Út a faluba
Út a faluba
Múlik az idő! A nagyapám házán, a kapu felett még pelikánmadár táplálta önvérével fiókáit, és a könyökben hajlott kar büszkén emelte a görbe kardot a címer másik mezőjén, amit egy vándorpiktor vértől csepegőnek festett; de az apám is tartott arra, hogy nemesembernek született, és két előnévvel különböztette meg valamelyik régi király, míg én már azt se tudom, hogy melyik király. Vajon minek is tudnám? A középkorias és többnyire olasz fantáziájú címerek láttára mosolygok, ha itt-ott látom őket névjegyeken vagy ravatalokon, vajon mire jók ezek a címerek? Hajdanában az egész vármegyének volt címere. Még az éjjeli bakter is azzal zavarta haza a legényeket a kocsmából, hogy ő nevezetes Kállay nemzetség sarjadéka. Éppen csak véletlen, hogy nem alispánnak született. Ma már ritka a nemesember, mint a fehér holló.
Vajon mind meghaltak azok, akiknek a régi királyok címeket adományoztak? Hová lett az a nevezetes magyar köznemesség, amelyről Nagy Iván fóliánsokat írt? A fantázia dolgozott az egykori nógrádi levéltárosban, csak az a mindent nagyszerűnek, gyönyörűnek látó magyar fantázia, amely oly ragyogóvá és színessé írta történelmünket is? Vajon igazán olyan nagy vitézek voltunk századokon át? Nem-e csupán fantáziánk szüleménye az a sok nemzeti dicsőség, amely alkalomadtán magasra emeli szíveinket? Előlünk immár eltűnt a nemzeti múlt, amelyet nagyapáink még láttak. Az öregemberek, ha együtt vannak, mindig a hazáról beszélgetnek. A haza! Ők még látták a hazát, látták a dicsőség napját és a honfibánat borulatját. Mi már a hazát másnak látjuk: szimbólumnak, amelynek csupán az iskolákban van jelentősége. A haza már nekünk semmit sem adhat. A hazának már semmivel sem tartozunk. Hová lettél, magyar honszerelem, amelyről költőink énekeltek?
S így tűnt el a régi magyar köznemesség is! Szétfoszlott, elenyészett. A haza tán azt mondta nekik: menjetek, eleget szolgáltatok, most engedjétek át másnak a tért. Vagy talán ők unták meg a hazát: dolgozzon más157 is, elég volt ezer esztendeig! A kardokat a padlásra hordták, a címereket befelé fordították, új világ támadt a régi helyébe: letagadjuk őseinket, mintha borús volna a rájuk való emlékezés. Az öreg Komoróczy András, mikor előre megszerkesztette a gyászlevelét, mind a tíz falujának a nevét sorba írta, ami volt valamikor. A fiatal Komoróczy, mikor tavaly agyonlőtte magát egy pesti fogadóban, csupán két betűt hagyott meg az ősiségből: a zsebkendője sarkában a nevének kezdőbetűjét.
De mégis jólesik visszagondolni a múltra, arra az időre, amelyben még a mi nagy fantáziájú apáink jártak-keltek, vitézkedtek, és a hazáról azt mondták: mindenekelőtt. Néha elvisz a vágy az óemberek közé, mosolyogva hallgatni meséiket és fantasztikus történeteiket. Az én falumban, Géren, még óemberek laktak. Csupa fantaszták, csupa rajongók, ha idegen-tudó vetődött erre a tájra, köztük megállapíthatta a morbus hungaricust, azt a nevezetes magyar betegséget, amely száz esztendőkön át szenvedtette őseinket. Az a betegség, amelyet semmiféle patika meg nem gyógyít, csupán a kenőasszonyok.
Gér ott van a Nyírség közepén. Abban a szomorú, bánatos Nyírben, amely zizegő, ezüstlevelű fáival, bús, nedves tájaival és fekete, mozdulatlan tavaival a magyar bánatot juttatja mindig eszembe. A mosolygó, aranyszínű szőlőhegyek ide nem messzire vannak, de mégis elég messzire ahhoz, hogy jókedvük idáig ne sugározzák. A bor itt ködmenszagú, és íze olyan, mintha vaskeféket nyelne az ember: torkát, gyomrát karcolják a szögek. De mégis vitézül megisszuk. Még az asszonyok se valami szépek: földszínű a hajuk, alkonyat barnaságú a szemük, nem ringanak, mint az Alföldön, hol a ringást a búzától tanulják. Egy nagy darab magyar bánat a Nyír. Felül a haza kedve és mámora, Hegyalja kurjongat az őszi nap piros fényében, míg délen az aranynap ragyog az ország kincstára, a búzatermő, gazdag Alföld felett. A Nyír lankás, kutyafüvet termő homokbuckáival, sötét, nedves síkságaival e gazdag, napfényes tájak között mogorván terül el. Őszkor és tavasszal ködbe borulnak a falusi kastélyok, udvarházak, mint a skót balladákban: jó, hogy még agár van a világon, amellyel nyulat, rókát fogdosni lehet.
Gér itt volt valahol, de nem is volt, hanem aludt. Ha végigmentél a falun, azt hitted, hogy itt nem laknak emberek. Aludt itt tán mindenki, még a kutyák is. A parasztházak fázósan lapultak egymáshoz, és az eső mindig szitált. Van némely vidék, nemcsak a hegyek között, hol az égen a felhők tanyát ütöttek, és nem akarnak onnan elköltözni. Valami nagy égzengés, ijesztő fergeteg tán felébresztette volna a gérieket, de a szitáló158 esőben csak aludtak a gubaszagú faluban. Ha felébredtek, tunyán bámultak ki a sáros útra, és többnyire ettek valamit ilyenkor, hogy tovább pihenhessenek. Zokoli Tamás, a falu bírája – nagy, kövér mohamed-ember volt – hébe-hóba végigbandukolt a falun, mintha egy nagy hordót gurítana valami láthatatlan kéz. Megzörgette itt-ott a házakat:
– Mind elázik a termés! – mondta nyárfelé.
– Hadd ázzék! – felelt valaki belülről.
Majd máskor az utat kellett volna megcsinálni. Zokoli végigjárta a falut. De bizony senki se mozgatta még a füle tövét se. Minek Gérre út? Aki ide akar jönni, úgyis idetalál. Az idevalók pedig úgyse mennek sehová. Jómódú falu volt ez valamikor, de még az én időmben is volt mit enniök az embereknek. Hisz nem költöttek semmire.
Egyszer az alispán járt erre. Az öreg Bernát Gábor maga elé citálta a bírót:
– Hát kend hol jár?
Zokoli megrázta a vállát:
– Kihez beszél az úr? – kérdezte foghegyről. – Én nem vagyok kend, én nemesember vagyok.
Az öreg Bernát elmosolyodott:
– Nemes vagy, kutyafülű? Hát csak azért nem veretek huszonötöt a lábadra!
A bírónak tetszett az erélyes beszéd. Szelíden kérdezte:
– Hát mi baj van már megint Gérrel, hogy erre veszi a tekintetes úr az útját?
Mi baj lehetett volna Gérrel? Itt nem loptak, nem verekedtek, lókötő nem volt a gériek között. De nem volt útja a falunak. Az alispán szép négy horgas nyakú almásszürkéje megtörve hajtotta le a fejét a géri utazásban.
Zokoli Tamás mérgesen dörmögte:
– Az út, mindig az az út! Hát magam csak nem csinálhatom meg?
Czapári Mihály is, a géri földesúr, aki ott ült az alispán mellett, nevetve szólt közbe:
– Bolondság, urambátyám, de való, hogy Gér már régen eltűnt volna a föld színéről, ha út vezetne bele. Így nem kívánkozik ide senki, mi se kívánkozunk máshová. Úgy élünk, mint az apáink, nagyapáink éltek. Hidd el, hogy Gér a kovász a vármegyében.
Az öreg alispán elgondolkozott:
– Van valami a dologban. De a közigazgatással se lehet tréfálni.159
– Ha muszáj, majd csak csinálunk valamit, habár nagyon nagy fába vágom a fejszémet – felelt Czapári Mihály.
Az alispán almásszürkéi fáradtan vitték tovább a hintót a kerékagyig érő sárban, a zsinóros, vén kocsis a bakról megfenyegette a géri házakat.
– Süllyedjetek el! – dörmögte.
De út mégse lett egyhamar Géren. Czapári – nőtlen, csinos úriember volt – biztatta egy darabig a gérieket, de azok hallani se akartak a dologról. Míg aztán Czapári maga is elfelejtette az utat. Tágas udvarházában – három török koponya volt a kapun, a címerében (vajon hol vágták le a Czapáriak a koponyákat, ha sohase mozdultak ki Gérről?) – csendesen, gondolkozva éldegélt. Az agarát szerette és a töltött káposztát, de azt is csak harmadnapos korában. Pedig még csak harmincéves volt.
Máskor a nevezetes Jósa András, a megyei főorvos járt arra:
– Mind kipusztultok: esztek, isztok, nem dolgoztok. Kő folyik már a ti ereitekben, nem pezsgő vér.
– Hát nagyapánk tán nem ugyanazt csinálta, fődoktor úr? – kérdezte vigyorogva Zokoli Tamás.
Jósa András vállat vont:
– Szamár kend ahhoz!
Czapári Miska a bíró védelmére kelt:
– Igazat mond, Andris bátyám. Tisztára igazat mond. Az én apám olyan jó egészségben volt, hogy minden évben új ágyat kellett neki csinálni. Mind leszakadt alatta.
– Az más volt. Az régi nemzedék volt. Azok még többet megbírtak. De ti már elsatnyultatok. Nem szégyelled magad, hogy harmincéves korodban ilyen hájas vagy? Azelőtt harmincesztendős korukban daliák voltak az emberek. Ereggy valahová, kúrálni magad.
Talán a megyei főorvos beszéde, talán az unalom elhajtotta ezen a nyáron Czapári Mihályt Gérről. A Sóstó-fürdőre készült, félnapi járásnyira, de Zokoli bíró mégis szemrehányólag búcsúzott tőle:
– A tekintetes úr is elhagy minket? Pedig úgy szereti a falu, mintha édesapja volna.
Czapári bosszúsan rántotta meg nadrágszíját. Hej, az a pocak! Már azt is elfelejteti Zokoli urammal, hogy valamikor ő hordozta be Nyíregyházára az iskolába az úrfit.
– Apátok a kutya! – felelte Czapári Mihály. Aztán olyan mérgesen csapott a lovak közé, mintha többé háttal se fordulna a géri határ felé.160
Nem is jött vissza sokáig. A faluvégi udvarház kéménye nem füstölgött, Zokoli uram pedig mindennap bekandikált a kerítésen.
Vajon örökre elment volna? – gondolta fejcsóválva.
Késő őszre hajlott, amikor Czapári Mihály visszajött. Igen ám, de nem egyedül jött vissza. Asszonyt hozott magával. A tölgyfás sóstói fürdőn eljegyezte, feleségül vette a csinos Járffy Borbálát. Igaz, hogy Borbála nem volt már valami fiatal leányka. Korán árvaságra jutott, és víg, mulatós életéről legendákat meséltek a vármegyében. Három öreg nagynénje alig tudott rá vigyázni. Az öreg Járffy Barna, a Borbála apja, a szentgönci birtokot kihámozta az adósságból, de megrakta azt Borbála az öreg után úgy, hogy csak roskadoztak bele a kis tanyák. Talán, ha nem leány lett volna, réges-régen elvették volna mindenét. De lány létére mégiscsak megsajnálták. Mit csinálna szegény, hisz férjhez se tud menni. Akkoriban már rég elmúlt harmincéves.
A vármegyében nevettek a házasságon:
– No, éppen olyan troglodytosnak kellett jönni, mint Czapári Mihály, hogy férjhez mehessen Boris.
Még az anyai nagybátyja, az öreg alispán is fejcsóválva mondta:
– Azt hittem már, hogy örökké a nyakunkon marad az a leány. Dehogy maradt! Elvitte Czapári. A sóstói fürdőnek az a híressége van, hogy ott meghíznak az emberek. Igaz, hogy nem a víztől. Azt még a fürdős se meri mondani. De meghíznak a bortól, a cigánymuzsikától és az asszonyok látásától. Czapári Miska tán egy hóhegy csúcsán is meghízott volna a boldogságtól. Teljesen elvette az eszét a víg, mulatós Borbála. De mindenféle jókedvnek vége van egyszer. A Borbála jókedve is elmúlott Géren. De hát kinek ne múlott volna el a jókedve Géren? A mézeshetek a Borbála-féle leányoknál órákat jelentenek, a menyecske egyszer csak elkezdett unatkozni. Unatkozott úgy, hogy két hónap múlva hazaszökött a nagynénjeihez. Éppen a környékben állomásozó dragonyostiszteknek mesélt nagy dévajul a házasélet furcsaságairól, mikor szegény Miska nagy búsan beállított utána.
– Nem megyek én vissza! – mondta a menyecske.
Miska erre csaknem sírva fakadt:
– Ugyan miért nem?
– Mert unatkozom Géren. Nincs társaságom. Hisz még útja sincs a falunak.
Egyszerre elmondott mindent, és hátat fordított az urának. Miska szelíden a vállára tette a kezét:161
– Hát akkor visszajössz, lelkem, ha útja lesz Gérnek?
A menyecskének megvillant a szeme. Hisz ez sohanapján lesz!
– Akkor visszamegyek – felelt vígan.
Czapári Miska pedig megfordult, és ment vissza nagy haraggal Gérre. Ami nem sikerült a közigazgatásnak, a vármegye parancsára, az sikerült egy léha asszony szeszélyének. De hát az asszonyoknak minden sikerül, amit nagyon akarnak. A cipőjük sarkától a hajuk végéig furfanggal, ravaszsággal vannak teli. A hamisság és az asszony ikertestvérek. Láttatok már olyan asszonyt, aki igazat mondott? Soha, soha.
Egy hónap alatt elkészült a géri út. Igaz, hogy a gériek vajmi keveset csináltak rajta. Idegen napszámosok verték le az utat. De a gériek esténkint pipázgatva arra járkáltak.
– Szép út lesz – mondogatták elismerőleg. – De vajon mire való?
Nemsokára megtudták azt is. Arra való, hogy a Czapári hintója visszahozza rajta a hűtlen Borbálát. De a Czapári hintója után sok más kocsi gurult be Gérre. Nem is mentek be azok a faluba. Befordultak a falu szélén a Czapári tágas kúriájába. Régi pajtások, atyafiak, iskolatársak jöttek szekérderékkal a géri kúriába. Víg, duhaj emberek. A jókedvüktől fel se tűnt senkinek, hogy asszonyt sohase hoznak magukkal, de minek is hoznának ide asszonyt? Olyan tüzes menyecske nem volt hét vármegyében, mint Czapáriné.
Hát Miska? Miska nemigen szólt semmit, csak magát emésztette a gondolataival. Borbála mindig készen volt arra, hogy hazamenjen a nénjeihez. Miskának, szegénynek, bizony még mukkanni se volt szabad otthon.
De akár mukkant Miska, akár nem, az ő sorsa előre meg volt pecsételve. Borbála otthagyta a faképnél egy fél esztendő múlva. Azt írta neki, hogy ne is keresse. Elmegy messzire…
A rossz nyelvek tudták, hogy Boris nem ment olyan nagyon messzire. Ha Pagonyt messzinek lehetne mondani. A fiatal Dőri Pista báró vadászott ott. Ahhoz ment az asszony.
Miska most már nem indult keresésére. Csak járt-kelt lehajtott fővel a géri úton, amit ő épített. Most már megvolt az út, nem lehetett elrontani. Pedig eleget rugdosta Miska a csizmája sarkával.
Megvolt az út, hát járnak rajta. A szomszéd falusiak erre vették útjukat, vásárosok jöttek-mentek, nemsokára egy boltos jött, aki Géren megtelepedett.
Még a gériek is nekifanyalodtak. Ha már egyszer megvan az út! Ne162 vesszen legalább kárba a belevert költség. Ne csak idegenek használják a gériek országútját! Ellátogattak a megyei székvárosba. Némelyiknek nagy pöre volt: elment megsürgetni a fiskálisnál. A másik az atyafiait indult meglátogatni.
A harmadik pedig kíváncsi volt arra, hogy mit is csinálnak a városon az emberek. Mentek, mentek az új úton. Koptak a csizmatalpak, a kovács megvasalta a kerekeket. A gériek elfelejtették a lustaságot.
Egyszer, évek múlva, mikor a falunak erkölcse már rég megváltozott, három kocsma is volt a géri utcában, és a boltokból selyemkendőket lengetett a szél, a végrehajtó is betoppant Gérre. Egy lélegzetre ellicitálta a fél falut a régi adósságok fejében. A kis fehér házak ijedten lapultak egymáshoz, és kis ablakaik olyanok voltak, mint lehunyt, ijedt szemek.
Czapári Miska szikár, deres öreg lett, és Zokoli Tamás, az egykori büszke bíró, elkeseredve szokott bekiáltani az udvarába:
– Azért kellett megházasodni, hogy utat építsünk? Az ördög vigye el az asszonyokat.
Mivelhogy Gér fokozatosan elpusztult, egy léha, mosolygó, bolondító asszony okozta.
(1904)163
