3
3
Az asszony ott a zsámolyon most egyszerre fölállt, könnyedén, neszelőn tett előre néhány lépést. Rám nézett, fölmosolygott hozzám. Aztán hirtelen megfordult, és odatérdepelt a gyónószék mellé, Simon mellé, ahonnan akkor állott föl egy kendős mesterleány.
Azt hiszem, nagyon elsápadhattam, de nyugodtabb lettem, mert nem éreztem a tekintetét örökké az arcomon.
Simon, a szőke délceg, tenyerébe fehér kendőt tartva, eltakarta a szemét. Úgy ült nyugodtan, mozdulatlanul a rácsok mögött, mint a megtestesült jóság, aki nem árt, nem büntet, csak vigasztaló balzsamot oszt ki az emberek ezrei között. Finom, fehér kezében fehér kendője átcsillogott a rácsozaton, a gyónószék homályából. Az asszony mellette térdepelve,32 könyökét a térdeplőre helyezte, és ajakát összefogott ujjaihoz érintette. Úgy susogott halkan, hosszú pillájú szemét lehunyva, fehér arcán a tisztaság, boldogság – mint egy szerelmi vallomás.
Odabenn a rács mögött megmozdult a fehér kendő. A finom kéz is eltávolodott. A homályból Simon nyílt, meleg tekintetű, kék szemei csillogtak ki. És az asszony is fölnyitotta félig pilláit. Egymásra néztek. Percekig, hosszasan, egymás tekintetébe merülve. Forróságos szerelmet sugárzott az a két szempár, amelyik most egyszerre felém fordult.
Mert rekedtes, tompa, el-elakadozó lőn a beszédem.
Az asszony diadalmas gúnnyal mosolyodott el. Valamit suttogott, mire a Simon kék szeme érdeklődő gúnnyal fordult egy pillanatra felém onnan a homályból. Aztán újra megjelent a fehér kendő és a fehér kéz a rács mögött, az asszony ájtatosan hajtotta beszédes ajakát összefont ujjhegyeire.
Zsongás futott át az egész templomon. Nesz, ami attól támadt, hogy mindenki fölfigyelt rám. Szerzetestársaim megütődve és igyekezvén minél komolyabb arcot formálni, csodálkozva néztek föl, a gyűrött fiatal kisasszonyok is abbahagyták a locsogást, és a nehéz csöndben elmosódottan hangzott a kórusból a Mátyás mester tompa horkolása. De a következő pillanatban ő is fölébredt a csöndre.
Mert elakadt a szavam.
Nagyon sápadt lettem. Ingadozó, szédülő. Remegő ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a szék támlájába. Összeharaptam az ajkam, és óriási erőfeszítést tettem. Szinte éreztem, hogy lódulnak meg a tespedt gondolatok agyvelőmben. Kétségbeesetten, nagyon kiáltó szóval, csodálatos, szokatlanul érces, mindent betöltő hangon beszéltem tovább. Hangom mindig magasabbra hágott. Viharos keblemből úgy törtek kifelé a szavak, mintha alapjában akarnák megrázni ezt a világot. Behunytam a szemem, hogy ne lássak, hogy ne halljak semmit, csak dörgő szavam töltsön be mindent, mint az utolsó nap harsonája.
… Mire fölnyitottam a szemem, ott láttam magam alatt a templomot. Szorongó, ijedt lélegzésű templomot, embereket, akik előrehajolva, szinte ijedten, de mély meghatottsággal nyelték szemükkel beszédem. Néhány vénasszony – akik az imént még aludtak – a nagy ájtatosságtól sírva fakadt. És mindenki, mindenki – senki sem tudta, miért – leginkább sírni, imádkozni, földre borulni szeretett volna a forduló Saul mián.
De ott a gyónószék már üres volt. És eltűnt az asszony is.33
Mikor leléptem a szószékről, a perjel közeledett hozzám. Homlokon csókolt:
– Páter, te dicsőséget szereztél az Úrnak, a mai nagy ünnepnek. Ég veled. Pihend ki magad.
De tudtam-e én pihenni?
