Vidámság az élet sója
Vidámság az élet sója
Csak délfelé ébredt fel Viczky Gábor, és míg az ablaka alatt lefolyó hetivásárt nézte nagy álmosan, fejében a tegnapi est eseményei kavarogtak. Az elégetett örökség, Zathureczky szavai, később a vad valcerezés asztalokon és székeken keresztül. Az egészen áthangzott a Gyula muzsikája.
A hetivásár itt éppen olyan volt, mint más vidéki városban, azzal a különbséggel, hogy nem az asszonyok jártak a piacra, hanem a férfiak. Viczky hiába kereste szemével azokat a félig fésületlen, félig felöltözött úriasszonyokat, akik más vidéki városkában a maguk kedves pongyolaságában, álmos arcukkal láthatók a hetipiacon. Az arcok még nélkülözik a rizsport és a festéket; valamint a fűzők és díszes toalettek is hibáznak,338 s ilyenkor lehet biztos ítéletet mondani a városkabeli asszonyok fiatalságáról, szépségéről. Nem, az idevaló asszonyok nem leplezték le magukat a hetivásáron. A férfiak jártak bevásárolni.
A zöldséges kofák között éppen megpillantotta az öreg Baracskyt, amint nagyban alkudozott egy kosár burgonyára. Az előbbi est izgalmaiból mi sem maradt meg az ügyvéd úr arcán; nyugodtan alkudozott, mintha a legnagyobb gondja a kosár burgonya volna.
Nini, ott van Hankovszky János, a főkapitány is, akit előző este a kávéházban látott. Egy rendőr viszi utána a zöldséges kosarat, és a főkapitány bevásárol. Később megpillantja Viczky régi ismerőseit sorban, egyenkint. Az arcok nemigen változtak, csupán a hajak és bajuszok szürkültek meg azóta, hogy utoljára látta őket.
Kovács János városi tanácsos egy pár csirkét visz a kezében, míg Balonyai, a fess főjegyző pepita nadrágjában óvatosan lépked a kofák között. Az Árok utca sarkán felbukkan Szuszterics doktor. Mielőtt a betegei látogatására indulna sárga kocsijával, egy véka tengerit vesz a malacoknak. Széles gesztusok kíséretében szidja a kapzsi falusiakat, akik oly drágán adják a tengerit, mintha gyémántot árulnának.
Most találkozik Hankovszky főkapitány a doktorral. Láthatólag az éj eseményeit beszélik meg. A doktor referál a betegeiről, melyik halt meg az éj folyamán, míg a főkapitány a „Griff” felé mutogat az ujjával. Nyilván Zathureczky mulatságáról beszél, amelynek legapróbb részleteit már korán reggel tudja az egész város. A nyitott ablakon át Viczky hallja a saját nevét említeni – mert éppen az ablak alatt állnak meg a beszélgetők, és kedélyesen kiabálnak, mert a doktor nagyothall. Most csatlakozik a beszélgetőkhöz Pipera tanító úr, és Viczky világosan hallja, amint a főkapitány így szól:
– Fidélis fickónak látszik a kis Viczky. Jó kezekbe került, ha Zathureczkyvel fog össze. A vén korhely megtanítja a mizi-mázira.
Viczky tudja, hogy a mizi-mázi alatt az ivást értik az urak, de a főkapitány a kezével is jelzi a pohárnak szájhoz való emelését. A doktor szigorúan csóválja szürke fejét:
– Nem értelek benneteket, hatóságot! – kiáltja. – Annyi mindenféle szabályrendeleteket csináltok kövezésről, köztisztaságról, egyébről, csupán Zathureczkyt hagyjátok békén, hogy megmételyezze a fiatalságot. Elrontja a legszolidabb ifjakat.
Hankovszky vállat von:
– Mit tegyünk? Így van ez már húsz esztendeje.339
– Tudom, tudom – zsörtölődik a doktor –, de másképpen beszélnétek, ha mindazt tudnátok, amit én. A betegségi és halálozási statisztika évről évre nő… Zathureczky városunk ifjúságának az életére tör. Fogadni merek, hogy bort sem innának a fiatalok, ha ő nem volna. Az meg régi dolog, hogy őmiatta égnek egész éjszaka a lámpások a „Griff”-ben.
Pipera tanító úr szerényen megkockáztatja:
– Az éjjel is felforgatta a várost.
A főkapitány szigorú pillantást vet a tanítóra:
– Engedelmet, tanár úr, arról már csak én is tudnék valamit. A főkapitányság tudja legjobban a dolgot. Igen szolidan, szabályszerűen viselkedett Zathureczky barátunk.
A fiatal tanító elpirult a hatósági rendreutasításra.
– Éjfélkor a „Griff” előtt mentem el, és ugyancsak muzsikáltak.
Hankovszky az ég felé fordította a szemeit.
– Uram istenkém, muzsikáltak? Hát mire valók a cigányok? Azoknak nem lehet megtiltani a muzsikálást. Különben hol járt a tanító úr éjfélkor? – tette hozzá szigorúan a főkapitány.
A vádlóból lett vádlott elvörösödve védekezett:
– Kapránszky úréknál voltam vacsorán. Amolyan kis tollfosztogatás volt az egész, megittunk néhány pohár bort, és valaki hírül hozta, hogy a kis Viczky megérkezett a városba, és Zathureczkyvel mulat a „Griff”-ben. A Kapránszky kisasszonyok, tetszik tudni, milyen kíváncsi teremtések, nyomban felszólítottak, hogy menjek a „Griff”-be, és hozzam hírül, hogy mi történik ott. Így kerültem éjfélkor a „Griff” elébe… No de be nem mentem, elég volt nekem hallani, hogy miféle nótákat muzsikálnak.
A főkapitány helyeslőleg bólintott fejével:
– Úgy már értem… Magam is ilyenformán jártam. A feleségem őnagysága se hagyott engem nyugodni vacsora után. Mindenáron meg kellett neki tudni, hogy mit csinál Viczky és Zathureczky a „Griff”-ben. Ezek az asszonyok! Mindent kell nekik tudni.
A Bodza utca felől a polgármester, Hencs Szaniszló szikár alakja bontakozott ki a porból. A város fejének elefántcsont pálcája öntudatosan kocogott a girbegörbe kövezeten, és vígan üdvözölte az urakat.
– Quid novi? – kiáltotta messziről.
A főkapitány referált az éj eseményeiről, Hencs Szaniszló nagy érdeklődéssel hallgatta a mulatság részleteit.
– Hallottam, magam is hallottam már valamit – fél füllel.340
A városban mindenki tudta, hogy fél füllel a feleségétől szokott hallani a polgárnagy.
– Tehát való – mormogta Hencs Szaniszló szokott, ájtatos hangján. – A mi Zathureczky barátunk javíthatatlan. Mondd, Hankovszky barátom, igaz volna, hogy beleugrottak a nagybőgőbe?
– Azt nem tették!
– Kár, kár – mondta fejcsóválva a polgármester. – Azazhogy a hírek mindig túloznak…
A Viczky ajtaján ebben a percben kopogtattak. Ott kellett hagyni az ablakot. Az ajtó előtt egy fehér köpenyes, csinos arcú kis szobaleány állott.
– A nagysága tisztelteti – mondta, és levélkét nyújtott át.
Viczky felbontotta a levelet. Ez volt benne: „Kedves rokon, ma délben szívesen látjuk ebédre. Özvegy Viczkyné. Krajsik ház, a kishídtól balra, a ház sárga, hatablakos, szerdán. Dezsöné: 1 óra.”
Viczky figyelmesen végigolvasta a vastag papirosra írott levelet, amelynek sarkában hétágú korona díszelgett. Mire az ablakhoz lépett ismét, a kupaktanácsot nagy izgalomban találta. A fogadó kapuján éppen akkor lépett ki a fehér főkötős szobaleány, és szoknyáját megemelve, kisasszonyosan lépkedett tova.
– A Viczkyné szobalánya! – kiáltott fel a főkapitány.
A polgárnagy a szemüvegét a szeméhez illesztette.
– Valóban az.
– A Birike – szólt közbe szerényen, de öntudatosan a tanító.
Csak a doktor csóválta szürke, nagy fejét:
– De urak, nagyérdemű hatóság, egy szobalány miatt ilyen izgalomba jönni!
A polgárnagy, aki szeretett tüntetni azzal, hogy cseppet sem fél a feleségétől, felkiáltott:
– Benned, doktor, semmi artisztikus érzés nincs. Egy szobalány néha kedvesebb lehet a szemnek, mint egy vérbeli öreg grófnő.
– Meg aztán – vágott közbe a főkapitány –, mert azt is megtudtuk, hogy özvegy Viczkyné már kinyújtotta a kezét az ifjú Viczky után. Nyilván meghívást hozott a kis fruska. Ebéd után odanézek Viczkyékhez.
– Helyes, nagyon helyes – bólogatott a polgármester, és megindultak az ablak alól. Elöl a polgárnagy a doktorral. Szuszterics doktor azt kezdte magyarázni, hogy mi mindenféle betegségek származhatnak abból, ha341 az ember a szobalányok után pislog. Viczky még hallotta Hencs Szaniszló ájtatos hangon mondott megjegyzését:
– Barátom, bizonyos korban az ember azt se bánná, ha megbetegedne a nők miatt.
Pipera tanító úr tiszteletteljesen nevetett a háttérben, míg a főkapitány láthatólag elgondolkozott az eseményeken.
Viczky pedig leült az asztalához, és hosszú-hosszú levelet írt Budapestre Rózsának. A szerelmes ember sok mindenféléről tud írni, ami másnak még csak eszébe se jutna. Viczky egyik oldalt a másik után írta, és csak midőn a levelet befejezte, akkor vette észre, hogy a legfontosabbat, a Baracsky bácsi pörét kifelejtette. Egy pillanatig elgondolkozott:
– Ki tudja, tán jobb így – gondolta magában. – Még mindig elég ideje lesz megtudni szegénynek az igazságot.
Mikor a levelet leragasztotta, éppen egy órát ütött a vén torony a piac közepén. Hamarosan rendbe szedte a ruházatát, és kalapját a fejébe nyomta.
A félhomályos folyosón egy ődöngő alakba ütközött.
– Kezét csókolom. Egészségére kívánom az éjszakai nyugodalmat.
– Nem sok volt – felelt Viczky.
– Tudom, tekintetes uram. Itt voltam. Most pedig siessünk az özvegyhez. Még szardínia is lesz ebédre – tette hozzá sokatmondólag.
– Hát azt már honnan tudja, Blásik uram?
– Én mindent tudok – felelt titokzatosan Blásik. – Mire való volna a két szemem és a két fülem?
Végigmentek a városkán. Blásik tiszteletteljes távolból ballagott a kis gazdája után, és a tenyerén át kiáltotta.
– Balra parancsoljon… Most jobb felé.
Zöld zsalugáteres házak alatt mentek tova.
A zsaluk felnyílottak, mint valami szemek, amikor alattuk haladtak, és a zsaluk mögül halk suttogás, leány- és asszonykacagás hallatszott. – Lesték mindenütt Viczky Gábort, amerre ment, valaki – bizonyosan egy kis fruska – hangosan kiáltotta a háta mögött.
– Görbe a lába!
Viczky önkéntelenül a lábára pillantott, amire a háta mögött nevettek.
A kis hídon túl, akácfák közül egy sárga, földszintes ház bontakozott ki, amelyen ragyogtak a tükörablakok a májusi verőfényben. Láthatólag ez volt a legszebb ház a városban, és a kapun, ahol addig leselkedett, besurrant a délelőtti szobalány.342
Blásik a ház előtt elmaradt, miután még ezt súgta a tenyerén át:
– Csak bátran tessék!
Viczky üveges verandán találta magát, amelyet virágcserepek és kalitkák töltöttek meg. A világos szőnyeg közepén özvegy Viczkyné állott, és karjába Melánie kapaszkodott.
Viczkynek egyszerre eszébe jutott, hogy ő látta, ismeri azt a sugárrá nőtt, karcsú teremtést, akinek hosszú hajfonata mint egy sötét kígyó omlott le a vállán. Látta már ezt az arcot, de akkor nem rizspor volt az arcán, hanem baracklekvár. A nagy, éjfekete szemek bizonyosan azért voltak olyan kerekre nyílva, mert tulajdonosuk tudta, hogy a szemek szépek. Alig lehetett több tizenhat esztendősnél a leány, de öntudatos, büszke arca szinte asszonyosan okos volt. Fiatal menyecskék, akik még csak hetekre és napokra számíthatják asszony voltukat, szoktak ilyen kedvesen gőgös, diadalmas arccal járni-kelni.
Özvegy Viczkynére is valahogyan másként emlékezett Gábor. A haja most aranyszőke volt, holott a Gábor emlékezetében barnásszürkén volt eltéve. Uszályos selyemruhája, villogó fogsora, kivágott ruhájú nyaka arról beszélt, hogy az anyja éppen úgy akar hódítani, mint a lánya.
Mily változások néhány esztendő alatt. Gondtalan jókedvvel nevetnek az asztal felett a vendéglátók, és úri pajtáskodással tegezik Gábort. Melánie jobbról ül, Viczkyné balról, és minden figyelmükkel, kedvességükkel elhalmozzák a fiatalembert. És nemhiába. Viczkyt is mintha kicserélték volna a gondtalan, jókedvű házban. Temérdek pesti pletyka jut eszébe, amelyekről eddig sejtelme sem volt. A Melánie szeme még kerekebbre nyílik, és szinte megadással csüng Viczky ajkán. A rövid ujjú ruhából kivillan hófehér karja, és mintha valami kellemes illat áradna a felhajló ujjfodrok közül Gábor felé. Tisztaság, rend és csinosság mindenfelé. A bútorok szinte ragyogni látszanak, a fehér köpenyes szobaleány olyan csendesen lépked, mint ahogy a regényekben olvashatni. Özvegy Viczkyné hirtelen megszorítja a Gábor kezét az asztal felett. Az ujjainak olyan az érintése, mint a bársonyé.
– Gáborkám, kedves unokaöcsém, remélem, ezentúl sokszor itt leszel nálunk.
– Mindig – mondja kedveskedő akaratossággal Melánie.
– Úgy van – mondja Viczkyné mosolyogva. – Már intézkedtem is, hogy a holmidat a „Griff”-ből idehozzák. Minek laknál a rideg fogadóban, amikor rokonaid szeretettel látnak vendégül?
Melanie összecsapta két rózsaszínű kezét:343
– Bravó, mama, ezt jól csináltad. Meg vagyok veled elégedve.
Blásik Jánosnak igaza volt. Valóban pompás ebédet tálaltak Viczkyéknél.
Az asszony láthatólag nagy gondot fordított a konyhára, mert bizonyosan tudta, hogy az emberek szívét a gyomrukon keresztül a legkönnyebb meghódítani. Finom sültek és pompás borok kerültek terítékre. Jó volt az étel, de ha kevésbé lett volna jó, a Viczkyné és leánya szeretetre méltó kínálása jóvá tette volna.
Ebéd után Gábor végigjáratta a tekintetét az ebédlő falán. A legelső, ami figyelmét megragadta, az atyja nagy, olajfestésű, aranyrámás képe volt.
– Hogyan került ide az apám? – kérdezte meglepetve.
Viczkyné csudálkozva felelt:
– Nos, hát megfestettem az Eduárd képét. Én nagyon szerettem a boldogultat. Ó, ha Eduárd élne, sok minden másképpen volna.
– Lehet – bólintott Gábor, és percekig nézte az atyja arcképét. Viczky Edén díszmagyar ruha volt, amelyre ökölnyi drágaköveket pingált a festő. A lánca beillett volna kerékkötőnek, és az ujjai ragyogtak a gyűrűktől.
– Az én apám sohasem viselt ékszert – mormogta Gábor.
– Az mindegy – felelt Viczkyné –, de bizonyosan voltak ékszerei, amelyeket viselhetett volna. Valamivel csak jelezni kellett a képen, hogy ki volt Viczky Eduárd, mert fájdalom, az emberek kezdik lassan elfelejteni az ő rendkívüliségét. Azt hiszed, hogy azok az ősapák és ősanyák, akiket manapság lefestve látunk a régi kastélyokban, mindig páncélban, és kezükben buzogánnyal, karddal élték végig az életet? Bizony, voltak ők is hálóköntösben, és az asszonyok feje is lehetett borzas. Az ember az őseit úgy festeti, ahogyan neki és az ősöknek a legkedvesebb.
Az ebédlő sarkában viszont mindenféle vadászpuskák, tarisznyák, kürtök voltak felakasztva. Viczkyné a rozsdamarta tárgyakra mutatott:
– Az apád fegyverei.
– De az apám sohasem vadászott.
Viczkyné az előbbi csodálkozó tekintetet vetette Gáborra.
– Benned semmi érzék nincs az ősiség iránt. Az ősöknek mindig voltak fegyverei. Utóvégre Viczky Ede nem tehetett arról, hogy olyan korban élt, mikor már nem karddal támadták meg a vadkant, hanem vadászpuskával.
Most egy ezüstözött kelyhet vett le a pohárszékről Viczkyné. Gondosan megtörölgette, és Gábor elé állította. Színültig megtöltötte borral, és így szólott:344
– Igyál az apád emlékezetére. Ez az ő pohara volt.
Valóban, a pohárra emlékezett Gábor. Az apja a nagy tivornyákban ebből a kehelyből szokta inni a hegyaljai aszút. Melanie mosolyogva nézett Viczkyre:
– Van még sok emlékünk, ami a híres emberre emlékeztet – mondta. – De a legkedvesebb ma ül asztalunknál…
– Bravó, Melanie! – kiáltott fel Viczkyné, és megcsókolta a lányát.
Amint a két fej egymás mellett volt, akkor látszott a végtelen hasonlatosság az arcvonásaikban. Hiszen azt sem lehetett volna megmondani, melyik az anya, és melyik a lánya. A Viczkyné aranyszőke haja a Melanie hollófekete hajához simult, és kerekre nyitott szemükkel meghatottan néztek Gáborra.
Viczkyné homlokon csókolta a lányát, aztán megcsókolta Gábornak is a homlokát, majd vígan felkiáltott:
– Csókoljátok meg egymást, gyerekek, hisz csaknem testvérek vagytok.
A Melanie arcát piros láng borította be, de Gábor is zavarba jött.
Ügyetlenkedve áthajolt az asztalon, és a leány homlokát kereste. Melanie hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét, és ajkát a Viczky ajkára nyomta… Aztán felugrott, és lesütött szemmel futott ki a szobából. Viczkyné könnyes tekintettel nézett utána.
– Bolond gyermek! Olyan, mint a mimóza – mondta.
Gábor nem szólt semmit. Mikor felemelte tekintetét, az atya szigorú tekintetével találkozott. Viczky Ede mogorván nézett le a falról, mint akinek nem tetszik valami.
Viczkyné megnyomta az asztalon álló ezüstcsengőt.
– A feketekávét a szalonban szervírozzuk – mondta a belépő szobalánynak.
Az a csók!… Hiába fenyegetik a tudósok mindenféle baktériumokkal a csókolózó emberiséget; hiába ijesztgetik mindenféle betegségekkel a szerelmespárokat; a csók és a szerelem nem megy ki a divatból. Az a csók!… Valami kis szikra abból a nagy tűzből, amelyet szerelemnek neveznek. De szikrából is lehet nagy tűz, akkora tűz, mint egy máglya. Ha azt a csókot nem kapja az ajkára Viczky Gábor, talán sok minden másképpen történik. De hát néha egy hajszál elegendő ahhoz, hogy eltérítse a legerősebb férfit útjából. Egy keresztülfektetett hajszál is elég, hát még egy csók, az ajkra adott forró, szenvedélyes, sokatmondó csók, mennyire megváltoztatja az erős férfi lelkét. – A csókot az ördög találta ki, de a mézet az angyalok adták hozzá.345
Viczky szórakozottan hallgatta az aranyszőke asszony szavait, pedig érdemes lett volna figyelmesen odahallgatni:
– Azt hiszem, hogy őszinte lehetek hozzád, Gábor. Nem tudom, miket hallottál rólunk, miket beszélnek az emberek az özvegy Viczkynéről és leányáról, de ne higgy az embereknek. Azt hidd, amit én mondok. Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk, Gábor.
A világos bútorzatú kis szalonban, amely külsejében cseppet sem hasonlított a szokásos vidéki szalonokhoz, ahol gyakran foglal helyet az ágy is, csengő hangon ütött egy régi művű óra. Tarka-barka nippek, csecsebecsék hevertek szerteszét. És a sarokasztalon aranyhalak tündököltek a napsugárban. Finom illat repült a levegőben, és a vastag szőnyegek piros virágoktól tündököltek. A finom porcelánban szagos kávé párolgott, és aranyos cigarettadobozt bontott fel Viczkyné. Maga rágyújtott egy szivarkára, és míg a füstöt a levegőbe fújta, színpadias hangon mondta:
– Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk! – ismételte. – És annak nagyrészt te vagy az oka, Gábor…
Viczky nagyot nézett:
– Én, Züzánn néném?
Viczkyné tragikusan bólintott.
– A te megérkezésed, bár nagyon kedves nekünk, mégis bajt és szerencsétlenséget jelent számunkra.
Gábor szótlanul nézett egy darabig Viczkynére, aztán udvariasan felajánlotta, hogy ha azt akarja Viczkyné, még ma este elutazik.
– Ó, nem, csak maradj, hiszen most már úgyis mindegy. Most már a te segítséged nélkül minden veszve van.
– Parancsolj, Züzánn néném, rendelkezésedre állok.
Viczkyné megfogta a Gábor kezét, és mélyen a szemébe nézett:
– Most bevágok neked valamit, Gábor, amit még a lányom se tud! Nincs a birtokunkban a Viczky erszénye.
Gábor bólintott:
– Azt gondoltam, mert hiszen előttem nem rejtegetnétek. De azt magyarázd meg nekem, honnan van ez a – jólét, hogy így fejezzem ki magam.
– Csak mondd ki bátran, honnan van ez a szokatlan pompa, kényelem a szegény Viczkynénél? Hát megmondom neked. Az emberek hiszékenységéből és szamárságából vett körül bennünket a jólét, mert az emberek ostobák, ha tudnák, hogy milyen ostobák, akkor nem volna kedvük az élethez sem… Az emberi naivság végtelen.346
Az asszony még mindig kezében tartotta a Gábor kezét, és illatos szájából melegen csaptak elő a szavak. A keze is puha volt, és selymes tapintatú. Szinte elfelejtette az ember, hogy ez az asszony már nem fiatal.
– Ott kell kezdenem, Gábor, hogy mi nagyon szegények voltunk mindaddig, amíg Viczky Eduárd élt. Hiszen tudod, hogy szegény atyád inkább elszórta az aranyakat az utcán, de adni nem adott senkinek. Körülbelül két esztendővel a halála után észrevettem, hogy az emberek kezdenek súgni-búgni, amikor engem az utcán megláttak. Titokzatosan integettek egymásnak a hátam mögött, sőt egyszer hallottam, amikor azt a megjegyzést tették rám a patika előtt, ahol délelőtt kaszinózni szokás, hogy rendkívül okos asszony vagyok. Később a polgármester megállított az utcán, és hosszadalmasan kérdezősködött tőlem gyermekem és háztartásom felől. Majd tréfásan hozzáfűzte, hogy vajon meddig akarok még visszavonultan élni, mikor a város úriházai mind nyitvák számomra.
Nem tudtam, becsületszavamra, sokáig nem tudtam, hogy mi ütött az emberekbe, hogy nem hagytak békén. Egyszer Zathureczky vizitelt nálam, és tréfás célzásokat tett arra, hogy minden lakatot fel lehet nyitni. Ő már ugyan nem arra való, hogy lakatokat nyitogasson, hanem van neki Abaújban egy ismerőse, aki ért a lakatosmunkához, aki az én szívem lakatjának is kovácsa lenne. A zsebébe nyúlt, és valami arcképet mutatott. Én egy pillantást vetve az arcképre – csupán arra emlékszem, hogy nagy fejű, kopasz és vastag bajuszú ember volt az illető, és kezében könyvet tartott –, ajtót mutattam Zathureczkynek. Velem ugyan nem csinál semmi tréfát a vén svihák, hogy majd a fél ország nevessen rajtam.
– Becsületemre, Zsuzsi, ez az ember halálosan szerelmes beléd – kiabált Zathureczky ég felé emelve a képet.
De én óvatos voltam, és nem hittem neki.
Ugyanebben az időben kezdett nyakra-főre az ablakaim alatt sétálgatni a pepita nadrágos Kovács, és akkorákat sóhajtott, hogy szinte megszakadt a melle. Ott sétált minden este, amíg meg nem fenyegettem, hogy leöntöm. A sánta Kapránszky Gyuri a névnapomra virágbokrétát küldött, és a nőegyleti táncestélyre bálanyának választottak meg.
Megbolondultak az emberek? – kérdeztem magamban.
Sírtam, bosszankodtam, a házból se mertem kilépni, mert azonnal a nyakamban voltak a léhűtő gavallérok.
Egy este aztán beállított régi ismerősöm, Blásik János. Titokzatosan így szólt:347
– Azért jöttem besötétedés után, mert nem jó lenne abból, ha bennünket együtt látnának.
– Csak ne röstellje magát miatta, Blásik úr – feleltem mérgesen. – Még különb gavallérjaim is akadnának.
– Engedelmet – hebegte Blásik –, nem is arról van szó. Hanem, tetszik tudni, én voltam az udvarmestere a megdicsőült Viczkynek. Aztán még azt hihetnék az emberek, hogy nekem is részem volt annak az erszénynek az eltüntetésében.
– Miféle erszény eltüntetésében?
Blásik nevetett a bajusza alatt, aztán a fülembe súgta:
– Én mindent tudok. Azért van két szemem és két fülem, hogy mindent tudjak. Szám is van, amely azonban be van csukva – addig, ameddig akarom.
A guta kerülgetett a dühtől, kitört belőlem az elkeseredés. Felpattantam.
– Mit tudsz felőlem, vén gazember? Azt, hogy tisztességes asszony vagyok. Ahány kötni való zsivány, haramia van a városban, az mind rám feni a fogát. Abból pedig nem esztek, huncutok. Hát kend miért vikszelte ki azt a csókaszárnyat az orra alatt? Tán bizony kend is tetszeni akar nekem?
Blásik János meghökkent, de a következő percben feltámadt benne a paraszt durvaság.
– Nem kell nekem a ténsasszony. Egy hízót akarok venni télire, arra kéne pénz. Azért jöttem.
– Bolond kend?
– A ténsasszony bolonddá akar tenni engem is, mint mindenkit. De én tudok mindent. Blásik János nem lehet falhoz állítani. Blásik látta, hogy a híres zöld erszényt a ténsasszony vitte el a Viczky házból. Nyúljon csak bele, mert én innen addig el nem megyek.
Dehogyisnem ment el a jó Blásik. Nem ment, hanem repült. Mert olyan asszony vagyok, aki nem ijed meg a maga árnyékától.
Gábor nevetve hallgatta özvegy Viczkyné előadását. Az özvegy nem csekély utánzási képességgel mutatta be a felsorolt férfiakat. Még paraszti módra sercintett is a fogai között, mikor Blásik volt a soron.
Amikor a nevetést abbahagyta, akkor így folytatta:
– Az ostoba Blásiknak kellett jönni, hogy megvilágosodjon előttem a helyzet, amelybe kerültem. Az első éjszaka kétségbeesetten téptem a hajam. Engem, özvegy Viczkynét gyanúsítanak ilyen rettentő dologgal! Mérget akartam inni. El akartam bujdosni a világból, de ekkor alvó leánykámra348 esett a tekintetem, és megdobbant a szívem. Hátha ennek a leánynak hoz szerencsét, hogy az anyját meghurcolják? Hátha még jóra fordulhat minden? Gazdag hírben álló leány hamarább megy férjhez, mint szegény leány. Talán minket, az örökké szegényeket, kiránt a bajból az emberek komiszsága, ostobasága.
Ilyen gondolatokat hozott a reggel, és lassan-lassan megnyugodtam abban, hogy a gyanút még a halálommal se moshatnám le magamról. Fogadjuk tehát okosan, hidegvérűen a bajt, amelynek előidézésében nem volt semmi részünk.
Most már nem dobtam ki Zathureczkyt, amidőn egy estén ismét megjelent, és néhány atyafia arcképét húzta elő a kabátja zsebéből. Volt vagy egy tucat atyafia, csupa nagy bajuszú, vastag nyakú emberek, akik úgy néztek rám a fotográfiáról, mintha menten el akarnának nyelni. Zathureczky bőséges magyarázatokkal szolgált az arcképek elevenjeiről, és ha rá hallgatok, akkor mind a tizenkettőhöz haladéktalanul férjhez kellett volna mennem.
– Mondd, Gazsi – kérdeztem, mikor már kiválasztottam az arcképek közül a két legnagyobb bajuszú rokont –, tudják-e a te kedves atyádfiai, hogy én nagyon-nagyon szegény asszony vagyok, és hozományba nem viszek mást, mint egy nyolcesztendős leánykát?
Zathureczky legyintett a kezével:
– Tudnak azok mindent! Most pedig sietek a sürgönyhivatalba, hogy Miskával és Palival tudassam az örömhírt, hogy választásod reájuk esett. Most már csak ketten küzdenek a pálmáért. Hej, Zsuzsi, Zsuzsi miért kell nekem kimaradni ebből a gyönyörű versenyből?
– Hagyj békét, vén bolond! Mire való volna neked az asszony?
Zathureczky elgondolkozott:
– Hogy várjon valaki otthon éjszaka, amíg reggel hazajövök.
Most már beletaláltam magam a heccbe. Ha már komédia ez az élet, legyen minél kutyább komédia. Na meg őszintén megvallva, az egyik, a szőke tetszett is egy kicsit, úgy fotográfiáról. Hiszen még nem voltam öregasszony, bízvást remélhettem, hogy férjhez is mehetek, megtetszvén valakinek.
Hát csak jön egyszer Zathureczky a kérőkkel. Hozta őket karonfogva, én meg az uzsonnát készítettem. Nem mondok sokat, Miska lehetett úgy hetven esztendő körül, míg Pál egy évvel fiatalabb volt. Beállít Zathureczky a két rettentő emberrel, és ugyancsak vagdos felém a szemével már messziről, mintha azt kérdezte volna:349
– No, hogy tetszenek?
Én visszafojtottam a nevetésemet, lesegítettem Miskáról a zsinóros mentét, hiába tiltakozott az öreg. Abban a mentében mehetett először is háztűznézőbe – vagy ötven esztendő előtt. Palinak fekete gérokkja, amelyről messziről látszott, hogy kölcsön van kérve a kitűnő alkalomra. Leültünk az uzsonnához, Zathureczky pedig vagdos felém a szemével, hogy áruljam már el, tetszenek-e a legények.
A legények közben udvarolni kezdtek jobbról-balról, amolyan régimódias, szelídkés udvarlással. De annál jobban dolgoztak az asztal alatt a csizmák. Mind a kettő az én lábamra akart taposni, segített nekik Zathureczky is, mert nem tudta, az asztal felett, hogy a kérők tudják-e mozgatni a lábukat, hát ki akart tenni ő helyettük, a nevükben.
Uzsonna végén a verandára küldtem pipázni az urakat, én pedig az asztalt rakosgattam. Egyszer csak mellém sompolyog Zathureczky:
– Nos? Beszélj, Zsuzsi! Égünk a kíváncsiságtól. Mennyei boldogságot jelent a nyilatkozatod.
Én lesütöttem a szemem, és így feleltem:
– Hát tudod, Gazsi, fotográfián egy kissé mások voltak az atyádfiai…
– Persze, tavalyi képek – vágott közbe a gazember, pedig legalább harminc év előtt készültek a képek. – Hát melyik?
– Mind a kettő – feleltem nyugodtan.
Zathureczky meghökkent. Én pedig folytattam:
– Igen, mind a kettő rettenetesen tetszik nekem. Szép, derék férfiak. Majd gondolkozom még rajtuk…
Később hallottam, hogy azon az estén Miska és Pali szörnyen összevesztek egymással féltékeny haragjukban. Csaknem párbaj lett a dologból…
– Hát úgy történt Gáborkám, lassan, észrevétlenül, hogy az egész világ tudomásul vette, hogy én tulajdonképpen nagyon gazdag asszony vagyok, és csak titkolom a vagyont. Ismered az emberek kapzsiságát?
A kapzsiság a legerősebb emberi szenvedély, így tanultam én ezt megismerni az utolsó esztendők alatt.
Az öreg Bunkó, a nyugalmazott uzsorás kezdte meg a dolgot. Az öreg a kedvemért visszatért a penzióból, és egy napon felkeresett, hogy vajon nem volna-e szükségem pénzre.
Visszautasítottam az uzsorást, és másnap a polgármester a piacon kezet csókolt nekem.
Kisvárosban vagyok, a lépcsők elseje mégis a polgárnagy. Hiába tudja350 minden gyerek a városban, hogy Hencs uram mindennap verekedik a feleségével, mert a tekintetes asszony nem ok nélkül féltékeny; hiába tudja mindenki, hogy Szaniszló úr fiatal korában Sobri bandájában volt közreműködő – ezért mégiscsak ő a polgármester. Kezet csókolt, és felajánlotta a leányom számára az orsolyaszüzeknél a városalapítványi helyet. Már ekkor tudtam, hogy mit feleljek:
– Majd gondolkozom a dolgon, kedves polgármester úr.
– Engedje remélnem, hogy nem utasítja vissza ezt a kis szívességet, amellyel városunk a híres Viczky emlékének hódol – alázatoskodott a polgármester, és leányomat így nevelhetem költségmentesen.
Tehát a híres Viczky! Az a híres Viczky, aki míg élt, vele senki sem törődött, de miután meghalt, magasztalni kezdték – mert azt hitték, nálam van az erszénye.
Kereskedők jöttek, akik felajánlották a portékájukat, Kubacska egyszer erőszakkal vonszolt be a boltjába, hogy válasszak kincsei közül, és a házam hangos, népes lett látogatóktól, vendégektől…
Gáborkám, én svindliztem. Svindliztem esztendőkön keresztül. Hitelből élünk, de mindenki szívesen hitelez, mert az ostoba emberek azt remélik, hogy egyszer mégiscsak előveszem azt az erszényt, ami nincs…
Mit részletezem előtted a dolgot? Nézz körül a házban, és mindent megértesz.
Én mindent a lányom boldogsága érdekében tettem. Vártam, várom a nagy partit, a gazdag kérőt, aki majd kiránt a nagy bajból.
Gábor elgondolkozva hallgatta az asszonyt.
– Nos és a gazdag kérő nem mutatkozott? – kérdezte bizonyos gúnynyal.
– Itt hibáztam el a dolgot – kiáltott fel az özvegy Viczkyné szinte kétségbeesetten. – Minden nagy művész téved egyszer, mert hiába, az ember mégiscsak esendő. Megbotlottam én is, és olyan akadályokban botlottam meg, amelyet az első pillanatban nem is láttam. Elszóltam magam, vagy az ördög babonázott meg és tett ostoba fecsegővé – nem tudom. Nagy társaság volt házamnál, és arról beszélgettünk, hogy ki lesz az a szerencsés, aki Melánie kezét elnyerendi. Nevek röpködtek a levegőben – Zathureczky hercegi koronáról ábrándozott… És akkoriban kezdett a dúsgazdag Soltész Sándor a házunkhoz járni. Észrevettem, hogy már eltökélte magát a házasságra, és csupán azon habozott, hogy kit vegyen el, engem vagy a lányom? És akkor, azon az estén történt… Soltész a zongora mellett állott, és a Melaánie játékát hallgatta, énnekem pedig azt351 súgta valami, hogy csupán órák választanak el a nevezetes pillanattól, amidőn Soltész, a nábob, megkéri a leányom kezét. – És ekkor bolondított meg az ördög… Én akartam-e Soltész felesége lenni, mert azt hittem magamban, hogy az én gyakorlott kezem könnyebben elsimíthatja majd a bűvös erszény kérdését, ha a nábob felesége leszek? Vagy az is meglehet, vén bolond szívem szerelemre gerjedt a hallgatag, komoly férfi iránt, aki napjában tíz szót sem szokott kiejteni? Ki tudná, ki tudhatná utólag, hogy melyik volt a sok között az a gondolat, amely származását az ördögtől vette? Így szóltam csendesen Zathureczkyhez:
– Te, Gazsi, talán nem is említettem neked soha, hogy Melánie-nak van egy nagyon régi vőlegénye.
Soltész megfordult a zongoránál, Zathureczky ijedten nyomkodta a lábamat az asztal alatt… De én már benne voltam:
– A kis Viczky Gábor, akivel gyermekkorukban jegyeztük el őket egymásnak.
A Soltész Sándor arcára sötét borulat szállott. Ismertem ezt a végtelen becsületességű, érzékeny, mimózatermészetű embert, tudtam, hogy szavaim nem fognak célt téveszteni. Az egész társaság tudta a Soltész és leányom közötti viszonyt, azért senki se csudálkozott valami nagyon, amikor egy negyedóra múlva Soltész elborult arccal ajánlotta magát. Amint eltávozott, Zathureczky felkapta a poharat, és áradozva éltette a frigyet:
– Helyes, így helyes. Viczky lány Viczky fiúé legyen. Úgy mind a ketten megtalálják és megtartják azt, amit akarnak: a boldogságot!…
A bűvös erszényt, akarta mondani Zathureczky – mindenki tudta –, és a poharak összecsendültek, és a cigány tust húzott a folyosón.
Így tartottuk meg a te eljegyzésedet, Gábor, távollétedben, anélkül, hogy te tudtál volna róla.
A pohárcsengés, zeneszó közepette kísértem gondolatban Soltészt a sötét utcákon… Szinte láttam az arcát az olajmécsesek fényében. Most megáll, és fogával ajkát harapdálja dühében… Suhint a botjával a levegőben … Most megfordul, és jön visszafelé. Komor, elkeseredett lépésekkel tapossa a sarat a Tó utcában, a szél rázogatja a Klincsók csizmadia címerét a sarkon… Már itt van az ablakok alatt, és meghallja a cigányokat, akikért Zathureczky az ő eltávozása után küldött. Itt áll az ablak alatt, és elkeseredve nézi a leeresztett függönyöket… Most, most kell megjönni annak a gondolatnak, amelyet én hipnotizálok neki. Most kell azt gondolnia, hogy: eh, hisz többet ér az anyja, mint a lánya!…352 Már jönni kell neki, be a kapun, és mosolygó, vidám arccal lépni a fehér ajtókon át a szobába. Már itt kellene neki ülni mellettem, és a kezemet megfogni… És Soltész még mindig nem mozdul, áll egy helyben az ablak alatt, és én hiába szedem össze minden lelki erőmet, hogy beszólítsam, magamhoz hívjam. A láthatatlan lelki telegráfdrótok felmondták volna a szolgálatot… Most azt üzenem neki, innen a szalonból, hogy szeretem őt, hogy boldogtalanul, reménytelenül szeretem, csak egy szót kell szólnia, és én karjaiba omlok. Jöjjön tehát.
És ebben a pillanatban csupán csak annyit tudok, látok már a falakon keresztül, hogy valami nagy, végzetes szerencsétlenség készül odakünn az utcán, az ablakaim alatt. Valami rettenetes dolog, ami borzalommal tölt el…
– Lőttek! – sikoltok fel. – Hallották, lőttek!
A cigánymuzsikán, zongoraszón át senki sem hallotta a tompa dörrenést, amit én világosan éreztem. Felrántottam az ablakot, és mindnyájan odatódultunk. A homályban egy fekvő emberi testet láttunk az akácfák alatt. Én tudtam, hogy Soltész Sándor…
Amíg ezt a történetet előadta Viczkyné, az arcán csodálatos változás történt. A szeme szinte megvilágosodott, amint a távolba látók megmerevedett tekintetével, átszellemült arccal állott a szoba közepén. Különös lelki tulajdonságokat lehetett sejteni ebben az asszonyban, aki most tragikus mozdulattal esett vissza székére.
– Ezt az egy hibát követtem el hosszú életemben… És ezért az egy hibáért vagyunk mi szerencsétlenek. Ezt nem lehet kipótolni többé. A szegény Soltész Sándor azóta odakünn fekszik a temetőben.
Viczky nagy figyelemmel hallgatta az asszony előadását. Valami különös kép formálódott ki lelki szemei előtt. Amikor a Fátyol kisasszonyokkal esténkint a régi német képes újságokat nézegette, látott egy szimbolikus képet a francia forradalom előtti korról. Vad kánkánt lejtenek őrjöngő párok, míg a pincében petárdákat raknak le sötét alakok. A puskaporos hordókat most egyszerre e vidám ház alatt vélte látni, és ím itt járja víg táncát az aranyszőke asszony barna leányával…
– Hol van az a leány? – kiáltott fel hirtelen Viczkyné, és nyugtalankodva állott fel. – Azt hiszem, a kertben lesz. Jerünk, Viczky, keressük meg. És ne csinálj olyan szomorú arcot. Nem muszáj ám azt az eljegyzést komolyan venni.
Vidám kacagással kapaszkodott a Gábor karjába, és fürge mazurkalépésekben vitte a szobákon keresztül.353
