VII Pistoli messzi útra megy
VII
Pistoli messzi útra megy
Pistoli messzi útra megy
Pistoli egy napon különös felfedezést tett a kerti ház körül. Lópatkó nyomait találta a fekete, nedves úton, amely a kertek alatt lappangva kanyarodott, mint a titkos szerelem.
– Tartsd nyitva a szemed, Pistoli – figyelmeztette önmagát, és oly komoran lógatta előre meg hátra a fejét, mint valami ázsiai szerzetes. Látszólag lehunyta a fél szemét, a jobb lábára állott, és bal talpával a térdét vakargatta. Szórakozottságában benyitott az almáriomba, és hosszú ideig nézegette a földön gunnyasztó csizmáit, amelyeket napközben szeretett levenni. Majd nyomogatni kezdett egy daganatot a feje búbján, amely úgy foglalt ott helyet, mint egy másik kis fej; régi magyarok bölcsesség jelének tartották a fejre nőtt kis dinnyéket.
– Vigyázz, Pistoli – dörmögte, miközben a jól ismert penészes grádicson leballagott a pincébe, hogy üveglopón keresztül, nagy lélegzettel bort húzzon a hordóból, és a kőkorsóba csordogáló borról váratlanul Maszkerádi kisasszony jutott az eszébe, kit tulajdonképpen sohasem tudott elfelejteni. Csordogált a bor asszonyhangon, és Pistolinak kidagadtak a szemei.125
– Te csak kerti bor vagy – mondta megvetőleg a boroskancsónak. – De a Maszkerádi tűzből, aszúból való. Hogy meri utánozni a vinkó a szamorodnit?
Aztán tátott szájjal állott az udvar közepén, mintha először látná életében a vándormadarakat, amelyek a háztetők felett közelegtek, mintha fürge légi omnibuszokból repdestek volna ki a fecskék, ezek a fehér asztalkendős zárdanövendékek, akik a nyárra szabadságot kaptak. A gólyák olyan nagy köröket írtak le, mint az óriáskifli. A vadludak leguggoltak a nádasban, mint rokonaik, a vándorcigánylányok az erdőcske szélén, midőn fűszálakkal babonáznak, jeleket hagynak hátra a szeretőjüknek vagy a csendlegényeknek. A vándormadarakkal megérkeztek a csavargók is, akik az idő kinyílásával ismét nyakukba vették az országutakat, hogy látszólagos céltalansággal végezzék fáradhatatlan sétájukat az égboltozat egyik oldaláról a másikra.
Pistoli úr állt, és mindenen igen csodálkozott, mintha fejbe verték volna, s a tettest nem tudja meglátni.
Féltékeny és bánatos volt, mint egy vén ecetfa, amely elől elveszi a napot a tűzfal. Vizslakutya módjára megszagolta a patkónyomokat a homokos, tavaszillatú, cseresznyefavirággal felhintett úton, s Maszkerádi kisasszony különös illatát vélte érezni. Utolsó szerelme volt ez az egzotikus és hóbortos hölgy, akit oly tisztán akart átvinni magával a másvilágba, mint a rózsafüzért csuklóján a koporsóba.
A galambok bukfenceztek az udvarház felett, mint messzire elmúlt ifjúkori tavaszok emlékei, és Pistoli tragikusan összefonta bütykös ujjait, mint az orgonafa ágait. Hát lehetséges volna, hogy Maszkerádi kisasszony más férfit is megkívánt ezen a környéken? Éppen ezt a bajusztalan, hangulatlan sihedert, akit magában oly mélységesen megvetett Pistoli úr, mint egy tenoristát?
A tavaszi levegő oly édes volt, mint a fiatal leányok ünőderekának meghajlása a virágágyak felett, ahová a magvakat rejtegetik, és Pistoli bőgni szeretett volna elkeseredésében, mint egy vén cigány, akivel kölykei csillagot rúgattak. Keserű lett a nyál a szájában, midőn feltűnt emlékezetében az Evelin kertje, ahol Maszkerádi kisasszony a lőcsei fehér asszony alakjában mutatkozott a felejthetetlen éjszakán, és csupán azt sajnálta most, hogy nem mondta meg lesújtó véleményét a magáról megfeledkezett, megzavarodott leánynak, aki a nők érthetetlenségével felkínálta volna magát, akár az útszéli vándorlegénynek126 is. Legalább a szemébe kiáltotta volna, hogy elítéli eljárását – valami nagyon csúnya szó fojtogatta a torkát –, hogy megveti, gyűlöli s lenézi… Holott eltette magának, mint a húsvéti tojást, amelyet akkor nyit fel, amikor kedve lesz hozzá. S így megraboltnak érzé magát.
Mintha a végzet küldte volna, megjelent e napon a ház környékén Kakuk, egy mámoros csavargó, aki többször bekóborolta Magyarországot, a legkülönbözőbb fogdákban aludt, csaknem minden házat megjelölt a csavargók és koldusok szokásos jelzéseivel, ahol a szegény vándorlót szívesen látják, vagy harapós kutyát tartanak; mire megvénült, ezen a környéken telepedett meg, és borgőzös, télinap-vörös, pókhálós fejét órákig nyugtatta az udvarház kerítésén, amíg Pistoli úr egy szót vetett neki.
Kakuk valamikor más célokkal és életreményekkel telepedett meg itt a Pistoli környékén, huszárnak és hírneves verekedőnek adta ki magát, amíg a kövér tekintetes úr letörte minden ambícióját. Tüzes lóra ültette Kakukot, amelyről a híres huszár ordítozva pottyant le a „Sas” kocsma előtt; később megverette, hogy Kakuk hetekig feküdt betegen. A csavargó bevallotta, hogy vándorsuszter volt világéletében, talpalva és foltozva bolyongta be Magyarországot, keresztneve Ignác, a veszprémi börtönben ült útonállás gyanúja alatt, s végleg Pistoli szolgálatába állott, mintha felesküdött volna egy bandavezérhez.
Pistoli csak darab idő múlva vette észre a düledező kőkerítésre hajló, bozontos ősz fejét, amelynek olyan alakja volt, mint a káposztának. Sokszor térdepelt lábainál e fő, amikor Pistoli hatalmaskodó kedvében volt, vagy valahol megrakták lőccsel, vendégoldallal idegen konyhákon, cselédházak körül. Most megrendült volt Pistoli, mert a nyíres liget felől – amerre a lovasok útja kanyarodik – gyászzenét hallott közelegni. A hegedűk sírtak-ríttak; a nagybőgő tompán mordult, mint a végzet; koporsóban menyasszonyt kísértek sírjához fekete ruhás legények, akiknek pandúrkardjukra citrom volt tűzve: Pistoli szerelmét temették a képzeletbeli távolságban.
– Nem kell levelet vinni valami öregasszonyhoz vagy kisasszonykához? – szólalt meg alázatosan Kakuk, és puszta megszokásból már kalapot rajzolt krétájával a kőkerítésre, a csavargók jelét, akik a barátságtalan házat elkerüljék.
Pistoli úr szokatlan barátsággal fogadta szegény jobbágyát, aki127 annyi levelet hordott szét ismerős és ismeretlen nőkhöz Pistoli úr kezéből, amiért mást százszor is agyonütöttek volna. Parázna özvegyasszonyok, városból hazakerült cselédek, kisvárosi kasszírnők, kerítőnők és úridámák kaptak a csavargó útján levelet, néha anélkül, hogy erre okot adtak volna. Pistoli kiszemelte őket szerelemnek. S ez elég volt, hogy Kakuk a nyakába vegye a lábát a rábízott üzenettel. Lappangott magányos házak körül, mint az őszi szél. Csikorgó téli éjjelen elátkozott kis utcában ácsorgott, ahol a kisvárosok romjai alatt tévedt nőszemélyek tanyáztak. A Kövi Dinka nevű asszonyság meleg borral traktálta, míg a galamblelkű Rizujlett összetett kézzel kérte, hogy ne üldözné többé a tányérszemű Pistoli. A postás és a nők azóta megöregedtek, bagoly huhogott bősz éjjelen, az arcokról lefolyt az almapír, és a férfihaj boronálására termett kezekbe végleg zsoltárkönyv költözött.
– Sohasem írok többé levelet – felelt Pistoli körülbelül fertályóra múlva, miután gondosan bezárta a szobaajtót, és hosszan, halkan kitanította Kakukot a tennivalókra.
Másnap már megrángatta a csavargó Pistoli uram lábát, amelyet lehintáztatott az ágyból, mert csak úgy tudott elaludni, ha lábával harangozott magának.
– A kert alatt – mondta Kakuk a spionok titokszerűségével, és már el is tűnt, mint egy rossz álom.
Alkonyati óra volt, füleltek a virágzó fák a lépésekre, amelyek virágaikért közelegnek, az árnyék elnyúlt a gyalogúton, mint kifáradt eb. A sövényből kiröppent egy madárka, amelynek isten tudja, micsoda merengése volt ott a tavaszi délután.
Ahol a hársak összehajolnak, mint a szabadságharc tábornokai, a villámot egymás kezébe fogózkodva várják, ott egy emlékezetes padocska volt, amely titokszerűen rejtőzött el e piros rongyos ház környékén, mint az ifjúság tisztasága, és a szív nemessége. Hajdanában, míg a nők fellegeken utaztak át e tájon, és egy női lábnak annyi értéke volt, mint egy birodalomnak, Pistoli sokat üldögélt e helyen párjával, és soha vissza nem idézhető szép szavakkal a száján vagy egyedül borongva, mint egy lovag, akinek tébolyult menyasszonya tegnap ugrott le a vár fokáról – de sohasem egykedvűen.
Pistoli valahányszor megközelítette későbbi éveiben e padocskát,128 mindig nőket látott amott üldögélni, akik közeledésére csendesen felemelkedtek helyükről, és eltűntek a nyíresben, mint a fázékony köd húzódik be éjszakára a falevelek alá, s a hideg hold józanul néz szét a tájon. Ültek ott nők, akiket megismerni vágyott, s nők, akiket megunt, de későbben visszakívánt olyan fájdalommal, mint egy öregedő ember ifjúsága tobzódó örömeit. És mert valódi férfi sohasem haragszik azokra a nőkre, akik ellopták tőle az ifjúságot, a kalapjuk mellé tűzték a kitépett szárnyakat, Pistoli is azokat a hölgyeket vélte a padocskán üldögélni, akik vérét vették.
És most ismét egy drága nő foglalt helyet a padocskán. Fácántollas kalapkája alatt oly megadással hajtotta oldalvást a fejét, mint egy madár, amelyet énekelni tanítanak. Evelin ült Pistoli szerelmeinek régi helyén, és Végsőhelyi Kálmánt hallgatta.
Hogy beszél! – gondolta magában keserűen Pistoli úr, midőn lesben állott a sövény mellett, és fülét megmozgatta, mint a ló.
Sajnos, a hangokból mi sem jutott el Pistoli úrhoz, bár nem adta volna egy bundáért, ha kihallgathatja vala a szerelmesek beszélgetését. De hiszen elég volt az is, amit a szem mondott el leplezetlen árulkodással. A kézről levont kesztyű gondolhat magában olyanokat, mint Pistoli úr. A vörösbarna női köpönyegen kinyílott gombok érezhetik a csalódást. És a fül mellett settenkedő puha hajfürtök remegnek meg, mint ifjú szüzek, midőn megtudják, hogy milyen célból jöttek ők a világra. A hattyúnyak, a drágalátos száj, a hosszú szempilla: mind nem tudják e pillanatban, hogy a homokórán szalad az idő. A finom cipőbe bújtatott láb, az olvadékony harisnya és a szív felett pihegő kis amulett azt hiszik, hogy először fordul elő a földön szerelem, midőn is oly nagy fontosságúak lettek ők. A vállnak gyengéd hajlásai, a karnak tüneményes vonalai, a csípőnek csodálatos formái: dehogyis gondolnak arra, hogy egykor a sírgödör nedves mélyében és végtelen egyedülvalóságában fognak feküdni, nem dicséri senki többé őket. S a tündöklő orca akár leprás is lehet néhány esztendő múlva – közömbös lesz a mai perc, e szívdobogásos óra, amelyről azt hiszi a madártestű szerelem, hogy örökké tart.
Pistoli csak a nagy lábujját mozgatta a csizmájában, mint egy ürgét. Azt sajnálta, hogy Végsőhelyi egyetlenegyszer sem térdepelt le, csak szünet nélkül flótázott. Aztán jött a búcsúperc. A hosszadalmas nézegetés a szemekbe. A karnak leesése, mint a Niagarában129 a hab eltűnése. A távozó nő csendeskés, lassúdad, elmerengő lépése, mintha végtelen messzire s örökre elmenne.
Aztán nemsokára hallatszik is a kocsizörgés, lappangva a kertek alatt, mint a gyermekrabló cigányok útja.
Holnap disznót ölök, hogy nem Maszkerádit találtam ezen a helyen – gondolta magában Pistoli úr, és igyekezett beosonni a házba, mielőtt Végsőhelyi észrevenné.
Estére mindenféle nóták jutottak eszébe, amelyekről azt hitte, hogy már elfelejtette őket. A dalok leereszkedtek hozzá, mint a pók a mestergerendáról. Utánakapkodott, – mint a kutya a légynek. Egyik-másik nótának már csak egyetlen sorát tudta, de végigfújta a melódiát. Az asztallapjára hajtotta a fejét, és elborongott. A sarokban kuporgó Kakuknak is vetett néha egy nótát, mint egy koncot. De nem sok türelme volt a más nótáihoz. Hamarosan felkiáltott:
– Szamárság!
És nyerítve fogott bele egy dalba, hogy elakadjon vele útközben, mint egy rossz szekér a részeg lakodalmasokkal.
Végsőhelyi odakünn sétálgatott a holdfényben, mint egy unatkozó kísértet.
Egyszer csak elébe állott Pistoli úr, és mutatóujját felemelve, diadalmasan mondta:
– Én különb gyerek voltam… Keményebb legény vagyok. Éntőlem sírva-ríva mentek el a lányok. Mert én Pistoli vagyok.
A nyírségi holdvilág lopakodva mendegélt az égboltozaton, mint a juhász, subája alatt a bürgével.
Az éj tovavillant gyászfátylaival, mint egy nő elmúlhatatlannak vélt szerelme.
Kakuk naphosszant az árokban feküdt, mert az már gyepesedett; füveket rágott, mint a kutya, amely betegségét gyógyítgatja. És egyébként is oly célból jött e világra, hogy árkokban hevergessen, míg a százráncos szoknyás, százvirágos, duhaj vásárosok előzködnek az országúton. Az életnek vannak semmittevői, akik meglepetés nélkül fogadják az egymás után következő reggeleket. Tunyán mennek át az örök sötétbe, mert sohasem hittek abban, hogy az éjszakában valaha hajnalodik. Félreértés volt az a sok nappal, céltalan szél, zörgő esőzés, falat ásó kín és elmezavart keserűség. Az igazság a130 nagy éjszaka, amely az ég egyik oldalától a másikig áll mozdulatlanságban, a végtelenségben. Ahová sohasem fog rakétát vetni az emberi furfangosság.
Kakuk kimászott az árokból, Pistoli úrhoz lopózott, aki kerekre nyílt szemmel nézett egy nagy üveg bikavérbe, és bal kezével mindenféle jeleket adott látományainak. Komor és bánatos volt, mint egy viaszfigura a panorámában. A bajuszát felkanyarították. Kopottas lakkcsizmáját azzal a gondolattal nézi a látogató, hogy ezek a csizmák kivételes sorsot értek el a lábtyűk hétköznapi életében: sohasem mennek végig az országúton.
– A lovarnő – mondta Kakuk, mintha színészek körül őgyelgett volna, akiknek szokásait eltanulta.
Pistoli lassan ránehezedett a talpaira, eltolta magát a székkel együtt az asztaltól, levette a szemét a fekete üvegről, nagyot sóhajtott, mint egy siralomházbeli legény. Félvak tükör lógott a falon, amely örökre elfelejtette, hogy egykor asszonyok tűzték meg kontyukat képében, mindig novemberi arcokat mutatott. Pistoli a tükörbe nézett, és szürke egér módjára megpederte a bajuszát.
– A lovarnő – mormogta. Kinyitotta a száját, és beleköpött a tükörbe. – A szajha! – tette hozzá oly keserűséggel, hogy szinte megszédült.
Ha fegyver lett volna a háznál, bizonyára magához veszi. De már régen száműzve voltak innen a mordályok és éles kések. Pistoli félt az öngyilkossági tervektől, halni vágyó óráktól. Vékony nadrágszíjat viselt, amely biztosan leszakad vala mázsányi súlya alatt. A reggelek, amelyek a kopott ágyszőnyegen találták a mulatságos és gondtalan, víg cimborát, sokat beszélhetnének forró kívánságokról a halál után. Fogával harapta a párnákat, mert így olvasta ezt egy regényben. Az öngyilkosság mezítláb haladt a havon, csavargott háza körül, mint egy tolakodó kéregető. Soha nem is esett neki másképpen jól a szerelem, mint teljesen reményvesztetten.
Így: zsebre dugott kézzel, egykedvű arccal nézte a hátaslovat, mely a nyíres ligetben egy fiatal fához volt kötve. Ismerte ezt a sárga kancát az Evelin istállójából. Katinak hívták. Rövidre nyírt farkával úgy játszadozott, mint egy nő a legyezőjével, míg híven ügetett az asszonynyereg alatt, mintha összebeszélt volna lovarnőjével. Pistoli leguggolt a paripa mellett. A megszégyenülés lázában többször feltette magában, hogy feltétlenül a bokrok közé menekül,131 midőn Maszkerádi visszatér a kerti házból, de a látogatás még nem ért véget.
Pistoli vörösre gyulladva számlálta a perceket, amelyeket az ő tetője, az ő védelme alatt tölt el a parázna hölgy a megvetett sihederrel.
– Hát ezért voltam én büszke ember világéletemben? – tódult benne a szemrehányás, mint egy rosszul lenyelt gombóc. Az ungvári színkörben drámát játszottak a vándorszínészek, amelyben megöltek – egy nőt. „Zseklén, menj a másvilágra!” – szólt a szerep. Pistoli sohasem felejtette el e szavakat. Bor közben, szerelem idején vagy reménytelenségekben sokszor elmondotta e mondatot, hogy a szíve majd megszakadt tőle, mert végül minden nőt megsajnált, természet adta gyengesége miatt.
Maszkerádi már kilépett a kerti házból. (Pistoli módfelett csodálkozott, hogy nem kapaszkodott a távozó hölgy hajába egy tucat asszonykéz – az ő asszonyainak a körme, akik abban a házban neki esküdtek örök hűséget és sírig tartó szerelmet.)
Frissen, vígan, hintálva jött az úrhölgy, mint az áprilisi eső.
Talán ha szomorú és lelkifurdalásos, mint egyik-másik régi nő, aki a titkos szerelem helyéről oly bánatosan távozott, mint a perc, amely soha többé vissza nem tér; ha gyengesége tudatában, lemondva férfiak tisztelő kézcsókjáról és remegve a napvilágra kerülő pásztoróra szégyenétől, mint Rizujlett, hatvanhatszor, midőn ballépést tett, és könnyesen iparkodott haza kapitányához, közeleg e hölgy; ha egy sírig tartó emlék elszakíthatatlan fátyola lebeg szép feje körül, mint az apácákén a másvilágias vászon… Pistoli félreáll, behunyja a szemét, keserűt nyel, és a következő télen legfeljebb a falra írja fel a nők kiszámíthatatlanságát. Kísérteties medencecsontvázakat látott volna ekkor poharában, hóhércsuklójára sodort asszonyi hajfonatok lógtak volna le a mestergerendáról, jajok és kacajok hangzottak volna a pincéből a dohos boroshordókból, de Pistoli megbocsátott volna egykor a fáradozó emléknek, mert a nők a hold és a tenger rokonai, s ezért nem tudják mindig, hogy mit cselekednek.
Ámde Maszkerádi elbizakodott léptei alatt olyan volt a gyalogösvény, mintha gumiból lett volna. Megelégedettség és nyugalom tükröződött az arcán, mint a sikerült bosszú után. A legjobb barátnők132 csalják meg egymást a legboldogabban, és kimondhatatlanul örülnek a titoknak, amelyet legbizalmasabb barátnőjüknek sem mondhatnak el többé. A kíváncsiság, az utánzási ösztön, az egyforma kalap- és ruhaviselet törvényszerűsége a jó barátnők között: okozója annak, hogy némely vagabund meg nem érdemelt sikerekhez jut a tánciskolában vagy a jól bezárt családi tűzhelyeknél. Az egymást szerető nők szívesen isznak közös pohárból, viselik egymás ingét, és titkon csókolnak egy férfiszájat. Aztán talán megölik egymást, ha a titok kipattan, mielőtt a szerelmi szenvedély pásztortűz módjára elaludt volna az egyre távozódó messziségben.
– Kezét csókolom – szólalt meg Pistoli a nyírfás ligetben, midőn Maszkerádi eloldozta lovát. – Az időjárás már menyecskésre fordul. Maholnap jeget kell hozatni a városból.
Maszkerádi nem csodálkozott, hogy a leselkedővel találkozott. Úgy mosolygott, mint egy királynő.
– Nagyon helyes, hogy a lovamra vigyázott, Pistoli. Tartsa a kengyelt – felelt könnyedén, mint egy valcer. Soha ilyen csengőbongó nem volt a hangja. Mosolygott, alattomosan, boldogan, mint a napló, amelyet a nászúton írnak a fiatalasszonyok.
– Segítsen, Pistoli – szólt végtelen leereszkedéssel, mintha angyal volna az égből, aki itt az országúton egy koldussal találkozik. Alamizsna volt a tekintete, amelyet szórakozottan végigjártatott Pistoli úron. Lehetséges, hogy azt gondolta magában, hogy e kövér férfinak elegendő a parfőm is, amely ruhájából száll.
Pistoli eleinte mekegve beszélt, mintha nem találta volna meg a szufláját.
– Nehogy azt higgye, drága úrnőm, hogy bátorságot vettem magamnak az ön útjait kutatni. Habár a padláson van egy lyuk, ahonnan egykor a nőket nézegettem, hogy mit is csinálnak, amikor egyedül maradnak. Sok rémült, elmélázó tekintet van az emlékezetemben, amelyet magukra hagyott nőkön láttam. Rendet csináltak a szobában, kiteregették a törülközőt, lesimították a párna ráncát, figyelmesen nézegették magukat a kézitükörben, mintha attól féltek volna, hogy a csóknak nyoma marad, mint zsidó ruháján a sárga folt… Drága úrnőmről mit sem írok be az emlékezetembe, mert olyan közönséges munkának ítélem cselekedetét, hogy nem terhelem véle az agyvelőmet.133
– Mit gondol rólam? – szisszent Maszkerádi, és kígyó módjára felemelte a fejét.
Pistoli két lépéssel előrement, mint a vívóteremben. A hangja már nem reszketett, de oly idegenül hangzott, mint a konduktoroké:
– Azt gondolom magamban, te virágszál, hogy te vagy a legutolsó perszóna Magyarországon.
Maszkerádi felemelte a lovaglóostorát, és kétszer végigvágott Pistoli úron. A lecke használt, Pistoli megfordult és elmenekült. Otthon ágyba feküdt, és egy Stadion gróf nevű főhadnagyon gondolkozott, akit megpofozott Nyíregyházán Rózsakertiné. A hajdani főhadnagy reggelre agyonlőtte magát.
– Kancarúgás nem szégyen – szólt estve Pistoli Kakukhoz, midőn ez lekuporodott az ágy mellé.
A csavargó megvetően legyintett.
– Majd még eljön, hogy kibékítse a tekintetes urat – vélekedett, és fél szemmel leste, mikor alszik el Pistoli, hogy a maradék bort gyorsan és mohón a bendőjébe küldje.
Az éj borgőzös, zavart kísérteteivel, dülledt szemű lidérceivel úgy múlt el, mint éjféli vasúti katasztrófa, amely után következő reggelen számba veszi az ember megmaradt tagjait.
Az ostorcsapások sajgása elől Pistoli úr olyan foglalkozáshoz menekült, amelyet mindig szeretett: végrendelkezést írt, talán a huszadikat; a létező és nem létező javait szétosztotta a nők között, akiket ismert vagy ismerni szeretett volna. Az egykori Kövi Dinka, „akinek olyan haja volt, mint a Szultán Flór dohány”, kecskenyájakat örökölt, holott csak egy, Pista nevű bak gyakorolta szarvait az udvarház környékén. Rózsa Málinak az ágyát hagyományozta, amelyben magyarországi utazgatásai közben meghált a kalapos király. Rizujlett örökölte a gyereknagyságú, tekintélyes kakasokat, amelyek füttyszóra előjöttek a szemétdombról, és úgy viaskodtak Pistoli mulattatására, mint a cirkuszi birkózók. X-nének, a szent életűnek mezítelen fotográfiákat testált, amelyekből csinos gyűjteménye volt a magányos férfiúnak. Y-nénak, aki a hadseregbeli tisztek összes paroliját ismerte, egy Rákóczi-korabeli imádságoskönyvet írt fel. Vájsznénak bundáját, Fehérnének csizmáját, Macskásnénak vadászpuskáját hagyományozta.134 Csak a borokról és a kamrabeli kolbászokról nem rendelkezett. Addig nem vágyta a másvilágot, amíg egy pohár bor akad a háznál.
Evelinnek már régen odaígérte pipagyűjteményét – legyen miből szívni az Evelin urának.
És most Maszkerádi kisasszonyt is felvette a listába. A lúdtoll betűi meggömbölyödtek. Kunkorgós kis bajuszokat rajzolt a nagybetűk fejére, míg a mondatok végére cifra sujtásokat, mint káromkodásokat.
„Maszkerádi úrhölgyről sem tudok megfeledkezni, bár néki köszönhetem életem legszégyenteljesebb napját. Az atya, fiú és szentlélek nevében kijelentem, hogy már nem haragszom rá, mert belátom, csupán rajtam múlott, hogy a kisasszony ostornyél helyett nem valami egyebet fogott párnás kis kezébe.
Jön a felhő az égboltozaton. Nincs már kedvem elmondani, hogy miért és hogyan vágytam őt. Még sokáig nem felejt ő el engem. Ugyanezért halálom után neki adományozom a bebalzsamozott jobb kezemet. Levághatja, s elviheti magának mulattatónak.”
Meghatottan bólintgatott, mintha igazat mondott volna, mint siralomházban az öreg haramia.
Ezután még egyszer végiggondolt nőismerősein: vajon nem felejtette-e valamelyiket, akiért nyugtalankodva forgolódna a sírjában? Végigfuttatta emlékezetét a hiszékeny mosolyokon, a könnyes asszonyszemeken, a feldúlt családi életeken, a felborult nyugalmak helyreállításán, a női hajak összeborulásán, a szem és környéke megtöröttségén, mielőtt olyan lesz a halánték, mint a régi cipő bőre, amelyben a gond jár –, végig: az utolsó mosolyokon, amelyekkel szekere után néztek az asszonyok, akiknek azt ígérte, hogy másnap visszatér, és soha többé nem ment a környékre –, a remegő kezeken, amelyek nem akarták elereszteni a kezét, mint a fuldokló a szalmaszálat –, a szégyenlős lábszárakon, amelyek leginkább futni szerettek volna utána, de szemérmetességükben kénytelenek voltak megállni, hogy gyönge nyakukon lehunyt szemmel fogadják a háta mögött osonó bánat bunkócsapását, végig-végig a nőkön, akiket alapjában véve úgy sajnált (mert hittek szavainak), hogy majd a szíve szakadt meg értük… Mint egy érzelgős hamiskártyás futtatja végig ujjait a harminckét kártyán… Aztán sokáig elborongott.
Csúfolódva nevetett az ipse, midőn olyan aláírást kanyarított a135 diósgyőri árkusra, mint egy erdélyi fejedelem. Levonta karneol pecsétgyűrűjét, aztán pecsétet nyomott a porzós papirosra, miközben ujját megégette a spanyolviasszal.
Kakuk megzörrent a háta mögött, mint egy rossz konyhai óra. Támolyogva bejelentette, hogy a kerti háznak ma délután Evelin kisasszony a vendége – az a „pócsi Szűzmária” – s kivörösödött a csavargó szeme, mint egy gyilkosé, aki a sors akaratából cselekedik.
– Csak csendesen – felelt Pistoli, és úgy reszkettek lábszárai, mintha akasztani vitték volna.
Kéj és borzalom volt e körülötte végbemenő szerelmi csalásokban, mint a francia könyvben olvasta egyszer, hol a chevalier tisztességes családok szentélyébe lopta be az erkölcstelenség üszkét, és a nagyapa, aki a legtisztább ember volt addig, utolsó gyönyört lelt unokái romlottságában.
– Csak csendesen – ismételte, mintha delelő lepkéhez közeledne a kalapjával.
– Fel kell mennem a padlásra a vadásztarisznyámért – szólt később fojtott hangon, és Kakuk olyan tudatlan, ostoba arcot vágott, mintha világéletében sohasem leskelődött volna kerítésekbe vágott lyukak és nyitva felejtett ablakok körül, ahol nőket és férfiakat lehetett látni. Éppen ezért kedvelte Pistoli úr Kakukot, mert az ostoba tudott lenni, mint egy minden hájjal megkent gazember.
A csavargó segített a csizma lehúzásában és bába módjára sürgölődött Pistoli úr körül, amíg az mezítláb végiglopózkodott az udvaron, a kerti ház felé. Kakuk megfogta a létra végét, és alázatosan pislogott a padlásra osonó Pistoli úr után, mint a tűzoltólegény parancsnoka után.
– Menj – intett Pistoli úr a magasból, mintha a csúf, öreg csavargó közelsége megszentségtelenítené a házat, amelynek belsejében a drága Evelin tartja bűvös-bájos, keserves pásztoróráját. S lehasalt a padlás gerendái közé, megtalálta a régi leskelődő lyukat, és olyan különös gyönyörűséget érzett, mintha gúzsba kötnék tündéri mezítelen női hóhérok, felvonják a mestergerendára, s kiosztják testére az ütlegeket, amelyeket a soha be nem vallott bűnökért magának is kiérdemeltnek vélt Pistoli úr. „Csak feszítsetek, mert én vagyok a legnagyobb bűnös” – siránkozott odabent Pistoli úr lelke. Csontjai ropognak,136 izmai a megpattanásig nyúlnak az önkéntes tortúra alatt, mint az inkvizícióbeli mártíroké, akik mennyei mosollyal fogadták mezítelen testük megvesszőztetését. Öregedő férfinak már az is gyönyörűséget okoz, ha szenvedni tud.
Evelin Végsőhelyi előtt térdepelt, mint bárányka, amely szelíden hajtja fejét a juhász ölébe. Kálmán játszadozott a leány hajfürtjeivel, e drágalátos hajszálakkal, amelyeken úgy vonul végig az élet örömeivel és bánataival, mint a hegedűhúron a szonáta melódiája. Az egyik hajfonatot kinyújtott kezében tartotta, s megszámlálta rajta a kötéseket, amelyeket Evelin keze oly szabályszerűséggel helyezett el haján, mint a harisnyán az öltést. Tizenhárom hurok volt a hajfonaton: – tizenhárom boldogtalan esztendő, amelyet penitenciaként kell majd eltölteni e boldog óráért. Amíg selyemszalagocskáig érnek az esztendők, amellyel be van kötve a hajfonat vége. S azután már nem következik semmi. Hideg magány és emlékezetmentes éjszaka. Csak addig szép az élet, amíg szenvedni lehet reménytelen éjszakákon – de szenvedni, amiért biztosan kijár a megváltás díja.
Evelin felemelte az arcát, és oly másvilági mosollyal nézett Végsőhelyi szemébe, hogy odafönt a padláson Pistoli úr önkéntelenül bicskát keresett a zsebében. Elfelejtette, hogy az ő torzonborz vonásaiban is keresték egykor női szemek a mennyország üdvösségét. Eltávolodott tőle a nőknek az emléke, akik mindenüket feláldozták volna ily önfeledt percekben… De ő szemérmes volt, és sohasem kért tőlük egyebet, csak azt fogadta el, amit önként ajándékoztak.
Evelin nézett, mint aki csodát lát a fa tetején: Máriát vagy Krisztust bárányfelhő kabátban. A szemének nem kellett könnybe borulni, mert nedves volt az, mintha már hallotta volna a hangot a másvilágról, hogy könyörgése nem talált süket fülekre. A legnagyobb szerelem volt itt, amelyben addig senki sem hisz, amíg meg nem próbálta. Egy óra pergett le az időben, amely Evelin tovavonuló élete mögött úgy áll majd, mint egy vörös torony, amelyet a legnagyobb távolságokból is láthatni. Száguldhat az élet eztán tüskön-bokron át, mint a kopófalka. Csatlakozhatnak új és szeretetre méltó lovasok a szvithez, amely a boldogság rókáját üldözi, de nem lehet oly messzeségbe elnyargalni, hogy ennek az órának az emléke örökké elenyésszen. Áll a torony a láthatáron, és tizenhárom lépcsője már többé nem ismeretlen az emlékező hölgy előtt. Ott van a kézfogás lépcsője, majd a tekinteté, a hangé, a csóké. Körben futnak a lépcsők a torony137 körül, és kacsalábon forog a torony, mindig csak arrafelé, amerről a nap süti. A szerelem napja. A lábak lépcsője, a kezek stációja, az ölelkezések erkélye, a csókok percekig tartó pihenője, a névtelen vágyak gloriettje, a suttogások és sóhajok lugasa; és végül a torony csúcsa… A szerelem, amiért mindnyájan a világra jöttünk.
Evelin nézte a bálványát. Pistoli jól ismerte ezeket a szemeket a nők arcán. Néha a tébolyodottak szeme ez, akik magányos cellájukból révült mosollyal figyelnek a tollas fövegű lovag után. Máskor a fétisimádók szeme, akik kis, ázsiai istenkéjüktől csodát várnak. Szemek: amelyek egy hajszálnyi távolságra állnak az őrülettől; amelyektől meg lehetne riadni magános éjjelen, ha a tükör lapján visszatérnének…
Végsőhelyi pedig így szólt:
– Gyermekem, gondjaim vannak, mert vissza akarok térni Pestre ebből az átkozott házból.
– Bocsáss meg… – rebegte Evelin. – Mielőtt idejöttem, már eltaláltam a gondolatodat.
Lábujjhegyen felemelkedett, és az asztalhoz lépkedett, mint a gyermek, aki valami csínyen töri a fejét. Felpattantotta a kézitáskáját, és egy köteg bankjegyet vett elő, amit félénken nyújtott Végsőhelyi felé. Kék és rózsaszín bankjegyek voltak, gondosan összehajtogatva, amint csak a nők tudnak bánni a vadonatúj papírpénzzel.
Végsőhelyi, hogy a jelenetnek gyorsan véget vessen, unott mozdulattal elvette az ajándékot, és oly gyorsan süllyesztette el, hogy Pistoli észre sem vehette, hogy melyik zsebébe dugta a bankókat. Pistolinak mindez elegendő volt, hogy döngve, szinte csörömpölve elhagyja a padlást.
Mikor a földre ért, verbunkos katona módjára táncolni kezdett, a Kakuk vállára borulva.
– Leiszom magam, mert nem akarok többé józan lenni – kiáltozta. – Menj a szekeremért. Vedd a nyakadba a lábad, Kakuk, ha kedves az életed. Bort, bort adjatok.
Hörögve, dülöngőzve támaszkodott a kapufélfának, amíg a faluból megérkezett Kvitt, egy félszemű zsidó, aki kocsiján hurcolni szokta Pistoli urat, ha rájött a csavargás. Csengők voltak a lovak nyakába kötve. Bús kis csengők, amelyek úgy szoktak végighangzani az országúton, mint a kolduló barát kérelmezése.
Pistoli belefeszítette testét a kocsi saroglyájába. Elszánt, kemény138 és erős volt, mintha gyilkolni indulna. Füttyentett Kakuknak, aki kutya módjára loholt a szekér után.
A szekér ment, mintha a szél fújná. Dülöngőzött, támolygott, amint Pistoli úr a kasban egyik oldalról a másikra vetette magát. Amint eszébe jutott sírni vagy nevetni, végül horkolni kezdett, mint egy sebesült vadkan. A delikvens is alszik a siralomházban.
