A pogány sarkantyúja
A pogány sarkantyúja
Akkoriban esett meg ez az eset, amikor mifelénk megmozdultak olyan földek, amelyek háromszáz esztendő óta egy gazdát szolgálnak: a sovány akácok, amelyek az ősi földeket szegélyezték, mintha megindultak volna. Szaladtak, szaladtak hosszú lábakon a mezők felett; a kis fehér tanyaházak (mintha a délibábnak volna gonosz játéka az egész) megmozdultak, és sietve haladtak a messziség felé; nyomukban a hűséges, fehér komondorok, amelyek éppen olyan régen szolgáltak már, mint az öreg cselédek… Ebben az időben, a többi között, gazdát váltott a Gut-Keled is, mert hát elunta magát ő is az egyformaságban.
Mi is volt ez a Gut-Keled? Egy kopár halmot neveztek így a város alatt, amely halomnak a tetején egy pogány vezér sírját találták. Ott feküdt a régi pogány, keletfelé, a városka alatt, és cölöpökkel kirakott sírjában kedvére nyújtózkodhatott. Amikor a sírt először megtalálták, és felnyitották, hiteles tanúvallomások szerint ép volt a páncélja, kardja, sisakja, de még a sarkantyúja is ott volt sarkán.
Poky Pál, aki mint szolgabíró jelen volt a sír felbontásánál, így kiáltott fel:
– A pogánynak sáros a sarkantyúja.
Két-három nappal azelőtt nagy eső volt a vidéken, a homok még nem itta be a sarat, a járókelők csizmája sáros volt: de hogyan került a sár a pogány vezér sarkantyújára? A bizottság tagjai (ott volt még Bencsik György is, pedig őkelme csak a borospince dohos levegőjét szereti) megvizsgálták jobbról-balról a sarkantyút. Bizony az sár volt, valódi sár. Mózsa, a megyei főmérnök szórakozottan turkálta a mutatóujjával a sarat.
– Mégpedig vörös, agyagos sár, amilyen ezen a környéken csak a Radics telken van… Ugyan mit kereshetett ez a pogány az öreg Radicsnál?
Az urak egymásra néztek… Nini, erre nem is gondoltak eddig, hogy a pogányvezér talán valamelyik kísérteti sétájában sározta be sarkantyúját! Pedig hát másképpen nem is lehet a dolog. Utóvégre ezer esztendő365 óta senki sem bolygatta a sírt a dombtetőn, nem is tudott létezéséről senki, a csizmáján pedig mégis friss sarat találtak! A halott kijár sírjából – másképpen nem is lehet…
Amint így tanácskozgatnak az urak a nyitott sír felett, a domboldalon, kivörösödött arccal, lihegve, fenyegetőzve törtetett felfelé két ember. Az öreg Radics János volt az egyik, a másik a fiskálisa, Nótári György.
– Injuria! – kiabált már messziről az öregember. – A hatóság nem respektálja a tulajdon szentségét, hogyan tisztelje tehát más? Lám, lám, még Bencsik Gyurka uram is itt van, pedig nagyra van a törvényismeretével!
Amint az öreg Radics elhallgatott, Nótári ügyvéd vette át a szót. A bal kezét szárnyas kabátja alá dugta, míg a jobbal gesztikulálva magyarázta el, hogy meglévő, sőt bármely percben előmutatható okmányok alapján a Gut-Keled domb Radics János uramé, s így övé a benne feltalált pogány vezér is.
Krasznay Mihály, a megyei főjegyző és szenvedélyes régiségbúvár most közbeszólt:
– Helyes, legyen jog szerint a domb Radics uramé. Legalább a megyei múzeumunknak ajándékozza a domb belsejében fellelt régiségeket.
Radics uram hevesen rázta a fejét:
– Nem bolondultam meg! – dörmögte. – Ami az enyém, az enyém.
– Már úgyis öné – pattant fel Krasznay. – Ott jár a kísértet az agyagod udvarában éjjelenkint. Ott van az agyag a sarkán.
Egy morzsa sarat a Radics tenyerébe ejtett. Az öregember forgatta, dörzsölte a vörös földdarabot.
– Valóban – mormogta. – Ilyen föld csak az én udvaromban van. Pár év előtt, mikor a halotthamvasztó kemencét akartam építeni az udvaromon, hozattam ezt az agyagot…
Gyér, fehér hajszálait megborzolta a kezével, és figyelmesen nézett a cölöpös sírba. Vörös eres szeme nyugtalanul járt végig a környezetén.
– Kutya máját! – kiáltott fel. – Most már tudom, honnan erednek azok a különös lábnyomok az udvaromon, amelyeket néha találok! A pogány vezér sétál ott.
– Úgy van! – szólt Nótári ügyvéd. – A kísértet is tudja, hogy hová tartozik.
A Gut-Keled domb pogány vezére ezután ismét tovább aludt a dombtetőn. Csupán fél oldala hibázott. Azt sikerült kikönyörögni Radics Jánostól Krasznay uramnak. A dombtetőre díszes emlékkövet állítottak, és Radics uram a város végéről, ahol egy öblös, fekete házban lakott,366 gyakran kisétált az ezeresztendős sírhoz, mintha valami kedves halottja feküdne ott. Radics uramnak magányos, zordon agglegény létére nem is volt senkije. Még csak egy kutyát sem tartott, mert annak enni kellett volna adni. Bár amellett nem volt valami gazdag, de hát nem muszáj mindig gazdagnak lenni ahhoz, hogy az ember gonosz legyen. Radics uram harminc-negyven esztendő óta csupán egy vaskosaras ablakból ismerte az embereket és az életet, amely ablak ott volt a megyeház tőszomszédságában. Egy méterrel odább – a megyeház falán – ugyancsak megvasalt ablakok következtek, ahonnan a rabok pislogtak a holdvilágra. (Tudvalevőleg a holdvilág a rabok jó barátja. Holdas éjjel barátságos még a börtön is.)
Ott élt Radics János haragos embergyűlöletben – a macska tudná most már, annyi idő után, hogy miért veszett össze a világgal? Haragot tartott az emberekkel, és a háza – amelynek kapuja felett még látni lehetett ezt a szót: Curia – mindig feketébb, mindig zordabb lett. A háznak a jókedvét az mutatta csupán, ha néha-néha a megfeketedett vakolat alól egy-egy piros vagy fehér kő bukkant ki.
A dombtetőn fölfedezett pogánysír óta a „bolond Radics” (ez volt a tulajdonképpeni neve) nem volt többé egyedül. Volt egy halottja. Az igaz, hogy olcsón jutott hozzá, az eltartása se került valami sok pénzébe, ruhát nem kért a vezér: Radics uram meg lehetett elégedve. Kisétált a dombra, és ott üldögélt. Arra járók néha még azt is hallani vélték, hogy a „bolond Radics” hogyan beszélget a pogánnyal. Elmondja neki baját, bánatát, továbbá terveit a jövőre nézvést. Egy erős sövényt huzat a városi háztól a dombig, hogy arra senki ne járhasson. Legyen egy darabban a birtok. A sövényt akácokkal szegélyezi. Éneklő, barátságos hangon mondta el mindezt Radics János a halottjának, és a halott sokáig hallgatott.
De egyszer megszólalt… Azazhogy még ma sem tudni egészen, hogy tulajdonképpen miként esett, hogy Radics János szürke kazinczyjában, zörgő karddal a derekán kilépett az utcára a megfeketedett, síró ereszű ház ajtaján. (Csoda, hogy az ajtó engedett és felnyílott.) Végigment a piacon, és egyenesen Krasznay uramat kereste fel a megyei múzeum kis sárga házában.
– Vigyék el a pogányt onnan a dombról, öcsémuram. Maguknak adom.
Krasznay nagy szemeket meresztett Radics uramra:
– Talán csak nem nyugtalankodik a pogány?
– Éppen ezt teszi… A minap, amikor szokásom szerint ott ülök a dombon,367 világosan hallottam, amikor megszólalt odalentről: „Nem volna semmi bajom, csak feleségem volna. Szeretnék megházasodni még egyszer.
Krasznay Mihály elnevette magát:
– Ejnye, de bolondokat beszél az a pogány! Van jó dolga, hogy legalább halála után békességben lehet. Mit akar még mindig az asszonyoktól!
Radics János komolyan bólongatott fejével.
– Mindig valami asszonyról fantazíroz odalenn. Az nem hagyja békén, az tartja ébren éjjel és nappal. Sokszor hallom, még zokog is egymagában odalenn, a sír mélyében…
Egy kis szünet után felborzotta deres bajuszát, s mély torokhangon mondta:
– De hát nem is csuda. Nagy kutyák az asszonyok!
A megyei főjegyző közelebb lépett Radics Jánoshoz, és a szemébe nevetett. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy Radics uram végképpen megbolondult… Lehet, minden lehet. Lassú, nyugodt hangon így szólt Radics Jánoshoz:
– Nem Gut-Keled vezér vágyakozik az asszonyok után, hanem kegyelmed, János bácsi! Köszönöm a múzeum nevében az ajándékot. János bácsi pedig házasodjon meg.
Radics megrémülve nézett Krasznay uramra. Lehet, hogy most ő gondolta azt, hogy a másik megbolondult. Köszönés nélkül, sietve hagyta el a múzeumot. Az ajtóban mintha útját akarta volna állni két középkori ruhába öltözött vitéz, akik hosszú dárdára támaszkodtak. Hohó! Ne szaladj, Radics János! – Csak, amikor közelebb ért, látta, hogy a vitézek nem elevenek.
Az utcán is úgy sietett, hogy a kazinczy szárnya csak úgy repült utána, a kardja pedig csörömpölve vágódott a kövezethez. A piactér közepén egy fiatal, Tisza-színű hajú, mosolygó szemű, buji menyecske köszöntött rá a maga falusias egyszerűségével:
– Öreg bácsi, nem kell-e egy kis szeder?
Radics János a menyecske arcába nézett. Annak egy huncut fürtöcske buggyant ki éppen a kendője alól a füle mellett.
– Kell szeder, lelkem, hogyne kéne.
A menyecske felemelte kosaráról a kendőt, az öreg Radics pedig, más hiányában, piros bársony bélésű süvegét tartotta a mérő alá. Megtelt a süveg szederrel, a menyecske odébb rázta ráncos szoknyáját, Radics368 János pedig állt egy darabig hajadonfővel a piac közepén. A szél belemarkolt gyér hajába, felborzozta, megtépázta; a bal kezével nem győzte visszasimítani a felborzolt fürtöket.
Aztán megindult csendesen, szinte lopva a házsor fala mellett. A gallérjába húzta a fejét, a szemét lesütötte – s azt hitte, senki se látja. Egy nyitott ablak alá ért, s az alatt csendesen megállott. Figyelmesen nézte a sárgára meszelt, egyszerű házat, a virágos ablakokat. Aztán hirtelen elhatározással a süveggel a szedret a nyitott ablakba tette, majd sietni kezdett tovább…
A következő pillanatban egy kövér, hatalmas asszonyság jelent meg az ablakban. Özvegy Simkó Józsefné. Fejcsóválva, nevetve nézett a siető Radics után. Majd a szájába vett egypár szem szedret.
Ez a kövér hölgy volt sok esztendővel azelőtt okozója annak, hogy Radics János végképpen összeveszett az egész világgal. De a legnagyobb haragban sem mulasztotta el felkeresni a kis, sárgára meszelt házat a virágos ablakokkal. Egy esztendő előtt Simkóné özvegy lett, és azóta nyugtalankodik a pogány vezér a dombtetőn.
*
Elvitték a pogány vezér utolsó maradványait is a dombtetőről, és a Gut-Keled nemsokára gazdát cserélt. Azazhogy név szerint még most is Radics Jánosé volna, de hát ez csak olyan formaszerűség. A Gut-Keled, vele a fekete, csikorgó ház, a vörös agyagos udvar, hol az elkeseredett gazda egykor halotthamvasztót akart építeni, csak telekkönyvileg Radics Jánosé. Egy kövér és már nem fiatal asszonyság parancsol ottan, és Radics uram még beszélni is elfelejtett. Tudniillik még kevesebbet beszél, mint azelőtt.
Néha elmegy a dombra, hol a pogány aludt, és a dombról lehajtott fővel ballag haza az udvarára. Mintha nyomokat keresne a vörös agyagban – a kísértet lábnyomait.
A Gut-Keled gazdát cserélt. Az ablakai a megyeház mellett tárva-nyitva. Radics János mozdulni se igen nagyon mozdul, csak akkor, ha a felesége parancsolja.
(1906)369
