4
4
Gyárfás Endre pedig főispánnak is jó volt, nemcsak instruktornak. Ez az alig harmincöt esztendős ember arra született, hogy dolgozzon. Ugyan kinek jut eszébe, hogy a főispáni állás a munka állása! Dehogyis az! Mágnásoknak, nagyuraknak való hivatali dísz, mint a díszmagyaron az értékes mentekötő. Hogy a főispánnak dolgozni is kell? Ugyan hát mire való volna akkor a megyei tisztikar, az alispán, árvaszéki elnök meg a többi? A főispán a kormány bizalmasa, aki felügyel a lojalitásra, vigyáz a politikai érzelmekre, amely érzelmeket igyekszik mindig a kormány pártjára billenteni. Ha valamikor dolga van a főispánnak, az a képviselőválasztás. Akkor komolyan munkába lép. Agitál, levelez, protegál, korteskedik, mert körülbelül a pozíciója függ attól, hogy az ő és a kormány emberei jussanak be a megye választókerületeiből a parlamentbe.
Tass vármegyében eddig az volt szokás, hogy egy délelőttön elintézték az összes választásokat. Nem volt itt küzdelem soha, a vármegye megválasztotta az ő hat ellenzéki képviselőjét, régi, kipróbált öregurakat, akiknek még ellenjelöltjük se igen akadt.
A választók nyugodalmasan széledtek el, az öregurakban meg lehetett bízni, törhetetlen hívei voltak a függetlenségi eszméknek, igaz, hogy azután tovább nem is mentek.
Tass megyei követet még nem hallottak a képviselőházban beszélni, elmondták ők azt, ami a szívüket nyomta, odahaza, baráti körben, fehérasztalnál. A t. Házba se egyébért kukkantak be, mint megtudni, mi a legfrissebb pletyka, ki lesz miniszter, ki nem lesz miniszter, milyen az öreg Irányi egészsége, mit mondott tegnap vacsoránál Beöthy Aldzsi… Nini, az öreg Jókainak hogy megzöldült a parókája. No, ezt már érdemes lesz otthon elmondani az asszonyoknak.
Elhibáztam… Volt a tassi követek között egy, aki éppen a szónoklatával lett nevezetes férfiú. Ejnye no – kiált fel az olvasó –, hát akkor mit bolondozik az úr? Hisz Cicero se másért nevezetes, mint a szónoklataiért! – Vidmánszky Sámuelnek hívták az öregurat. Húsz esztendeig ült nyugodalmasan a helyén, a leghűségesebb hallgatója volt a szónoklatoknak,412 neki nem volt se unalmas, se hosszú beszéd, mert egy kicsit nagyothallott az öregúr. Felét se értette meg a beszédeknek.
Egyszer aztán, hogy-hogy, a „Pannóniá”-ban vacsora közben, ahol mindig hűségesen megjelent az öreg képviselő, mintha az is a hivatalhoz tartozott volna, elszundikált, és mikor felébredt, szörnyen elrestelkedett. Zavarodottan nézett körül, és mert nemigen értette jól, hogy miről folyik a diskurzus körülötte, találomra közbeszólt:
– Igaz, igaz, magam is azt gondolom, hogy nincs unalmasabb szónok Hernádi Pálnál…
Miért jutott eszébe éppen Hernádi Pál az öregúrnak, aki nem is volt szónok ember, csak egyetlenegyszer beszélt a Házban, akkor is öt percig! Hiszen eszébe juthatott volna száz más név! Az öreg – később, évek múlva, amikor feledésbe ment a dolog – nagy titokban elmondta, hogy éppen Hernádi Pállal álmodott ott, a „Pannónia” asztalánál. Hernádi volt az ülésteremben a jobb felőli szomszédja, és csendes megjegyzéseit az ülés alatt Vidmánszkynak szokta elmondani. Persze az öregúr nemigen hallotta az elmésségeknek felét se, és Hernádi Pál rendesen bosszankodva, duzzogva kelt fel mellőle:
– Veled nem lehet beszélgetni, Samu bácsi.
Akkor, álmában is Hernádi Pál volt mellette, csakhogy most állt és beszélt. Beszélt véghetetlenül, időtlen idők óta, és olyan csendes hangon, hogy Vidmánszky egy szót sem tudott belőle megérteni. Hiába figyelt, törekedett, egyetlen szót sem tudott elkapni a beszédből. Pedig körülötte hemperegtek képviselőtársai a kacagástól. Ugyan miről beszélhet ez a selyma Hernádi? Lassan észrevette, hogy a nevető szemek mind feléje irányulnak. Hopp, ez a huncut Hernádi visszaél az ő testi fogyatkozásával, és most nyílt ülésben kifigurázza. Vidmánszkynak álmában verejtékcseppek folytak végig a homlokán, s a tenyerét füléhez szorította… Hiába, hiába, egy szót sem tudott megérteni. Kínosan riad fel álmából, s akkor tette ezt a fatális megjegyzést, hogy unalmas szónok Hernádi Pál.
Hiszen nem lett volna olyan nagy baj az a megjegyzés, ha nem Vidmánszky Sámuel teszi. Csakhogy az öregúr csak minden héten szokott megszólalni, szokatlan volt még a hangja is. Mindenki megértette a megjegyzést, amely cseppet se illett belé a diskurzusba. (Ha jól tudom, éppen egy fiatal és tehetségtelen színésznőről beszélgettek pajkos dolgokat.)
Meg aztán akadtak tréfakedvelő, bohókás urak, akik másnap azzal fogadták Hernádit, amint megcsíphették:413
– No, neked ugyan megadta Vidmánszky Sámuel. Kijelentette, hogy te vagy a legunalmasabb szónok Európában.
Hernádi Pálnak pedig az volt a legnagyobb gyöngéje, hogy végtelen nagy szónoknak tartotta magát. Otthon óraszámra elszónokolt a tükör előtt. Bizony, ilyenkor Chamberlain Joe bízvást elbújhatott volna mellette. De a nyilvánosság előtt torkán akadt a szó, dadogott, kapkodott, belesült a legszebb körmondatba.
Belévörösödött és felhördült:
– Mit? Vidmánszky merte azt rólam mondani, aki még a száját sem nyitotta ki, amióta a világra jött! Megkeserüli ezt Vidmánszky!
Dúlt-fúlt haragjában. Az emberek pedig, amikor látták, mennyire bosszankodik az ártatlan megjegyzésen, még jobban piszkálták.
Hiszen csak tréfa az egész. Nagy bolond ez a Hernádi, hogy ennyire tud bosszankodni. De hát bosszantották úton-útfélen. Már emberek közé se nagyon mert menni Hernádi Pál, mindenütt azzal fogadták:
– Hallottad?… Rossznyelvű ember ez a vén Vidmánszky.
Ha nem lett volna Vidmánszky öreg ember, bizony még párbajra hívja első felindulásában. Mást határozott, mikor lecsillapult. Most már ő kezdte el.
– Nini, éppen itt van a vízügyi bizottság jelentése… Egy ember van a pártban, aki alaposan érti a dolgot, de az nem szólal fel.
– Ki az a tudós ember? – kérdezgették.
– Ki volna más, mint Vidmánszky. Európai tekintély vízi dolgokban.
Nosza, mentek Vidmánszkyra a párt fiatal, agilis tagjai.
– Samu bácsi, nem volna kedved föliratkozni a vízügynél…
Vidmánszky bosszúsan csóválta a fejét.
– Menjetek a manóba. Én csak mosakodásra használom a vizet.
Persze, nem hitték el az öregnek. Lusta, kényelmes fráter, aki véka alá rejti a tudományát, ingyen húzza, a diurnumot. Még az öreg Irányi Dániel is fejcsóválva szólította meg egyszer a klubban:
– A párttagoknak kötelességük minden tudásukkal szolgálni eszméinket.
Vidmánszky hüledezve nézett a puritán politikus után. Hát vétett ő valamikor a párt ellen? Elmaradt csak egyetlen ülésről is? Áruló volt, konspirált? Csaknem a hideg rázta ki ijedtében. Vacogó fogakkal szólította meg képviselőtársát, Madarász Józsefet:
– Mondd csak, Józsi, miért haragszik rám Irányi?
Madarász mérgesen pattogott:414
– Irányi mindig haragszik, ha egyéb dolga nincs… Különben fél füllel hallottam, hogy itt akarsz bennünket hagyni, Vidmánszky. Úgy látszik, ezért haragszik Irányi.
Ekkor hüledezett az öreg Vidmánszky. Tessék, most már nyíltan árulással vádolják, mert nem mondta el azt a beszédet, amit kívántak tőle. De hát hogyan beszéljen ő a vízről, mikor nem ért hozzá!
Ezen az éjszakán megismerkedett a vízzel, rakta a fejére a borogatásokat. Halálra szántan ült az „Erzsébet”-ben. A párt árulónak tartja, vége, odavan minden. Másnap meg néhány levelet kapott a kerületéből. A főkortese duzzogott valamiért, és haragjának így adott kifejezést: „Itt mi azt se tudjuk, hogy melyik párton van a nagyságos úr, sohase olvassuk még csak közbeszólását se.”
– Otthon meg kiteszik a szűrömet – gondolta Vidmánszky, és még betegebb lett.
– De hát miért is ne beszélhetnék, hiszen mindenki beszélt már, még Hernádi is…
(Hej, ha tudta volna akkor, hogy Hernádi zúdította reá az egész bajt! Majd másképp gondolkozott volna.)
Nekifogott, egy hétig ki se mozdult az „Erzsébet”-ből, készült a beszédjére. Feliratkozott szólásra, aztán kiteregetett maga előtt vagy harminc könyvet, újságot, füzetet. Mikor rákerült a sor, beszélni kezdett, és beszélt kora délutántól éjfélig. Megszakítás, pihenő nélkül. Felolvasta a könyveket, a füzeteket, a hírlapokat. Körülötte eldőlt mindenki a fáradtságtól, de Vidmánszky beszélt szakadatlan… Kivágta a rezet ezzel az egy beszédével.
Igaz, hogy többé sohasem is kérték meg őt a felszólalásra. Elég volt belőle. Éjféli szónok lett a neve, ő volt az obstruktorok nagyapja, a t. Házban. Hát ez volt az a híres Tass megyei szónok. Azóta a tassiak nem kívánják a képviselőiktől, hogy beszéljenek. Beszélt már helyettük eleget Vidmánszky Sámuel.
Második esztendeje volt Gyárfás Endre a főispán Tassban, és ezen idő alatt fenekestül felforgatta a vármegyét. Mintha a régi patriarkális megyei életnek lett volna esküdt ellensége, kicserélgette a régi tisztviselőket, a híveivel rakta meg a hivatalokat (Tokaji Hubáról nem hallatszott semmi onnan Butykóról. Nem volt restanciája, annyi bizonyos.)
A megyei urak nyomban észrevették a veszedelmet, hogy Gyárfás Endrének hová irányulnak a tervei: meg akarja törni az ellenzék erejét a vármegyében, amely a kiegyezés óta mindig a szűz megyékhez tartozott,415 nem volt benne csak függetlenségi követ. Igaz, hogy a székváros az utolsó választáskor elpártolt, de hát mit tartozik az a megyére.
Amint közeledett az új képviselőválasztások ideje, Gyárfás Endre mindig erősebbnek mutatta magát. Már bizonyosan tudták azokat a kerületeket is, amelyeket Gyárfás elhódít az ellenféltől a kormány részére. Három kerületről beszéltek, amely veszedelemben forgott. Pesten – a hírek szerint – a miniszterek szorongatták a főispán kezét, biztatták, biztosították:
– Meg kell törni ezt a kuruc vármegyét. Pénz van a pártkasszában. És megindult a választási hadjárat!
Nem tudták eddig Tass vármegyében, hogy mi a választás, de hát honnan is tudták volna? A jelölt kiosztott bizonyos számú zászlót a kerületében, minél kevesebbet, mert maradt tavalyról; aztán csapra ütöttek néhány hordó vinkót, a sármunkások néhány napig csak a Kossuth-nótát és a Rákóczi-indulót játszották, aztán szépen leszavazott mindenki a függetlenségi jelöltre.
Bezzeg más világ kezdődött mostan. A főispán kortesei bejárták a vármegyét. Hoztak Budapestről egy államtitkárt, egy bankigazgatót, no meg az ilyenkor szokásos lapszerkesztőt. Volt korteskedés kvantum szátisz. A választóknak csak akkor nyílott ki a szemük. Nini, ők eddig azt se tudták, hogy drága pénzt ér a voksuk. Borcsik Ádám, a főispán meghitt embere, hetek óta utazott, agitált a kormány jelöltjei érdekében. Tele volt a tárcája ezresekkel, és Borcsik Ádám mégis józan volt állandóan.
– Jaj, csak kimulathatnám már magam egyszer kedvemre – sóhajtott fel éppen Büggön.
De neki most tilos volt mulatni, hivatalban volt.
Bármennyire elzárkózott a világtól Tokaji Ábrahám, a hírek mégiscsak eljutottak hozzá.
– Gyárfás korrumpálja az egész vármegyét. Gyárfás veszteget. Gyárfás elad valamennyiünket a kormánynak. A legszűzebb vármegye is beadja a derekát.
Hej, csak az a csúf politika ne volna a világon! Tokaji Ábrahám már azt hitte magában, hogy őt már többé semmi sem érdekli a világon. Íme, aludni se tudott jóformán, amikor a hírek, mint eltévedt madarak, bezörgettek a nyergesi vár ablakán. Néhány nap múlva megyei urakból álló küldöttség jött a székvárosból. A fehér szakállú, puritán hírű Borky Gergely volt a küldöttség vezetője.416
– Vezér nélkül vagyunk a küzdelemben, légy a vezérünk kegyelmes úr! – szólott a fehér szakállú tisztes férfiú.
Tokaji Ábrahám csalódottan nevetett:
– No hiszen, éppen jó vezért akartok magatoknak választani! Mit tehetek én már értetek. Lejárt ember vagyok, pihenni akarok.
Borky Gergely nem egykönnyen mondott le a tervéről:
– Zurdokon csak egyetlen ember buktathatja meg az államtitkárt. És az te vagy, kegyelmes uram.
Tokaji hitetlenkedve csóválta a fejét:
– Én lépjek fel? De már ezt csak nem teszem. Mi a manónak legyek én képviselő, amikor itthon várúr lehetek?
A vérmes Zathureczky, aki eddig egy szót sem szólt, most nem állhatta meg, hogy közbe ne kiáltson:
– Tomori prímás volt, mégis elment Mohácsra…
Nini, ennek a sületlen megjegyzésnek milyen furcsa hatása volt. Néha egy bolond mondás többet használ az okosak körmondatainál. Tokaji Ábrahám elvörösödött, és az ajkszélei összerándultak.
– Miféle Mohácsról beszéltek? Nincs most háború.
Borky Gergely felkapta a szót.
– Rosszabb világ van, mintha háború lenne. A lelkeket öldösi meg az ellenség, nem fegyverrel, hanem ami rosszabb, pénzzel. Csak te vagy, kegyelmes uram, az egyetlen ember a vármegyében, aki felvennéd a harcot az államtitkárral…
A kegyelmes úr gúnyosan mosolygott:
– Úgy gondoljátok, hogy én győzném pénzzel?
Borky zavarodottan köhintett:
– Bizonyos, hogy az alkotmányos harc bizonyos áldozatokkal jár… De itt nem az a fontos, hanem csupán az, hogy a te érintetlen tekintélyed, rendkívüli népszerűséged és köztiszteleted diadalra vihetne az ellenzék lobogóját.
A kegyelmes úr a tenyerébe hajtotta a fejét. Érdekes és izgató perspektíva nyílott meg előtte. Hiába, az alkotmányos küzdelem, a politika ördöge furcsa, izgató valami. Lázba borítja a lelket, elhomályosítja a tiszta látást. Tokaji Ábrahám kezet nyújtott az uraknak:
– Helyes, felveszem a lobogót, amellyel megkínáltok. Csak annyit akarok megjegyezni, hogy én pénzt nem áldozok a választásra. Nem mintha sajnálnám, de a becsületem, a meggyőződésem nem engedi, hogy pénzzel juttassam diadalra elveimet. Inkább érjen a bizonyos bukás.417
Borky Gergely, amikor elhagyták a nyergesi várat, nevetve fordult a vele volt urakhoz:
– Ismerem már ezeket a szent fogadalmakat. Majd ha belejön az öreg a választási izgalomba, kinyitja a bugyellárisát… De hát hogyan is lehetne elképzelni egy választást Magyarországon pénz nélkül?
A megyei urak helyeslőleg bólintottak. Furcsa is volna, ha pénz nem kellene a választáshoz. Hisz akkor minden jöttment képviselő lehetne. Meg aztán megint csak ott volnánk, ahol azelőtt: nem érdekelné a macskát se a képviselőválasztás. A sok parlagon heverő virtus, őserő valahogy csak utat kér. Hisz úgyis tömérdek a gutaütéses halál a vármegye területén. Az emberek vére elsűrűsödik, meglustul. Nincs már egy becsületes verekedés sem. Századok múlva, ha a tudósok felássák a mai temetőket, csodálkozni fognak a csontokon.
– Ugyan micsoda gyatra népség lakott ezen a tájon – valamennyinek ép a koponyája.
Persze, persze. A király nem csinál háborút, de hát azért találták ki a képviselőválasztást, hogy az emberek el ne szokjanak a hadviseléstől.
Emesse nyomban hímezni kezdte az apja választási zászlaját. Be szép lesz majd azt átnyújtani, ha diadalmenetben kísérik haza a kegyelmes urat.
A zurdoki kerületben harmadnapra a bőgyi keresztútnál olyan verekedés keletkezett a választók között, hogy húsz ember maradt a csatatéren.
Szóval, megindult az alkotmányos küzdelem.
A megyei kaszinóban lelkesen emlegették Tokaji Ábrahám elhatározását:
– Most aztán lássuk, hogy legény-e a talpán a Tisza Kálmán komisszáriusa?
Ahogy közönségesen Gyárfás Endrét nevezték a megyében.
