3
3
Andercs úrnak alkonyattal nyílt meg az iskolája. Napközben a táncmesternek más foglalkozása van. Így nyári időben, világos, hosszú estéken, mikor száraz az udvar, miért ne csinálhatna tanfolyamot a táncból egy hozzáértő ember? Ő nappal bosnyák pipákat és szivarszopókákat farag, de este leteszi a bőrkötényt meg fúrót, és ellejti a négyesből az első figurát, aztán csattogtatja a tenyerét, s az ütemre vaskos szorgalommal igazodnak a párok. A hölgyek megfogják a kötényüket, Andercs úr ritmikusan énekelve vezényel:
– Eperfától akácfáig. Akácfától eperfáig…
Egy fiatalember hegyesen fütyül. És mindez az egész tanfolyamra egy forint és negyven krajcár. Gyermekek kilencven krajcárért. Andercs úr művész, mindenesetre hosszú hajat hord, amit lépcsőzetesen nyír meg a tükörből, ha vállánál tovább ért. Kicsi és fürge, de mintha hibázna egy kereke, szóval, művésztemperamentum.23
Midőn Terka egy este hazafelé indult, egy fiatalember csatlakozott hozzá. így szólván:
– Naccsádkám! Ugyebár, megengedi, tisztelt kegyed?
Terka gúnyosan kacagott föl.
A fiatalember nagy, vörös kezeit dörzsölgette, s tetszőleg rázogatta a lábát.
– Naccsádkám igen virgonc, és én is az vagyok. Nevem Kiss Mihály…
Terkának tetszett ez a mulatság.
– Lakatos?
– Nem. Férfiszabó Ficzkai úrnál. Igenis.
Terka elfordult.
– Nincs szükségem arra, hogy hazakísérjen.
És elindult Terka. De Kiss Mihály férfiszabó nevetett a háta mögött. Hítta a pajtását:
– Gyere csak, Pereczes Jóska! Nagyszerű ez a kis begyes! Nagyszerű… Híttak egy másik fiatalembert. Elmondták annak is a dolgot, s együtt nevettek.
Terka vérvörös arccal, csillogó szemmel rontott rá a nénjére, ahogy hazaért:
– Te, én nem megyek többet a tánciskolába!
Máli bámulva nézett rá:
– Hát az egy forint negyven krajcár? Hiába fizettünk?
Terka ledobta magát egy székre. Nagyon dühös volt. Haragudott mindenkire, különösen a nénjeire, akik azt akarják, hogy táncolni tanuljon, és haragudott Kiss Mihályra, a szabóra.
Máli fölemelkedett a karosszékből, ahol eddig ábrándozott, s hosszú léptekkel kezdett járkálni a szobában. Összefonta a hátán a két kezét, s igen komolynak látszott. Liszka gömbölyű termetével összehúzódott a pamlag sarkában. Nem szerette, ha komoly hangon beszélnek körülötte. És ez a Máli nem nevet soha. Az est leereszkedett a városra, a hold a tetők fölött kalandozott. Liszka fázósan húzódott össze a pamlag zugában. Nem szerette a hideg, fényes holdat. És most oly komor e csend, mintha családi törvényszéket tartanának. Pedig egyszerű a dolog. Terka nyakas, de nem szabad engedni neki, mert ím a jövője… A jövő! Tánc nélkül jövő? Az nem lehet.
Máli komoran állt meg Terka előtt, aki lehajtott fővel várta a zivatart. A vénleánynak azonban szokatlanul szelíd volt a hangja:
– Megsértettek?24
Terka a fejét rázta.
– Hát?
– Egy szabó haza akart kísérni.
– Ennyi az egész?
– Ennyi.
Máli összecsapta a kezét:
– Ó, te liba!…
Terka ezt sértésnek találva, dacosan mormogta:
– Nem vagyok liba, jegyezd meg…
A vénleány azonban hevesen kezdett gesztikulálni:
– De igenis az vagy! Ily csekélységen megakadni! Egy Vass Teréznek! Hát annyira gyermek vagy, hogy nem tudod fölfogni, hogy neked, érted, neked, az ilyen ripőköket észre sem szabad venni! Egy szabót, egy… egy kecskét!
Teréz elnevette magát. Nevetett Liszka is, de csak szelíden és álmosan.
Máli simogatni kezdte a Teréz aranyszőke fejét:
– No látod. Alkudj meg a körülményekkel, kis bogaram, s akkor jövőd lesz. Az úri tánciskolába nem mehetsz, mert az drága, és ha idejársz, azt nem tudja meg senki. Azok nem számítanak. Ne légy gyermek. Nem szabad ily csekélységeket észrevenni, mert a jövőd…
És így folyt tovább. Ez a jövő arra bírta Terkát, hogy másnap este megint csak elment a tánciskolába.
