A hóbortos Kaveczky
A hóbortos Kaveczky
Podolinban, ahol gyerekeskedtem, lakott egy vén, hóbortos istentagadó, bizonyos Kaveczky Mátyás. A háza a piactéren állott, s éppen olyan volt, mint akár a szenátoroké vagy a polgármesteré. Mert a házak Podolinban mind egyformák. Csupa keskeny, sovány, emeletes házak, amelyeknek néha az emeletéről az utcára lehet lépni. Mintha még mindig középkori város volna, és esténként a havas piactéren, mikor keresztülsiettem, az ódon, kivilágított ablakú városháza regényesen rajzolódott a piac sötét hátterébe: talán éppen Zsigmond király követei alkudoznak odabenn a tizenhárom szepesi város zálogba adásán? (Pedig a késmárki táncmester tanította ott táncra a fiatalságot.) A kis girbegörbe utcák fordulóinál minduntalan vártam, hogy elibém toppan egy fegyvertől zörgő, középkori vitéz. A Poprád partján a vén, várszerű kolostor tornyában mélabúsan kongatta el az óra a kilencet, a hegyi úton tüzes lovak ragadtak tova egy szánkót: Kaveczky uram jött haza valahonnan mulatságból, dáridóból.
Mindig máshová járt mulatni, mert istentagadó volta miatt az erkölcsös, jámbor városkában még cimborákat sem talált. Pedig nagyon szeretett mulatni. Néha még Lengyelországba is átment, ha hírét vette valamely tornak, keresztelőnek. Napokig odajárt, s csak akkor vetődött haza, amikor már a sarkantyút is letáncolta a csizmájáról. A piactéri ház kapui bezáródtak a szánkó mögött, és Kaveczky Mátyást odahaza csak mogorva, káromkodó, csúfolkodó embernek ismerték. A városi intelligencia sajnálkozva emlegette, ha szóba került a neve:
– Kár érte, még tán polgármester is lehetett volna belőle, mert nagy talentum volt. Elhibázta az életét.
Hogyan hibázta el az életét Kaveczky Mátyás? Azt sokféleképpen magyarázták. A legvalószínűbb ez a formula volt: Kaveczky uram is volt valamikor fiatal legény, pedig ezt alig hinné el róla az ember, ha látja örökösen viselt, vadmacskabőr bundácskájában, önkezével nyírott, gyér,470 kopott, szürke szakállával és pergamensárga orcájával. De hát azért lehetett egykor ő is fiatal! És ebben az időben nagyon szerelmes volt a toporci földesuraság leányába, Sárffy Eszterbe. Ezek a felsővidéki földesuraságok másfélék ám, mint az alföldiek. Gőg, hiúság van bennük elég, talán több is, mint amennyi kellene; kastélyban laknak, és a hegytetőn mindig akad egy romba dőlt bástya, amelynek helyén egykor a családi vár volt. Mindemellett roppant szegények a földesuraságok, és gyakori az olyan lakott kastély, amelynek papirossal van beragasztva a verandája üveg helyett. (Mintha az üvegestótok mind az Alföldre vándoroltak volna, s itt egy se maradt!) A toporci földesuraságnak se volt egyebe, mint a kastélya, százados fenyőfák között, Sárffy Eszter mégis visszautasította a gavalléros Kaveczky Mátyást. Az öreg Kaveczky, a híres takács, a szepességi vásznat még Amerikába is elküldte világjáró tótjaival, Eszternek mégsem kellett a hetyke gavallér.
– Még csak nem is nemesember! – szólt fitymálón a leány, és a lőcsei főbíróra vetegette szemét, pedig az öreg is volt, szegény is volt.
Kaveczky Mátyás, miután egy darabig féktelenül mulatott, kikereste magának feleségül a toporci tót kovácsmester leányát. A kovácsműhely ott húzódott meg az országúton, a kastély alatt. Onnan vitte Hankát sallangos lovakkal haza. A kastély ablakában gúnyosan nevetett Eszter leányzó.
A podolini közvélemény azt tartotta, hogy itt hibázta el Kaveczky Mátyás az életét. Akár volt igaza a közvéleménynek, akár nem, Kaveczky uram megöregedett, de duhaj tempóit nem vetette le. Csak megsavanyodott jobban, elmogorvásodott, és úton-útfélen hirdette, hogy nem hisz az Istenben. Vajon miért haragudott meg Kaveczky Mátyás éppen az Úristenre? Ki tudná azt! Mintha az Isten lett volna az oka az ő elhibázott életének, nem pedig a saját fékevesztett szenvedélye. Templomba sohasem tette a lábát, és az ünnepi körmeneteket csúfondáros mosollyal nézte a ház ablakából. A vallásos podoliniak levett kalappal haladtak Úrnapkor, Vízszentelőkor a templomi lobogók alatt, a piactéren, és a városháza előtt a kúp alakú, üres pléhkürtőbe, amely kecskebakra volt állítva, a városi hajdú belelőtt rozsdás karabélyával. Az imitált mozsárdurranásra a Kaveczky ház ablakai kinyílottak, és Kaveczky uram – egy kicsit mindig részeg volt – vadul ordított valamely erkölcstelen nótát, amit tivornya közben itt-ott fölszedegetett.
Hanka, a toporci kovács leánya, megöregedve sem lett egyéb, mmt közönséges parasztasszony. Még a ruháját sem cserélte fel úrias viselettel.471
Kendőbe bugyolált feje, rövid szoknyája, a munkában megtört alakja mindig ott volt látható a templom körül. Talán csak a bocskora volt fehérebb, mint a többi parasztasszonyoké. Ez az igénytelen, szegény teremtés talán azt gondolta, hogy neki kell leimádkozni az ura vétkeit. Kaveczky nem sokat törődött vele. Talán sohasem is nézte egyébnek, mint szolgálójának, akit a sors rendelt mellé örökre. Az asszony a konyhában hált, együtt a valóságos szolgálóval, és gondosan megtörölte bocskorát, ha az ura szobájába lépett. Kaveczkynak eszébe sem jutott, hogy tartozik valamivel a feleségének; legfeljebb megverte néhanapján, ha rosszkedvűen vetődött haza. A szegény Hanka ilyenkor nem tehetett egyebet, mint az Úristent hívta segítségül, aki a szegények és gyámoltalanok örökös védője. Kaveczky erre még dühösebb lett. Kivörösödött az arca:
– Takarodj a házamból! – ordította. – Hogy mered itt az Istent emlegetni?
Be sokszor űzte ki az utcára Hankát, és az egyszerű tót asszony búsan barangolt napokig a Poprád füzeseiben. Vajon tudott-e világosan szerencsétlen életéről? Érezte-e azt a nagy boldogtalanságot, amely gyönge vállára nehezedett? Belenyillalt-e a szívébe a fájdalom tőre, midőn csak a sötétség leple alatt, nesztelenül mert hazasurranni, és a konyhában elbújva, napokig nem merészkedett ura és parancsolója szeme elé kerülni. Soha senkinek nem panaszkodott. De ugyan kinek is panaszkodott volna? Ismerősei, barátnői nem voltak, az atyafiainak tilos volt átlépni a Kaveczky ház küszöbét. Ámde akármilyen alázatos rabszolgája volt is urának, az imádkozásról, templomba járásról sohasem mondott le. Kaveczky egy darabig rémítően dühöngött ezért, később valahogyan beletörődött a dologba. Belátta, hogy kell valakinek lenni, akinek az elgyötört asszony elpanaszolja búját-baját, és szívét megkönnyíti. Még sokkal jobb, hogy az a valaki az Úristen, mint a fecsegő szomszédok.
Így élt a vén istentagadó piactéri házában, amelynek négy ablaka alatt négy kőholló volt.
– A Korvinok címere – mondogatta büszkén Kaveczky. – Azok is nagy műveltségű emberek voltak. Nem hittek mindenféle babonában. Például Mátyás. Az meg éppen szabadkőmíves volt.
Valami különös, groteszk műveltség volt az, amely Kaveczkyra ráragadt. Mintha a történelemnek csak a jegyzeteit tanulta volna meg. Ha néhanapján vitatkozó kedvében felkereste gyermekkori pajtását, Klebák Mihályt, a polgármestert hivatalában, órákig bizonyítgatta, hogy a történelemnek valamennyi nevezetes alakja istentagadó volt. Barátságos472 kultuszt csinált az istentagadásból. Napóleon, Garibaldi, Bismarck a Kaveczky Mátyás képzeletében mind nevezetes ateisták voltak. Mindenféle anekdotákat ösmert, amelyekről senki sem tudta, hogy hol az ördögbe szedte őket össze. Az öreg Klebák Mihály fejcsóválva hallgatta a beszédet, és búsan hangoztatta:
– Mátyás, Mátyás, nem félsz a pokoltól?
Kaveczky dühösen ugrott fel:
– Pokol? Hát olyan is van? No, látom, veled sem érdemes szóba állani!
Bevágta maga után az ajtót, és mély megvetéssel ment haza. A babonás parasztok ijedten tértek ki az útjából, a menyecskék, leányok lesütötték a szemüket kemény tekintete előtt. A klastrombeli barátok sohasem mentek el háza előtt anélkül, hogy keresztet ne vetettek volna magukra, és hogy hangosan sohasem méltatlankodtak, annak talán az volt az oka, hogy Kaveczkyné busás ajándékokat adogatott a szent célokra.
Történt, hogy az istentagadó Kaveczky, mikor már azt hitte, hogy végképpen elmaradt mögötte az a kínja, amit szerelemnek neveznek, heves szerelemre gyulladt egy bizonyos lőcsei özvegy menyecskéért, özvegy Kornidesz Jánosnénak hívták a menyecskét, és Kaveczky mulatozás közben ismerkedett meg vele. Kívánatos, harmincesztendős teremtés volt. Lőcsén az volt a híre, hogy azt a férfiút babonázza meg, amelyiket akarja. Csakhogy a bűvköre nem tart tovább, mint egy hónapig. Akkor elmúlik a varázslat, és a férfiak kiszabadulnak a rabságból. Ki tudná, mi volt igaz a babonás nép pletykájából, annyi azonban valószínű, hogy az özvegy nem tudott maga iránt mélyebb szerelmet ébreszteni. Csupán Kaveczky Mátyás volt a legelső, aki már harmadik hónapja járja szánkóján a lőcsei országutat. A tüzes lovak néha késő éjszakáig ott kapálták a kövezetet az özvegy háza előtt, a befüggönyözött ablakok mögül pedig gitár- és énekhang hallatszott ki. Egy este Kaveczky, mikor már búcsúzni készült, haragosan nézett ki az ablakon a havas éjszakába:
– Vajon miért kell nekem mindig hozzád jönnöm, Izabella, mikor te is eljöhetnél hozzám?
Kornideszné éjfekete szeme dévaj mosollyal tapadt Kaveczkyre:
– Bohóság. A feleséged kisöprűzne.
Kaveczky az ajkába harapott. Eddig sohasem állott útjában a felesége szerelmi kalandozásai közepette. Bosszúsan dünnyögte:
– Majd elküldöm a házamból. Vajon, minek is vettem el, én bolond?
A tüzes lovak röpítették a könnyű szánkót; a komor, sötét hegyek hótakarói alatt némán bámulták az országúton repülő szánt és benne a macskabőr473 bundás Kaveczkyt, aki sötét gondolatokkal foglalkozott. Alighogy hazaért, nyomban hívatta a feleségét. Hanka álmosan jött elő a konyhából. Csak tótul beszélt, és sohasem mert leülni az ura jelenlétében:
– Mit parancsolsz velem, uram? Téglát melegítsek a lábadra, vagy borlevest főzzek?
Kaveczky elnyújtózkodott a medvebőrös kanapén. Szinte szelíd, szíves volt a szava most, hogy már teljesen elkészült tervével.
– Ülj le, Hanka! Nem szeretem, ha állsz előttem.
Az asszony félénken ereszkedett le egy ódon székre, annak is csak a szélére.
– Neked el kell tőlem menni, Hanka. Hazamehetsz a faludba, kapsz tőlem pénzt, és sohasem szabad többé idejönnöd. Megértetted?
Az asszony nagyot hallgatott. Aztán alázatos hangon megszólalt:
– Más asszonyt akarsz idehozni, tekintetes uram?
Kaveczky ásított:
– Eltaláltad, lelkem.
Az asszony ebben a pillanatban fölemelkedett. Mintha megnyúlt, kiegyenesedett volna. Örökösen arcába húzott fejkendőjét is feltolta homlokáról. Kaveczky meglepetten bámult a felesége ráncos, öreg arcába, mintha évek óta nem látta volna. Mintha egy idegen állott volna előtte:
– Tekintetes uram – hangzott egy bánatos, megtört hang –, ne küldj el engem magadtól, mert én téged szeretlek!
Kaveczky nagy szemet meresztett a feleségére. Aztán csúfosan elnevette magát:
– Te bolond, te! Elment az eszed?
– Nem ment el, pán Kaveczky. Kérlek, hadd maradhassak itt.
Kaveczky Mátyás talpra ugrott:
– Elég volt! – káltotta dühösen. – Holnap elmégy. Ezt parancsolom.
Az asszony egy darabig kigyulladt arccal, fénylő szemmel nézte a haragos férfiút.
– Megbánod, pán Kaveczky! – kiáltotta fenyegetőleg.
Kaveczky Mátyás az ajtóra mutatott, és hátat fordított. Hanka hajnalban összepakolta a holmiját, és egy tót szekéren elhagyta a Kaveczky portát. Nem messzire ment a szekér, csak Toporcig, ott lakott valami öreg nénje, annál húzta meg magát. A következő héten pedig mindenféle cifra asszonyi holmit szállítottak a fuvarosok a Kaveczky házba. Néhány nap múlva vadonatúj szánkót küldött Kaveczky a lőcsei asszonyért, és az eljött. Kis orosz sapkás fejével kíváncsian fordult jobbra-balra a piactéren.474
Klebák Mihály, az öreg polgármester, aki éppen a piacon haladt keresztül, kocogva vasszöges botjával, álmélkodva felejtette a menyecskén a szemét.
– Ne te – dörmögte. – Angyalt küldött az Úristen a Kaveczky megtérítésére. Nem is csoda, hogy a vén felesége mellett istentagadó lett.
Az angyal elhelyezkedett a Kaveczky házban, és Krajnyik György, a híres késmárki fiskális megindította a válópert a szegény Hanka ellen.
A fiatal menyecske beköltözésével mintha egyszerre vége szakadt volna a régi mogorva, fanyar életnek. Kaveczky uram arcáról eltűntek a ráncok, és sokan hallották őt vidáman hahotázni. A lőcsei ismerősök csörgő szánon jöttek Kaveczky uramhoz, sőt még Lengyelországból is átjött néhány vállalkozó, fiatal gavallér. A kikapósabb podolini urak olykor a feleségük tudta nélkül, titkon ott vacsoráltak a Kaveczky házánál, és gyönyörködve hallgatták a menyecske gitározását. Ezek a lágy gitárhangok teljesen elvették a Kaveczky Mátyás eszét. Őrületesen kezdte szórni a pénzt, amely a takarékos Hanka mellett bőven megtöltötte a ládafiát. A víg, mulatságos élet egy napig sem szünetelt a Kaveczky házban. A jó podoliniak álmélkodva nézték azt a kis aranyos szánkát, amelyet karácsonyra hozatott az öreg Kaveczky Kornidesznének. A kis szánkóba hófehér lovakat fogtak, és a tót inas papagájzöld libériában ült a bakon.
A víg életet még az a hír sem zavarta meg, hogy Hanka bánatában meghalt toporci nénikéjénél.
– Elég öreg volt már – dünnyögte fázósan Kaveczky Mátyás, de a temetésére nem ment el. Csak az özvegy hajtatott az aranyos szánkón a toporci útra, és a kis fenyveserdőből, amely a temető mögött húzódik el, nézte az egyszerű temetést. A tót parasztok gyorsan hányták be a sírt, a pap hamarosan imádkozott, és a csípős hidegben mindenki sietve indult vissza a faluba. Az aranyos szán is repült nemsokára hazafelé. Az új asszony sóhajtozva mesélte el otthon, hogy mit látott.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Kaveczky Mátyás hideglelősen. – Délután az a bolondos gondolatom támadt, hogy nem is igaz a Hanka halála. Csak alázatosan félre akar állani az utamból. Ezen gondolkoztam éppen, amikor kipillantottam az ablakon. A piacon, ott, a kútnak vetve hátát, állott egy nagykendős asszony. Abban a pillanatban megesküdtem volna rá, hogy az senki más, mint Hanka. Sokáig állott ott, és a házat nézte. Aztán csendesen elment Toporc felé.
A menyecske elnevette magát:
– Bolondság. A Hankát, szegényt, eltemették. Láttam.475
Kaveczky Mátyásnak azonban mégis rossz kedve volt ezen a napon. Este nagyon sok bort ivott, de a mámor, amely máskor négylovas kocsin jött érte, most sehogy sem akart megérkezni.
A nehéz lengyel pálinkáspoharak hatástalanul ürültek ki előtte, a kackiás lublói főbíró, aki éppen vendégségben volt nála, türelmetlenkedve nyomogatta az asztal alatt a menyecske lábát:
– Mi baja van ma Mátyásnak?
A jótékony, mindent eltakaró mámor nem jött meg később se. A főbíró kedvetlenül búcsúzott el a menyecskétől:
– Még csak meg sem csókoltál! – dörmögte az ajtónál.
Kaveczky Mátyás meghallotta ezt, és éktelen dühbe gurult:
– Ó, ti alávalók! Hát megcsaltok titkon? – ordította, mintha egyszerre rájött volna mindenre, amit eddig sejtett.
– Bolond vagy, Kaveczky! – kiáltotta a menyecske. – Ki csalna meg téged?
– Ti – felelt Kaveczky Mátyás, és fázósan tette két kezét a kályhára. – Ti csaltok meg. De most már menjetek.
A menyecske később besurrant a szobába. Kaveczky a piacra néző ablaknál állott. Az asszony hízelkedve ölelte meg. A vénember összerázkódott.
– Menj, te kígyó – mormogta utálattal. – Ha tudnám, hogy él még valahol a szegény Hanka, térden csúszva mennék utána. A szegény Hanka.
Napról napra betegebb, kedvetlenebb lett. A kaput bezáratta.
– Nem kell a vendégeskedésből – szólt, és betegesen nyúlt el a medvebőrön. – Te is elmehetsz tőlem, Izabella.
Mintha megbabonázta volna a Hanka halála. Bágyadtan tengett-lengett, és mindennap készült a toporci temetőbe. Se étvágya, se kedve nem volt semmihez. A víg pajtások hiába zörgették meg a kaput.
– Beteg a tekintetes úr – felelték a cselédek, és a kapu zárva maradt.
Egy éjszaka rettenetes kiáltásra riadtak fel a ház lakói. Özvegy Kornideszné riadtan futott fel az emeletre a cselédekkel, mert a Kaveczky Mátyás szobájából hallatszott a kiáltás.
A szoba ajtaja be volt zárva kívülről, és a nehéz ajtó nem engedett egykönnyen a nyomásnak. Belülről Kaveczky hangos jajgatása hallatszott. Kétségbeesett, hangos imában hívta az Úristent segítségül, és hallatszott, amint térdeivel veri a padlót.
Mire az ajtót felszakították, a vén istentagadó a hátán feküdt, a szoba476 közepén. Az ajkán vér, a szíve mozdulatlan. A nyitott ablakon bevilágított a holdvilág. A piactéri kútnál az arcát mosta egy parasztasszony, aki később siető lépésekkel tűnt el a Toporc felé vivő országúton.
A babonás nép sokfélét beszélt Kaveczky uram haláláról. Némelyek szerint Hanka, az elűzött feleség nem is halt meg, hanem a nénje. Hanka hazajárt kísérteni, és azon az éjszakán ott volt a Kaveczky uram szobájában. Legalább a kendőjét ott megtalálták. Csak annyi bizonyos, hogy a vén istentagadó Isten nevével az ajkán halt meg, és a barátok kegyesen hirdették a Kaveczky Mátyás csodálatos megtérését.
(1907)477
