Selyemszoknya
Selyemszoknya
A mi környékünkön a Gaál kisasszonyok mind selyemszoknyát hordtak. Pedig sok Gaál kisasszony volt abban az időben is. Némelyiknek csak úgy kendővel volt bekötve a feje – mert hisz valamennyien nem viselhettek kalapot –, de a szoknyája selyemből volt. Akkoriban nevezték el őket selyemszoknyás lányoknak. Lehet, hogy azóta a szép kisasszonyok vénasszonyok lettek, s a selyemszoknyák elrongyolódtak. (Kár, igazán nagy kár, hogy a selyemszoknya és az ifjúság nem tart örökké.) De az emlékezet, amely szeret szép leányok és menyecskék körül borongani, talán örökké tudni fog a selyemszoknyákról, a Gaál kisasszonyok selyemszoknyáiról.
Hiszen, ha nem olyan gyönyörű kisasszonyok viselték volna azokat a szoknyákat, tán az emlékezet se lenne olyan szorgalmatos.
A Gaál kisasszonyok selyemszoknyáinak történetében a szoknyák eredete is érdekes. Hogyan jutott egyszerre valamennyi Gaál kisasszony selyemszoknyához? Az lett volna a rendén, ha az apjuk veszi, de Gaálnak abban az időben másfelé kellett a pénz. Bizonyos Lepke nevű cigánylegény igen helyes és mulatságos nótát talált ki. A nóta szövege ez volt: „Kapornénak ha szakálla volna… minden másképp volna!” – Ki volt a kérdéses Kaporné, mi köze volt a mindenségnek az ő szakállához – ki tudná? Lepke se tudta, a Gaálok se tudták, de a nótát nagyon szerették. És ez a nóta elvitte volna a fél országot, ha az véletlenül a Gaálok tulajdona. De nem az övék volt. Így tehát nem jutott volna selyemszoknya a leányoknak.
Volt a Gaáloknak egy nagynénjük Egerben. Bizonyos vénkisasszony volt ez, Kárándy Eszti. Nagyon kiálhatatlan és embergyűlölő nő volt Kárándy Eszti. A fiatal Gaál csemeték rajta próbálták ki a szunnyadás művészetét, mert az a híre volt a vénkisasszonynak, hogy a tallérokat egymásra rakja. Gyűlnek, gyűlnek a tallérok. A Gaálok fantáziájában már a legnagyobb egri borospince is csak egérlyuk ahhoz a pincéhez mérten,504 ahová Esztike a tallérokat rakja. A Gaál fiúk nem érintkeztek másképpen a nénivel, mint sürgönyileg. Mindig halaszthatatlan becsületbeli tartozásaik voltak, pénzt kértek, folyton pénzt kértek. Eszti néni képzeletében úgy állnak a Gaál fiúk, mint megannyi középkori lovagok, akik örökös veszedelemmel küzdenek. Gurultak a tallérok a jószívű nénitől, mind elgurultak. Amikorára meghalt, híre-hamva se volt a mesebeli borospincének, se benne a talléroknak. A végrendeletében búsan írta meg a néni, hogy az öccseiért immár életében megtett mindent, de a húgairól nem gondoskodott. Azoknak hagyja a selyemszoknyáit. A Gaálok felnyitották a diófa szekrényeket. Száz szál selyemszoknya függött ott egymás mellett. Szoknyákat gyűjtött Eszti kisasszony, nem tallérokat. Kerek szám: száz selyemszoknya jutott egyszerre a Gaál kisasszonyoknak. Volt a szoknyák között olyan is, amit udvari bálon suhogtattak hajdanában; Kárándy Eszti titokban összevásárolta az elszegényedett főúri családok asszonyholmiját. S ő maga szegényke egy perkálruhácskában járt élete végéig. Dehogyis vett volna magára selyemszoknyát! Csak rendezgette, simogatta őket. Be szépen fognak festeni majd egykor a Gaál kisasszonyokon!
Az öröklő Gaáloknak a legelső gondolatuk az volt, hogy eladják a haszontalan rongyokat. Csakhogy ebbe már az asszonyok is beleszóltak, mégpedig olyan határozottsággal, hogy a Gaálok beadták a derekukat: megmaradtak a szoknyák, és szétosztották a leányok között.
– Mintha bizony nem volnának szebbek szoknya nélkül! – mondta az öreg Konopy bácsi, akinek néha érthetetlen megjegyzései voltak. Talán csak nem azt akarta az öregember, hogy a Gaál kisasszonyok szoknya nélkül járjanak! Mi haszna lett volna neki ebből? Nyolcvan felé ballagott már az öreg Konopy, talán a Gaál kisasszonyok selyemszoknyáin is már csupán megszokásból gondolkodott. (A pipáról se igen szokik le az ember.)
Hordták, nagyon is hordták a selyemszoknyát a Gaál kisasszonyok. Dehogyis vetették volna le. Egynémelyik kisasszony, aki maga mosta a ruháit a Tiszában, még mosni is selyemszoknyában ment. Hiszen mire is lett volna a selyemszoknya másra, mint arra, hogy viseljék. A kisebb Gaál kisasszonyok, akik még mezítláb jártak, hogy szép formája maradjon a lábuknak, alig várták már, hogy rájuk is jusson a családi selyemszoknyákból. Mert tagadhatatlan, hogy szépek voltak azok a szoknyák.
Gaál Napóleonnak hat leánya volt, és mind a hat selyemszoknyában járt. Viselték éjjel-nappal. Sári, a legkisebb, a libákat a pázsiton Mária505 Terézia korabeli szoknyában őrizgette. Mariska valamely középkori oltárterítő selymét viselte szoknyának, és Julcsa mint egy kényes páva sétálgatott rokokó ruhájában a falu porában. Azok a hiú lányok! Konopy bácsi, aki emberemlékezet óta a szomszédban üldögélt az ámbituson, ahonnan a különböző Gaál kisasszonyokat figyelte, hogy nőnek, hogy virulnak, férjhez mennek és – megöregednek – az öreg mérgesen morogta:
– Az anyátoknak fehér volt a lába, az volt a híressége. Gaál Máriának felemás volt a szeme, kék az egyik, éj sötét a másik. Hát ti ugyan miről lesztek híresek? Tán bizony a selyemszoknyáitokról? A szoknya elszakad ám…
Konopy bácsi nem rosszul kalkulált, a Gaál kisasszonyok a selyemszoknyáik végett lettek híresek. Egyszerre mindenki kíváncsi lett rájuk, pedig Napóleon szerint még a legidősebb közöttük sincs eladó sorban. A kocsik, azok a kocsik, amelyek olyan gyorsan tudnak gurulni, ha szép leányhoz mennek, még túl a Tiszánról is elhozták a semmittévő gavallérokat. Ott csatangoltak naphosszant a Gaál kisasszonyok körül, és bámulták a szoknyákat. Lehet, hogy talán mást is bámultak. Ki tudná? Nagyszerűen suhogtak azok a szoknyák. Mintha legalábbis kontesz hordaná őket. No hiszen, a konteszek se mindig szebbek, mint a Gaál kisasszonyok. A selyemszoknya suhogásának az a varázsa, hogy egyszerre öntudatossá, büszkébbé teszi viselőjét. A kis libapásztorleány is valami elátkozott királykisasszonynak látszott. A főispán őméltósága arra jártában megállíttatta a hintaját.
– Ugyan kinek a libáit őrzi itt, kisasszony? – kérdezte csodálkozva.
– A Napóleonét – felelt büszke öntudattal a tízesztendős hölgy, aki még akkor nemigen tudhatta, hogy más Napóleon is volt a világon Gaál Napóleonon kívül.
Délután már a faluban látta páváskodni selyemszoknyás hölgyét az öreg főispán. Rövidlátó volt a méltóságos úr, de a rokokó szoknyát megismerte.
– Hol vannak a libuskái? – kérdezte a büszke hölgyet.
Az felbiggyesztette az ajkát:
– Nekem nincsenek libuskáim.
Az öreg méltóságos úr megzavarodva csóválta a fejét.
– Hitet mernék tenni – mormogta csendesen –, hogy reggel a pázsiton láttam libát őrizni.
Mert hogy soká ne húzzam-halasszam, a selyemszoknyák bizony elkoptak a folytonos viseletben. Rongy lett belőlük, a híres Gaál kisasszonyok506 pedig rongyban nem járhattak. Csak egy, egyetlen szoknya tartott ki hűségesen. A Gaálok előadása szerint e szoknya Pompadour asszonyé volt valamikor, és olyan volt a selyme, hogy nem ártott néki semmi. Ezt az egy szál szoknyát viselte mind a hat Gaál leány! Fölváltva hordták napközben. Jó testvérek voltak, nem pöröltek össze a szoknyán. Reggel libát őrzött benne Sári, este Mariska vette fel, midőn a lugasban üldögélt. Nem is lehetett két Gaál kisasszonyt egyszerre és együtt látni. Dehogyis mutatkoztak volna selyemszoknya nélkül.
– Még ilyent sem pipáztam! – tűnődött figyelőhelyén az öreg Konopy. – Gaál a takarékosság mintaképe. Egy szoknya elég hat leánynak.
Persze, azt nemigen tudta Konopy bácsi, hogy volt bizony a lányoknak másféle szoknyájuk is, de ők mindig a selymet akarták hordani.
A legtöbbet mégiscsak az vette fel a Pompadour szoknyát, akin a férjhez menés sora volt. A furfangos öreg Gaál egymás után sütötte el a lányokat, mint mondani szokta. A macska tudná, hogy honnan, honnan nem szedte össze a lányok férjeit. Minden kézfogót valóságos hadjárat előzött meg, amelyet az öreg Gaál sikeresen folytatott. Egyszer Zemplénből csípett meg valakit, máskor meg éppen a tulajdon unokaöccsére, Gaál Sándorra rontott rá a lugasban, amikor ez a Pompadour szoknya fodrait magasztalta:
– Az ördögbe is, öcsém, lehettél volna hozzám már régen bizalommal – dörögte az öregúr a fiatalok háta mögött. – Nem szeretek véletlenül megtudni valamit…
A selyemszoknya hűségesen viselte magát. Csodaszer volt ez a Gaál kisasszonyok birtokában. Széppé, kívánatossá, rendkívülivé tette őket. Valami varázslat volt abban a szoknyában: amelyik lány éppen soron volt a szoknya huzamosabb viselésében, az férjhez ment abban az esztendőben. Lehet, könnyen lehetséges, hogy nem annyira a szoknya volt a varázsszer, mint inkább az, aki benne volt. A kisasszonyok mind ebben a szoknyában mentek férjhez, aztán visszaadták a szoknyát a famíliának. Ezért tartotta a szólásmondás, hogy a Gaál kisasszonyok egy szoknyát se visznek hozományba.
Az ötödik lánynál, Boriskánál baj történt a híres selyemszoknyával. Mohonai Barna, a Boriska kiszemeltje tovább makacskodott, mint ahogy az öreg pár számította. Sehogy se tudta „elsütni” az öreg a dolgot… Végre is egy csónakázás segített. Boriska a csónakból a Tiszába pottyant. Barna kimentette, és nyomban megkérte a leányt… Hanem a selyemszoknyának507 vége volt. Megfakult, színét vesztette a tiszai fürdetésben. Haloványlila színe eltűnt, feslett, szakadozott rongy lett. Gaál Napóleon keservesen vakarta meg a tarkóját:
– Legalább Sáriig kitartott volna, még a nyakamon marad ez a lány!
A babonának volt-e igaza, vagy a házasulandó fiatalurak vesztek ki?
Gaál Sári három esztendeig hiába ábrándozgatott a híres lugasban. Az öreg dühöngött, morgott:
– Milyen szégyen! Éppen Sárit nem tudom férjhez adni.
Mikor már lemondott a furfangokról, tervekről, farkasvermekről is, a véletlenre bízta a dolgot, hirtelen megjelent a szemhatáron Sónaki Bandi homokfutója. Mikor először meglátta Gaál Sári, este bejelentette az apjának:
– Vagy a Bandié leszek, vagy a Tiszáé…
– Ugyan, te bolond – kiáltott fel az öreg –, azt hiszed, csak egy Bandi van az országban? Van tízezer is.
De a leány feltette magában keményen szándékát, szerelmes volt fülig a hetyke gavallérba. Hogy történt, hogy nem történt, Bandi egy este ott a lugasban kirukkolt a mondanivalójával. Gaál Napóleon mámoros örömmel felkiáltott:
– Sohasem hittem volna, hogy a selyemszoknya nélkül is sikerüljön a dolog!
Sári elpirult, és zavarodottan mondta:
– Ugyan hallgasson már, atyus. Rajtam volt a szoknya. Csakhogy alul.
Vajon vannak-e még ilyen formás selyemszoknyák? Talán vannak. Minden szép leány a derekán viseli, egyik felül, a másik alul. Utóvégre a selyemszoknyának mindegy. Meg a szerelmeseknek is.
(1907)508
