COEUR-DAME
COEUR-DAME
Élt abban az időben a bécsi udvarban egy már nem fiatal, de nem is rút, de nagyon szegény grófkisasszony, hívták pedig Sternbuck Katalin grófkisasszonynak.
Azt már senki sem tudta, hogyan került az udvarhoz. Talán apjával, anyjával került oda, de a szülei elhaltak, s ő az udvarnál maradt. A kegyes királynő gondoskodott róla, udvari dámává nevezte ki. Volt ott udvari dáma abban az időben számtalan. Elfértek a nagy Burgban. Mária Terézia alatt nem volt lakatlan része a Burgnak, mint manapság. Megtöltötték azok, akik örökké élvezték a királynő vendégszeretetét. Olyanok pedig nagyon sokan voltak abban az időben. Ahány szegény főrangú asszony, leány volt a monarchiában, az mind az udvarnál keresett boldogulást – és férjet. Hogy pedig férjekről is gondoskodott Mária Terézia, azt bizonyítja az a sok gróf, báró, nagyrangú katona, aki örökké ott lebzselt az udvarban. Volt közöttük gazdag, szegény, vegyesen.227
Néha a jó királynő segítette a véletlent egy-egy gyenge kézmozdulattal, hogy mindenki megillető férjre, feleségre találjon.
A történelem följegyzi Mária Teréziáról, hogy szenvedélyes házasító volt. Fiatal korában ugyan elfoglalták idejét, gondját a háborúk, de amint elcsitult a viszály, és a győzelmes hadvezérek, kapitányok ellepték Bécset, a jó királynő gondoskodott hűséges katonáiról. A bécsi glacis hemzsegett a vitéznél vitézebb hadfiaktól, akik nagy magauntukban bizony gyakran tilosba is tévedtek. A hős kapitányok, akik Berlinig elszáguldoztak, dicsőséges kardjuk élét a polgárok hátán próbálgatták, akikkel a tánctermekben, spelunkákban összetűztek. A jó királynő, mint az erkölcs legfőbb őre, nem nézhette tétlenül az erkölcstelenséget, amely birodalmának székvárosában felütötte a fejét. Okos, tapasztalt asszony létére tudta, hogy a legmogorvább huszárkapitány is kapitulál egy helyesen alkalmazott női mosoly előtt. A gyöngéd kezek előtt a világ valamennyi vitéze lerakta már a fegyvert. És jöttek a szegény főrangú kisasszonykák, özvegyasszonykák a birodalom minden részéből. Az ausztriai büszke várkastélyok, amelyek gőgösen néznek az alattuk elfutó országútra, tekintélyes tornyaik mögött gyakran rejtegetnek búsongó, pártában maradt kisasszonyokat. A kastélyhoz tartozó uradalomnak már régen vége, csupán a kastély maradt meg, mégpedig azért, mert nem kell senkinek a bagolyfészek. Az atyafiaknál kegyelemkenyéren lévő szegény rokon kisasszonyok sóhajtása mind oda szállott a kegyes királynő trónusának zsámolyára… Házasodtak is abban az időben annyit Bécsben, amennyit azóta sem. A délceg magyar urak, úrfiak, akik részben látták Nagy Frigyes szakállát, részben az udvar sugárzására repültek Bécsbe, hol a királynő kegyesen fogadta az ő magyar híveit – a kegyes „véletlen” révén sűrűn jutottak szegény osztrák kisasszonyokhoz. Viszont a csillagszemű magyar leányok bőven akadtak ausztriai gavallérra a Hofburg tájékán. Mondják, hogy ez a magas politika volt – a mi mesénket nem is érdekli más, mint az, hogy ebben a nagy házasságjárásban pártában maradt egy már nem fiatal, de nem nagyon rút grófkisasszony, bizonyos Sternbuck Katalin grófnő, akit még a birodalom mindenható családanyja sem tudott férjhez adni.
Ki tudná megmondani, hogy mi volt annak az oka, hogy Katalin gróf kisasszony annyi évekig pártában maradt? Csak annyi bizonyos, hogy az után a farsangi kaland után, amikor a kegyes királynő a föld alatti táncteremben a zajgó álorcások között Pusztaeörsinek nyújtotta a karját a legelső keringőre, másnap az udvari pletyka – mindenütt van pletyka,228 még a legmagasabb uraságok között is – suttogni kezdte, hogy van már Käty grófnőnek vőlegénye az érdemes gárdista személyében.
– No, bizony, éppen Pusztaeörsi! – felelték a pesszimisták. – Vén legény az már. Aeskuláp már annak a felesége. Avval is marad holta napjáig.
– Igaz, igaz – mondták erre azok, akik mindig inkább szeretik elhinni a lehetetlenséget, mint a lehetőséget –, vén legény már Pusztaeörsi, de hát éppen azért… A fiatal csikó nem is való rúd mellé…
– Meg aztán – fűzték tovább azok, akik mindent tudnak – a derék Pusztaeörsi úr nem is való már a gárdisták közé. Talán igen jó várkapitány volna valamelyik vidéki kastélyban… Eh, de minek szolgálna tovább, mikor van neki csinos úri jószága Magyarországon, ahová nyugodtan elvonulhat a tányérnyi medáliával, amit az udvarmesteri hivatal minden kivénült gárdistának kiutalványoz. Fiatal úrfiaknak alkották meg a gárdistaságot. Bizony nem számított arra senki se, hogy majd akad valaki, aki itt vénül a királynő nyakán.
Így beszélt a fáma a jó Pusztaeörsiről, habár ő teljes életében nem adott rá okot, hogy a fáma nyelvére vegye. De hát a fáma asszonyi személyiség, olyanba is belekotyog, amihez semmi köze sincsen. Mit csinálna a szürke böjtben (Mária Terézia nagyon vallásos volt) az a sok udvari asszony, férfi, ha még a közelmúlt farsang eseményeit sem beszélhetné meg? Igaz, hogy a jó Pusztaeörsi hozzánőtt a gárdistasághoz, mint a bundagallér a bundához, de hát arról sem ő tehet. Nagy tisztelője volt a királynőnek, igen nagy tisztelője… Akik szeretik a regényességet, azok azt mondták, hogy formálisan szerelmes volt a királynőbe… De hát ha szerelmes lett volna Pusztaeörsi de Balogh, nógrádi komposszesszor és gárdistahadnagy Mária Terézia királynőbe, olyan nagy vétek lett volna ez? Dehogyis lett volna az! Hisz nem fordult meg Bécsben valamirevaló gavallér, aki ideig-óráig szerelmes ne lett volna a „század legszebb asszonyába”! Öreg, hadverő tábornokok őrizték a keblükön a királynő képét, és amikor ezüstszálak jelentkeztek szőke hajában, a nemes apródok mind róla zengték szonettjeiket. De hát a Pusztaeörsi szerelme azért mégis más volt! Ő szeretett csendesen, kitartóan, magába zárkózottan, reménytelenül – és nem akart nem szeretni.
Tudta azt az egész udvar. Hisz igaz, igaz, hogy valamennyi gárdista egy rováson volt vele. De azért a gárdistáknak szabad volt udvarolni azoknak a menyecskéknek is, akik azt megengedték, szabad volt eljárogatni a városi tánctermekbe megforgatni a szép polgárleányokat, sőt229 szabad volt meg is házasodni, ha az idejük elérkezett. A királynő adta rá az áldást… Pusztaeörsi, ez a hallgatag, magába zárt, csendes nemes, mindenféle szabadságot megvont magától attól a perctől fogva, hogy Nógrád vármegye jóvoltából és a királynő kegyességéből magára öltötte a gárdisták karmazsin ruháját. Élt, mint az aszkéta szerzetes, nőre sohasem nézett, mulatságba nem ment pajkos bajtársaival. Az udvari bálokon gyönyörűen táncolt, de mintha valahol máshol lett volna a lelke. Tudta mindazokat a divatos bókokat, amelyekre Trouville gróf, a francia király udvarából száműzött nemes tanítgatta az akkori aranyifjúságot. Lovas dalia volt, fegyverrel kezében legyőzhetetlen. És a gárdista mindig olyan furcsán nézett a királynőre, ha az udvarában lévő „házasulandó” hölgyek némelyikét előtte fölemlítette, hogy a királynő nevetve hagyta abba a beszédet. Hisz azért volt ő is asszony, hogy tudja, hol fáj a gárdistának!
– Ah – mondotta egyszer franciául –, ön nem is magyar, Pusztaeörsi!
Pusztaeörsi napokig gondolkozhatott volna a királynő megjegyzésén, ha mindjárt nem akad egy öreg udvari ember, a vén Neigig báró (aki csupán azért volt a királynő körül, hogy tapasztalatlan urakat kioktasson az etikett finomabb nüanszaira), ki karon fogta őt, megmagyarázta neki, hogy a királynő el van ragadtatva a magyar uraktól. Egy rejtett célzásból, egy pillantásból megértik, hogy a királynő kit szeretne hozzájuk feleségül adni – s azonnal engedelmeskednek.
A gárdista ekkor elszomorodott, és elhagyni készült az udvart, mígnem a királynő kegyessége ismét feléje irányult. Abban az időben, midőn a dicső királynő az erkölcs őre volt, olyan volt szeszélye, mint az áprilisi időjárás. Néha elhatározta, hogy nőtlen embert nem tűr meg a környezetében, máskor, ha az udvar akkor még félig nyitott ablakain beszivárgott valami családi skandalum híre, még férjének, a főhercegnek is szomorúan mondta:
– Herceg, herceg, nem sajnálja legényéletét?
De hát hiába mondta ki az udvari pletyka a szentenciát, hogy a már nem fiatal, de nem is rút Sternbuck Katalin gróf kisasszonynak megvan immár a keresett vőlegénye, a házasság mégsem olyan dolog, hogy parancsszóra el lehetne intézni. Csak azokat a sziklákat lehet félrehengeríteni, amelyek minden házasságnak szeretnek az útjába állni. Azután, ha az út sima, elindul minden magától. Igaz, hogy a farsangi mulatságtól végleg meghatott gárdista királynője szavára gondolkozás nélkül vetné magát230 a Duna jeges hullámaiba, de vajon hajlandó lesz-e megházasodni is, amihez nem kevesebb bátorság kell.
Abban az időben csodálatosan megfogyatkoztak a legényemberek Mária Terézia udvarában, csupán Pusztaeörsi volt számba vehető kombináció a grófnő számára. A grófnőt mindenáron férjhez kellett adni. Először, nem maradhat itt az udvarban a fiatal, gáláns urak egykori gyülekező helyén öreg kisasszony. Hogyne! Hogy az összes európai udvarok ezen nevessenek. (Abban az időben ilyesmin is nevettek az udvarok.) Másodszor, a Pusztaeörsi konokságának is véget kell vetni. Harmadszor, ami a legfontosabb, a királynő férjhez akarta adni a grófkisasszonyt, kit haldokló anyja (a királynő egykori udvarhölgye) a királynőhöz írott alázatos levelében kegyességébe ajánlott.
A grófnő a Burgnak abban a részében lakott, ahol a frájok és kiérdemesült udvarhölgyek húzták meg magukat. Ha talán egy emelettel lejjebb lakott volna, akkor a harmadrangú komornák közé került volna, és örökre lemondhatott volna arról a reménységről, hogy magyar gárdistához menjen feleségül. Mert hiába, a ceremónia – ceremónia. A grófnő valamikor egy másik épületszárnyban lakott, ahol igazi hercegkisasszonyok élvezték a jó királynő vendégszeretetét. Volt ott francia, német, olasz hajadon, akiknek nemhogy saját palotájuk nem volt Bécsben, de a vagyoni viszonyuk sem engedte meg, hogy rangjukhoz méltóan lakjanak a városban. Aki pedig a Burgnak padlásszobájában lakik is – ha ugyan van ottan ilyen szegény embernek való kvártély – az mégiscsak a Burgban lakik. De hát abban az időben még annyi volt a nősülni akaró uralkodó herceg, gróf, báró az udvarnál, hogy az ember lépten-nyomon beléjük botlott. Mária Terézia jósága messzire kisugárzott. Még a francia király udvarából is eljöttek hozzá a szegény, de nőtlen főurak feleséget szerezni. Meg aztán annyi mindenféle zsíros hivatal volt ebben a birodalomban. Akinek a királynő feleséget adott, azt nem hagyta éhen veszni se. Habár mint praktikus asszony, jobb szerette az olyan házasságokat, ahol az esküvőhöz való régi családi ékszereket nem neki kellett a zálogból kiváltania.
Az uralkodó hercegek, a grófok, bárók, a magyar köznemesek elfogytak, és a szegény kis grófnőnek el kellett hagyni régi lakosztályát, és egy másikba, kisebbe költözni. Ha volt filozófus a környezetében, az megmagyarázhatta neki, hogy a házasság is olyan, mint a háború – kegyetlenségekkel jár. Ha nem volt szerencséje a kis grófnőnek a nagynevű mágnások között, talán szerencséje lesz abban az épületszárnyban, hol a földi231 boldogságokat a kisebb urak számára tartogatják, a másodrangú udvarhölgyek, nemes frájok között. Volt ugyan itt is mutatóban egy-két csillagkeresztes dáma, de hát azok oly öregek voltak, hogy teljesen mindegy lehetett nekik, hol jelöl ki számukra otthont a mindenható udvarmester. Utóvégre nem vehet mindenkit feleségül Esterházy herceg, mikor abból az Esterházy hercegből oly kevés van, hogy még Mária Terézia királynőt is csupán csak egy szánkáztatta meg forró nyár idején. Ki maradna akkor a kisebb urak számára, akik Magyarország felől jönnek négylovas kocsin, és a „Vörös ökör” fogadóba nagy csördítéssel behajtatnak; a bécsi glacis-n oly peckesen sétálnak, mintha övék volna egész Bécs városa. (Akkor nem felejtették el még Bécsben sem a moriamurt…) S így a kis grófnő a szobája ablakából sokszor nézett Magyarország felé, és sóhajtott ilyenkor. Mert nem akart ő már akkor máshoz férjhez menni, csak magyarhoz. Utóvégre nem volt már olyan buksi lány, s rájött, hogy a szegény, hivatalt kunyoráló német, francia grófocskák, akik a bécsi udvar hírére Európa minden részéből még ide vetődtek, nem négylovas hintón hajtanak be a város kapuján, és még a spádéjukat is a Kohlmarkstrasse ócskásainál veszik kölcsönbe, amivel az udvarnál megjelennek. Magyarország az még az urak hazája. A magyarok nem szolgálatot jönnek keresni Bécsbe – az igaz, feleséget sem, van lány elég otthon – eljönnek megnézni a Burg sárga falait, a királyi kerteket. És azt mondják ilyenkor:
– Ezt mind nekünk köszönheti a királynő Anyánk!
Még az István-toronyra is fitymálva pislognak, mintha azt gondolnák, hogy az se volna már a helyén, ha a magyarok nem akarták volna. De hát akarták, mert éppen olyan kedvük volt.
Nem csoda tehát, ha a kis grófnő mindig a magyarokkal álmodott, mégpedig nemes Nógrád vármegye egy fiával, aki hatszáz lépésnyire onnan, a svájci udvar északi szárnyában esténkint az udvari aeskulap által rendelt folyadékkal kenette fájós derekát, miközben minden illemről megfeledkezve biztatta magyar huszárlegényét:
– Keményebben, Miska, a rézangyalát! Hadd törjön el az a kutyacsont, vagy meggyógyuljon!
És szívta a fogát hozzá kegyetlenül, de nem úgy, mint a házasodni készülő fiatalemberek szokták.
A szíveket kormányzó királynő udvarában ezelőtt másfél száz esztendővel így várta két szív, hogy őket egyesítse, egy láncra fűzze. Lenn, a gárdisták ebédlőjében, ahová olykor lehangzott Pusztaeörsi uram egy erőteljesebb232 kifakadása, Bessenyei uram megtöltötte a kelyhet, és mélázó mosolyával így szólt a szomszédjához, Dőry Balázshoz:
– Akkor fog csak nyögni őkegyelme, ha majd a coeur-dame kenegeti a hátát…
Hogy értette Bessenyei uram ezt a megjegyzését, azt csak az tudná megmondani, aki már megpróbálta a házaséletet. Dőry Balázs nem értette. De Bessenyei uramnak megtetszett a mondás, és följegyezte kis stammbuchjába, amint művei között olvasható.
