Az utolsó futóbetyár
Az utolsó futóbetyár
Csaknem a Nyírség kellős közepén, ahol még a homokot nem köti meg az akác, szabadon és kedve szerint vándorol az mérföldeket, ha megunta a nyugvást, van egy rongyos falu, úgy hívják Törökfái. Se török, se fa nincs itt, ámbátor lehetett mind a kettő, mikor a helységet elkeresztelték. Ez a község mondhatja szülöttjének az utolsó betyárt, aki vidékünkön továbbfejlesztette azt a romantikus iskolát, amelynek kiváló mesterei mint félistenek élnek a képzeletben.
Eredetileg Hóka Pálnak hívták, és éppen olyan egyszeri zsellérember volt, mint amilyen millió akad. Külsejére nézvést tömzsi, kurta lábú és nagy fejű férfiú volt, azzal a zsíros hajzattal, amely jellemzője a földhöztapadt parasztnak. A bajuszát is csak későbben kezdte pödörgetni; addig kajlán lógott a szájába.
Ezzel a Hóka Pállal az történt, hogy ellicitálták adóban a házacskáját. Nem nagy eset, mással is megesett, de Hóka nagyon a szívére vette a dolgot. Legelőször is felgyújtotta ellicitált házát, aztán fogta magát, és elbujdosott falujából. Ment, mendegélt – egy görcsös bot volt csupán nála – messzire már a Tisza nádjai kezdtek szürke sövényt rakni a látóhatárra, amikor egy batyus zsidó jött szembe az országúton Hóka Pállal. Hóka fölemelte azt a görcsös botját:
– Megállj, zsidó! Add ide a pénzed, vagy meghalsz.
A batyus embert ijedtében kilelte a hideg.
– Nincs nekem pénzem – nyöszörögte.
Hóka Pál megsuhogtatta feje fölött a botot, hogy majd kissé ráijeszt a zsidóra, de a bot mégiscsak lecsapott a batyus fejére. Az nem szólt többet semmit, hanyatt vágódott, elnyújtózkodott – vége volt. Hóka Pál csak nézte egy darabig, tán még tetszett is neki a karjának az ereje, de aztán egyszerre megborzadt. A háta mögött egy szekér zörgése hallatszott. Futva indult a nádas felé, ahol menedéket vélt találni a világ és lelkiösmerete elől.355
Így lett Hóka Pálból betyár.
Egyedül bolyongott a nádasokban, vízparton, sötétlő tölgyerdőben és a néma pusztákon. Fegyverei voltak és cifraszűre. Olykor ráizent egyikmásik földesgazdára a pusztai pásztorgyerekkel pénzért, dohányért, lőporért. De sohasem mint Hóka Pál kérelmezte ezeket a dolgokat, hanem mint a „Nyírség királya”. Egyik-másik helyen még meg is mosolyogták érte Hóka Pált, és a konzervatívabb urak a megyei gyűlésen szóba hozták, hogy kár azt a szegény Hókát olyan nagy apparátussal üldözni. Jóravaló ember, nem vét a légynek se, amit elkövetett is, csak azért követte el, hogy betyár lehessen. Csak úgy magától nem lehetett volna igazi betyár. Meg aztán az nem utolsó dolog, hogy Hóka Pál hozzájárul a régi magyar világ emlékezetben való tartásához. Hisz úgyis kipusztulóban van már az egész régi Magyarország…
Zathureczky, aki szerette minden szögnek a fejét eltalálni, közbedörmögött:
– Ha nem volna Hóka Pál, pénzen kellene szegénylegényt szerződtetni a téns vármegyének. Hisz el sem képzelhető betyár nélkül a vármegye.
Öreg alispánunk, Beszterczey Ferenc uram csóválta a fejét erre a beszédre:
– Csak attól tartok – mondta –, hogy végre is fel kell majd akasztatni. Az lesz a legkellemetlenebb része a dolognak.
– Dehogyis kell felakasztatni – tüzelt Sárvári, a Zathureczky barátja. – Az a zsidó, akit agyonütött, öreg ember volt, úgyis hamarosan meghalt volna, azonkívül meg semmi rosszat nem tesz.
– Nono – bólintott öreg alispánunk –, hisz nem mondom én sem, hogy olyan vérszomjas haramia a „Nyírség királya”, mint teszem azt, Patkó volt. Jámbor fajta, de mégiscsak betyár.
Elég az hozzá, a „Nyírség királyá”-nak akadtak pártfogói még a vármegyeházán is, ahol pedig hajdanában a kulcsáron kívül senki se pártfogolta valami nagyon a haramiákat. Egyik-másik falusi uraságnak volt alkalma személyesen is látni a „Nyírség királyá”-t.
– Olyan szűre van – mesélték –, mint Rózsa Sándornak volt. Fokos a kezében, árvalányhaj a kalapja mellett, mintha csak színpadról lépett volna a való életbe.
De hát ebben az időben állították fel a csendőrséget. A kakastollas legények alighogy hírét hallották a „Nyírség királyá”-nak, nyomban356 megfogdosták. Három pisztoly volt a derekán – csakhogy mind a három töltetlen volt. De hát vajon miért is töltötte volna meg?
A bátyus miatt azonban elővette a törvény, és tizenöt esztendőt mért reá.
Zathureczky elégedetlenül dörmögött:
– Ha legalább Pókhas Svarczot, az uzsorást ütötte volna agyon Hóka Pali: egy szavam se volna. De így nagy igazságtalanság történik szegénnyel.
(Hja, ilyen a világ. Minden ember másféle szempontból fogja fel a körülötte történő dolgokat. Zathureczkynak értékesebb volt Svarcz, az uzsorás, mint a szegény batyus.)
*
De hát a tizenöt esztendő is elmúlt. Illetőleg nem is kellett, hogy egészen elmúljon, hamarább hazabocsátották a „Nyírség királyá”-t. A börtönből kijövet visszakapta cifraszűrét, árvalányhajas kalapját, sarkantyús csizmáját. Mire a törökfái határra ért, már volt fokosa is. És amint ott ballagott nagy csöndesen a rozsvetés között, sebes vágtatva, nagy pergéssel, amely a homoki kocsik jellemző tulajdonsága (mintha a dob peregne), jön vele szemben egy sárga kis kocsi. A bakon egy deresedő, kivikszolt bajuszú úr tartja az almásszürkék gyeplőjét.
– Hé, megállj – kiált fel. – Te vagy a híres Hóka Pál?
A „Nyírség királya” alázatosan billenti kalapját.
– Igenis, könyörgöm. Kiszabadultam.
– Az ördögbe! – folytatta Zathureczky, mert hiszen éppen ő jött a kocsival. – Mintha tegnap láttam volna kendet. Semmit sem változott. Még csak meg sem szürkült.
– Csendes, nyugodalmas élet van ott, könyörgöm.
– Nono – dünnyögött Zathureczky. – Nem hiszem, hogy visszakívánkozik kend.
Egy darabig tetőtől talpig nézegette Hóka Pált, aztán felszólította, üljön föl mögé a kocsiba. Mielőtt elindult volna, hátrafordult:
– Volna kedve kendnek folytatni a betyáréletet?
Hóka Pál ijedten csóválta a fejét:
– Nem, nekem, tekintetes úr. Elég volt belőle.
– Nem úgy értem – magyarázta Zathureczky –, hogy újra le kellene ütni a zsidót, sőt egyáltalában senkit se volna szabad bántani.
Hóka Pálnak megvillant a szeme:
– Nem kellene senkit megölni?357
– Nem hát. Ha kedve van, csapjon fel. Szerződtetem kendet betyárnak, az utolsó betyárnak.
A kis kocsi peregve vitte Zathureczkyt, amint nagyokat nevetett magában bolondos tréfájának.
*
A hír terjedt, mint a futótűz; Zathureczky tanyáján, a tiszai kiöntések között bujdokol újra a híres betyár, Hóka Pál. A múlt bizonyos legendás patinával vonta be a vén gyilkos alakját; többet tudott mindenki róla, mint ami igaz volt. Csakhamar akadtak olyanok is, akik látták szemtől szembe. A megyei kaszinóban egyébről sem folyt a diskurzus, mint az újra megjelent haramiáról. A királyi ügyész bajuszát harapdálva mondta:
– Nyomban befogatom, ha moccanni mer.
De hát Hóka Pálnak nem volt eszébe moccanni. Zathureczky egyszer néhány bizalmasát kivitte a tanyájára.
– Ma látni fogjátok a „Nyírség királyá”-t – súgta meg bizalmasan. – Három juhot fog elhajtani a tanyáról.
– Hármat? – kérdezték. – A manóban, honnan tudod előre?
Zathureczky nevetett:
– Annyi a járandósága mostanság. Csakhogy sötét éjjel kell neki elhajtani, hogy se pásztor, se kutya észre ne vegye. Ápolni kell a régi erkölcsöket.
Minden úgy történt, ahogy Zathureczky előre megmondta. A tanyaudvaron voltak a juhok, a pásztorok ébren vigyáztak, odabenn a tanyában pedig vígan voltak az urak. Zathureczky ki-kinézett az éjszakába:
– Nos, nem járt még itt a „Nyírség királya”? – kérdezte a pásztorokat.
– Eddig még semmit sem vettünk észre – felelték.
– Csak vigyázzatok! Mert ha rajtaéritek, nem szabad neki elvinni a juhokat.
Vigyáztak-e a pásztorok, nem-e – elég az hozzá, hogy reggelfelé az öreg pásztor jelentette Zathureczkynek:
– Hiba van a juhok között!
– Hát mégse tudtátok megcsípni a beste lelkét?
– Tizenkét juh hibázik – folytatta a vén pásztor. Zathureczky talpra ugrott:
– Tyű, az angyalát. Csak háromhoz volt jogosítványa Hóka Pálnak.
– Mégis tizenkettő hibázik.
Zathureczky elnevette magát:
– Nem baj, no. Az utolsó betyár nem érti a tréfát, annyi az egész.
(1906)358
