HARMADIK FEJEZET • Utazás Tard felé
HARMADIK FEJEZET • Utazás Tard felé
Birta úr nyaranta hazament Tardra. Június végén, amikor már annyira lekopott róla minden ruha, hogy éppen csak mezténláb nem járt. A nemzetes úrék odahaza jól kiszámították, mennyi ruhát nyű el a fiú tíz hónap alatt; hány lájblit, hány csizmanadrágot, hány kalapot és hány pár csizmát. (Ebből elég volt két pár. Mert Csurgay sógor olyan csizmákat varrt Tardon, hogy a főispán is eljárhatott volna bennük.) Június végén beállított a rövid szekér az özvegy udvarába. Bival Mihály felrakta a téns úrfi tulipántos ládáját a kasfarba – Móric pedig összeszámozkodott az özveggyel. Ez a Móric volt a téns úr sokat emlegetett bátyja. No, az első pillantásra nem látszott ki belőle, hogy valami híres ember lenne. Zsinóros nadrágot viselt, kurta szárú csizmát, és sárga bajusza a szájába lógott. Mint közönségesen, fekete pántlikás szalmakalap volt a fejébe nyomva, és apró, vízszínű szemével zavarkásan pislogott. Fiatal volt-e vagy öreg, nemigen lehetett tudni. Ványadt, borostás arcából tunyaság és aluszékonyság látszott. Otthon egyébként csak úgy hívták: a „ravasz Móric”. Azt tartották felőle, hogy igen furfangos ember, aki ha akarná, sok galibát okozhatna a vármegyének. Ez a híre pedig onnan volt, hogy mikor sorozás alá került Móric – hirtelen megnémult. Szóltak hozzá jobbról, szóltak hozzá balról – Móric néma volt, mint a hal. Nem tudtak vele semmire sem menni. A katonadoktorok csóválták a fejüket, aztán eleresztették Móricot.
A tardi legények azóta mind némák a sorozás idejében, de nem sikerül nekik a menekülés, mint Móricnak.
– Sapperlott. Botot kap, ha nem felel értelmesen. Akar-e Bécsben szolgálni?
A tardi legények értelmesen szólalnak meg:
– Már, kérem alásan, ha szolgálni kell, hát inkább csak itthon szolgálnék.
A ravasz Móric hírét senki sem homályosította el még a tardi legények közül. Beszélnek ugyan egy bizonyos Bátori Miskáról, aki úgy összegörbült a sorozó orvos előtt, hogy semmiképpen sem lehetett kiegyenesíteni. De ez a Bátori Miska tán nem is volt igaz.
Hát, mondom, a ravasz Móric volt a téns úr bátyja. Ő vitte haza minden júniusban, és ő hozta neki a szűzdohányt is a zekéje alatt, amikor a téns úr a pipás emberek idejébe jutott. Nyáron ő nevelgette Pál urat70 odahaza diófás udvarházukban. Az öreg Birta már csak káromkodni tudott, azt is csak csendesen, és miután asszonyféle nem volt a háznál a szolgálóleányon kívül, igen szomorú és elhagyatott fészek volt a Birta porta a falu közepén. Afféle félig úr, félig paraszt népek voltak itt a Birták a szétzüllött nemzetes urak között, akiknek nagy része nyáron szegre akasztotta a zsinóros nadrágot, és csak amúgy, fehérben dicsérte az Istent. A nagyuraságnak vége volt, és a végrehajtó elvitte a dunyhákat és asztalokat, ha a nemzetes urak akadékoskodtak az adó mián. Keserű emberek lakták Tardot, akik ha verekedtek is, már olykor nagyvásárkor vagy búcsúkor tevék azt. A Birta família volt a leggőgösebb és legbüszkébb valamennyi között, habár nemigen volt okuk büszkélkedni és gőgösködni. Ugyanezért küldték Palit a sásházi gimnáziumba, és mikor júniusban hazahozta őt a kurta bricskán a ravasz Móric, egész úton oktatta:
– Pali te, aztán nehogy elszóld magad. A rektor, az a részeges Muzsonyai, ha szólna hozzád, hát diákul felelj – hogy ne értse meg. Tudsz-e diákul?
A téns úr – ilyenkor láttuk volna őt – kihúzta derekát, és hegyeset füttyentett:
– Ojé. A kisujjamban van a diáktudomány. A deklinációk, a konjugációk, szenvedő és rendhagyó igeragozás! Ojé.
Móric, a ravasz, kihúzta sárga bajuszát szájából. Igen tetszett neki, hogy Pali olyan szépen felelt. De még gyanakodott.
– Hát mondd meg nekem: hogy van az diákul: finánc. A téns úr vakmerően felelt:
– Nevetséges. Hát úgy van: grammatika. (Miután ez a szó volt a nyelvtankönyvének a borítékán, galambtojásnyi betűkkel.)
A ravasz Móric, aki hajdanában maga is kerülgette a debreceni kollégiumot vagy két-három évig, galléron ragadta az öccsét:
– Hazudsz, gazember!
– Én?! – kiabált a téns úr. – Én? Móric bátyám már nem emlékszik bizonyosan.
A ravasz Móric gondolkozva ráncolta össze a homlokát. Ezt a szót mintha hallotta volna, de más értelemben egykor. De már tényleg nem emlékezett rá. Tovább faggatta azonban a téns urat.
– Hát mondd meg, diák, hogy van az: májas gombóc.
– Furcsa. Még a gyerek is tudja. Hát: pluskvam perfektum – felelt a téns úr.71
– Pluskvam perfektum?! – ismételte Móric bátyja, és zavarodva, egyben fenyegetőleg kiáltotta: – Pluskvam perfektum, te kölyök?!
A téns úr azonban már ismerte a ravasz Móricot, és vakmerően mondta rá:
– Persze hogy pluskvam perfektum.
Móric bátya nagyott ütött a Pali vállára:
– Ember vagy, fiú. Ezt ugyan eltaláltad az egyszer. Az én időmben is úgy tanultuk.
(Dehogy tanulta ezt a ravasz Móric. De hát nem azért volt ő furfangos ember, hogy elárulta volna az öccse előtt tudatlanságát. Előbb rákiáltott a téns úrra fenyegetőleg. És miután a téns úr megmaradt a pluskvam perfektumnál, hát nyilvánvaló volt, hogy az biztosan májas gombócot jelent.)
– Hát csak a rektorra vigyázz, Pali. A vén Muzsonyai egész télen azzal bolondított bennünket, hogy a májas gombócot úgy mondják diákul, hogy: circum dederunt. Persze hogy nem hittük el a rektornak. Az öreg Bekecs Balázs – aki, tudod, negyvennyolcban a zászlót vitte –, mondta is, hogy szamár a rektor. Circum dederunt annyit jelent, hogy: add ide a kulacsot. Ő így hallotta ezt negyvennyolcban egy szervián baráttól, aki, tudod, azt mondta egyszer Balázs bácsinak, hogy: musz, musz, musz. És Balázs bácsi másnap golyót kapott a lábikrájába. Nyilván megigézte őt a barát.
Az országutat jegenyék szegélyezték. A messzeségből idesárgállott egy csárda oldala. Bival Mihály hátrafordult:
– Meg? – kérdezte. Ami annyit jelentett, hogy megállnak-e a csárda előtt? Bival Mihály sohasem mondott egy szótagnál többet.
A ravasz Móric biccentett.
A fiúnak pedig megmagyarázta:
– Ez, öccs, az „Itató”. Jól emlékezzél rá. Ez az „Itató”, itt ütötték agyon a szegénylegények a komisszáriust, tudod? Hát itt meg kell állni.
Meg is álltak.
És ottan rostokolának alkonyatig. A ravasz Móric bácsi ülvén a leveles hajlékban, kezelte az üvegeket, és néha megengedte, hogy a téns úr is hörpentsen. De csak ritkán. „A kend vére még tüzes.” Ha bort ivott a ravasz Móric, akkor kendezett mindenkit. A kocsit betolta Bival Mihály a fészerbe, és leheveredett a lovak elé, a subájára, és beszélgetett a lovakkal. De hogy mit, mit nem: azt senki sem tudta. Ha rálestek72 néha Bival Mihályra – szomorú, kis sovány paraszt volt – csak a mély és nagy sóhajtásait lehetett hallani. És nagy nyugtalankodva szívta a pipáját. A két vasderes csendesen ropogtatta a zabot.
Így vitték haza minden évben a téns urat, hogy leigázza a rektort.
