Marosi örökösei
Marosi örökösei
Marosi Márton, nyugalmazott cs. és kir. őrnagy, egyszer meghalt; ugyanaz a Marosi őrnagy, aki egy kartácsszilánkot hordott a lábában, amely kartácsszilánk Buji és környékén hosszú ideig jósolta az időváltozást; de ugyancsak az őrnagy volt az, aki három generációbeli Gaál kisasszonynak volt a hűséges udvarlója, és bizonyosan bele is házasodik ebbe a nevezetes famíliába, ha a Gaál kisasszonyok hamarább férjhez nem mennek; az őrnagy meghalt, mint egy patkószeg, amelyet elhullajtanak az úton, és a lovak a szekérrel továbbhaladnak.
Az a kis sárga ház, ott, a buji lapos felé, amely az őrnagy tanyája volt, egyszerre nagyon szomorú lett. A vadszőlős verandáról nem hallatszott Marosi őrnagy hangja, se piros arca nem látszott. A Marosi címert: a koronás sólymot a nyílvesszővel, bátran megfordíthatták volna, ha ugyan lett volna, aki megfordítja…
Az őrnagy mire meghalt, körülbelül mindenkivel összeveszett Buji és környékén: nemigen akadt olyan úriember, akinek meg ne ígérte volna, hogy lelövi, mint egy ebet. A halottas ágyon is egy korbácsot szorongatott a kezében, mintha a halált akarta volna elkergetni.
– Ördögi ember volt – mondták felőle. Csak egynémelyik Gaál kisasszonynak volt más véleménye.
– Az utolsó lovag ő volt – mondotta Gaál Sarolta, aki miután nem ment férjhez, a regényekből válogatott magának szerelmeket.
Az őrnagy azonkívül élete utolsó éveiben port indított az egész buji közbirtokosság ellen. A pör anyagát két nagy hársfa képezte, amely alatt egykor Rákóczi Ferenc üldögélt, és a patak partján volt. Ez a két vén hárs elkeserítette az őrnagy életét, mert jog szerint magáénak tartotta. Végre az egyik fát kidöntötte a vihar. Annál ádázabban folyt tovább a pör a megmaradt fa miatt, végre is az őrnagy meghalt.
A temetés után megtalálták a végrendeletét. Annál nevezetesebb végrendelet nemigen akadt abban az időben. Marosi Márton földi javairól359 intézkedve, minden ingó és ingatlan vagyonát, volt az vagy ötvenezer forint, a három Gaál kisasszonyra hagyományozta: a szőke Gaál Máriára, Gaál Annára és Gaál Saroltára. A föltétel az volt, hogy a lányoknak sohasem szabad férjhez menni, hanem igenis folytatni a pört körömszakadásig a hársfa miatt, amely alatt állítólag Rákóczi üldögélt.
Bolond végrendelet volt. Hagyhatta volna mindjárt a vagyonát a fiskálisokra; mit akart a szegény Gaál kisasszonyoktól Marosi őrnagy? Igaz, igaz, ötvenezer forint szép summa, talán még többet ér, mint valami rossz férj, de hát a pör mire való kölöncnek ehhez az örökséghez?
Az is igaz, hogy Marosi a három legszebb Gaál leányt választotta ki. Sarolta ugyan már nem volt valami fiatal leány, de hát nem kell ahhoz fiatalnak lenni, hogy szép legyen valaki. Hatalmas, gránátos termetű leányzó volt, sokan még emlékeztek rá, hogy az őrnagy egykor Saroltának ígérte a macskabőr bundáját, ha megcsókolja. De Saroltának nem kellett az őrnagy macskabőr bundája; ugyan mit is csinált volna vele?
– No, megállj – dörmögte kedélyesen Marosi –, majd gondoskodom én arról, hogy mást se csókolhass meg.
És bevette a végrendeletébe.
Gaál Marcsával másképpen volt a dolog. Az öregúr mindenáron feleségül akarta venni, de hát Marcsának több esze volt, nem ment hozzá. Éppen jegyben járt Szamosival abban az időben, amikor az őrnagy végrendelete nyilvánosságra került.
A sánta Gaál, kapzsi, fukar ember volt, majdnem a bőréből bújt ki dühében:
– Az ördög vigye el! Hát ér neked annyit Szamosi kipödört bajusza, mint a Marosi örökség?
Mária komolyan bólintott:
– Épp annyit. Sőt még talán többet is.
Maradtak tehát ketten az örökséghez. Gaál Anna még csak süldő leányka volt. Özvegy anyjával a nagybátyjánál, Komorczy Pálnál éldegéltek, a macska tudná, miért esett éppen őreá Marosi választása. Tán az anyja miatt, aki hajdanában nagyon szép asszony volt? Vagy talán azért, mert Anna olyan volt még, mint egy nagyon szép ígéret. Csak sejteni lehetett, hogy valamikor éppen olyan világszép asszony lesz belőle, mint az ősanyjából, akinek a nótájáért vármegyéket muzsikáltattak el.
Gaál Sarolta nyomban beköltözött az őrnagy üresen maradt házába. Az ostorokat, pisztolyokat, kardokat meghagyta a magok helyén, még a farkasfogó komondorokat is tovább táplálta, délutánonkint pedig360 rendbe szedte az őrnagy pipagyűjteményét, sapkáit, sarkantyúit. Néha még azt a kopott katonasapkát is a fejébe nyomta, amelyben Marosi üldögélt. Utánozta recsegő hangját, szokott káromkodásait, és mint hűséges örököshöz illik, nyomban haragba esett az egész famíliával, akik mind érdekelve voltak a hársfapörben.
(A hársfához tartozott egy jókora darab rét, de kinek jutott volna eszébe a rétért pörlekedni? A fáért, csupán a történelmi fáért folyt a háború.)
A kis Gaál Anna néha meglátogatta Saroltát (a nagynénje volt) a sárga udvarházban. Sarolta nagy uzsonnát csapott, és hűségesen beszámolt a gazdaságról. A bérlők pontosan fizettek, a tyúkok rendesen tojtak, és a malacok közül egy se veszett el. Befogatott az őrnagy kis kocsijába, és úgy küldte haza a szomszédba Annát, mint az egy örökösnőhöz illik. A hatalmas leány azonkívül a fiskálisokat se hagyta békén aludni a Marosi contra buji közbirtokosság pöriratain. Járta a bíróságokat, tárgyalt, alkudozott, és egy szép napon megnyerte a pört. Övé lett a híres hársfa és járandóságai. Hiába, egy szép leánynak minden könnyebb, mint egy vén, mogorva férfiúnak. Az őrnagy a másvilágon nyugodtan szundikálhatott. Jó kezekbe hagyta a vagyonát.
A Marosi-féle örökségnek és örökösöknek ekkor már nagy híre kerekedett. A feltételek, amelyekhez az örökség volt kötve, nem volt titok senki előtt sem. Az őrnagy így akart bosszút állani valamennyi Gaál kisasszonyon, aki életében kikosarazta. A három legszebbet nem engedte férjhez menni. Mária, aki lemondott az örökségről a Szamosi bajusza kedvéért, nem nagyon volt boldog. Szamosi, de talán más férfiú se nagyon tudta volna felejtetni Máriával, hogy érette lemondott a Marosi vagyonról, amely folyton nőtt, növekedett Sarolta kezén. De hát a házasságot nem lehetett visszacsinálni. Mármost a két örökösnőn múlt csupán a dolog. Ahogy szépült, virult a kis Anna, úgy nőtt a híressége is. Egy szép leány, akinek nem szabad férjhez menni. Izgató volt ez a buji és környékbeli gavallérokra. Hátha mégis szerelmes lenne egyszer Annácska, mit csinálna akkor a szívével? A szívnek nem lehet parancsolni. Az emberek találgattak, kontempláltak, fantáziáltak. Hogyha egyszer Gaál Anna szerelmes lenne? Vajon mi történne akkor? Az öreg Komorczy Pál, az Anna nagybátyja, őrizte a leányt, mint a tüzet. Mindig a sarkában volt, percre nem tévesztette szem elől. Az öregúrnak, aki szürke kazinczyt361 hordott állandóan, nem volt nyugta, pihenése. Amerre a leány ment, mindenütt nyomába. Még aludni is csak fél szemmel aludt.
– Kár volna azért a szép vagyonért, Anna. Nincsen olyan férfi a világon, aki aranyban annyit nyomna – mondogatta Komorczy Pál. – Én mondom neked, leány, hogy mind huncut a férfi.
A gavallérok pedig röpködtek, sompolyogtak a nebáncsvirág körül. Mintha csak összebeszéltek volna valamennyien, hogy erre a kisleányra vetik ki a hálójukat. A híres nőhódító, Geszterédi Mátyás, akinek a legsárgább macskanadrágja, leghetykébb vadászkalapja volt a vármegyében, még verset is faragott Annuskához. A verset elfogta Komorczy Pál, a gavallérra pedig puskát fogott.
– Agyonlőlek! – hörögte felindulva. – A Marosi-féle millióktól akarod megfosztani a húgomat?
Akkor már milliók lettek a Marosi vagyonból, azazhogy talán valójában nem lettek milliók, csak a szólásmondásban. A különös örökség híre úgy nőtt. A harmadik vármegyében már azt is tudni vélték, hogy Gaál Anna fekete álarcot visel, nehogy a szépsége miatt belebolonduljanak a férfiak.
Az idő múlott, az örökség növekedett. Komorczy Pálnak térdig kopott volna a lába, ha időközben meg nem hal. Gaál Anna pedig még mindig nem lett szerelmes. Pedig lehetett volna, könnyen lehetett volna. Sarolta úgy tartotta, mint egy grófkisasszonyt. Odavette magához a sárga házba; kis hintót hozatott neki, kocsist, inast tartott. Úgy élt a két leány, mint a mesebeli királylányok. Csakhogy az ő királyságuk csupán addig tart, amíg a szívük meg nem mozdul. Ha egyszer a szív megmozdul, összedől körülöttük egyszerre az egész tündérvilág.
A sorsnak vannak tréfái… Sarolta szíve mozdult meg előbb.
Nemigen hitte volna ezt senki a számító, okos leányzóról, aki gazdag örökösnő korában úgy megtanulta a matematikát, hogy mindenkin kifogott a környéken. Láthatólag nem jutott neki eszébe a szerelem, jókedvűen vonogatta a vállát, ha a famíliában emlegetni kezdték hervadó szépségét.
– A királynak is vannak alapítványi hölgyei, akiknek nem szabad férjhez menni – mondogatta. – Azok pedig grófnők, bárónők. Mért ne lehetne a Gaáloknak is ilyen alapítványuk? Úgyis túlságosan szerették eddig a Gaálnék, Gaál kisasszonyok a férfiakat. Nem árt egy kis diétát tartani.
Ilyen jókedvűen fogta fel Sarolta a dolgokat látszólag. De hát a látszat362 sokszor csal. Odabenn a jól begombolt mosóblúz alatt akkor már régen mozgolódott a szíve. Úgy mozgott, hogy Sarolta aludni se tudott tőle. Az egész világ a szerelemről beszélt neki, minden gondolata a szerelem volt. Így van az mindig a gyarló embernél, azt kívánja legjobban, amit nem szabad. Az a bolondos szerelem, csak az ne volna. Amikor már meguntuk, csak akkor látjuk, hogy nem érte meg az álmatlan éjjeleket. És így nem is nagyon csodálatos, hogy Sarolta szerelmét nem valamely regényhős nyerte el, hanem Suhajda Mihály, aki hosszú időn keresztül meresztgette a szemét a szomszédból a Marosi portára. Addig nézegetett Suhajda Mihály – kisbirtokos nemes férfiú egyebekben – amíg Gaál Saroltának végképpen elvette az álmát.
– Bánom is én a Marosi vagyont! – kiáltotta fel egyszer Sarolta. – Nekem elég volt belőle. Többet ér a Suhajda Mihály pillantása mindennél.
Így lett regényhős az egyszerű, szakállas és pipás Suhajdából, aki az őrnagy gazdag örökösnőjét meghódította, pedig semmiféle hőstettet nem követett el érte. (Bezzeg még egypár év előtt egy tündérkirályfi is kevés lett volna Saroltának! De az régen volt!)
Elment Sarolta a szomszédba, fejét menyecskésen bekötötte, és nem törődött többé se a házával, se a kocsival. Még boldog is volt – amit a Gaálok sehogy se akartak elhinni neki.
– Ugyan mi van azon a Suhajdán szeretnivaló? – dörmögték.
Mi is volt rajta szeretnivaló? Ki tudná, ki ismerné, hogy mit szeretnek az asszonyok a férfiakon? Csak annyi bizonyos, hogy Anna lett az egyedüli örökösnő. A kis Annából nagy Anna lett. Azazhogy sohasem lett olyan nagy, mint amilyen a Sarolta volt, de rövid szoknyáit már elviselte akkor, és bízvást férjhez mehetett volna, ha nem köti a Marosi végrendelete. De ott volt a végrendelet, amely miatt még csak ábrándozni se ábrándozhatott kedvére Annácska. Hiszen, ha elvitték az ábrándok valamerre messzire azon a kacskaringós országúton, amelyen a nők gondolatai, álmai járni szoktak – a táltosok, amelyek a gondolatokkal törődnek, megállottak hirtelen: hogy ne tovább! – pedig csak az a tartomány lett volna igazán érdekes, amely a végrendelet határköve után következett. Ebben a tartományban élnek a királyfiak, fiatal hercegek, valamint ugyancsak ott laknak a környékbeli gavallérok is: vadászkalapban és agarászostorral. Csak azok a vadászkalapok ne lettek volna, az ostorokat vitte volna el a macska! A királyfiak, hercegúrfiak még csak megmaradhattak volna. Korántsem lett volna olyan nagy miattuk a veszedelem, de363 a vadászkalapokért nagy baj keletkezett. Valamelyik – ki tudná, melyik? – hisz látszólag mind egyforma – befészkelődött az Anna szívébe. Hiába, hiába, Anna szíve se volt másforma, mint a többi Gaál kisasszonyoké; megmozdult az a szív, amikor az ideje elkövetkezett. Kis Annuska fogyott, sorvadt, mert nagyon fájt a szíve. Az álmok országában levő vadászkalap nagyon megőrölte fiatal életét. A reménytelen szerelem – amelyet csak akkor kezdünk elhinni, ha magunk is beleestünk – ölte, pusztította az utolsó Marosi örökösnőt. A Gaálok csak a fejüket csóválták:
– Ugyan mi baja lehet, amikor semmi baja sincs? – mondogatták.
De hát ugyan mi baja is volt Gaál Annának? Fogyott, sorvadott, napról napra fehérebb lett. Míg egyszer egészen megfehéredett, és az őrnagy sapkáira, pipáira, komondoraira már ő sem vigyázott tovább. A Marosi vagyon gazdátlan maradt, az utolsó örökösnő is elszökött belőle. A kis sárga ház beomlott, a komondorok elzüllöttek, és a Gaálok családi legendái közé beiktatták az átkos Marosi vagyont. Ha a kisasszonyok ezután valami okból vonakodtak férjhez menni, az öregemberek nyomban megszólaltak:
– A lánynak férjhez kell menni; mert még a Marosi őrnagy se tudott ezen változtatni.
Persze, hogy nem tudott rajta változtatni. Amikor olyan mozgékony szívük van a Gaál kisasszonyoknak.
(1906)364
