A mesék megmaradnak
A mesék megmaradnak
Az utolsó mesemondó asszony a mi falunkban az öreg Filkóné volt, akiről egyszer már valahol írtam. Semmiféle más foglalkozása nem volt, mint a mesemondás. Nyáron, amikor az embereknek nem sok idejük van a mesék meghallgatására, bizony rosszul ment a Filkóné sora. Ilyenkor még ingyen is mesélt nekem, ha elcsíphetett a háza környékén. Egy kis viskóban lakott a falu végén, és két vén jegenyefa volt minden dísze az udvarának, hanem az a két jegenyefa akár a király udvarába is beillett volna. Hatalmas fák voltak, talán százesztendősnél is öregebbek voltak, és valami olyan különös susogás volt állandóan a leveleik között, mintha élőlények laktak volna a gallyak között. A két jegenyefa alatt üldögélt Filkóné egész nyáron, mikor egyéb dolga nem volt. Azt szokta mondani, hogy ilyenkor tanulja azokat a meséket, amelyeket télen a falusiaknak elmesél. Rámutatott az egyik jegenyére:
– Ez a szomorú meséket mondja nekem!
A másik jegenyéről pedig úgy nyilatkozott, hogy az a vidám, mókás mesékre tanítja.
A jegenyék szavát persze Filkónén kívül senki sem értette, mert akkor nem is tudott volna ő megélni a mesemondásból. A fáknak nem kellettek rézkrajcárok, sem ócska kendők a mesemondásért.
Ha jól emlékszem, egy krajcár volt egy mesének az ára. De volt olyan mese is, ami két krajcárba került. Ahány hallgató volt, annyi krajcárt kellett fizetni, mégpedig előre. Filkóné nem hitelezett. A kétkrajcáros meséknek nem lett volna hallgatójuk, mert két krajcár nagyon sok pénz falun. Hanem Filkóné értette a mesterségét. Mikor legérdekesebb volt a mese – úgy a közepe táján –, akkor egyszerre ravaszkodva akadozni kezdett, meg elhallgatott, mintha nem jutna eszébe a folytatás.
– Elfelejtettem, hiába, elfelejtettem… Öreg szekér vagyok már én, elakadok kocsikenőcs nélkül – mormogta.
A hallgatók már tudták, hogy ez mit jelent, és dörmögtek, zúgolódtak,557 de csak belenyúltak a krajcárka után, mert hiszen a Filkóné meséjének mindig a vége szokott a legszebb lenni.
Úriházaknál, ahol Filkóné amúgy megkapta a honoráriumot, a kocsikenőcsöt egy pohár borocska helyettesítette. Filkóné, a kis összeszáradt anyóka, megtörölte a száját, és felvillanó szemmel folytatta, mintha maga is kíváncsi lett volna a mese végére. Ha sok kocsikenőcsöt használt el, az öreg szekér vágtatni kezdett, és Filkóné néha belezavarodott a meséibe. De még akkor is szépek voltak azok a mesék.
Már a ruházata is olyanforma volt a mesemondó asszonynak, amely szinte megkülönböztette őt a többi falusi öregasszonyoktól. Kis kalapocska volt a fején, amely körül volt tűzködve mindenféle madártollakkal. Ezek a tollak szerencsét hoztak annak, aki magánál hordta. Már nagydiák voltam, amikor egy ezüst huszonötkrajcárosért birtokomba vehettem egy darutollat a Filkóné kalapjáról. (Fájdalom, a toll elkallódott valahol.) Azonkívül mindig tarka ruhában járt a mesemondó asszony, amely ruhának lehetetlenül mély zsebei voltak. Persze ezek a zsebek az elemózsia elrejtésére valók voltak, de a Filkóné előadása szerint más hivatásuk volt. Ebben hordta a meséket. Mert hiszen a meséket hordani kellett. Nem volt azoknak lábuk, hogy el tudtak volna menni egyik faluból a másikba. Meg talán meg is fáztak volna tél idején.
Nemrégiben otthon jártam a falunkban, és miután még elég meleg napok voltak, bejártam azokat a helyeket a határban, ahol gyerekkoromban mászkáltam. A kis erdőben megtaláltam az odvas fát, amelyben bagolyfészek volt, és a temető mellett, a régi kápolnában éppen úgy susog most is a szél, mint akkoriban susogott, pedig szélcsendes idő volt. Megkerültem a falut. Odabenn a faluban egy és más megváltozott. Új házak támadtak a régiek helyén. És amint a falu ábrázata megváltozott, úgy változott meg az emberek arculata is. Csak egyes fákról, régi kerítésekről, ottfelejtett kapubálványokról tudtam megállapítani, hogy itt hajdan miféle ház állott. Míg az emberi arculatoknak csak egyes vonásai voltak ismerősek. Azok a vonások, amelyeket a mostaniak az öregektől örököltek. Szinte tudtam, hogy kinek ki is volt az apja, anyja… De azért az arcok és emberek mégis mások.
Itt azonban, a falu alatt, semmi sem változott. Most ugyanazok a vadvirágos veteményeskertek nyílnak a Sugó-patakra, mint azelőtt. A kerítések most is úgy düledeznek, és a régi fák ugyanazon a helyen állanak. A patak vígan fut a bokrok, vadvirágok között. Pedig a hidak száma azóta megnövekedett. Akkoriban csak egy híd volt a kertek alatt, amely558 hidacska a Marosiné, a szép özvegy menyecske telkére vezetett. Hej, csipkedték is eleget Marit a híd miatt. Pedig hát őhozzá híd nélkül is elmentek volna! Ma pedig majdnem mindegyik teleknek van hídja. Talán a Marosinék száma növekedett meg, vagy a járás-kelést akarják meg-könnyebbíteni?
A falut megkerülve, két jegenyefa ébresztette fel figyelmemet. Két fakirály, amelyek a törpe akácok, vékonypénzű nyírek közül magosán kiemelkedtek.
A Filkóné jegenyefái – gondoltam magamban, és meggyorsítottam lépteimet. Vajon él-e még a mesemondó asszony?
Csakhamar elértem a viskót, amelynek lonckerítése mellett annyit leskelődtem: hogyan tanulja Filkóné a meséket? Csakugyan a jegenyék szólalnak-e meg neki, mikor senki sem hallja?
A nap már a dengi dombokon járt, és piros palástja a dombok lejtőjén húzódott utána. Még egy lépés, és már túl lesz a dombokon, az irigy dengiek maguk láthatják már a napot.
Beléptem a viskó udvarára, és egy törpe kutyácska élesen kezdett ugatni. Olyan ijedten, sivalkodva ugatott a kiskutya, mintha nem is kutya lett volna, hanem valami póruljárt gyermek.
A viskó alacsony ajtaján botra támaszkodva lépett ki Filkóné. Egy fejjel kisebb lett azóta, és a magatartásából látszott, hogy már nem lát, de tarka ruhája, tollas kalapja a régi. Halkan és fájdalmasan kért, hogy nyújtanám ki a kezem, közben a sivalkodó ebecskét csillapította:
– Hallgass már, te pokol fajzatja, mert tüstént szétzúzom a fejed. Nem látod, hogy finom keze van az uraságnak? Inkább örülnél, te átkozott dög, hogy végre-valahára látogatót kapunk. De ugyan minek is köszönhetjük a szerencsét? Csak nem az adótól tetszett talán jönni? – tette hozzá ijedten.
Megnyugtattam. És elmondtam, hogy gyerekkoromban hallottam mesélni. Tud-e még mesélni?
A kezemet fogta, és úgy tipegett a tuskóhoz, amely a két jegenye között a földre volt állítva. Csak mikor elhelyezkedett a tuskón, akkor eresztette el a kezem, s a botjára támasztotta összeaszott fejét.
– Mit is tetszett kérdezni? – szólalt meg ekkor, de valahogyan más hangon, mint az előbb. A tuskón ülve mintha rátalált volna régi hangjára, amely egyszerre a fülembe csengett, és megelevenedtek a mesék, amelyeket tőle hallottam. A botocska a kezében a mesebeli öreg anyókáé, ő maga az erdőn kis háza küszöbén üldögél, és királyleányokról,559 hercegekről és a kék hegyekről álmodozik. Volt valami színészkedés a tehetetlen anyókában, amelyet egyszerre magára öltött, midőn a mesemondásról hallott.
– Tudok, igenis tudok még mesélni, de már nincs kinek mesélni, mert most másféle mesék járják. Tegnap vagy talán azelőtt, már nagyon régen meséltem utoljára. Három kis grófkisasszonyka jött az öreg Filkónéhoz, három ragyogó csillag, a lábuk fehér, mint a frissen hullott hó, és a hajukban vadvirág volt. És három aranykrajcárt hoztak. Azazhogy csak kettőt. De az egyiket visszacsenték a zsebemből, mert már nem látok jól. Az apjuk, a Kékhegyek fejedelme, azt mondta, hogy ne haragudjak a leánykáira, majd megtépázza otthon a hajukat. Csak hogy ne haragudjak a kis grófkisasszonykákra…
Elhallgatott, és elmerengve hajtotta le a fejét.
– Hogyan is volt tovább?… A Kékhegyek fejedelmének az inasa varázsló volt. Lóból vitézt, mezei virágból leányt tudott varázsolni. Az öreganyjától tanulta ezt a mesterséget, akit magam is ösmertem. Itt lakott Tabon, és ha megdörzsölték a talpát, akkor boszorkányozott. Szép, fiatal boszorkány lett, de mindig annak kellett megdörzsölni a lábát, akit el akart varázsolni. S éppen ezért, mikor már nagyon öreg volt, folyton csak azon rimánkodott, hogy dörzsölje meg a lábát valami fiatal legény. De nem merte senki sem megdörzsölni, mert mindenki attól félt, hogy az öreg boszorkányból szép, fiatal boszorkány lesz, és aztán vége az illetőnek. Világgá kell neki mennie.
Ennek a kis unokája volt a Kékhegyek fejedelmének az inasa. Azt mondja az inas: az arany krajcár helyett vigasztaljuk meg valamivel ezt a szegény Filkónét. Eleget szenvedett már életében, eleget mesélt a varázslókról, boszorkányokról és gróf kisasszonyokról. Hadd segítsenek egyszer már rajta a varázslók – ezt mondta a boszorkányinas, és megígérte, hogy a legközelebbi holdtöltekor eljön hozzám, és megdörzsöli a lábamat. Megdörzsöli mind a kettőt… S akkor én olyan szép és fiatal leszek, mint tizenhat esztendős koromban voltam. Hosszú szőke hajam a sarkamig ér, és a két szemem ragyogni fog, mint két csillag. Liliomfehér lesz a vállam újra, és rubinpiros két ajkamat sohase fogja férfiszáj érinteni, csak azé az egyé, Kelemen Jóskáé, aki elvarázsolva ül messze idegen országban, egy nagy erdő közepében… Mert tetszik tudni, Kelemen Jóska volt az én jegyesem, akit én megcsaltam, amíg katonasorban volt. Azért lettem ilyen öregasszony. De már nem messzire van a holdtölte. Jön a boszorkányinas, és márványpalotában, zengő rózsakertben fogunk majd560 lakni. Mindig nézem a holdat, és érzem, hogyan simulnak el a ráncok az arcomon. Most már harminc éves vagyok. Holnapra még kevesebb… Négy fehér lovon megyek Kelemen Jóskáért. Hát mit is tetszik akarni? Meséljek talán valamit? – kérdezte szinte boldog hangon.
Elgondolkozva mentem hazafelé.
Ettől a szegény öregasszonytól az élet elvett mindent. És érte cserében semmit sem adott. De a mese, a mesebeli élet hűséges maradott hozzá. Nem érzi az élet kegyetlenségét. Szövi-fonja a meséket tovább, amelyeket most már valóságnak hisz maga is. Az öreg Filkóné, aki életében annyi lelket vigasztalt meg, ringatott el a meséivel, most önmaga is az egykori meséken szenderedik el.
(1908)561
