hangjegyeket elviszik a köpönyeg alatt, hogy majd a maguk mulattatására a kocsmában a borospohár mellé állítsák. Hideg füstté válottak a meleg áramlások a szív körül, mint guggoló ércemberke alatt pernyévé lesz a papirosszalag, amely a111 társaság mulattatására az ércemberke belsejét elhagyja. Az ifjú szűz, aki délután a nefelejcsek között állott a napsütésben, udvarló tavaszi patak partján, Gretchen elhagyatottságával vonul be házikójába, ahol bizonyosan lehajtott fővel, daltalanul vagy kiábrándulva gunnyaszt mindaddig, amíg az álomanyókák a rőzseköteggel hátukon frissen és vígan megjönnek az erdőkből, s a legszomorúbb tűzhelyen is lángot fújnak, és a lángból szikrákat kevernek a fáradtan elalvó szívekbe.
Mindenütt bús alkonyat, mely az örömök végét jelenti, a kert bezárásának idejét mutatja, amely kertben oly hosszúra terveztük életünket s szerelmünket, mint a távoli vízesés morajlását; mindenütt a cipőkbe kapaszkodik az árnyékos gond, amelyet addig észre se vettünk körül, de most, napáldozattal ránk talált, mint a gazdátlan ebecske vásár után a gazdájára; mindenütt bú és elhagyatottság árnyai repkedik körül az emberi lelkeket, midőn üt az esti óra, s az énekesek takarékoskodni kezdenek a hangjukkal, örömgazdag színét változtatja a pohárban a bor, megfakult mosoly játszik az arcokon, mint kirakatban a selyem, amelynek színét kiszívta a nap, a szívünk dobogására figyelünk, hogy nem lassít-e a vándor, midőn olyan nagy világot járt be egy nap leforgása alatt, és önkéntelenül hátranézünk a letűnt idő még napos rétjeire, ahová oly boldogság volna visszatérhetni, mint öregedésben elölről kezdeni az ifjúságot, de a vándorlegény nem vehet új irányt, előre kell menni a közelgő éj szívzsibbasztó bizonytalanságú hegyláncai felé. Mindenütt a világon eszébe jutnak az embernek azok a tragikus alkonyati gondolatok a bejárt napok céltalanságairól – szerelem s ének nyomtalan elhangzásairól –, boldog órák homokszemeinek semmi emberi erővel meg nem állítható lepergéséről – soha vissza nem térő mosolyokról –, az égből a földre hulló fényekről, amelyek egy másodpercig fennakadtak egy emberi szemben, s onnan nyomban tovább hullottak sír felé; mindenütt fáj a búcsú, mert igazságtalan emberi cselekedet; mindenütt utánunk nyúl egy esengő kéz, amelyet már meg nem foghatunk: – ámde a legszomorúbb a mindennapi alkonyat a Nyírségen.
Csak alkonyattal ne haljak meg e tájon!
Jöjjön lábujjhegyen a perc, amely bekandikál a kulcslyukon néma, nagy éjjelen, midőn a csillagok sem láthatók, s könnyű feladat átmenni az egyik vaksötét putriból a másikba. Érkezzen meg a házhoz112 a vendég napfényben, ebéd után, amikor a legidegenebb kocsi sem látszik ijesztőnek, és az utazó legnémább arcából sem lehet megijedni a fenyegetéstől. Kopogtasson be porosan a virrasztástól, csüggedten a következő nap reménytelenségétől, egy boldogtalanul töltött éj görcsével torkunkban, mindenről való lemondási készséggel a megpihenhetésért: átkozott hajnalon, midőn megbecstelenített nők viszik hazafelé, a falakhoz lapulva, ronggyá vesszőzött lelküket; midőn félholttá dorbézolt korhelyek lecsúsznak a szánkóról, hogy elaludhassanak s megfagyjanak a friss hóban; midőn erőtlen inú kártyások és lelküket elfogyasztott muzsikusok lopakodnak a kertek alatt – akkor jöhet hozzám hosszú éji útjából a fekete hírnök. De alkonyattal kíméljen, mint egy fiatal őzsutát.
A nyírségi alkonyainak különös lényei vannak, amelyek csupán e tájon találhatók fel.
Együtt futnak Evelin kocsijával, mint a lelkiismeret. A nappali tarka szarkák felülnek a sövényre, és köszöntgetnek, mint pletykahordó öregasszonyok fejkötőikben. A bozontos leveletlen liget, amely üstökként nyomakodott fel a földből, hogy a szélnek legyen mivel játszadozni, elhalkulva rejtegeti a békafejű, bagolyléptű, csicsergő árnyakat, amelyek mindjárt elválnak a faderekak mellől, és nyelvöltögetve esetleg veszedelmes szándékkal üldözőbe veszik a kocsit. A varjak még tétovázva szálldosnak a fák felett, mintha pecsenyét sejtenének valahol; mindegy, hogy rokonuk, szomszédjuk volt az illető. A ködös mezőségen vándorcigányok rejtélyes tüze fénylik, mintha valami nagy munkára készülődnének e vadmadárhangú, szenvedélyes hajzatú, lihegő életű, különös idegenek, akik észrevétlenül tűnnek el egyik napról a másikra a mezőről, ahol valami rejtelmes célból darab időre tanyát vertek – legfeljebb egy színes rongydarab vagy egy keresztbe tett szalmaszál jelzi, hogy itt voltak, s merre mentek. Másfelől a nádasok és lápok húzódnak meg, mint légben álló halottak, akik egy perc alatt életre kelnek. Fenn, messze a nádasok felett, ahol oly üres a levegő, mint a világ végén, egymagában mereng egy ismeretlen madár, mint a földi élet céltalansága. Az út göröngyei, századok jobbágy-lelkei akaszkodnak a kocsi kerekeibe.
A kopár nyírfák mint fázékony zárdaszüzek remegnek a tájon, és az élet elviselhetetlenségét kiáltják lesoványodott karjaikkal. Nem jó erre utazni, mert a keresztutak megszólítják alkonyattal az utazót,113 és elmondják neki, hogy úgyis hiába megy gyors lovaival, a percet, az órát többé nem találhatja életben. Az elhagyott feszületek felajánlják szolgálataikat, a hervadt gyepre terítik a térdeplő elé Veronika kendőjét, amelyen imádkozva, véglegesen el lehet búcsúzni az élettől. A komor, égbe nyúló, erős derekú fák itt-ott az út mentén, mogorván, összeráncolt arccal néznek az utazó után, mintha különb látványossághoz lettek volna szokva fiatal korukban; elhagyatott fatetőkről a vércse vijjog, mint egy világból kivert boszorkány. Barna, indás árkok terpeszkednek, guggolnak az utak mentén, mint betegségtől elcsúfított arcú emberek, akiknek csak alkonyattal és a föld alatt szabad tovább folytatni az életet. – És a levegőben valami párázat úszik, amely megfojtogatja a szívben az örömet, mint a futóbetyár magányos dalolgatása. Zordonná teszi a kedvet, mint a nádasban bujdokáló pákász egyedül való evezőcsapása. Céltalansággal, reménytelenséggel vonja be a lelket, mintha az életből a pusztaságba száműzött madárijesztők és elátkozott, száraz fák leöntözték volna a vándort, midőn mellettük elhaladt.
A keresztútnál egy köpönyeges férfi ugrott a poroszkáló lovak elé, s megragadta a rudas kantárját.
Evelin felocsúdott. A vén urasági kocsis káromkodva ugrott le hátul a homokfutóról.
– Kálmán! – kiáltotta Evelin, mintha álmából riadt volna. – Hogy kerülsz ide?
Végsőhelyi odalépett a bakon ülő leányhoz, és a hajtókesztyűre tette a kezét:
– Már két órája várlak. Utánad jöttem, mert nem találtam magyarázatát Pestről való távolmaradásodnak. Én nem vagyok az az ember, akit el lehet hagyni, mint egy rossz cipőt az országúton. Felébredek, és futni kezdek, mint egy megsértett, egy megbántott, egy dühös… Mit csinálsz te itt, hogy annyi idő után nem jutottam eszedbe?
Evelin végignézett Kálmánon. És érezte, hogy sorsa e másodpercben fordulóhoz ért. Tanácstalanul, megriadva, megzavarodva hunyta le a szemét. Nő volt. Nem szerette a válságos pillanatokat. Csak csendesen kívánt volna élni, mint a madár az ágon.
Kálmán pedig erősen fogta a leány csuklóját, mint egy útonálló. Beporozott csikaszarcával elszántan és híven nézett Evelin szeme közé, mint egy véreb, amelyet idáig kergettek a pesti sintérek. Leste a leány szemének rebbenését. Az ütőerén próbálta kitapogatni, hogy114 az mit gondol magában. A homlokán volt a két szemöldöke, majd meg összehúzta a szempilláit, mint egy szerencsejátékos, aki a kocka perdülését figyeli. Betegnek, fáradtnak, boldogtalannak látszott. Száz éjszaka virrasztása és száz nap mardosó boldogtalansága az arcán.
– Húsvét vasárnapján lesz negyedik hónapja, hogy elutaztál, Evelin. Akkor még a tél fütyörészett a kályhámban; most a tavasz árad szét a világon, mint a margitszigeti hajóról a katonabanda nótája. Megleptem magam azzal, hogy látni kívánjalak – bár inkább maradtam volna a pokolban. Pesten, a kávéházban vagy a lóversenytéren, mint hideg, előkelő tekinteted elviseljem. Mi van veled, te lány? Egészen elfelejtettél volna már?
Evelin hol ijedten, hol kíváncsian nézett a Kálmán zsoldoskatona arcába. Evvel az arccal azelőtt sokszor álmodott remegve a szívszúrással. A Kálmán szemei megnőttek, mint Andersen meséjében a tányérszemű kutyáé. A hajszálai, mint megannyi lándzsák. Hetyke, kihívó hangja még félálomban is hangzott a szendergés kárpitja mögött. Félt tőle. És mégis, midőn a szomorúság leányai jöttek el hozzá vendégségbe, hogy körülüldögéljék az ágyát, a lábaihoz telepedjenek, hosszú pamutból vég nélküli harisnyát kössenek: mindig Kálmánra gondolt, akinek bizonyára hatalma van a másvilági lények és a lélek bús hangulatai felett is, mert ez a férfi bajnok módjára sohasem félt az élettől. A kegyetlensége úgy imponált neki, mint egy bulldognak a fogsora. Az elszántsága megnyugtatta, mint egy megbízható szerecsen óriásnak a hűsége, aki a küszöbön fél szemmel aludva tölti az éjszakát.
– Nincs egy szavad hozzám? – fakadt ki Kálmán, és erősen megrázta a leány kezét.
Evelin felsóhajtott:
– Hová kvártélyozzalak? Nálam nem maradhatsz! – sóhajtott fel Evelin.
– Ugye, jobb szeretted volna, ha akkor látsz, amikor a hátad közepét? Jó itt élni falusi barmok között, ahol nincs egyetlen okos szem, amely pontosan lássa a kacérságokat, szeretkezéseket. Elhiszem, hogy nem kívántál ide engem. Rossz, de becsületes természetem van. Nem tudom elhallgatni előtted az igazat. Nem egy féleszű rajongód vagyok, akit odalent sétáltatsz az utcán, amíg a divatárusnő fülkéjében idegen férfiakkal szűröd össze a levet. Harapós jó barátod vagyok, aki kettéhasítaná annak a fejét, aki reád rosszat mondana.115 De neked a szemedbe megmondom, hogy mit gondolok felőled. Abban biztos lehetsz, hogy gyalog is eljöttem volna utánad, ha nem jár véletlenül vasút az átkozott tartományba.
Evelin behunyt szemmel hallgatta az ostorcsapásként rázúduló szavakat. Jólesett szívének a kemény hang, mint házasságtörő asszonynak otthon a verés. Úgy érezte, hogy megvezekelt a délutánért, amelyet Álmos úr forró szavainak felhőszakadásában töltött.
– Van itt a környéken egy barátom, majd ahhoz kvártélyozlak – rebbent fel.
– Nem kedvelem azt a holdkóros Álmos urat – felelt megvetőleg Kálmán. – Előbb-utóbb belefojtanám a Tiszába.
Evelin meghökkent.
– Bolond vagy… Én pedig úgy szeretném, ha ti jó barátok lennétek.
Kálmán úr keményen összeráncolta a homlokát, kiegyenesítette a derekát:
– Kisasszony, már többször figyelmeztettelek, hogy velem semmiféle francia regényt nem fogsz eljátszhatni. Én állat vagyok, aki megöli a vetélytársát, mégpedig ököllel és foggal, nem pedig alattomosan. Verd ki a fejedből a regényeket.
– Bocsáss meg – rebegte Evelin, mintha letérdepelne Kálmán előtt. – Semmi rosszat nem akartam.
Ebben a percben eszébe jutott Pistoli úr, aki egy puskalövésnyire az országúton lakott, magányos, borzodújában.
– Ülj fel! – szólt, s helyet csinált a bakon Kálmánnak. Erősen megfogta a gyeplőszárakat, mintha komoly vállalkozásra indulna, és az almásszürkék némi csodálkozás után hosszú ügetésbe léptek.
Bealkonyodott.
A csavargók szívében elaludt a gyertya. A magányos házakban világosság gyúlt. A hold szétnézett a nádas felett, mint egy csendbiztos, aki békén hagyja a betyárokat.
Pistoli úr ez idő tájt életunalommal foglalkozott. Bölcs és ravasz férfiú módjára darab időre padlásra akasztotta a szerelem vadásztarisznyáját, amelynek karikáira annyi buta seregélyt és ijedt vízityúkot hurkolt. Ő valóban elmondhatta, hogy a nők elejtéséhez nem sokkal több szükségeltetik, mint a felesleges idő a kitartó leselkedésben.116 Ült bokrok alatt, midőn a föld leányai fürösztötték arcukat a napsugárban, hajlítgatták tagjaikat a szélben, ropogtatták derekukat a szénakazal körül a munkában; róka módjára oldalgott fonók, kukoricahántások, fosztókák körül, midőn a leányok dala úgy hangzik, mint a szerelmi vágy; a Tiszában mosó menyecskéket alattomosan és hosszadalmasan szemügyre vette; országutakon vásáros asszonyok mellé szegődött, és kóstolgatva elbeszélgetett; és látszólagos céltalansággal fújta együtt a búcsúsokkal a litániát, midőn Mária napján a föld népe Pócsra kutyagolt. – Aztán megunta a szolgálólányok egyszerűségét, megcsömörlött jóságuktól, amellyel egészségessé akarták tenni betegségében, lusta heverészéseiben, unott pillantást vetett az újszülött gyermekekre, és a fogai között dörmögte: „Bizonyosan zsivány lesz belőle.” Felcihelődött, mint egy vén arató, és elment más tájak, más nők felé, és sohasem gondolt vissza egyikre sem. Alig festett arcú iparoslányok tánciskolájába nyomakodott, városi frajlák púderosskatulyáira taposott elmenőben, vándorszínésznőknek rendezett éjjeli zenét, özvegyasszonyokat vitt haza karonfogva a temetőből, kávéuzsonnákon vett részt, ahol a nők a férfiak hűtlenségéről panaszkodtak, és úgy megmérte az asszonyok ostobaságát, mint a szatócs a sáfrányt. Olyan volt, mint a legtöbb vidéki magyar ember, nem válogatott a szerelemben; s halálos ágyán, ha számot adni kellett volna élményeiről, egyetlen nőszemélyre sem emlékezik vala. Talán csak az jut eszébe, hogy az x-i dalárda elnökének választotta, s a temetésen majd elfújják a pincébe vágyakozó basszusok, fürge tenorok a „Mért oly borús?”-t.
Ez őstermészeti életmóddal járt együtt az életunalom, amely olykor meglepte, mint tavasz múltával az álmosság az ebeket. Elbújt az odvában, mint egy szerencsétlenül járt hörcsög. Gyenge faleveleket vett a szájába, s magának hegedülgetett. Öröme telt a hosszadalmas ásításban, a boldogtalan nyögésben, az ágyban óraszámra elnézegette a lába nagyujját, és ha felkelt, egy kecskét táncoltatott olyan céltalansággal, mint a farigcsáló ember kezébe veszi az útközben talált fadarabokat.
Végsőhelyi Kálmánt oly közömbösen fogadta, mint egy mendikánst.
– Evelin kisasszony kedvéért akár a házamból is kihurcolkodom – mondta, és a hölgy kérésére a kerti házat jelölte ki Kálmán lakásául.
Ez a kerti ház majdnem a folyó partján állott, erős facölöpökből117 volt építve. Pistoli úr őrült feleségeit tartogatta itt, amíg házasember volt. De meghúzódtak itt lányok, akik valamikor Pistoli úr után elszökdöstek a környékről, sok gondot okozván a jó úrnak, hogyan füstölje ki őket onnan, amikor már unni kezdte a siralmaikat. Csattogott itt néha a kutyakorbács is, máskor pedig olvadozva zenéltek a cigányok a ház körül, amint az életkörülmények változtak. Most már öregasszonyok gondolnak vissza a kerti házra, s átkozzák vagy áldják Pistoli urat, ami a kövér úriembernek teljesen közömbös volt. Miután gyászszalagot varratott a kemény fekete kalapjára, bár harminc esztendeje nem volt gyásza.
– Most már teljesen özvegy lett Pistoli úr, a házra tehát nem lehet szüksége – vélekedett Evelin, aki eleget hallott a vidék legendáiból.
– Értem – felelt bölcs megnyugvással Pistoli úr. – Néha meg akarja látogatni a fiatalurat, hogy én ne tudjak róla. De én úgyse árultam el sohasem a nőket, akik bizalommal voltak hozzám. Ha pedig hozzám sodorna a szél valamely vándorcigánylányt, annak majd jó tanyája lesz a kukoricagóré is. Fiatal koromban én is bemásztam a füstös putrikba utánuk… De hát nem kell komolyan venni, amit az öreg Pistoli mond.
– Vigyázzon Kálmánra – esengett Evelin, mielőtt végleg búcsút vett volna a házigazdától. – Maga nagy tapasztalatú férfiú, szomszéd. Ismeri a világot, az embereket, a veszedelmeket…
– Hagyjuk. Mindenesetre kiadom az útját Szőke Máriának, aki néha meg szokott látogatni, mert nem akarja elhinni, hogy darab időre elváltam a női nemtől.
– Köszönöm – felelt Evelin, és Pistoli úr bölcs, szánakozó, megértő bólongatásai közben elhajtott a besötétedett dűlőúton, mint egy tragikus koncert végső melódiája.
– Mire való ez a szakáll? – kérdezte Pistoli úr az első este Kálmánt, és annak félhold alakú oldalszakállát szemügyre vette.
(Egy pohos, füstös kancsóban, amelyből utoljára tán betyárok ittak a siralomházban, bánatosan, nyíri vinkó volt előkészítve. Pistoli meg-megállt, nagyot húzott az edényből, s mindig szomorúbb lett. A szemével integetett Kálmánnak, hogy kövesse példáját.)
Végsőhelyi kézlegyintéssel intézte el hátrafont kézzel járkáló házigazdáját.118
– Talán a borbélyomtól kellene megkérdezni. Valószínűleg ez most a divat Pesten.
– Nekem sohasem volt szakállam – folytatta Pistoli alattomos hangon. – Bár lehetett volna. Igen, fiatal koromban veres szakállam nőtt, mint Orléans-nak. Később feketedett, sűrűsödött a szakállam, összenőtt volna a bajuszommal, a szemöldökömmel, a hajammal, mint Ördög Róberté. De még csak egy spanyol legyet sem hagytam az ajkam alatt, pedig minden valamirevaló úr ilyent viselt a megyében.
– Nem a szakáll teszi – felelt enyhítőleg Kálmán –, nem is szereti minden nő a szakállas férfit.
De Pistoli ellenkezett:
– Keleten csak a rabszolga beretválkozik, az urak szakállt viselnek. De nem ilyen félszakállt, amelynek rendeltetését valóban alig tudom megérteni, hanem tömött, az egész állat befödő és az arcot határozottan jellemző szakállt. Ajánlom, hogy a kerti házban növessze meg a szakállát.
Kálmán vállat vont. A falusi urasággal nem akart vitatkozni. De Pistoli, aki hosszú idő óta egyedül volt, kedvet kapott, hogy régen hallott hangját gyakorolja.
– Általában Magyarországon is az volt a divat, hogy a férfi bizonyos korban megnövessze szakállát. Ősi dolog volt ez. A legény megházasodott, és házasságában szép szakállt nevelt. Lehetett volna elképzelni egy táblabírót vagy alispánt szakáll nélkül? A nők úgy voltak szoktatva, hogy szeressék a férfiak szakállát. Mert minden szokás. – Csak a vándorszínészek meg a pincérek borotválták a bajszukat. Most a legtöbb modern embernek hiányzik a szőrzet az orra alól. Érdekesebbnek, tisztábbnak gondolják magukat, valahogyan még okosabbnak is hiszik önmagukat többi bajuszos embertársaiknál. Valami szabadkőművesi jelvény ez a modern emberek között. Én nagyon megvetem a moderneket.
– Csillapodjon, tekintetes úr.
– Miért nézi le a modern ember a régit? Micsoda jogon gondolja magát különbnek, okosabbnak, felvilágosultabbnak? Pláne: Magyarországon, ahol szinte a nemzet megmaradása követeli, hogy a férfiak konzervatívok és ósdiak legyenek? Valódi férfijellemeket nem találtam a fiatal nemzedékben. A nők erkölcstelenek, úgy mutogatják mezítelenségüket, lelki és testi szemérmetlenségüket, mint119 a napon száradó alsószoknyájukat; a fiatal férfiak nem megbízhatók, gyengék, gyávák, megalkuvók, bár oly fölényesek, mintha valami különös tehetséget rejtegetnének. Pedig itt van éppen a tévedés. Az új nemzedék sokkal léhább és erőtlenebb, mint a régi volt. Tölgyderekú, aszkétajellemű, hajlíthatatlan becsületességű magyarok már alig találhatók. Mindenki elveti a jellemét, a meggyőződését, hitet cserél, ha az élet könnyebbnek ígérkezik. Sajnálom az országot, hogy csirkefogók, jellemtelen emberek kezébe siklik. Maholnap nem lesz egy becsületes ember Magyarországon. Csak a vak nem látja társadalmunk s közállapotaink elzüllését. Tolvajok országa, álhazafiak, szemérmetlen önzők, hidegvérű hazugok tartománya. A becsületet itt már negyvennyolc előtt eltemették. Ezért nem nagy kár Magyarországért. Lehetséges, hogy mindez azért van, mert a magyarok felhagytak a szakállviselettel?
– Ismétlem, nem a szakáll teszi, tekintetes uram – felelt Végsőhelyi Kálmán, aki ugyan nem találta ki a puskaport, de néhanapján újságot is olvasott. – Az élet nem maradhat egy helyben, mert poshadt állóvíz lesz. Új emberek jöttek, akik nem akarnak a megszokott utakon maradni. Mindenki visz magában valami gondolatot, amelyet megvalósítani óhajtana. Nem kell haragudni az emberekre, mert új célok felé törekednek. A régi életállomásokat már elérték az öregek, és elhajigálták a zsíros papirosaikat. Nem maradhatunk ott, ahol negyvennyolcban voltunk, amikor a férfiaknak oly mélázó, másvilági szemük volt, hogy csak megindulással lehet szemlélni a múltból maradt arcképeiket. Alig mosolyogtak, alig éltek, mindig csak szenvedtek, hazáért vagy nőért. Azóta kitűnt, hogy egyikért sem érdemes a fejet a falba verni.
– De ha elpusztul Magyarország – ha nem lesz többé magyar nemzet – ennek az átkozott új generációnak köszönhető! – kiáltott Pistoli, és öklével az asztalra csapott.
Körülnézett és elmosolyodott, mint egy halott:
– Milyen szamár vagyok, hogy politizálok – szólt csendesen, és hátrafont kézzel aludni ment. Magában bizonyosan azt gondolta, hogy a drága Evelin kisasszony igen meg volna vele elégedve. Egyetlen trágárság sem hangzott el az est folyamán, holott Pistoli úr egyébről se tudott beszélni, mint a nők nemi életéről.
– A modern emberek nem isznak? – kérdezte másnap este Pistoli úr, miután ismét hiába integetett a szemöldökével az ifjú felé.120
Végsőhelyi legyintett:
– Eleget ittak helyettünk őseink. Századokon át részeg volt Magyarországon mindenki, mert a hegyek bőven eresztették az áldást. Gödrökbe ásták a bort, mert nem volt elég hordójuk a magyaroknak. Bort ittak korán reggel és késő éjszaka. Ködös, veres hasú téli nap világosságán át, duhajon vagy rezignáltan folytatták életüket. Még az öngyilkosság sem jutott eszébe itt senkinek, mert a bor mindenért kárpótolt. Sok józan nemzedéknek kell jönni, amíg a fejek kiszellőződnek, az iszákosok maradékai elpusztulnak… Nem vihette sokra egy olyan ország, ahol mindenki bormámorral töltötte a nászéjszakáját.
– Kutya-kutyánszki – dörmögte Pistoli. – Az urat ugyancsak kioktatták az ország ellenségei. Kivándorolnék az országból, ha nagyon elszaporodnának az úrnak cimborái. Szerencsére még van egy-két tisztességes ember Magyarországon, aki tiszteletben tartja az ősi virtusokat.
Pistoli a kancsóra tette a kezét, és igen komoly hangon szólalt meg, mintha életbevágó dolgok következnének:
– Tudja az úr, kinek nem szabad inni? Annak, aki sertés lesz az italtól: az csak vedelje vályúból a vizet, mint a lábasjószág. Mert nincsen a világnak utálatosabb teremtménye, mint a részeg ember. (Habár ismertem olyan asszonyfélét, aki csak a részeg embert szerette, mert azt rávette minden szeszélyének kielégítésére.) A bor telve van kísértetekkel, éppen úgy, mint az élet lenge táncosnőivel. Vannak baljós homlokon jelzett emberek, akik a borból csupán a kísértetek befogadására képesek.
Az a sok véres szemű tántorgó; árokpartokon sírva összeeső; dúlt szívű késszorongató; kutak mélyében feltűnő tükrökbe ordítozó; a városok országútján keresztbe fekvő; asszonyhajzat-marcangoló; keserűvízszagú, féltékeny; gyilkosságért remegő kezű; az a sok szerencsétlen, aki bátorság kedvéért önti magába a bort, hogy végig tudjon botorkálni az élet nagy éjszakáján – annak valóban jobb a pocsolya mellé hasalni, mert ebből a mulatságból nem ocsúdhat fel a tömlöc szalmáján vagy a szemrehányó lelkiismeret gyóntató ketrecében. Az olyan részeg ember, aki megbánta, hogy ivott, s bújában német verset ír a filagória fehér deszkájára, megbántott nő lábához térdepel, és a macskabőr bundájától darab időre kénytelen búcsút venni dorbézolás után, fogadalmat tesz magányos fáknak,121 és fél életét azzal tölti el, hogy az elkövetett hibákat reparálja – az csak maradjon otthon, négy fal között, dobja be a kapukulcsot a Tiszába, hogy ki ne jöhessen a házból még akkor sem, midőn rémálmában azt látja, hogy a tető ég a feje fölött. A magányos ivó kösse az egyik kezét az ágya lábához, hogy nyomban elmenekülhessen a dunyhái közé, midőn a jó Isten aranytiszta bora elsötétedik gonosz belsőségében. Az volna a szép kalendáriom, amelyben megírná a nótacsináló, hogy mit gondolnak, mit éreznek a magányos ivók Magyarországon! Az elhagyott falusi kúriákat, amelyek összeomlóban vannak, és odabenn a sötétséget már csak a bor pintes lámpása oszlatja el! A koravén emberek egyedül való beszélgetését a testrészeikkel, midőn a bor a torkukig ér, és szólani kell, ha máshoz nem, egy törött lábhoz! A magányos kortynak szomorú hangját és az asztalra hanyatló fejnek céltalan dúdolgatását a négy fal között! A holttá lett nők megszólalását a gondosan őrzött fotográfiákról és a szoba sarkában leselkedő kísértetbarátokat! Kis és nagy koporsókat, amelyekbe az emberek rakják az emlékeiket, és a mámor hömpölygő áradatán táncolva, bukdácsolva térnek vissza, mint kapufélfák, amelyeket a tavaszi Tisza itt-ott leszakított! Az volna a szép könyv, amelybe a magányos ivó gondolatait írogatná meg valaki! Próbáltam, amikor még szenvedni tudtam.
Kálmán fanyarkodva hallgatta házigazdája szavait. Magában kezdte nagyon lenézni ezt a bogaras falusi uraságot. Ő okoskodás nélkül nézte az életet, mint egy száraz üzletet.
– Bármiként kecsegtet a tekintetes úr, nem vagyok kíváncsi a részegségre. Nem ülök fel a nagydobra, mint a majom. Én nagyokat akarok lélegzeni, és hideg szívvel, józan fejjel keresni a kedvező utakat az élet folyamán. Én úgy szeretek számolni, mint egy kereskedő.
Pistoli alattomosan mosolygott. „A vándorlegény nagyon okosnak hiszi magát, de majd móresre tanítom” – gondolta magában, és olyan hosszút ivott a füstös kancsóból, mint a szomjas erdő május vizéből.
– Pedig magányos ember nem viselheti el az életet egy kis mámor nélkül – folytatta elgondolkozva. – Itt vagyok például én, aki mindig azt hittem magamról, hogy ész dolgában nem veheti fel velem a versenyt senki a vármegyében. Ha szükségem volt rá, annyi eszem volt, mint a kígyónak. Aztán mégiscsak jöttek esti órák, amikor122 bölcs ember létemre sem éreztem jól magam egyedül. Az emberek társasága untatott, mert szerencsétlen természetemnél fogva, mindig az igazi hangjukat hallottam a beszéd kárpitja mögül. Nekem hiába flótázgattak az emberek az udvariasság, a kedveskedés és a szélhámosság fehér kesztyűjében. Mindig tudtam, hogy mit gondolnak odabent magukban. Az áhítatos és szenteskedő zsoltáron át is hallottam a vesztőhely dobjainak tompa pufogását. S ezért sohasem rajongtam az emberek társaságáért. A nők is csak addig kellettek, amíg meg nem untam őket.
(„Vajon miért untat élettörténetével ez a vén szamár?” – kérdezte magában Kálmán.)
– Ismétlem – folytatta Pistoli úr az édeskés korty után, amely oly jólesett torkának, mint hajnalban a víz a lázbetegnek –, nem óhajtottam az embereket, és néha mégsem tudtam meglenni nélkülük. Meg kellett tehát idézni őket, ide csalogatni az árnyaikat, a besüppedt lábnyomaikat, elfátyolozott hangjukat. Testetlen alakjukat leültettem az asztalom köré, és elbeszélgettem velük életről-halálról, hétköznapokról. A boroskancsó a hátára kapta őket, bármilyen messze voltak. A pohár kihúzogatta őket ágyaikból, ahol az asszonyuk hasán tartották a kezüket.
A kortyok kivallatták legbelsőbb érzéseikről, titkos gondolataikról és soha be nem vallott szemérmetlenségekről. Elmondták, hogy mit csinálnak otthon, mikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket. Kinyitották lelkük pincéjének vakablakát, s onnan kiáramlott nyomorult lényük hidegsége, dohos önzése. Ezeknél az összejöveteleknél nem maradt egyetlen ismerősöm sem megméretlenül. Végiggondoltam a cselekedeteiket, amelyeket önszántukból tettek; hanem legtöbb tettüket, amelyeket úgy követtek el, hogy maguknak sem tudnának számot adni a „miért”-ről. Nézegettem őket jobbról-balról, mint vásáron a tulkot. Hol van bennük valamely emberi érték, amely felbecsülhető? Hol van a kulcsuk? Valóban asszonyok titkos hajzatán himbálóznak, mint a megavasodott porszemek, vagy azt is hazudják, hogy köldökzsinórjuknál fogva örökké a nőnemű Anyához vannak kötözve? És megnéztem őket, mint patikus a mérgeit. Sokszor felkacagtam, amikor rábukkantam újabb látnivalókra. A homlokomra ütöttem, amikor magányos vizsgálódásaimban feltaláltam egyik-másik barátom kulcsát. Megnyugodtam, s kibékültem magammal. Úgy volt jó, ahogy eddig éltem, mogorva borz módjára,123 mert semmit sem veszítettem, hogy elkerültem az embereket. Felvidámodtam, mint gyónás után a bukott lány. Megtelt a szívem az élet örömeivel. És a kancsó a nőkkel, akik sohasem voltak hűtlenek, sem rosszak. Nők voltak, s nekem örömöt okoztak. Kártyáztam velük reggelig, orronverősdiben meg szerelemben. A nyertesé volt aznapi álmom, mert álomnál egyebet nemigen fizettem a nőknek.
Gazember – gondolta magában Végsőhelyi Kálmán, aki pedig legfeljebb annyit adakozott, hogy elfogadta a nők ajándékait.
– Azt hiszi, nem láttam Evelint alkonyattal a kertek alatt? – kérdezte Pistoli úr hirtelen felvillanó tekintettel, és erősen Végsőhelyi Kálmánra nézett.
Az megzavarodva ajkába harapott, és magában mindenféle csúf jelzővel illette Pistoli urat.
– De térjünk vissza a kehelybeli nőkhöz. (Sajnos, Evelin kisasszony sohasem engedett idézésemnek, bár unalmamban többször hívtam a szarvaslábú hölgyet, aki ennek a környéknek a várkisasszonya. Természetesen többször fürdik, mint az egykori várkisasszonyok, akikről egyszer azt olvastam valami könyvben, hogy nagypénteken megmossák a koldusok lábát, de a sajátjukat nem. Kócsag tollát viselték a kalapjuk mellett, de a nyakuk nem volt kifogástalan tisztaságú. A nehéz brokátszoknyák, bőrnadrágok fürösztetlen tagokat takartak, azért volt jó dolga a házalóknak, akik keleti illatszerekkel kereskedtek. Ámbra és tömjén illatán nemegyszer átütött a kisasszonyok természetes testszaga. Ezért nem tudtam rajongani sohasem régen halott nőkért. A másvilágról nem láttam szívesen a vendégeket, mert kényes szaglószervem van.) Az én nőim mind éltek; melegek, vérmesek, életkedvesek voltak, bár az éj világában jelentkeztek. Bedugdosták mezítelen lábukat a szájamba, belekapaszkodtak az üstökömbe, a nyakamba ültek lovagló helyzetben, és a zsebembe dugták a kezüket. Forgattak, dagasztottak, az ágy alá kergettek, villogó fogaikkal űzőbe vettek, és megharapdáltak, mint a kutya-kölykök. A kövérek tánclépésben járták körül az asztal lapját. A soványak tótágast álltak.
A kicsinyek úgy hemperegtek, mint a szendergések a szempillán. Míg a komolyak, nagyok, csontosak megnyomták a derekamat, mintha a csontjaimba volnának szerelmesek. Nem is tudom, hogy nem lett képzelődő ember belőlem, midőn még azért sem utáltak meg a nők, midőn egyszer utazásomból bogarakkal a fejemben124 tértem vissza, sőt segítettek megszabadítani a bajomtól. Nem, nem… sohasem hittem, hogy végig elkísérnek az életben, hogy el nem unják mondókáimat, a betegségeimet, a rigolyáimat, az őrjöngéseimet. Sőt mindig készen voltam, hogy egyszer ledöfnek az örökös párbajban… De éjszaka, midőn a boroskancsó mellé telepedtem, valamennyien nagyon kedvesek voltak. Sohasem ígérték, hogy valaha megölnek.
– Aztán mit ért el az ábrándbeli nőkkel, tekintetes uram? – kérdezte Végsőhelyi csendes gúnnyal.
– Megszerettem és megkívántam tőlük az eleveneket. A képzelt illatokat és a megfoghatatlan lábaikat keresgélni kezdtem. De sohase találtam meg a valóságban azt az üdvöt, amit a képzelet ígért. De menjünk már aludni. Ma éjszakára Evelin kisasszonnyal van találkozásom.
