A LEGENDA TOVÁBB FOLYIK
A LEGENDA TOVÁBB FOLYIK
Meghalt a pajkos Krúdy ott, a vadkerti mezőn?
Paczolay hallgatott róla, a báróné még kevésbé említette, talán csak Zsuzska asszony volt az egyedüli, aki megsiratta és emlegette az átutazóknak. Ő zárta le merevedő szemét. De a pajkos Krúdyt azután is sokan látták még… És csínytevései tovább éltek a legendában.
Az idők voltak olyanok, hogy még annak se hittünk, amit a szemünkkel láttunk. Az álomképek korát éltük. Magasan lobogott fantáziánk tüze, és színes hazugságok jobban estek minden való igazságnál.
A magyarnak mindig több volt a fantáziája, mint a józan esze. A magyar szem más alkotás, mint a többi népfajok szeme. Valami különös fajta vagyunk itt a Duna mellett, amilyent a természettudósok sehol se találnak máshol a világon. A szemünk alkotása olyan, hogy mindent nagyszerűnek, gyönyörűnek, különösnek látunk, ami a miénk. A fantáziánk aranyos fénnyel vonja be azokat a dolgokat, amelyeket a külföldi ember meg se lát talán. Sokszor gondolkoztam azon, vajon mi igazság vagyon a magyar történelemben? Nem csupán vérmes fantáziánk szüleménye-e, a földkerekség egyik legszebb hőskölteménye? Mindjárt a hun–magyar legenda – a legelején – egy nagyravágyó, képzelődő nemzet legendája.
Rokonságunk Attilával nem csupán álom-e? És a nagy hun rabló alakját nem csupán képzeletünk vonta-e be azzal a csudálatos glóriával? A tudósok álma: Attila sírja elrejtve előlünk, de a legszárazabb archeológusok is melegszavú költőkké válnak, midőn régi magyar sírokban kutatnak. És a nagy királyok – akiknek csudálatos cselekedeteiről az iskolában hallunk – valóban éltek-e, uralkodtak-e? Ó, magyar fantázia! Nagy Iván magyar nemessége a világ legdaliásabb, legvitézebb nemessége. Anglia peerjei kevesebb büszkeséggel tekinthetnek vissza családjuk történetére, mint a legkisebb magyar kurtanemes. Bizonyos, hogy az egykori nógrádi levéltáros, midőn a hősök könyvét megírta, magyar szemmel látta a régi kutyabőrök cirádás írását. Hisz a legkurtább ns. Kiss is csupa Leonidászokat olvashat ősei között Nagy Iván könyvében.
Az ötvenes, hatvanas évek magyarjában jobban dolgozott a fantázia, mint bármelyik kor magyarjában. A haza ügyes-bajos dolgait, a nemzet állapotait ma is nagyítóüvegen keresztül nézzük, de micsoda a mi fantáziánk apáink, nagyapáink fantáziájához mérve? És még éltek az egykori hősök! Csak a költők írták, hogy: sóhajtsunk136 és feledjünk – ebben a királyságban esze ágában se volt senkinek elfelejteni a közelmúltat, amely dicsőbb volt Rákóczi Ferenc hadjáratánál! Kinek is lett volna kedve felejteni, mikor oly jólesett a régi dolgokon gondolkozni, a régi temetőben járni, mely tele volt hősök fejfáival! Ez időben a nemzet nem a jelenben élt, hanem a múltban. Nem is csuda, hisz jelene nem volt a nemzetnek akkor!
S a múlt színes képeiből volt kivágva egy alak, a Krúdy Kálmán alakja. Kinek lett volna kedve elhinni, hogy ez az alak eltűnt, nincs többé! S tovább élt a legenda a kék szemű gerillavezérről… Az Ipoly szőke habjai titokzatosan locsogtak a palócmezők között, és az erdei bokrok összesúgtak a szélben: „Itt járt Krúdy Kálmán, amott járt Krúdy Kálmán…” Paczolay, a csendbiztos fejcsóválva mormogta a szakállába:
– Vajon csakugyan Krúdy Kálmánt lőttem-e agyon?
A mezőn a piros kendős, fehér lábú palóc leányok éppen úgy énekelték a Krúdy Kálmánról szóló dalt:
Szépen legel a báróné gulyája,
A báróné maga jár a nyomába…
A báróné maga jár a nyomába…
A báróné hallgatta a dalt, és a szeme könnybe borult tőle:
– Vajon csakugyan meghalt-e Krúdy? – szállt révedezve a gondolata, és a lelke egyszerre kivirágosodott a reménységtől.
– Hátha nem halt bele a lövésbe, hátha az erdőt járja, és egy éjszaka majd megzörgeti az ablakot:
– Báróné, itt vagyok leszámolni.
Ó, bár jönne kegyetlen haraggal, csak már itt volna… De az ablakot éjjel csak a szél zörgette, és a báróné, fölriadozva álmából, mindig csupán egy véres kísértetet látott a szobán keresztülsuhanni…
A kovácsi kúriában az öreg Krúdy János éjjelenkint fölneszeit, ha a kutyákat hallotta odakünn ugatni. Különben se igen tudott aludni az öregúr. Nyakába kerítette a subáját, és csöndesen kilépett a házból. Óvatosan körüljárta az udvart, és halkkal kiáltotta:
– Kálmán, tiszta a levegő, előjöhetsz!
De szavára csak a szél sóhajtott el az Ipoly fölött, mint egy bujdosó kísértet.
Azért még ő se hitte el, hogy agyonlőtték a fiát.137
