Az erszény csalogat
Az erszény csalogat
Vitte a vonat Viczky Gábort hazafelé. A kávédarálónak csúfolt vicinális ott futott el magas töltésén a viczkói ősi birtok mellett. Gábor megpillantotta a jegenyéket, amelyek már az ő gyermekségében is nagy fák voltak, de most mintha még nagyobbak lettek volna. A jegenyék mögött látta az ősi házat, amelyet zsindellyel födöttnek hívtak, pedig csak eresze volt zsindelyből, a házfödél maga becsületes nád volt. A kúrián túl pedig ott emelkedett az ormótlan nagy disznóól, ahová létrán vitték volna fel a sertéseket, ha a Baracsky bácsi gazdasági tervei megvalósulnak. Az öregúr ugyanis nagyszabású sertéshizlalást akart kezdeni a viczkói birtokon. De ím a halál közbelép, és a hízók nem jutnak be a tiszteletükre épített kastélyba. Egy kanyarodónál megpillantotta a híres viczkói nádast, amelyről a legenda azt tartotta, hogy Béla király bujdosott benne a tatárjárás idejében. Az egész környéken sehol sem volt már nádas,321 csupán Viczkón. A híres tiszai nádasok eltűntek. Az unokáknak mindig több és több szükségük van a földre, kiszárítják a vadvizeket, kiirtják az ingoványokat. De a viczkói nádas még mindig a maga ősi szépségében terült el a vasúti töltés mellett. Amíg a vonat kattogva futott tova, a beláthatatlan nádas tavaszi pompájában rengett, hajladozott a szélben.
A szél néhol viharmadárként csapott bele a nádak közé, és ott kivillant egy-egy vakítóan ragyogó zöld tavacska, mint valami drágakő a napsugárban. A nádas felett, a vonat zörgésétől megriadva, mint valami másvilági fehér lélek, lassú szárnyalással repült tova egy kócsagmadár.
Viczky Gábornak megdobbant a szíve, amikor a ritka szárnyast megpillantotta.
Kócsag sincs már máshol, csak Viczkón – gondolta hirtelen támadó büszkeséggel.
Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbül a ringó, virágzó nádasrengeteg, míg igen nagy távolságban, mint valami túlvilági kép, a Tisza ezüstszalagja húzódott, kanyargott: ez volt a Viczkyek ősi birtoka.
És a nádas közepén, ott, ahol most a kócsag repült éppen, egy zöld halom emelkedett ki a nádas egyeneséből. Ez a vezérhalom, amelyről azt tartották, hogy honfoglaló ősök pihentek rajta, volt a Viczkyek temetkező helye. A vezérhalom mélyében hajdanában ősi cölöpsírt fedeztek fel a Viczkyek. A cölöpsírban pihenő pogányt szépen kilakoltatták a halomból, és azontúl maguk temetkeztek az ezeresztendős sírboltba. Ilyen sírboltja se igen volt másnak Magyarországon, csak a Viczkyeknek.
A Gábor szívét szokatlan büszkeség dagasztotta, amíg a vonat az ősi birtokon robogott keresztül. Esterházy két óra hosszat a maga földjén jár a gyorsvonaton, de talán ő se lehet büszkébb, mint Viczky Gábor volt, amikor a vicinális a vezérhalom felé kanyarodott. Megemelte a kalapját, és köszönt az ősöknek:
– Jó napot, urak!
Ott fekszik a halom mélyében a nagy szakállú Tóbiás, aki a hagyomány szerint olyan goromba ember volt, hogy még József császárnak is odamondogatott, amikor a császár sárga nadrágjában, kék gombos, zöld kabátban és lovászsapkában ezen a vidéken is megfordult. Ott van Mátyás, a nagy erejű, és Simon, akinek három felesége volt. A magyar családok hagyományai fölérnek a görög mitológiával. Az elmúlt óemberek a familiáris szemüvegen át rendesen félisteni magasságba emelkednek.322 Legutolsónak a Viczky Eduárd diófa koporsóját vitték ide a pákászok csónakjaikon, amíg a ködös estében a régi kálvinista zsoltár hangzott a nádak felett… Gábornak hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. És az a gondolat lassan bontakozott, növekedett, míg végül világosan vélte látni, hogy ha az apja, Viczky Eduárd, elrejtette valahol a bűvös erszényt, nem rejthette el máshol, csak ezen a helyen, ahol nem jár más, mint vadmadár. Igen, sehol se lehet olyan biztonságban az erszény, mint ezen a nádvilágbeli szigeten, amelyre nem ad kölcsönt semmiféle bank, amelynek pénzértékben kifejezhető ára nincs, amit tehát a Viczkyéktől sohasem vehet el senki. A vezérhalom a macskának sem kell, mert hiszen minek is kéne? A Viczkyek csontja nem éri meg azt a fáradságot, hogy érte bárki a szigetet felkeresse. Biztosabb helyre nem rejthette el az apja az erszényt. Ide csak a halottak szoktak már járni. És a pénzt még egy halott Viczky sem tudja elkölteni.
Amíg a vonat ablakából a vezérhalmot látta Gábor, mindinkább megerősödött gyanúja. Eszébe jutottak megjegyzések, amelyeket az apja elejtett; egyszer azt mondta:
– Ha minden elvész, a Viczkyeknek akkor is megmarad eredendő földjük, a Nyilas. A Nyilas adta nekik az életet. És ha rákerül a sor, a Nyilas újra kiteszen magáért hűségességében.
Nyilas volt a vezérhalom neve. Máskor azt mondta:
– A Viczkyek titkát soha senki sem fogja megtudni, mert a vadkacsák nem árulják el.
Viczky Gábor elgondolkozva érkezett haza. Már besötétedett, amikor a vasló köhögve, fáradtan beporoszkált az állomásra. A legelső ember, aki útjába került, nem volt más, mint Blásik János.
Blásik uram nagyon megváltozott azon esztendők óta, mióta nem láttuk. A tagbaszakadt, kövér ember lesoványodott, leromlott. Az ádámcsutkája szokatlanul kidudorodott gallérjából, és sápadt, vértelen arcában emésztő, lázas tűzben égett beesett szeme. A ruhája is nagyon fogyatékos volt. Olyanforma ruha volt rajta, amilyenben a jobbfajta vidéki koldusok szoktak járni. Itt egy ócska kabátot ajándékoztak neki, amott egy régi kalapot. A saruja felett vásott macskanadrág feszült, amelyre két vármegyében ráismertek, hogy azt Baracsky bácsi viselte valamikor. Mert anno, híres volt az a citromsárga macskanadrág.
Blásik erőszakkal kezet akart csókolni Gábornak, és mert minden323 erejét megfeszítette, sikerült neki. A szájából erős pálinkaszag dőlt, és a nyelve nehézkesen forgott.
– Nem felejtettük el a mi áldott kis gazdánkat. Már nagyon vártuk haza. Mit ér az élet Viczky nélkül? A nap se igazi nap, ha nem Viczkyre süt. Az öreg Baracsky úr az utolsókat rúgja, aztán beköltözhetünk a kastélyba…
Elkapta a Gábor felöltőjét, és ajkához szorítva, könnyes szemmel lépkedett utána.
– Csakhogy újra látok egy Viczkyt! – sóhajtotta őszinte meghatottsággal. – Csak egy úr van Magyarországon, és az is Viczky.
Az állomás előtt egy hórihorgas, borotvált képű, nagyon rongyos ember kapta el a Gábor kezét, és nagyot csókolt rajta, miközben csaknem letérdepelt.
– Isten hozta, méltóságos úr.
Gábor hátraugrott, míg Blásik János kedveskedve dörmögé a válla felett:
– A Bimbó! Nem tetszik emlékezni a Bimbóra? A mi megdicsőült urunknak udvari költője volt a Bimbó.
Egy sárga homokfutó várt az állomás előtt, amelyet Blásik János nagy szertartásossággal dirigált előre. Buzgólkodásában észre sem vette, hogy Bimbó, az imént bemutatott poéta alattomosan settenkedik Gábor körül, és a fülébe suttog. Gábor a zsebébe nyúlt, de akkorára már ott termett Blásik János, és megkapta azt a rongyos frakkot, amely Bimbó testét födte.
– Szégyelld magad, pálinkáshordó! – dörmögte, és a frakk egyik szárnya a kezében maradt.
Az egykori poéta siránkozva, alkoholista csuklással nyöszörögte:
– Meg fogod fizetni… Meg fogod fizetni a ruhámat!
A homokfutó már régen elindult, Gábor még mindig hallani vélte a Bimbó hangját:
– Meg fogod fizetni!
A kisvároska olajmécsesei feltünedeztek a távolban, és barátságosan pislogtak Viczky Gábor felé:
Jó ómen, csupa jó ómen – gondolta magában Viczky. – Baracsky bácsi mégsem lopta el az egész hagyatékot.
A kocsi végigdöcögött a rettenetes kisvárosi kövezeten, Blásik, a kocsis mellett ülve, jobbra-balra mutogatott a sötétbe, és magyarázatokkal szolgált:324
– A sánta Grosz felhúzta a házat. Telik a pálinkából!… Emitt meg Fáncsiné, tetszik tudni, az a föstött arcú, épített új házat. Hej, be szép asszony volt a kutya. Egypár tégla a mi vagyonunkból is került az új házba. Tetszik tudni, megdicsőült urunk…
Hosszú, földszintes ház előtt állottak meg, amely a sötétben szinte a földhöz látszott lapulni. A vasrostélyos ablakokon át gyertyavilág szüremlett ki, odabenn a szobában Baracsky bácsi ült a pohos, zöld kályha előtt, és íráscsomókat dobált a tűzbe.
– Az öreg készül a másvilágra, elégeti bűneit – dörmögte félhalkan Blásik, amíg Gábort a kocsiról lesegítette.
A taplósapkás, ősz fejet vöröslő fénnyel világította meg a tűz. Mintha egy kis darab pokol égett volna ott; egy kis darab pokol, amely minden vén fiskális irodájában található; emberi bűnök, szenvedélyek, rosszaságok gyűjteménye. Az öreg Baracskynak sohasem volt olyan pöre, amelyben az igazság az ő pártján lett volna. Akinek igazsága volt, az nem Baracskyt kereste fel. Sopánkodott is egész életében az öreg azon, hogy neki nagyobb mesterség egyetlen pörét megnyerni, mint más fiskálisnak tízet. A bűnbe esett falusi parasztok között közmondásossá vált a veszettnek látszó pör megnevezése:
– Ez a gólyáé!
Tudniillik a Baracsky uram kapujában a családi címer fügött csupán – a fiait etető gólyamadár – és alatta a jelzés: ügyvédi iroda.
Amikor Gábor a szobába lépett, az öreg abbahagyta a tüzelést, bár nagy garmada poros írás feküdt még előtte a földön. Megrúgta a papucsa orrával a papirosokat:
– De bolond is vagyok! – kiáltott fel. – Még a másvilágról is védelmezem a klienseimet, pedig sohasem fizettek meg.
Az öregnek csak szokatlanul beesett szemén, sárga arcán látszott, hogy valami hiba van a gépezetben, de egyébként nyugodtnak és vidámnak látszott. Összeaszott, sárga kezét Gábor felé nyújtotta:
– No, fráter… Haragszol tán, hogy hiába fárasztottalak. Biztosítlak, nem jöttél hiába. Meg fogok halni.
A vörös hálóköntöst, amely legalábbis százesztendősnek látszott, fázósan szorította testéhez. A kályhában hamvadó papirosokra mutatott:
– A pöreim még egyszer felmelegítettek utoljára. Hűséges, derék pörök voltak, el lehetett velük mulatni egy egész életen át. Sok gazságot, komiszságot, huncutságot láttam, de a legnagyobb gazember mégiscsak én vagyok, öcsém.325
– Nono, Samu bácsi! – mormogta Viczky. – Ne legyünk olyan szigorúak.
Baracsky bácsi akaratoskodva ütötte fel a fejét:
– De bizony én vagyok a legnagyobb gazember. Már ezt az egyet nem engedem magamtól elvitatni. Mindjárt igazat adsz nekem, öcsém, csak egy kicsinykét ide figyelj.
Viczky idegesen nézett körül a szobában. Jobb szerette volna elkerülni ezt a jelenetet a gyámapjával. Valahogy azt remélte, hogy már el is temetik az öreget, mire ő hazaérkezik. És az öreg itt van, lábait egymásra veti, hátradől a tiszta szagú, vén székben, és ravaszkásan hunyorít a szemével:
– Majd mindjárt – biztatta Viczkyt. – Mindjárt meghallod, milyen nagy gazember voltam. Mert most már beszélhetek múlt időben. Reggel mi már aligha találkozunk. Elölről kell kezdeni – mondta mesélő hangon –, hogy jól megérthesd a dolgokat. Volt nekem három pöröm… Azokat nem égettem el, ott vannak abban a ládában, ott van a te örökséged, fiam; pöriratok alakjában kapod tőlem vissza édesapád örökségét…
Viczky talpra állott, és szédülve nézett az öreg fiskálisra. Az jókedvűen legyintett kezével:
– Nem kell mindjárt megijedni, fiam – mondta atyailag. – Fel a fejjel, és bátran a veszélyben! Mikor én ilyen fiatal legény voltam, mint most te, a hétfejű sárkánytól sem ijedtem meg. Azért mondom, bátorság.
– Nem értem, Samu bátyám – mormogta Viczky megzavarodva.
Baracsky felállott, és gyöngéden lenyomta Viczkyt a székbe.
– Csak nyugalom, fiam – szólt, és a zsebéből kulcsot keresett elő, és felnyitotta a sarokban álló, vaspántos láda zárját. Amíg a láda fedelét felemelte, olyan várakozólag nézett Viczkyre, mintha az ezeregyéjszaka csodáját mutatná meg neki.
A ládában nagy halomban feküdtek új és ócskaságtól avas iratok. Baracsky kivette a legfelső iratcsomót, és gyönyörködve szemlélte, mint valamely drágakövet.
– Ez a Tass kontra Tass…
Két kezébe fogta az írást, és sóhajtva mondta:
– Ha még egy kis időm volna, az enyém lehetne a Csermely-köz, ezer hold televényföld, szeszgyártási és dohánytermelési engedéllyel…
Az írást sóhajtva visszahelyezte a ládába, és másikat vett elő.
– Birto kontra egri káptalan… Ötvenéves. Ha csak valamivel többet hagyományoz reád édesapád, hogy kitartásom legyen, elvertem volna326 a káptalanon a port. De hát bolond volt az öreg. A vagyonának a nagyrészét eldugta. A macska tudná, hova dugta.
Új íráscsomó került ki a ládából. Szinte ajkához emelte Baracsky bácsi a papirosköteget, amint áhítatosan mormogta:
– Ez itt két kerek millió, fiam. Egy kopogó forinttal sem kevesebb. Bánovszky kontra magyar állam. Ez a legfiatalabb, tán azért a legkedvesebb.
Az írást a ládába tette, gondosan elzárta, majd a ládára ülve, egy darabig mosolyogva nézett farkasszemet Viczkyvel.
– Fráter, te most azt gondolod magadban, hogy Samu bátyád csendesen megbolondult, amióta nem láttad. Nos, ha bolond vagyok, akkor egész életemben bolond voltam, mert ennek a három pörnek éltem. Ezért a három pörért dolgoztam, csaltam, loptam, és ezért halok meg, mert a pöreim nem engedik, hogy életben maradjak. Nincsen ilyen három pör Magyarországon. Ha el akarod őket adni, megcsalnak. Azért én azt mondom, ne add el őket. Fölér ez a három pör az Esterházy-vagyonnal. Hogy szeretem őket. Hát vettem őket… Azaz, hogy talán nem is egészen vettem, mert a pörösködők nagy része már régen a föld alatt van, de a pör folyik tovább. Megfogadtam a leghíresebb fiskálisokat Budapesten, Bécsben és Berlinben, ahol a pörök lejátszódnak. Utaztam, fáradoztam, beléöregedtem. Kielégítettem türelmetlen örökösöket, és a tanúkat esztendőkig tartottam és fizettem, hogy meg ne vehessék őket. És most még kérded, hová lett édesapád hagyatéka? Itt van megtízszerezve ebben a ládában, amelynek kulcsát átnyújtom neked.
Viczky nem vette át a kulcsot, hanem így szólt:
– Nyissa ki, Samu bátyám, azt a kincsládát. – Amíg az öreg a láda zárával bajlódott, Viczky megpiszkálta a pohos kályhában hamvadó tüzet. A hamu alól láng csapott, aztán, mikor nyitva volt a láda, kivette belőle az írásokat, és egyenkint beledobálta a tűzbe. A láng felcsapott, meg elhamvadt, piszkos korom szállott ki a kályha ajtaján…
Baracsky Sámuel megdermedve, szinte öntudatlanul nézte pöréinek elhamvasztását.
– Szerencsétlen – nyögte, és eltakarta az arcát –, most már semmid sincs a világon.
Viczky vállat vont, és keserűen mondta:
– Samu bátyám semmi rosszat nem tett, csupán az örökhagyó intézkedéséhez ragaszkodott. Az apám azt akarta, hogy szegény ember legyek. Nos, Baracsky bácsi ezt megcselekedte.327
– Ne vádolj – emelte fel a kezét a megtört öregember. – Én jót akartam.
– Tudom – felelt egykedvűen Viczky. – Tudom, hogy másképpen gondolta a végét, Samu bátyám. Gyerekkoromban sokszor hallottam az apámtól, mikor aranyait szórta: valahogy csak tönkre kell menni! Ha kártyás ember lett volna a gyámom, elkártyázta volna az örökségem. Elverte volna asszonyra egy másik gyámom. Samu bácsi a pörökre költötte. Gombház. Megvan még a bűvös erszény.
Az öreg fiskális tagadólag rázta a fejét:
– Nincs meg. Tűvé tettünk mindent. Blásik félig megbolondult tíz esztendő alatt. Az erszény nincs. Elvitte apád a másvilágra.
Viczky nyugodtan mondta:
– Én azt hiszem, ha keresni fogom, én megtalálom. De nem is keresem …
Baracsky bácsi, látván gyámfiának a nyugodtságát, amellyel a váratlan csapást fogadta, halkan megkérdezte:
– Nos, és kívánod, hogy agyonlőjem magam? Mert én már csak golyót érdemlek.
– Azt a bolondot csak nem teszi, Samu bácsi! – kiáltott fel Viczky. – Érdemes is volna! A Viczky vagyona veszett el; arra való az, hogy elvesszen.
– De mégis, édes fiam – mormogta reménykedve Baracsky bácsi. – Gondold meg jól a dolgot. Én már számot vetettem mindennel. Nekem most már jobb volna, ha nem kellene megmásítani elhatározásomat.
Viczky az öreg fiskális vállára tette a kezét, a szemébe nézett, és őszinte hangon mondta:
– Kedves bátyám, én előre tudtam azt, hogy ez fog történni. Higgye el, nem haragszom. Egy csöppet sem haragszom. No, béküljünk ki, Samu bácsi.
Az öreg vonakodva nyújtotta a kezét, mint aki valami bizonytalan alkuba bocsátkozik, aztán felsóhajtott:
– Nos, jól van, megteszem. De csupán neked teszem. Jöhetne hozzám a nádorispán maga, annak se engednék. Olyan igaz, mint hogy Baracsky a nevem – fűzte hozzá erősködve.
Megpiszkálta a kályhát, hogy a hamvadó tűz ismét lángra kapjon.
– Az ördög vigye el a pöröket. Csakhogy már ezen is túlestünk – kiáltott fel, és jókedvűen dörzsölgette a kezét. Hátát a kályhának támasztotta, és vidáman nézett az előtte álló fiatalemberre:328
– Hm, csinos fiú vagy… Azt hiszem, egy jó házassággal reperálhatnánk a dolgot. Van is egy partim. No, ne csinálj olyan fancsali arcot. Becsületemre mondom, hogy nem tréfálok, Viczky de Viczkó még mindig megélhet a neve után is, habár a mai világban igen rosszak a pénzügyi konjunktúrák, és a kutyabőr nem sokat ér.
– Ráérek még a házasságra – felelt kitérőleg Gábor.
Baracsky bácsi összecsapta a kezét:
– Bolond beszéd! A házasságra tulajdonképpen sohasem ér rá az ember. Én például… No de hagyjuk az én dolgomat. Az ember akkor házasodik meg, amikor az esze azt parancsolja. Mind bolond az, aki a szívére hallgat. A boldog házasság olyan, mint a pezsgő. Bor is, meg nem is bor. Bor is van benne. Nos hát a jó házasságnál beszélhet a szív is, de nem szabad csupán a szívre hallgatni.
Viczky azzal vélte legkönnyebben elnémítani az öreget, hogy nyugodtan elmondta neki, hogy Pesten már van valaki, akit kiszemelt magának, az öreg Fátyol lánya…
Baracsky bácsi türelmesen végighallgatta a gyámfia szavait. Csöppet sem lepte meg őt a dolgok állapota. Vidáman bólingatott a fejével, és csettintett az ujjával:
– Kutya-teremtette! Magam is keresztülestem a bárányhimlőn; minden egészséges ember keresztülmegy rajta. Magam is… De hagyjuk az én dolgomat. Persze, persze, csinos a fruska. Hej, azok a fruskák, azok a fruskák!… Habár én abban a korban, amelyben te vagy, az öreganyámba voltam szerelmes. No, nem éppen az igaziba, de lehetett volna akár az öreganyám is az illető. A mai fiatalságnak mások a virtusai, mint a régieké. Tempora mutantur.
Viczky tréfás komolysággal kérdezte:
– Talán azt akarja, Samu bátyám, hogy én is az öreganyámba legyek szerelmes?
– Világért se! – tüzelt az öreg. – Csak szeresd te mindig a fruskákat, mert hidd el nekem, hogy addig ér valamit az asszonyféle, amíg rövid a szoknyája. Magam is… No de hagyjuk az én dolgomat. De feleségül mégiscsak azt vedd, akit én választok ki a számodra. A vén szem többet lát, mint a fiatal szem, mert a vén szemben kevesebb már a színes anyag, amely rózsaszínűnek mutatja az életet.
Felemelte a kezét, csettintett a nyelvével:
– Remek partim van számodra.
Viczky kedvetlenül fordított hátat:329
– Nyugodjon bele, Samu bácsi, a megváltozhatatlanba. Én csak azt veszem el, akit szeretek.
Az ajtón kopogtattak, és Blásik János dugta be a fejét. Hivatalos hangon jelentette:
– Az óra már éjfélre jár. Tekintetes ügyvéd úr, fejezzük be a hazudozást. A kisgazdámnak aludni is kell.
Viczky meglepődve nézett Blásikra.
– Hát kend engem vár?
– Igenis – felelte az egykori udvarmester –, én a megdicsőült urunk fiát nem hagyom el se földön, se égen.
Viczky elbúcsúzott a gyámapjától.
– Édes fiam – mondta Baracsky bácsi szinte meghatottan –, verd ki a fejedből Fátyol Rózsikát. Én mondom neked, aki az életet ismerem, hogy az egész tervet a vén Fátyol eszelte ki, mert nagy gazember az öreg. Nyakadba akarja sózni egyik lányát. Színészkedés az egész. Minden fiatalembernek kivetnek ilyesféle hálót. Sok belebukik, némely elkerüli. Ne higgyél azoknak a lányoknak, akiknek semmijük sincs. Azok mindig komédiáznak. Fiatalság: bolondság. A szerelem elmúlik, és marad a szegénység. No, aludj jól. A „Griff”-ben jó szobák vannak. Aludt benne az apád is.
Amíg Viczky a Blásik János kíséretében – aki lámpát vitt előtte – a „Griff” felé ballagott, mindenféle zavaros gondolatok és érzelmek torlódtak össze benne. Most már bizonyos, hogy ami vagyonkája volt, az elúszott a gyámapja kezén, amint az előre látható volt. Nem is nagyon haragudott az öregre. Természetesnek találta, hogy elköltötte a gondjaira bízott pénzt. Ismerte már az embereket annyira, hogy meg tudott nekik bocsátani. De már most mi lesz tovább? Azzal állítson be Rózsához, hogy még egy szoknyát sem vehet neki a vagyonából? Mert ha a zöld erszényt nem találja meg, akkor semmije, semmije sincs. A zöld erszény pedig mind bizonytalanabbá válik, hisz Baracsky bácsi a föld alól is előkerítette volna a pörei folytatásához.
Egy utcakeresztezésnél a vak éjszakában megállott Blásik János a lámpával, és az utat mutatta:
– Vigyázzunk a kanálisra, kisgazdám. Sok ember kitörte már itt a lábát.
Mikor a veszedelmes patakon átjutottak, Viczky így szólt Blásikhoz:
– Tudja-e, János, hogy egy kis baj van az apai jussommal?
– Tudom, tudom – felelt Blásik. – Az egész város tudja régen. A szegény tekintetes úr nem tehet róla. Kutyaszenvedély a pörösködés.330
– Hát az erszényt, amit a fekete kakas elvitt, keresték-e?
Blásik megállott a lámpással. Suttogó, szenvedélyes hangon válaszolt:
– Kerestük, de hiába kerestük. Jó helyen van az!
Viczkynek megdobbant a szíve.
– Hol van, János?
Blásik a szájára tette a kezét, és a fejét rázta. Egy darabig küszködött magával, aztán kimondta:
– Az erszény nem lehet máshol, mint özvegy Viczkynénél, aki a kertünk végében lakott. De most már nem mondok többet.
Elérték a „Griff”-et. A régi, tisztújításkorabeli szálló, mint egy nagy, fekete sírdomb emelkedett ki az éjszakából. A földszinten világos volt, és cigánymuzsika hangzott ki a vasrostélyos ablakok mögül. A nagybőgő morgásába hangos pohárcsengés vegyült.
– Ugyan kinek van olyan széles kedve? – kérdezte Viczky Gábor. – Itt nemigen lehet majd aludni az éjszaka.
Blásik János felkapaszkodott a sarokkőre, bepislogott a színes függönyökön, amelyekre Kossuth és Rákóczi képe volt festve. Nevetve tért vissza:
– Ugyan ki mulatna más, mint Zathureczky tekintetes úr. Nincs ebben a vármegyében másnak pénze a mulatozásra.
Viczky emlékezett Zathureczkyre még a gyermekkorából. Akkor is országraszóló lump volt az öreg Zathureczky, és ő volt a leghíresebb táncos. Eszébe jutottak a bolondnál bolondabb tréfák, amelyeket atyjával együtt követett el a híres tréfacsináló. Egyszer csaknem felgyújtották a házat jókedvükben. De az sem volt az utolsó dolog, amikor Zathureczky egy szakajtó új krajcárt szórt ki a Viczky ház ablakából a hetivásáros nép közé. Olyan dulakodást, marakodást se látott azóta a világ. „Viczkyre rájött a bolondja!” – kiabálták az emberek, és az egész város összecsődült kapkodni az „aranyak” után. Igaz, hogy a félrevezetett utcai nép sorban beverte a Viczky ház ablakait, de Viczky Ede csaknem halálra kacagta magát.
– Köszönöm, Zathureczky. Igazi aranyakkal sem csinálhattunk volna nagyobb kutyakomédiát.
– Látod, hogy olcsón is lehet mulatni – mondta Zathureczky, és azóta vált szokásává Viczky Eduárdnak, hogy az aranypénzei közé új krajcárokat kevert. Zathureczky megtanította takarékoskodni.
Az emlékezésre Gábornak felmelegedett a szíve, és felkiáltott:
– Ejnye, hát él még az öreg, meg kellene nézni.331
Az étkezőszoba kilincsére tette a kezét, de Blásik János elébe ugrott:
– Majd én megyek előre, kisgazdám. Nemigen tanácsos ide belépni akkor, ha az urak mulatnak. Néha pisztolylövéssel fogadják a hívatlan vendéget, de a borosüveg: az biztos.
Egy perc múlva, amint Blásik János bement, felpattant az ajtó, és egy szikár, őszbe csavarodott, piros képű férfiú lépett ki rajta. Az egyik lába kissé bicegett, de azt ügyesen rejtegette, hogy szinte affekciónak látszott a sántasága. Két karját ölelésre tárta:
– Viczky! – kiáltotta. – Egy igazi Viczky van a szemhatáron és ezt mi csak most tudjuk meg! Ezer ördög! Még tán a mozsarak sem pukkantak, amikor jöttél? Ejnye, ejnye, mért nem írtad meg előre a jöveteledet?
Megölelte Viczky Gábort, és két oldalról megcsókolta az arcát. Tetőtől talpig végignézte.
– Megemberesedtél – mondta elismerőleg. – De az apádhoz nem hasonlítasz. Inkább az anyádhoz. Ezek az ábrándos tekintetű szemek, ez a beszédes kis száj az édesanyádé… Engedd meg, fiam, hogy megmondjam neked, szebb asszony, mint az édesanyád, nem volt három vármegyében. Mit csinál, egészséges?
Viczkynek eszébe jutott, hogy már régen kapott levelet az édesanyjától, Bécsből, ahol azóta a bárónőnek, szegénynek, sora jobbra fordult, és alapítványi hölgy lett.
– Nincs semmi baja – felelte.
– Kérlek, el ne felejtsd hódoló kézcsókomat átadni, ha véle találkozol. Bizonyosan emlékezni fog a bolondos Zathureczkyre. Én mindig olyan jó bolond voltam a hölgyek körül.
A tágas étteremben a középső részt a cigánybanda foglalta el. Ott muzsikált a kövér Benczi Gyula, aki három aranyórát hordott mindig a mellényzsebében, és az ingeit Bécsben mosatta. A híres Benczi cigányba ojtott úr volt. Dehogyis fogadott volna el pénzt a régi világban, tönkrement gavalléroktól. Minek? Neki több volt, valóságos cigányprímás volt. Házai, földjei voltak. De ha Zathureczkytől öt forintot kapott, jobban örült annak, mint ha valamely meggazdagodott lócsiszár százasokat dobott a tányérjára. Ismerte, hogyne ismerte volna az öreg Viczkyt. Egyszer ezerforintost ragasztott a homlokára. Az ilyesmit nem szokás elfelejteni. Tussal fogadta Viczky Gábort, és Zathureczky oly büszkén kapaszkodott a fiatalember karjába, mintha a trónörököst vezette volna.332 Nini, ezek talán nem tudják, hogy semmim sincs? – kérdezte magában Viczky, amikor alázatosan mosolygó cigányok, pincérek sorfala között elhaladt.
A sarokban egy kis asztalka állott, rajta egy fél liter lőre, amíg a cigányok körül ezüstvedrekben pezsgő állott. Az asztalkához vezette Zathureczky Gábort, és ott nagy szertartásosan hellyel kínálta:
– Ne vesd meg szerény asztalomat. Mit parancsolsz? Pezsgőt vagy szilvóriumot? Én sohasem iszom pezsgőt, csak kocsisbort.
Viczky tapintatosan felelt:
– Veled tartok.
Zathureczky megtöltötte a poharakat.
– Isten hozott, fiam, csakhogy már egyszer mi is eszedbe jutottunk. Remélem, most már itt maradsz nálunk. A homok csak a homok mellett érzi jól magát. Ahol egyedül van a homok, ott elfújja a szél, de a sok homokkal a vihar sem bírt. Mi homokok vagyunk. Még egyszer: Isten hozott. És ha valami hivatal kell, csak nekem szólj.
– Egyelőre nem szándékozom hivatalt vállalni – felelt Viczky röstelkedve.
– Nono, valamiből csak élned kell, fiam. Nem hiszem, hogy az öreg Baracskytól húsz krajcárt visszavasalhass. Könnyelmű ember, de meg kell neki bocsátani, mert vannak jó tulajdonságai is. Igyunk, Gábor.
A bor savanyú és dohos volt, igazi kocsisbor, amely kinyitja a bicskát az ember zsebében. Zathureczky észrevette, hogy Gábornak nem ízlik az ital.
– Parancsolsz pezsgőt? Van annyi, amennyi kell. Hé, Barkó úr!
Rákiáltott a fogadósra, aki a Viczky Gábor megbámulására szintén a szobába sompolygott. A vörös képű emberke ügyetlen hajlongással közeledett.
– Hány üveg pezsgőm van még a pincében?
Barkó előrántotta könyvecskéjét, és hadarva felelt:
– Ha a mai fogyasztást is beleszámítjuk, még hatszázötvenhárom üveg áll odalenn, vagy legalábbis kell állnia.
Zathureczky fejedelmi kézmozdulattal elbocsátotta a fogadóst, és Gáborhoz fordult:
– Amint láthatod, pezsgőnk van elég, ha pénzünk nincs is. Kíváncsi vagy, hogy honnan van annyi pezsgőm? Hát a múltkoriban nyertem ezer üveg pezsgőt.
– Jeles ember lehet, aki ezer üveg pezsgőbe fogad.333
Zathureczky nevetve fújta a füstöt a mennyezet felé:
– Korántsem jeles ember. A ragyás Bunkó bácsi, a nyugalomba vonult uzsorás az illető. A vén gazember, aki hosszú életében még az elhasznált gyufaszálakat is összegyűjtögette fűtőanyagnak télire, vénségére megengedte magának azt a luxust, hogy idejárjon a „Griff” kávéházba egy pohár tejecskére. El szokott üldögélni egész éjszaka, mert aludni nem tud, és a világosságot ingyen kapja. A minap aztán éjszakai unaloműzésből egy kis bűvészeti előadást tartottam a fiúknak a biliárdasztal felett. Ezüstforintosokat varázsoltam elő a fülekből, gallérokból, zsebekből. Az öreg Bunkó csakhamar érdeklődni kezdett, és a sarokból odatipegett. Villogó szemmel kísérte az ezüstforintosok bűvös vándorlását, eltűnését, és amidőn az ő zsebében találtuk meg az eltűnt forintost, magánkívül volt az öreg a meglepetéstől:
– Becsületemre – dadogta –, sohasem hordok magamnál többet tíz krajcárnál, mert félek a rossz emberektől…
– Pedig ott, ahonnan ez a forint kikerült, van még több is – mondtam, „visszaadván” neki az ezüstforintosát.
– De bizony nincsen – esküdözött az öreg. – Hisz csak ismerem a kabátomat – kiáltott fel, összevissza forgatva a megzöldült, ezerfoltú alkotmányt, amely tagjait födte.
– Hát én mernék fogadni, hogy legalább tíz ezüstforint van a zsebeiben. Száz forintot teszek tíz üveg francia pezsgő ellen. (Mert éppen szomjasak voltak a fiúk.)
A ragyás Bunkó nem szólt semmit; kiment az udvarra, és miután még egyszer alaposan keresztül-kasul vizsgálta zsebeit, vigyorogva tért vissza.
– Tartom a fogadást! – kiáltotta.
Nyomban papirost, tintát hozattam, és Fabula fiskálist felállítottuk a piquet mellől.
– Húzd fel az eszed, pörvesztő – mondtam neki –, olyan legyen az az írás, hogy akár a törvény előtt is foganatja legyen.
– Nono – dörmögte a vén Bunkó, mert a törvényről nem szeret hallani.
A tanúk aláírták az írást, én pedig Bosco nyomdokain haladva, kiráztam az ezüstforintosokat az öreg kabátjának a belső zsebéből.
A vén gazember kékült-zöldült, de fizetett. Másnapra már el is felejtettem az egész históriát, amikor a kávéházban a hátam mögé lopózik a vén Bunkó, és a fülembe súgja:
– Tekintetes uram, fogadnék ám ma is.334
Linneburg kapitány, a partnerem, éppen triccet írt ellenem, rosszkedvűen feleltem:
– Hagyjon békét, ma nem játszunk.
Az uzsorás szemtelenül felelt:
– A tekintetes úr revánssal tartozik.
Erre elfogyott a béketűrésem, pedig fát lehet vágni a hátamon, olyan türelmes ember vagyok. Felugrottam.
– Szedte-vedte, vén gazember. Én neked revánssal tartozom? Hát te ugyan miféle revánsot adtál nekem a kiuzsorázott nagyanyai jussomért?
– Pardon – felelt Bunkó. – Az régen volt, elévült. De ez csak tegnap volt.
– Helyes – mondtam –, fogadok, de csak száz üveg pezsgőbe.
– Tartom! – kiáltott fel a ragyás Bunkó.
Fabula ügyvédet megint felállítottuk a piquet mellől, és az ügyvéd megírta a kontraktust. Bunkó diadalmasan állott ki a kávéház közepére.
– No, tekintetes úr, most lássuk a forintosokat. Minden zsebemet bevarrtam.
Csakhogy az öreg Boscónak erre is volt módszere. A forintosok bizony csak kipotyogtak az ócska kabátból, mire a varázsszavak elhangzottak.
Bunkó Mihály csaknem összerogyott ijedtségében.
– Vizet! – hörögte, és homlokán kidagadtak az erek. – Csalók, haramiák körmei közé kerültem. Zsiványok! Segítség!
Tombolt dühében a kávéház közepén, és a nézők harsogó kacagása kísérte a vén gazember kétségbeesett üvöltését. Szép is, amikor a hóhért akasztják.
– Nem fizetek! – jelentette ki végtére.
– Fabula, holnap add be a keresetet.
– Egyezkedem – esdekelt az uzsorás.
Fabula jóízű ember, de nem szereti, ha piquetnél zavarják. Hátat fordított a vén gazembernek.
– Legyen szerencsém holnap irodámban, Bunkó úr, a kishíd mellett, balra…
– Csak nem viszem az irhám a vágóhídra! – üvöltött Bunkó. – Inkább fizetek. De én is veletek iszom.
– Az nincs a szerződésben – feleltem. – Én csak urakkal iszom.
És most jön a java a történetnek, öcsém, Viczky Gábor. A vén gazember uzsorás, aki ötven esztendeig túljárt a bírák, ügyvédek eszén, akitől335 harapófogóval nem lehetett kihúzni egy lyukas krajcárt sem, azóta minden este ott ül a kávéházban, és esdekelve kéri, hogy fogadjak vele… Új ruhát csináltatott már azóta – talán az első új ruhát életében. De Bosco csalhatatlan… Szivarozik, és egész éjjel pezsgőt iszik, amit külön rendel, és egyedül issza a kávéház sarkában. Teljesen belebolondult a bűvészetbe, és a múltkoriban már Fánikát, a kassza tündérét is megkínálta pezsgőjéből. Hisz úgyis mindegy. Mert – ez a morálja a történetnek – nincsen olyan lakat a világon, amelyet ki ne tudna nyitni egy ügyes lakatos. A lakatot Zathureczky kinyitotta, és a tréfa tökéletesen sikerült.
Viczky Gábor nevetve hallgatta végig a Zathureczky előadását.
– Jer, megmutatom az öreg Bunkót!
Felállottak az asztaltól, és az üvegajtóhoz mentek, amely a kávéházi helyiségbe nyílott. Az üvegajtót felnyitotta Zahtureczky, és a sarokba mutatott. Egy torzonborz vén ember ült a kávéházi asztalnál, és kezében vastag szivart tartott. Amikor megpillantotta Zathureczkyt, dühösen állott talpra, és fenyegetően közeledett. De egyszerre lekapta a kerek kalapot a fejéről, amikor Viczky Gábort megpillantotta:
– Tekintetes úrfi, nagyságos uram, engedje meg, hogy az öreg Bunkó Mihály alázatosan bemutassa tiszteletét.
Viczky meglepetten nézett a hajlongó vénemberre. Zathureczky felemelte a kezét, és félig tréfásan, félig komolyan felkiáltott:
– Távozz, vámpír.
Bunkó kedélyeskedve dörzsölte a kezét:
– Vámpír? A Bunkó bácsi jó ember. Majd meglátja a fiatalúr. Meglátja…
Zathureczky karon fogta Viczkyt:
– Hagyjuk a vén gazembert. Reméljük a legjobbat; azt, hogy nem lesz szükség a barátságára.
Amikor az asztalhoz letelepedtek, a cigány közelebb húzódott Viczkyhez, és a fülébe súgta:
– Az édesapja nótája! Hallgassa csak, tekintetes úr.
Víg, muzsikus hangulat telepedett a mulatókra. Egyik nóta a másikat kergette. Zathureczky kitűnően tudta dirigálni a cigányt – megtanulhatta annyi esztendő alatt –, míg Gyula prímás az ország legjobb cigánya volt. Hajlongott, alázatoskodott a kopott gavallér előtt, és fel-felragyogott a szeme, amikor Zathureczkynek egy-egy nagyon régi, elfeledett nóta jutott az eszébe. Mert a cigány is azt a nótát szereti, ami nagyon régi.336
Mulatság közben Viczky egyszerre a barátja vállára tette a kezét:
– Mondd, Gazsi, itt nem tudják az emberek, hogy nekem semmim sincsen? Mit gondol a vén Bunkó magában?
Zathureczky nagyot nevetett:
– Tudja azt, öcsém, mindenki, hogy Baracsky elspekulálta a vagyonodat, de azzal egyelőre nem törődnek. Te egy darabig a régi, a milliomos Viczky leszel, amíg le nem kopik rólad az egész dicsőség, és az emberek megszokják, hogy éppen olyan közönséges halandó vagy, mint a többi. A mi környékünkön tiszteletben tartják az emlékeket: addig, ameddig.
Viczkynek kipirosodott az arca:
– Hátha csakugyan az igazi Viczky volnék, a milliomos Viczky? Hiszen tudod, hogy van bizonyos legenda az apám eltűnt vagyonáról?
– Hallottam róla, csakhogy ahhoz az eltűnt vagyonhoz nehéz lesz hozzájutni. Melanie jól vigyáz reá.
– Ki az a Melanie?
Zathureczky csodálkozva nézett rá:
– Nem ismered az unokatestvéredet, Viczky Melánie-t? A legszebb lány, a legjobb parti a vármegyében. Minden gyerek tudja, hogy özvegy Viczkyné kerítette magához azt a bűvös erszényt. Sokáig titkolta a ravasz asszony. Évekig tudta rejtegetni, palástolni gazdagságát. Nem mozdultak ki a kis házból, pedig abba már a víz is befolyt. De mióta Melánie nagy leány lett, azóta ereszt valamicskét a vén sárkány. De most is jobban szereti, ha kölcsönpénzzel manipulálhat. A rejtett vagyonhoz nem akar nyúlni. Éppen a vén gazember Bunkó a bankárja.
Viczky hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nos és látta valaki azt az erszényt, azt a vagyont?
– Nem bolond az öregasszony, hogy mutogassa. De hát minek is mutogatná, amikor mindenki tudja, hogy megvan. Ott őrzi a szalmazsákja alatt. Van abban az erszényben egy bankutalvány, amely Angolbankra szól.
Viczky ámulva hallgatta a Zathureczky szavait:
– Nekem azt soha senki se mondta. Hisz akkor visszakövetelhetném özvegy Viczkynétől az eltűnt vagyonomat?
– Hát pöröld – nevetett nagy vígan Zathureczky –, pöröld, öcsém, de nem hiszem, hogy fiskálist találsz, aki a pörödet elvállalja. Még tán Baracsky bácsi is kinevetne ezzel a pörrel. Pörölni csak ott lehet, ahol látható, megfogható vagyon van. Viczkyné pedig nem bolondult meg, hogy házakba, földekbe verje a pénzét, hogy arra rátehessed majd egyszer337 a kezed. Ravasz asszony az. A legravaszabb az országban. Egyebekben mi már régen szépen megállapítottuk magunkban, hogy fog végződni ez a dolog. A horoszkóp szerint eljön Viczky Gábor, mármint te, beleszeret Melánie-ba, Melanie a felesége lesz, és az eltűnt vagyon visszakerül jogos tulajdonosához, sőt még egy világszép leányt is kapsz ráadásul. Az erkölcsi világrend helyre lesz állítva, és olyan hosszú, boldog életkort értek, mint a mesében.
– Hm – mormogta Viczky –, nekem okvetlenül el kell venni Melánie-t, akit nem is ismerek?
– Fiacskám, ezen már nem lehet változtatni. Réges-régen elhatároztuk már ezt egymás között, amikor a dolog tapétra került a kaszinóban, korcsmában… Sőt, ha a fáma igazat mond, özvegy Viczkyné is azért utasítgatta vissza eddig a kérőket, mert számít rá, hogy elveszed a lányát.
Viczky nevetni kezdett:
– De hiszen nem is ismerem a lányt!
– Hogyne ismernéd! És ha nem is ismered, majd megismered. Erről most már ne is beszéljünk. Mulassunk! Gyula, azt a Beleznay-nótát.
Viczky Gábor, amikor reggel felé zúgó fejjel ágyára vetette magát, így szólt magában:
– Most nem tudom, én bolondultam-e meg, vagy az ide való emberek! Aludjunk rá egyet. Mindenesetre megvan valahol az erszény. És én megtalálom.
